Oh és ami azt illeti, mindenkinek kellemes nyarat kívánok. ^^
Aki szeretne komizhat is!
Üdv, Molly
"Hirtelen jött csapás, mintha átszúrnák a szívemet, nem éreztem semmit, csak a lelkem mélyén hideget, hisz kialudt a tűz, ami a szívem mélyén lobogott. Elcsendesült minden, és csak lassabban dobogott. "
Amikor kezdtem magamhoz térni az álmok világából, valami furcsa érzés vett körül. Mintha figyeltek volna. És volt egy olyan megérzésem, hogy nem egyedül vagyok a szobában.
Lassan nyitogatni kezdtem a szemem, és ahogy jobban kiélesedett a látásom, nem vettem észre senkit. Megdörzsöltem a szemem, és felültem az ágyon, majd hunyorogva néztem körbe a szobán.
Hirtelen a rémülettől, majdnem leestem az ágyról, olyat ugrottam. A szívem azonnal felgyorsult, és a lélegzetem is szapora lett. Ám, amikor rájöttem, hogy ki figyel az egyik fotelból, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.
- A frászt hoztad rám – mormoltam Damonnak.
- Ne haragudj – vonta meg a vállát.
- Mit keresel itt? És miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem haragosan.
- Nem hiszed el, mi történt.
Tágra nyíltak a szemeim és egy pillanatra megörültem, hogy talán máris végeztek Klaussal. Aztán eszembe jutott, hogy én akartam megölni, így a gyors örömöm, átváltozott bosszússá.
- Mi történt? – húztam össze a szemem.
- Átvettem Zan-től a „kísérő” szerepet.
- Huh? – néztem rá értetlenül.
- Tudod, aki felkísért ide.
- És? Vagyis… miért?
- Azzal panaszkodott Klausnak, hogy pimasz voltál vele és szemtelen, ezért nem fog többé a szolgálatodra állni. Én pedig kaptam az alkalmon, és elvállaltam helyette. Így sokkal könnyebb lesz megvédeni.
- Az a kis nyomorult! – morogtam magam elé. – Mármint, nem te. Hanem az a Zan, vagy, hogy is hívják – ráztam meg a fejem. – Szóval, akkor te lettél… várjunk már egy percet – ráncoltam a homlokom. – Miért bánik velem Klaus így? Arra számítottam, hogy valami piszkos helyre bedob, és kínozni fog, vagy ilyesmi. Erre kaptam egy luxus szobát, és még ki is szolgálnak – húztam fel a szemöldököm gyanakvóan.
- Hogy őszinte legyek, gondoltam, hogy egy ilyen szobába fog rakni. De én is arra számítottam, hogy… szóval, hogy bántani fog, mielőtt átváltoztatna. Úgy tűnik Klaus… na meg persze Zan, megkönnyítette a dolgunkat. Bár… viszont ez túl könnyű így. Nem értem – rázta meg a fejét.
- Vagy csak tényleg a szerencse van velünk.
- Meglehet – bólogatott.
- Mindenesetre végre valami jó is történt. Örülök, hogy legalább te mindig a közelembe leszel. Vagy… nem? – ráncoltam a homlokom.
- De, igen – bólintott. – Mivel nekem kell ügyelnem rád.
- Egyébként tegnap mi volt az a vacsora? Mármint, hogy Klaus azt akarta, hogy lemenjek.
- Az Eredetiek ebben is különböznek. Ők ugyanúgy esznek, isznak… persze a bor helyett vért isznak.
- Most jut eszembe! Te… még mindig, te vagy? Úgy értem, hogy… ugye nem bántasz embereket?
- Nem emberi vért iszok – rázta meg a fejét. – Elijah tiszteletben tartja az élet stílusomat, ezért elmehetek vadászni állatokra, amikor szükségem van rá.
- Az jó. Örülök – mosolyodtam el halványan. – Akkor most nyugodtan beszélgethetünk? Egyáltalán bejöhetsz ide?
- Klaus az orromra kötötte, hogy tartsalak szemmel, mivel hadd idézzem fel a szavait: túl okos az a kis fruska, és képes szökési kísérletet tenni.
- Aha – bólintottam. – Még jó, hogy nem saját maga akar szemmel tartani.
- Bizony – értett egyet. – Aztán azt is hozzá tette, hogy én jobb választás vagyok erre a feladatra, mert meg tudom tartóztatni magam az emberi vértől. Zan pedig nem mindig.
- És… jó társaságban vagyok – vigyorodtam el.
- Igen – mosolyodott el ő is.
- Na, és mesélj! Hogy vagy?
- A helyzethez képest… elég jól – biccentette oldalra a fejét.
- Van már valami… biztosabb terv?
- Elijah dolgozik rajta. De… van már elképzelés.
- Mi lenne az? – néztem rá csillogó tekintettel. – Várj! – komorodtam el hirtelen, feltéve a mutató ujjam. – Szeretnék szólni, hogy én is részese akarok lenni Klaus megölésében. És itt nem arra gondolok, hogy játszom az áldozat szerepét. Hanem az én kezemben lesz, azaz átkozott tőr, és én fogom annak a semmirekellőnek a szívébe szúrni. Elég okom van rá!
- Tudom Arabella, hogy sok okod van erre. De ne reménykedj, mert Elijah akarja megtenni. És nem ajánlatos, hogy vele is összeakaszd a bajszod emiatt. Ráadásul nem engedném, hogy tőrt fogj a kezedbe és megkockáztasd az életedet – rázta a fejét.
- Én bosszút akarok! – húztam össze a szemem bosszúsan.
- Ahogy én is. És Klaus is. Mindannyian bosszút akarunk.
- És mi lenne… ha elcsábítanám? – húztam fel a szemöldököm a váratlanul jött ötletre.
- Viccelsz? Azzal csak még előbbre tennéd a vámpírrá alakulásodat. Gondolj arra is, ha Klaus bedől neked, akkor vajon nem akarna maga mellett tudni? Örökre? Nekünk pedig még kevesebb időnk lenne.
- Igazad van – ráncoltam a homlokom. – Amúgy se tudtam volna megtenni, mert ha egy újjal is hozzám érne, én telibe okádnám.
Damon tágra nyílt szemekkel nézett rám, majd kitört belőle a nevetés. Látva jó kedvét, én is elmosolyodtam.
- Mi az? – kérdeztem egy idő után, mikor már kezdett csillapodni.
- Azt szívesen megnézném – kacarászott.
- Hidd el, megtenném – bólogattam magabiztosan.
- Tudom – legyintett mosolyogva. – Akkor most te mesélj. Miről maradtam le, mióta eljöttem? – húzta ki magát, kíváncsi tekintettel.
- Oh, sok mindenről – motyogtam halkan az orrom alatt.
- Akkor belevághatsz! – Francba! Elfelejtettem, hogy szuper hallásuk van. Pedig reménykedtem, hogy nem hallja meg.
- Hát… tudod – vontam meg a vállam. – Igazából semmi különös nem történt.
Próbáltam minél jobban elzárni előle a gondolataimat, amikben nagyrészt Jake szerepel, és nyugodt arckifejezéséből ítélve, sikerült is. Nyílván nem akartam az orrára kötni, hogy mi van közöttünk, főleg, miután bevallotta nekem Damon, hogy milyen érzései vannak irántam, ezért csak azok a képek villantak be a fejemben, amiben nem Jake szerepel.
- Jake még mindig nyaggat? – húzta össze a szemöldökét. Na, tessék! Már kezdtem megörülni, hogy nem róla beszélünk.
- Hát… jól kijövünk – vontam vállat. – Már, amikor ugye.
- Nincs köztetek semmi?
- Nincs – ráztam meg a fejem. Sosem szerettem hazudni, de most kénytelen voltam. Egyrészt, hogy Damon ne legyen szomorú, másrészt pedig nem akartam beszélni erről. Mert ezek az érzések csakis rám tartoznak.
- Rendben – mosolyodott el.
Kissé kínosan éreztem magam, mert a köztünk lévő csendet nem a béke, hanem a kellemetlenség töltötte ki. Lehet csak én éreztem így, mert látszólag Damont jól elfoglalta a kezében tartott autós magazin, és csak egyszer-egyszer villantott rám egy félmosolyt. Én pedig közben végig azon jártattam az agyam, hogy mivel törhetném meg ezt a csendet. Na, persze! Nem sok sikerrel jártam! Mert végig azon voltam, hogy nehogy valamit kiderítsen Damon a fejemből.
Végül csak megrántottam a vállam, és a fürdőbe mentem, ahol egy gyors zuhany után, frissebben tértem vissza.
- Klaus ma tervez velem valamit? Mert nekem elég fura, ez a semmit tevés – motyogtam kifelé jövet.
- Nem tudom – vont vállat Damon. – De most, hogy mondod, tényleg fura.
- Meg sem lepődök, mert itt minden furcsa. Hé – rikkantottam fel, eszembe jutva az idegen nő, aki szintén ember. – Vannak itt más emberek is?
- Vannak – bólintott. – Itt dolgoznak.
Tágra nyíltak a szemeim, és meghökkenve néztem Damonra.
- És tudják, hogy… kik élnek itt?
- Persze – vágta rá. – Azért vannak itt, mert abban reménykednek, hogy majd egy nap őket is átváltoztatják.
- Tessék? – szökött az egekbe a szemöldököm. – Vannak olyan ütődött emberek, akik vámpírok akarnak lenni?
- Úgy tűnik – húzta el a száját.
- Micsoda bolondok – motyogtam magam elé, miközben az ágy felé sétáltam.
- Ráadásul, ha Klausnak olyan kedve van, akkor meg is csapolja a vérüket.
- Sosem fogom az ilyen embereket megérteni. Bár biztos jó okuk lehet erre. Mindegy is – legyintettem, nem foglalkozva ezzel.
- Oh, elfelejtettem valamit mondani – tette fel a mutatóujját.
- Mi lenne az? – néztem rá kérdőn.
- Ha ki kell vigyelek, tégy úgy, mintha nem ismernél. És viselkedj is úgy.
- Hm… oké. Megpróbálom.
- Ugyanúgy légy akadékoskodó. Vagy… képzeld azt, hogy én vagyok Zan. Mert, ahogy tegnap elnéztem, nem igazán kedvelted meg.
- Azt a tuskót? Oh, istenem, legszívesebben pofon vágtam volna.
- Látod? Erről beszélek! Képzeld el, hogy én vagyok Zan. Nem baj, ha megjegyzéseket teszel rám.
- Oké. Ez menni fog – bólintottam.
- Nem hiányzik, hogy valaki rájöjjön az igazságra.
- Igazad van – sóhajtottam nagyot. – Bár már túl lennénk rajta.
- Jó lenne bizony. De még hátra van a nagy neheze.
- Tudom – húztam el a szám. – Akkor sem értem, hogy Klaus miért vár ennyit? Mármint, nyílván ez nekünk jó, de… érthetetlen.
- Szeret az idővel játszani. Ennyi az egész. És ez a szerencsénk, hogy semmit sem szeret elhamarkodni.
Bólintottam egyetértően, majd az ágyra ültem unottan. Damon az órájára pillantott, és rám emelve tekintetét ismételten megszólalt.
- Most megyek – állt fel. – De remélhetőleg hamarosan visszajövök – húzta félmosolyra az ajkait.
- Rendben – biccentettem a fejemmel.
A zár kattant, és máris egyedül voltam a szobában. Komolyan kezdtem unni ezt az egész hülye helyzetet. Elvileg most rettegnem kellene, ehelyett pedig… arra várok, hogy történjen már végre valami. Felettébb furcsa.
Lehet, hogy Klaus gyanít valamit? Vagy mi a fenéért nem lép már valaki? Habár… inkább ez a helyzet álljon be, minthogy valami rossz történjen. Én akkor sem tudtam így ülni a fenekemen. Ki akartam menni ebből az átkozott szobából. Ezért határozottan felálltam az ágyról, és a vasajtóhoz lépkedtem. Bár tudtam, hogy bezárta Damon, de akkor is megpróbáltam kinyitni. Persze mind hiába! Mégis csak fogságban voltam. Hogy képzeltem, hogy kiengednek csak úgy innen?!
Az ablakot meg sem kockáztattam, ugyanis tuti halál lenne, mert vagy 10. méter magasan van.
Biztosan van itt egy titkos ajtó!
Elkezdtem körbe járni a falakat, közben pedig ütögettem hátha találok valamit. Ismét semmi! Nem volt más választásom. Bele kellett törődnöm, hogy ebbe az istenverte szobába vagyok zárva.
Mélyet sóhajtottam, és visszahanyatlottam az ágyra.
Hirtelen ismét eszembe jutott Jake és azonnal elfogott a kétségbeesés. Még mindig kételyeim voltak a végett, hogy vajon Klaus betartotta-e a szavát. Azonban ahogy átvillant az a borzalmas kép előttem, könnybe lábadt a szemem. A torkom elszorult és a gyomrom is összezsugorodott.
Tudnom kell, hogy mi történt! Különben belehalok ebbe a reményveszteségbe. Mit is beszélek? Már rég nem reménykedek semmi jóban. Akkor is meg kell tudnom, hogy… élnek-e még. Ám mégis kitől tudhatnám meg? Abban biztos vagyok, hogy Klaus semmit sem fog mondani nekem. Az pedig nem lehet, hogy ennyire… aljas lenne. Megállapodtunk ebben. Elfogadtam a feltételét. Az én életem, az övékéért. És képes lenne elvenni az ő életüket is? Habár, amilyen gonosz és semmirekellő természete van… elképzelhető.
Nem! Én akkor sem tudom elhinni. Lehetetlen elképzelnem. Vagyis… inkább azt mondanám, hogy elképzelni sem merem, mert tudom, hogy ez a kétségbeesett érzelem felülkerekedik rajtam és elgyengülök. Itt pedig nem szabad. Hiába vagyok most egyedül, tudom, hogy egy percre sem rökönyödhetek meg.
Azonban mielőtt még mélyebbre süllyedtem volna eme gondolatok között, váratlanul újabb kérdés merült fel bennem.
Vajon Klaus tud arról, hogy az anyám emlékeit kitörölték? Mert akkor hogyan akarna bosszút állni? Lehet, ha elmondanám neki, elengedne? Hiszen akkor már nem kellene kin bosszulnia. Mivelhogy gondolom, miután átváltoztatna, az anyám elé cipelne, hogy bemutassa neki azt az énem. De mivel nem is tud erről a fajról, fogalma sem lenne, hogy miről lenne szó. Max megijedne. Vagy el sem hinné. Sőt. Valószínűleg örülne és hálás lenne azért, hogy Klaus visszavitt engem és újra láthat. Ezt pedig Klaus szívná meg. Micsoda jelenet lenne! Megnézném az arcát szívesen.
Várjunk csak!
Ez sem megoldás, mert akkor elképzelhető, hogy Klaus dühében megölné az egész családomat a szemem láttára.
Akkor mégis Damon tervénél kell, hogy maradjak. Pedig már azt hittem, hogy kitaláltam egy másik menekülőt ebből az egészből.
Újabb mély sóhaj hagyta el a szám és a fehér plafont kezdtem el bámulni.
Ebben az átkozott szobában még az unalom is megőrjíti az embert! Főleg úgy, hogy folyamatosan kattog az agyam mindenen. Hol itt, hol ott jár. Ki fogok készülni, komolyan mondom!
Megpróbálkoztam a hangos levegő vételekkel, de hamar rájöttem, hogy az csak még jobban idegesíti a már így is vékony húron pendülő idegeimet.
Hasra vágódtam és egy párnát a fejemre szorítottam, titokban abban reménykedve, hogy majd azok elhalkítják a gondolataimat. Mindhiába!
Kezdtem az őrület határán lenni, ezért egy hirtelen kitörésnek köszönhetően, felpattantam az ágyról, majd az ajtóhoz sietve nekiveselkedtem. Kezemmel, lábammal dörömböltem úgy, ahogy tudtam, közben pedig dühösségemnek hangot is adtam.
- Nyissák ki ezt az átkozott ajtót, vagy különben esküszöm betöröm! – üvöltöztem. Bár tudatalattin tisztában voltam azzal, hogy szinte lehetetlen betörnöm ezt a vasajtót, de a harag mégis ezt hozta ki belőlem.
Percekig megállás nélkül dörömböltem, és már épp kezdtem feladni, amikor végül kattant a zár. Hátraléptem egyet, csípőre tettem a kezem és azonnal felvettem a gyilkos pillantásomat, készen arra, hogy akárki nyit ajtót, szépen ledorgálom.
Klaus nyitott ajtót önelégült mosollyal! Mily meglepő!
- Ha még egyszer bemersz zárni ebbe a szobába komolyan mondom, hogy kiugrom az ablakon.
- Most fenyegetőzni próbálsz? – húzta fel a szemöldökét. – Örülhetsz, hogy ilyen körülmények közt vagy.
- Nem érdekel – vágtam rá. – Legalább akkor engedj ki innen néhány percre, mert itt fogok megbolondulni.
- Som du ønsker. Men hvis du prøver noget, ikke flere chancer.* - Tágra nyíltak a szemeim a válaszán. Már rég hallottam olyan embert, aki az anyanyelvemen beszélt. Erre ez a szemtelen gazember még dánul is tud? De legalább a válasza kielégített.
- Rendben – bólintottam beleegyezően.
Klaus végignézett rajtam pimaszul, de még mindig nem állt el az utamból, hogy végre kimehessek. Már épp egy újabb dorgálásra készültem, amikor Klaus elfordította a fejét és kinyitotta a száját.
- Damon, gyere ide! – kiáltotta el magát.
Damon rögtön megjelent, azonban ahogy meglátott, tágra nyíltak a szemei, ám gyorsan felvette a póker arcát, amivel azt mutatta, hogy egyáltalán nem ismer engem, majd kihúzva magát oda lépkedett hozzánk.
- Tessék? – nézett Klausra.
- A hölgy szeretne kimenni a szobából. Menj vele és ne engedd egyedül sehová – adta ki a parancsot.
Felhorkantam az idétlen utasítására. Egy, azért, mert szinte lehetetlen innen kijutni, kettő pedig, hogy felesleges lenne, ugyanis pont Damon lesz az, aki megállítana a szökésemben. Így csak halkan szitkozódtam magamban egyet.
Klaus ismét szemügyre vett néhány pillanatra, aztán felemelte büszkén a fejét és Damon felé bólintva egyet, elindult a másik irányba. Összehúzott szemekkel néztem utána. Alig várom, hogy lássam az arcodat, amikor szemtől szembe foglak megölni, te semmirekellő!
Mikor kellő távolságba ért, és már nem is láttam, Damomhoz fordultam, azonban ő közbevágott.
- Mit csináltál? – suttogta ráncolt homlokkal.
- Addig rimánkodtam Klausnak, míg megengedte, hogy ne csak a szobában üljek. Miért mit gondoltál? Azt, hogy egész végig ott fogom megbolondítani magam? Még csak az kéne! – mormoltam feszült hangon.
- Jól van, de azért viselkedhetnél kicsit szerényebben is!
- Miért? – nyíltak tágra a szemeim.
- Mert Klaus pontosan ezt szereti! – vágta rá idegesen.
- Bárcsak ne éreznék gyűlöletet iránta. Akkor talán képes lennék rá, de így… - húztam el a szám.
- Akkor szépen vedd elő a színészi tehetségedet – villantotta elő szikrázó tekintetét.
- Jól van, na – hökkentem hátra hirtelen dühösségén.
- Merre akarsz menni? – kérdezte néhány perc múltán.
- Mindegy csak ne a szobába legyek – legyintettem.
Bólintott egyet, majd előre bökött a fejével. Először nem értettem, mire céloz, de utána eszembe jutott, hogy Klaus nem tudhatja, hogy mi barátok vagyunk, és, hogy jelenleg Damon csak egy kísérő, ezért elindultam, magam mögött hagyva Damont, aki valóban úgy tett, mintha minden lépésemet követné.
Azt sem tudtam merre megyek. Sok folyosó volt, és sajnálatomra mindegyik sötétséget takart, ezért csak egyenesen lépkedtem tovább. Próbáltam visszaemlékezni arra az útra, amikor felvittek oda, de hamar elveszítettem a fonalat. Lehet mégis jobb lett volna a szobában maradnom. Még szerencse, hogy Damon ott volt mögöttem.
Megköszörültem a torkom, és hátrafordultam hozzá.
- Te tudod, merre vagyunk most? – suttogtam, nehogy valaki mégis meghalljon minket.
Damon kedvesen elmosolyodott, de nem azonnal adta meg a választ.
- Szeretnél inkább kimenni az udvarra? – kérdezte lágyan.
- Kilehet? – nyíltak a szemeim tágra. Rögtön átfutott az agyamon, hogy onnan sikerülhet kereket oldanom, de hamar észbe kaptam. Érdekes, hogy mindig elfelejtem a Damon és Elijah tervét.
Damon is éreztette velem az arckifejezésével, hogy ne csináljak hülyeséget odakint, vagy ő maga fog ledorgálni amiatt, így gyorsan visszavettem az izgatottságomból.
- Igen, szeretnék – bólintottam végül.
Damon udvariasan és kedves mosollyal felkínálta a karját, amibe belekaroltam, majd elindultunk.Átmentünk néhány folyosón, aztán egy nagytermet is elhagytunk, és jó néhány perc után, végre elérkeztünk egy hatalmas vaskapuhoz, amit Damon kinyitott gyorsan.
Ezúttal a meglepettségtől hökkentem meg. Olyan látvány nyílt ki előttem, ami csodálatra méltó. Gyönyörű udvara volt ennek a háznak, kastélynak, vagy nem is tudom minek. Az udvar tökéletesen zöldellt. A fák rózsaszín és fehér színben virágoztak. Az egészet sövény zárta körbe, középen pedig egy különleges szökőkút állt. Sosem gondoltam volna, hogy egy vámpírokkal nyüzsgő helynek, ilyen csodaszép udvara van. Szinte öröm benne járkálni. Ez volt az első pillanat, amikor valami kis boldogság ért. És ennek az udvarnak köszönhettem. Bizonyára, ha találkozok a kertésszel, mindenképpen megdicsérem. Talán még az otthonom hatalmas telke sem ilyen szép. Persze ott is jó móka volt ugrándozni a zöld füvön, és a kisebb dísztavunk is feldobta az egész látványt, de engem ez teljesen csodálatba ejtett. Mondhatni olyan látványt nyújtott, mintha egy filmben lettem volna.
Még mindig sokkolva álltam a bejáratban.
- Gyere már – zökkentett vissza Damon kedves szavai. – Tudom, hogy szép, de azért ennyire… - kuncogta el magát.
Csak bólintani tudtam, majd követtem őt.
Már néhány perce sétálgattunk némán egymás mellett, amikor Damon ismét megszólalt.
- Tetszik?
- Nagyon – vágtam rá lelkendezve.
- Igazából tudtam, hogy tetszeni fog – húzta ki magát büszkén.
- Na, ne mond – mondtam játékosan.
Csibészesen elmosolyodott, majd újra a tájat kezdte kémlelni. Kellemes volt vele sétálni. Felszabadultnak éreztem magam, miközben ugyanúgy „fogoly” voltam. Furcsa ezt kimondani, mert mióta itt vagyok csak az a szoba éreztette velem, hogy rab vagyok.
Ez a gondolat újfent fejbe kólintott és visszatértem a csodálkozásból. Valamiért erről a helyről Jake jutott eszembe. Habár… ha jobban belegondolok, szinte mindenhol ő van a fejemben. Nehéz úgy rá gondolnom, hogy ne az a vérfagyasztó kép táruljon fel előttem, amitől mindig összeszorul a mellkasom.
Na, tessék!
Most is ugyanez történt! Az előbb még jól éreztem magam, most pedig a szívem hevesebben kezdett kalimpálni, ugyanakkor úgy éreztem, hogy közben darabokban hever a fájdalomtól. Egyre jobban kezdtem elhinni, hogy tényleg Klaus hazudott nekem és…
Nem tudtam befejezni a mondatomat, mert azonnal elhomályosult előttem a kép. A sós könny mardosni szerette volna a szememet, azonban én gyorsam kitöröltem belőle és próbáltam másodpercek alatt összeszedni magam, észben tartva, hogy hol vagyok és kivel. Így is emlékeztetnem kellett magam arra, hogy itt erősnek kell lennem. Egyébként sem szokásom akárki előtt kimutatni a gyenge oldalam. Bár rendben, hogy Damon a barátom, de… Jake volt az első, aki előtt nem szégyenkeztem sírni.
Ekkor jutott eszembe, hogy most esélyem nyílhatna Damontól kérdezősködni ez ügyben, ugyanis valószínűleg senki sem figyel minket. És nem is hallanak. Ámbátor nem sok reményem volt, mivel Damon említette nekem, hogy mióta eljött ide, semmit nem tud. De azért azt a kis hitet gyorsan felhasználtam, mielőtt az is elszállt volna belőlem.
Megköszörültem a torkom, és kinyitottam a szám.
- Damon kérdezhetek valamit? – állítottam meg.
- Persze – vont vállat könnyedén.
- Tudsz arról, hogy Klaus mit ígért meg nekem, cserébe, hogy magamtól jöttem el? – húztam fel a szemöldököm.
Rosszallóan rám meredt, majd csak másodpercek múltán szólalt meg.
- Nem – rázta meg a fejét.
Csalódottan előregörnyedt a vállam és muszáj voltam mélyet sóhajtani, amivel elűzhetem a bánatomat.
- Miért kérdezed? – ráncolta a homlokát.
- Csak… - hajtottam le a fejem. Nem tudtam, hogy mondjam-e el neki. Valójában lehet, máris tudja, ugyanis nem tudtam titokban tartani a fejemben ezeket a képeket. De mégis úgy döntöttem, hogy szóban fejtem ki neki a szomorúságomat. – Abban egyeztem meg vele, hogyha eljövök vele, akkor nem bánt senkit sem. Azonban tegnap volt egy arra utaló megjegyzése, ami kétség közé sodort engem – magyaráztam neki elhaló hangon. – Ezt szeretném megtudni, hogy igaz-e vagy sem.
Elszorult a torkom, ahogy ismét elém került az a szíveket szaggató kép, de ezúttal nem hagytam, hogy a gyengeség körülvegyen. Nyeltem egy nagyot és újra szóra akartam nyitni a szám, Damon mégis megelőzött.
- Értem az aggodalmadat. De tényleg nem tudok semmit – rázta meg a fejét.
- Ugye az előbb belenéztél a fejembe? – néztem rá sokat sejtetően.
- Nem volt szándékos – emelte fel mindkét kezét védekezően. – Hidd el, egyáltalán nem jó, hogy mindenki gondolatait látom.
- Semmi baj – legyintettem.
De, hogy mégsem osszam meg vele a teljes Jakes ügyet, ami csak rá és rám tartozik, gyorsan az agyamban átváltottam arra a képre, amit az a táj nyújtott, ahol most sétálgattunk. Úgy éreztem, hogy így is sokat tudott meg. Mégsem olyan buta, hogy nem tudja kikövetkeztetni, hogy miért aggódok jobban Jake miatt. Akkor sem tartozik rá! Ráadásul tudom, hogyan szokott reagálni Jake-re. Nem jönne jól, ha most törne ki a dühe.
- Szerinted Klaus elmondja, ha nagyon erősködök? – szólaltam meg pár perc múltán.
- Nem valószínű – húzta el a száját. – De nem ismerem annyira, ezért inkább azt mondom, hogy nem tudom.
- Csak tudod… szerintem te is elszomorodnál, ha megtudnád, hogy az egész családod… meghalt – csuklott el a hangom a végén.
- Persze, hogy szomorú lennék – vágta rá.
- Lehet jobb lenne, ha inkább meg se tudnám. Habár már így is megőrjítenek ezek a kérdések, mióta kételyeket támasztott fel bennem az a nyomorult!
- Azt tudom, hogy Elijah betartja a szavát, de, hogy Klaus… - ingatta a fejét – Az a gond, hogy ő teljesen más, mint Elijah. Ezért teljesen kiismerhetetlen.
- Mindegy is – hajtottam le a fejem.
- Remélem tudod, hogy rám számíthatsz – mormolta lágy hangon.
- Tudom – emelkedtem fel, halványan elmosolyodva.
- Csak emlékeztetlek rá – húzta össze a szemét pajzánul, amitől hamar jó kedvre derültem. Ez a gazfickó tudja, mivel űzze el a szomorúságomat! – Azt javaslom, hogy ne gondolkodj ezen. Gyönyörű ez az udvar. Inkább csak sétáljunk.
- Oké – bólintottam egyetértően.
- És mondd csak, nem hiányzott a jó öreg Damon? – kérdezte csintalan mosollyal.
- Hát… - húztam a szám tetetett komolysággal. – De igen – vigyorodtam el.
- Na, azért! – vágta rá türelmetlenül.
- Amúgy Klausnak miért kell az a két bika méretű testőr? Akikkel… bevonult, amikor idehoztak.
- Ő is Lord volt. Mit vártál? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. – Azt hitted, hogy csak úgy betipeg? Pedig tudhatnád, hogy milyen büszkék a nemesek. Szeretnek feltűnősködni.
- Khm… - köhintettem jelezve, hogy remélem, nem mindenkire céloz ezzel a kijelentéssel.
- Vannak kivételek – vigyorgott rám. Na így mindjárt más!
Csak ekkor jutottak el a szavai az elmémig, és ingerülten felhorkantottam.
- Lord lett volna? Nekem nem úgy tűnik – morogtam az orrom alatt.
- Azt hiszem valamikor az ezerhatszázas években változott vámpírrá. Szóval igen, az volt. De ő mindig is ilyen volt.
- Úgy érted ilyen faragatlan tuskó? Hát, persze, hogy mindig is ilyen volt! És jesszus! – rikkantottam fel. – Ilyen vén trotty már? Nem is csodálom akkor, amiért ilyen rideg és pokoli.
Damon kérdőn méregetett néhány másodpercig, majd kitört belőle a nevetés.
- Na, jó. Most már elismerem, hogy lassan versenybe szállhatsz az én dumámmal! – hebegte. – Akkor én is vén trotty vagyok? – komolyodott el hirtelen.
- Te más vagy – mormoltam. – Amúgy is kétlem, hogy százötventől több lennél – húztam össze a szemem kémlelően.
- Pedig már a körül járok – biccentette oldalra a fejét.
- Tényleg? – húztam fel a szemöldököm. – Legalább te haladsz a korral – jegyeztem meg.
- Igazad van – húzta ki magát, a fejét felszegve.
Villantottam rá egy sokat sejtető mosolyt, majd tovább sétáltunk.
Szóval így sem tudtam meg többet. De legalább friss levegőt szívok.
Hirtelen elgondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha nem válik be a terv?! Sosem képzeltem el még magam vámpírként. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyenekre gondolnom, de vajon milyen lenne az? Nekem is olyan fehér, kemény bőröm lenne és piros szemem? Vagy… biztos vagyok benne, hogy nem tudnék embert ölni, ezért olyan szemem lenne, mint Damonnak. Mi lesz velem, ha megölik Klaust, de addigra én már… vámpír leszek? Ez lehetetlen! Damon nem hagyná. És ha az anyám…
- Damon!
Összerázkódtam a váratlanul ért mély hangtól. Odanéztem ahonnan a hang származott és egyből összehúztam a szemem. Zan állt az ajtóban magabiztos arckifejezéssel. Ezután Damon felé fordítottam a fejem és tágra nyílt szemekkel figyeltem, hogy milyen komoly és kiismerhetetlen lett a tekintete, holott az előbb még viccelődött.
Képzeletben a tenyerem a homlokomra csaptam. Hát, persze! Színészkedni kell!
- Hozd a lányt a nagy terembe – adta ki Zan parancsszerűen.
Damon némán bólintott, s megvárta, míg elmegy Zan az ajtóból, majd rám nézett komoran.
- Tudod, mit kell tenned – motyogta mereven.
Mit is kell tennem? Olyan feszülten mondta, hogy abban a pillanatban el is felejtettem. Ezért először kérdőn meredtem rá, majd rögvest eszembe jutott. Nem ismerem Damon Cullent!
Bólintottam felé jelezve, hogy megértettem.
- Ne haragudj – suttogta összeráncolva a szemöldökét -, de ez fájni fog.
Időm sem volt elemezni a mondatát, mert azon nyomban megragadta erősen a karomat és valóban mintha csak egy rab lennék, elkezdett ráncigálni. Rá akartam szólni, hogy kicsit gyengédebb is lehetne, mert több mint valószínű, hogy lila foltos lesz a karom ezek után, és nem utolsó sorban tényleg fájt. De emlékeztettem magam a fejemben motoszkáló mondatra. Nem ismerem Damon Cullent! Nem ismerem Damon Cullent!
Mire beértünk a szorítás még erősebb lett. Szorosan össze kellett zárnom a számat, hogy ne kiáltsam el magam. Ezért inkább sűrűbben kezdtem el mondogatni magamban azt, hogy: Nem ismerem Damon Cullent! Nem ismerem Damon Cullent! Nem ismerem…
- Engedj már el az istenért! – kiáltottam rá, már nem bírva tovább.
Ekkor léptünk be az előbb említett nagyterembe, és a hangom az egész helységben visszahangzani kezdett. Tudtam, hogy Damon nem direkt tette, de azért megpróbálhatott volna gyengébben ráncigálni. Aztán végül is nem bántam, hogy így bánt velem, mert akkor valószínűleg nem ordítottam volna rá. Ezért senkinek sem tűnt fel a mi kis titkunk. Persze Elijah-n kívül.
Kirántottam a kezem az övéből, és egy bosszús pillantást követve, a bent lévőkre terelődött a tekintetem. Nem lepődtem meg, amikor Klaus önelégült mosolyával találtam szembe magam. Ott volt még Elijah is, illetve a kis talpnyaló Zan, aki folyamatosan lenézően nézett rám. Szívesen kikapartam volna a szemét! De emlékeztetnem kellett magam arra, hogy milyen helyzetben vagyok és hol.
- Remélem jól érezted magad odakint – szólalt meg Klaus ironikus hangon.
- Mit érdekel az téged? – horkantottam fel. Rögtön a fejemet a falba vertem volna, ugyanis eszembe jutott, hogy szerényebb hangnemre kellene váltanom. – Vagyis igen. Végre friss levegőt szívhattam.
- Helyes – vigyorodott el.
Még mindig nem értettem, hogy miért ilyen derűs állandóan, de őszintén nem érdekelt.
- Van számodra egy csodálatos hírem – tette össze mindkét tenyerét, majd gonoszul elmosolyodott.
Rögtön kérdőn meredtem rá, mert már tudtam, hogy ha velem valami „csodálatosat” akar közölni, az pontosan ellenkezőleg fog elsülni. Ugyanakkor féltem is a válaszától. Örömömre szolgált volna, ha ezúttal inkább a szobában lettem volna és nem itt. Azon idegeskedve, hogy mi az ördögöt akar mondani.
A hirtelen felindultság hatására, a szívem hevesebben kezdett verni és mély sóhajt kellett vennem, hogy lenyugtassam magam. Szívesen beolvastam volna neki valami frappánsat, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy szerényen kell viselkednem.
- Említettem már neked, hogy a hazudozás az egyik kedvenc tevékenységem? – mondta Klaus néhány perc múltán. Válaszképp csak megráztam a fejem, majd folytatta. – Nem? Hát akkor most mondom – vont vállat könnyedén. – Tegnap úgy láttam, hogy megtaláltam a gyenge pontodat, hercegnő. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az, de… büszke vagyok magamra ezért – vigyorodott el.
Összeszorult a torkom és egy szót sem tudtam kipréselni magamból. A gyomrom görcsbe rándult, valamint úgy éreztem, mintha egy kalapáccsal rám ütöttek volna. Sejtettem mire akar kilyukadni. De nem akartam hinni a fülemnek. Sóhajtottam egyet, s becsuktam a szemem. Bár semmi értelme nem volt, ugyanis ennek ellenére a fülem ugyanolyan jól működött.
- Nyisd ki a szemed, hercegnő – mormolta kacér hangon Klaus.
Ismételten egy mély sóhajt követve, engedelmeskedtem neki.
- Mit gondolsz, miért nem válaszoltam a tegnapi kérdésedre? – mosolygott sokat sejtetően.
Még jobban eluralkodott rajtam a kétségbeesés és a torkomban keletkező gombóc nem engedte, hogy válaszoljak. A szemem sarkában éreztem, hogy könnyek gyülekeznek, azonban emlékeztettem magam az első szabályomra: maradjak erős. Ezért nagyot nyeltem, és egy pillanatra megint lecsuktam a szemem, majd felnyitottam.
- Érzem, hogy máris szenvedsz pedig még el sem mondtam a nagy hírt – jegyezte meg gúnyosan.
Megráztam a fejem jelezve, hogy téved. Bár utána eszembe jutott, hogy mint Eredetit biztosan nem tudom átverni.
- Tudod… - vigyorodott el – jó érzés volt viszont látni őket. De valahogy… még jobb volt az, ahogyan előttem feküdtek… - suttogta el a végét. – Vérben úszva. Cafatokra tépve – nyújtott el minden szót számomra kínlasztóan. – És a kis barátod… elesett – mondta ki az utolsó szót szarkasztikusan.
Szorosan össze kellett csuknom a szemem, hogy nehogy előtörjenek a könnyek.
Úgy éreztem, mintha százezer darabkára törtek volna szét, és már lehetetlen újra összerakni. A gyomrom apróra zsugorodott, s minden testrészem mondhatni, remegni kezdett az elfojtott fájdalmaktól. Ha Damon nem fogta volna meg erősen a karom, akkor a térdem felmondta volna a szolgálatot a súlyom alatt és összecsuklottam volna. A lélegzetem szapora lett és egyre jobban előtört belőlem a pánikroham, amit minél előbb vissza akartam tartani. Nem csak azért, hogy ne rendezzek jelenetet, hanem azért is, hogy Klaus lássa, nem fogott ki rajtam.
Micsoda hazugság!
Pontosan tudta, mivel gyengíthet meg és meg is tette. Most arra vár, hogy elkezdjek zokogni? Nem fogok előtte sírni! Akkor sem, ha megbolondulok! A falat, amit felállítottam magam előtt, nem rombolhatja le. Pedig ennél nagyobb fájdalmam még nem volt, mint most. A szívem darabokban hever, és elértem azt a pontot, hogy fogalmam sincs, mi értelme az életemnek. Most már Klaus ölési tervének sincs sok értelme…
Még mit nem!
Ahogy átfutott ez a mondat az agyamon, a fájdalom bosszúra változott és meglepetésemre ebből erőt tudtam gyűjteni, legalább arra, hogy itt mindenki előtt ne essek össze. Klaus bosszút kíván maga után! A családomért, a falkáért és főleg Jakeért. Ha belehalok is én fogom azt a nyomorult tőrt a szívébe szúrni. Azt olyan biztosan gondoltam, ahogyan ott álltam. Mit képzel magáról? Hogy csak úgy megölhet akárkit? Nem ismeri még az igazi Arabella Moontieth-t! Mindenért fizetni fog az a semmirekellő.
Vettem egy mély levegőt, s próbáltam végig ezt a bosszúszomjas érzést magamban tartani. Lehunytam a szemem, újabb erőt gyűjtöttem, s végül Klausra emeltem dühös tekintetemet. Az ő arca boldognak tűnt. És tudtam is, miért! Azért, mert fájdalmat okozott nekem. Eddig is sejtettem, hogy milyen gonosz, de most… elképzelni nem tudtam, hogy mi öröme van mások fájdalmában. Az ilyennek meg kell halnia! Nem érdemli meg, hogy éljen.
Micsoda szavak ezek! Kezdtem azt hinni, hogy az itt uralkodó gonoszság átvette felettem az uralmat és csak akkor jöttem rá, hogy pontosan úgy beszélek, ahogy az itteniek. Ám ez messziről nem érdekelt! A bosszúvágyam mindent eltakart bennem és csak a cél lebegett előttem. Ha tehettem volna, most azonnal Klausra vetettem volna magam, de tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne ellene.
- Damon, vidd vissza a szobájába – adta ki a parancsot Klaus komor hangon.
Azt hiszem én űztem el a jó kedvét! Úgy tűnik mégis sikerült nem kimutatnom a bennem tátongó ürességet. Azonban gyorsan ki kellett találnom, hogy, hogyan ne essek össze, mihelyst egyedül maradok a gondolataimmal körbezárva.
Damon ismét megragadta a karom és húzni kezdett. Ám ahogy a folyosón egyedül maradtunk, tudva, hogy valószínűleg senki sem figyel, elengedett, majd megállított szembe magával. A tekintete szomorúvá vált, bár nem értettem, hogy miért, hiszen nem ő veszített el mindent, amije volt. Ezért csak némán megráztam a fejem és sebes léptekkel iramodtam a szoba ajtaja felé. Damon kinyitotta, de nem lépett be utánam, így kérdőn néztem fel rá.
- Nézd, Arabella – suttogta rekedt hangon -, sajnálom a történteket. Nem is sejtettem… - ingatta a fejét.
A torkomban keletkező újabb gombócok miatt, nem jött ki hang a számon, így elrejtve az eddigi elfojtott érzéseket lehajtottam a fejem.
- Egyedül hagyhatlak, ha szeretnéd…
Azonnal rá emeltem fájdalomtól duzzadó szemeimet, és hevesen megráztam a fejem. Nem akartam most egyedül lenni, bár ahogy végigszaladtak az agyamon Klaus gúnyos szavai, ismét előtörtek az érzelmeim és ezúttal úgy éreztem, hogy nem igazán tudom visszatartani őket.
- Nem vagyok túl jó az ilyesmiben, de… - vett mély levegőt – számíthatsz rám – mormolta együtt érzően.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy gyakorlatilag Damonon kívül valóban senkim sincs már. És tényleg csak rá számíthatok. Ez a felismerés akkora lyukat szúrt a mellkasomba, hogy a percen azt hittem összeroskadok és elkezdek zokogni.
A világ elhomályosult előttem, és éreztem, hogy most már nem tudom visszatartani a könnyeimet. Szorosan összezártam az ajkaimat, félve attól, nehogy kijöjjön belőlem valami nyöszörgős hang. Inkább elfordítottam a fejem, hogy Damon ne lássa a legördülő sós könnyeimet. De egyből megéreztem a vállamon a kezeit, s visszafordított. Majd már csak arra eszméltem, hogy szorosan magához vont.
A vállára hajtottam a fejem és utat engedtem a könnyeknek. Mindeközben már Damon az ajtót is bezárta, nehogy valaki még meglásson minket.
Egyre jobban visszhangzott a fejemben Klaus mondata miszerint széttépte őket és időt sem hagyott nekik. Aminek hatására, az előbb elfojtott pánikroham, futótűzként tért vissza. A lélegzetem szaporább lett, a szívem pedig annak ellenére, hogy darabokban volt, úgy dübörgött a mellkasomban, mintha valaki elől menekültem volna. Valójában, ha jobban belegondolok, tényleg menekültem! Csak azt nem tudtam, hová. Jelen helyzetben Damon karjai közé. Amik olyan szorosan fogtak körbe, hogy kapaszkodnom sem kellett, ahhoz, hogy mégse essek össze.
Halkan sírtam mindazért, amit elvett tőlem az a semmirekellő, aki arra sem méltó, hogy a saját nevén szólítsam. A fájdalomban fuldokoltam és úgy tűnt, hogy csakis Damon tud kimenteni.
Hideg ölelése, most olyan megváltó volt számomra és olyan menedéket nyújtó, mintha ő lenne az utolsó, aki ezt adhatja nekem.
Milyen ironikus, nem igaz? Mert valóban ő volt az utolsó. Ezentúl hálával tartozom neki, amiért tudom, hogy itt van és lesz mellettem. Úgy éreztem, ha őt is elveszíteném, akkor valóban semmi értelme nem lenne már az életemnek. Egy nagyszerű barát mikre nem képes, ugye? Egy ilyen barát, mint Damon kincset ér. Sőt. Még többet. Főleg ilyenkor, amikor az embernek a legnagyobb szüksége van a támaszra. Ha csak egy mód lenne rá arra, hogy egyedül átvészeljem ezt, megtenném. De ez sokkal inkább távolinak tűnt és lehetetlennek nekem.
Nem is tudom mennyi ideig állhattunk így. Ám miután csitulni látszódtak a könnyeim, és a kedélyeim, felemeltem válláról a fejem és az ágy felé bandukoltam, amire azonnal leroskadtam. Megdörzsöltem a szemem, majd fentebb birkóztam magam. A párnákra téve a fejem, oldalra fordultam és a lábaimat felhúztam a mellkasomig, reménykedve abban, hogy talán segít elnyomni a mellkasomban lévő nyilallásokat. Ami persze semmit nem ért! Mert semmivel sem lett jobb. Ráadásul a szemem is kezdett fájni és a fene tudja honnan, de fáradtság ült rám. Ugyanakkor lehetetlennek éreztem, hogy ennyi minden közepette el tudnék aludni.
A mostani állapotomat, inkább sokkosnak írnám le. Mert az egész világ bezáródott előttem, és olyan volt, mintha az agyam kikapcsolt volna. Azt hiszem mindenki így reagálna, ha egyszer csak minden szerettét elveszítené. Kissé megbántam, hogy engedtem a gyenge érzéseimnek, azonban ha nem tettem volna meg, biztos vagyok abban, hogy megbolondultam volna benne.
Éreztem, hogy lesüpped mellettem az ágy, de nem igazán reagáltam rá. Majd hirtelen ismét megéreztem a hátamon egy hideg kezet. Rögtön gondoltam, hogy Damon az. Mivel rajtunk kívül senki nem volt a szobában.
Nem szólt semmit sem. Egyszerűen csak elkezdte simogatni, ami nyugtatólag volt rám. Húzódzkodtam eddig a vámpír érintéstől, de most mindenekfelett jól esett. Még akkor is, ha hideg volt, mint egy fagyasztóláda. Habár… Damont sosem vámpírként fogtam fel, hanem barátként. Ezért lehetséges, hogy nem zavar a hidegség.
Váratlanul nyikorogni kezdett az ajtó, jelezve, hogy újabb személlyel bővült a szoba. Volt egy olyan érzésem, hogy a legádázabb ellenségem lesz az, de mivel Damon nem mozdult mellőlem, és még a simogatást sem hagyta abba, ezért muszáj voltam felemelni a fejem, hogy megnézzem, ki lehet az.
Ahogy megláttam az ágy előtt álldogáló személyt, kitágultak a szemeim. Elijah volt az! Méghozzá olyan arckifejezéssel, amiről az embernek egyből az jut eszébe, hogy: együttérzés.
Lassan felültem és kérdőn meredtem rá, amire hamar válaszolt is.
- Tudom, mit érzel most – mondta halkan. – Én is ugyanezt éreztem, amikor a fivérem megölte a családomat. Sajnos úgy tűnik, hogy mostanra szokásává vált – morogta el a végét. – És azt is tudom, hogy mi vezérel téged mostantól. A bosszú!
Figyelmesen kémleltem az arcát és megdöbbentem azon, mennyire más, mint Klaus. Egyáltalán nem láttam rajta a gyilkolási vágyat, vagy azt a gonoszságot. Hanem ellenkezőleg.
- Hidd el, nem is sejtettem, hogy mire készül a fivérem. És ezért is mérges vagyok rá. Teljesen ártatlan lány vagy, akinek csak fájdalmat okozott. – Tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta. – Évek óta tervezem, hogy, hogyan végezhetnék vele. De egyben biztos vagyok. Meg fogom adni neked a lehetőséget, hogy saját kezűleg tegyél a haláláról. Én is, és még sokan mások ezt kívánjuk. Tudom, hogy ez tőlem borzasztóan hangzik, de egy ilyen… - vett egy mély levegőt – arcátlan és gyilkos fivér, mint ő… aki mások fájdalmának örül, nem érdemli meg, hogy tovább éljen. Szerettem volna, ha ezt tudod, hercegnő. Tudom, hogy erre vágysz, és én megadom neked.
Még a hideg is kirázott ezektől a szavaktól. De nem azért, mert féltem, hanem, mert magam sem hittem el, hogy tényleg ezt mondta Elijah. Először azon lepődtem meg, hogy mennyire nyugodt, aztán pedig azon, hogy… tényleg megadja azt a lehetőséget, hogy én öljem meg Klaust? Ez felemelő, ugyanakkor akármilyen rossz is, de… számomra örömteli volt. Bosszúra vágytam, és megkaptam. Hihetetlen. Na és persze most már bevallom, hogy ezek után Elijah a második ember, akiben megbízom ebben az átkozott házban. Valójában az is segített, hogy láttam rajta az együttérzést. Visszagondolva az ő múltjára, tényleg ugyanaz történt vele, mint velem. Csak az ő családját a saját bátyja gyilkolta meg, ami még nehezebb lehetett. De ugyanaz a célja neki is. A bosszú! Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mennyire ki vagyok éhezve erre. Részben megnyugodtam, hogy emiatt már nem kell aggódnom. Klaus meg fog fizetni nem csak az én szeretteimért, hanem mindenkiéért. Elijah-t idézve: egy ilyen alattomos gazember, nem élhet tovább. Esetleg, ha megjavulna. Márpedig ebben egyáltalán nem hiszek. Maga a gondolat is vicc. Klaus sosem fog megjavulni!
Elijah Damon felé bólintott egyet, majd kiviharzott a szobából. Szó szerint!
Én pedig még mindig azt a helyet kémleltem, ahol az előbb állt. Majd Damon felé fordítottam a fejem, s mély sóhajt véve, kinyitottam a szám.
- Damon… - mormoltam halkan – köszönöm.
- Mégis micsodát? – kérdezte rekedtesen.
- Mindent – nyögtem ki, megvonva a vállam.
Összeráncolta a homlokát, majd néhány másodpercet követve, ezúttal ő szólalt meg.
- Próbálj meg pihenni. Túl sok minden történt ma – motyogta.
Nem ellenkeztem. Sőt. Igaza volt. Meg kellett emésztenem mindazt, ami a mai napon történt, közben végig a célt magam előtt lebegtetni. Ezért bólintottam egyet, majd a párnákra hajtottam a fejem. Éreztem, hogy fáradt vagyok és a szemeim is csukódnának lefelé. Valószínűleg a stressz, és a sírás hatása volt. És a sokkos állapotot is átléptem már. Bár még mindig ott tátongott bennem az a nagy űr, de egy fokkal jobban éreztem magam. Na, jó. Ez azért túlzás! A lényeg, hogy a megtorlás gondolata javított az állapotomon. Ami mások számára furcsának tűnhet, de ha valaki tudja, miről van szó, akkor teljesen egyetértene.
Lehunytam a szemem és próbáltam semmire sem gondolni. Azonban ez mégsem ment olyan könnyen!
Hátranyúltam egy párnáért, majd szorosan magamhoz húztam. Mintha ölelnék valakit! Valakit, akire jobb most nem gondolni. Valakit, aki már csak emlék marad nekem.
Jaj, ne! A könnyeim ismét előbukkantak, de, hogy ne csorduljanak le, még szorosabban zártam össze a szemeimet. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy rá gondoltam. A gyomrom pedig ismételten összezsugorodott. Felidéztem magamban azokat, amikor annyiszor megnevetetett. És meglepetésemre, önkéntelen mozdulatként, az ajkam automatikusan felfelé kezdett húzódni. Mintha újra átéltem volna!
Azonban ahogy egy másik kép villant be előttem, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett és muszáj voltam mély levegőt venni, hogy valamilyen szinten lenyugtassam az ismét felkavarodott érzelmeimet. Nyilván nem sikerült. De legalább a gombócot le tudtam nyelni!
Próbáltam semmit sem felidézni, ami végül egy idő után mégis csak ment valahogy. Ám az elalvás még nehezebb volt.
Aztán némi forgolódás után, átrepültem a kínzó álmok országába…
* - Ahogy akarod. De ha bármivel próbálkozol, nem lesz több esélyed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése