2012. július 2., hétfő

27. Fejezet - Küzdj!

Sziasztok. Meghoztam a következő fejezetet. Bár egy komment sem érkezett, még sem vagyok szomorú, hiszen három új rendszeres olvasóval bővültünk. Ezúttal is köszönöm nektek, és persze mindenkinek, aki olvas.
Remélem tetszeni fog a fejezet.
Puszi, Molly

"A harc a túlélésért itt indul. Most. Ha nem akarsz küzdeni - nem is fogsz. Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell. Megvan minden fegyvered a harchoz. Hát küzdj."

Amikor felkeltem úgy éreztem, mintha minden részemet összeverték volna. Nem értettem, miért. Hiszen a legjobb emlékezetem szerint, senki nem ért hozzám.
Lassan pislogni kezdtem, és nem láttam már Damont a szobában. Biztosan el kellett mennie. Nehézkesen feltápászkodtam, s azonnal tudtam, miért érzem magam ilyen összetörten. Nem bántott fizikailag senki sem! De belül romokban hevertem! És ahogy eszembe jutott a tegnapi nap, még rosszabbul kezdtem magam érezni. Talán most már elhittem. Főleg a mellkasomban érzett gyötrelem emlékeztetett rá. Nem akartam beletörődni. Isten őrizzen! Sőt. Ezek a hasogatások bennem, tudatták velem, hogy nem csak egy rossz álom volt, hanem valóban megtörtént. És nem akarom elfelejteni. Miket beszélek? Hiszen el sem tudnám!
Vettem egy mély levegőt, majd lecsuktam a szemem és szippantottam még egyet. Csak az ajtó nyílására eszméltem fel. Damon lépett be egy nagy tálca ennivalóval.
Becsukta maga mögött az ajtót, s a homlokát ráncolva rám nézett.
-          Hogy érzed magad? – lépkedett közelebb.
-          Jól vagyok – hazudtam.
-          Nem úgy nézel ki – húzta fel a szemöldökét.
-          Na, jó – fújtam ki a bent tartott levegőt. – Borzalmasan érzem magam.
Válaszképp csak megcsóválta a fejét és arckifejezése inkább rosszalló lett.
-          Nem kellett volna fáradnod – szólaltam meg a tálcára pillantva. – Nem vagyok éhes.
-          Muszáj enned. Ha kell, magam fogom beléd gyömöszölni – mormolta kissé fenyegető hangon, ugyanakkor éreztem, hogy nem gondolja komolyan.
-          Akkor sem kell – ráztam meg a fejem.
-          Csak magadnak ártasz, ha nem eszel – váltott gyengédebb hangra, s ült le az ágy szélére. – Én pedig nem fogom végignézni azt. Próbáld meg összeszedni magad. Tudom, hogy nehéz, de nem lehetetlen.
Tágra nyíltak a szemeim a meglepettségtől. Bevallom kissé dühbe gurultam, amiért máris azt kéri tőlem, hogy szedjem rendbe magam. Nem túl korai ez még? Kíváncsi lennék, hogy ő mit szólna ahhoz, ha ugyanazon kellett volna átmennie a tegnapi nap folyamán, mint nekem. Utálom sajnáltatni magam. És ha tudnám, hogyan kell eljátszani a jól-vagyok-minden-okét, miután mindenkit elveszítettem, megtenném. Csak egy hiba volt! Erre most nem voltam képes. Túl sok erőt vettek el tőlem a borús érzelmeim. És egyáltalán hogyan kérheti ezt tőlem? Hát, tényleg nem valami jó az ilyen dolgokban.
-          Szerinted… - kezdtem volna bele ingerült hangon egy jó kis dorgálásba, de Damon közbe vágott.
-          Én is átéltem ezt nem emlékszel? – húzta fel a szemöldökét. – Jó, nem pont így, de én a szüleimet vesztettem el. Szerettem őket. És hidd el, sikerült tovább lépnem, mint látod.
-          A szüleidet nem gyilkolták meg! – morogtam szikrázó tekintettel.
-          Akkor is lépnem kellett. Új nap virradt. Te pedig élsz. Használd ki és próbálj ne rájuk gondolni.
Válaszként csak dühösen rámeresztettem a tekintetemet, és magam előtt összefonva a karom, sértődötten elfordítottam a fejem.
-          Jól van, bocsi – mormolta néhány perc multán. – Akkor is enned kell.
-          Nem kell – makacskodtam.
-          Akarsz beszélgetni?
Nocsak! Ezzel akar kiengesztelni?
Dühös voltam rá. Máris azzal jön nekem, hogy lépjek tovább. Bár igaza volt, ezt bevallom. De ő nem én vagyok. És én nem tudok csak úgy félretenni dolgokat. Ha pedig most nyeregben érzi magát azért, mert csakis ő maradt nekem, hát rosszul hiszi.
-          Nem akarok – morogtam az orrom alatt, rá se nézve.
-          Nézd… - kezdett bele – nem akarlak megbántani. Csak próbálom felnyitni a szemed. Magad mondtad… vagyis gondoltad, hogy erősnek kell lenned.
-          Már megint a fejemben turkáltál? – húztam össze a szemem.
-          Ne haragudj, de véletlen volt – emelte fel mindkét kezét védekezően. – A lényeg, hogy elvileg Klaus nem sokára betoppan hozzád. Úgy, hogy addigra próbálj meg feltápászkodni az ágyról és mutasd a mindent-kibírok erős lányt.
-          De én erős vagyok!
-          Hát persze – húzta fel a szemöldökét szemrehányóan. – Gondolj a bosszúra. És mindjárt jobban fogod érezni magad.
Megráztam a fejem ellenkezve, annak ellenére, hogy ebben is igaza volt. Valóban átjárta a testemet a bosszúvágy és a mellkasomban lévő fájdalmak, mintha enyhültek volna. Vagy csak visszavonulót fújtak!
-          Szóval most egyél – mondta.
A tekintetem az íncsiklandozó illatok felé fordítottam és akármilyen apróra zsugorodott a gyomrom tegnap este, most mégis megmordult. Ezért nem is ellenkeztem tovább, és magam elé téve a tálcát nekiláttam.
Csak akkor döbbentem rá, hogy mióta itt vagyok egy falat ennivaló sem ment le a torkomon, ezért nem is volt csoda, hogy éhes voltam. Bár az sem meglepő, hogy valaki egy ilyen helyen egyáltalán enni mer.
Miközben tömtem magamba a finom reggelit, azon gondolkodtam, hogy miként tudnám felgyorsítani ezt a Klaust-megölni projektet. Az a gond, hogy másokra vagyok utalva. Bár lehet nem is olyan nagy probléma, mert ezekkel a heves érzelmekkel gondolkodás nélkül nekirontottam volna és az lett volna a vége, hogy valószínűleg vagy vámpírrá változtat, vagy meghalok. Milyen ironikus! Mert akkor is meg kell halnom, ha vámpírrá változtatna. De én inkább az utóbbit választom. Azonban kétlem, hogy bármiféle választási lehetőségem lenne.
Miután végeztem, eltoltam a tálcát és megtöröltem a szalvétával a számat, majd Damon sikerült-elérnem-a-célom mosolyára lettem figyelmes.
-          Ne örülj – jegyeztem meg semlegesen.
-          Valld be, hogy már éhes voltál – húzta fel a szemöldökét sejtelmesen mosolyogva.
-          Lehet – vontam vállat.
-          Oké. Ennyi is elég – legyintett lazán. – Kiviszem gyorsan, aztán jövök. Szeretnél ma sétálni egyet? Kiszellőztetni a fejed?
Nem tartottam rossz ötletnek. Sőt. Ha már ennyi szomorúság vesz a házban körül, legalább az a szép kert mosolyt húzzon az arcomra. Ezért habozás nélkül bólintottam, majd Damon hamar el is suhant. Mivel sejtettem, hogy hamarosan visszajön a vámpír gyorsaságának köszönhetően, kikeltem az ágyból és elvégeztem a szükséges dolgaimat.
Ahogy gondoltam, mikor kiléptem a fürdőből teljes készenlétben, már Damon ott ült az egyik kényelmes fotelban egy újságot olvasgatva. Úgy tűnt, mint aki jó ideje várakozik, miközben talán csak tíz perc múlhatott el. Vagy lehetséges, hogy már az időérzékemet is kezdem elveszíteni?
Sóhajtottam egyet, majd odaballagtam az ágyhoz és levágódtam rá. Damon erre felnézett, s az újságot visszatette a helyére.
-          Tudtad, hogy… - kezdett bele a mondatába, de valamilyen okból kifolyólag nem mondta végig. Láttam, hogy szorosan összezárja az ajkait, és próbálja magában tartani a kérdését. Engem viszont ez felettébb zavart.
-          Mit akartál kérdezni? – ráncoltam a homlokom.
-          Semmiség – rázta meg a fejét.
-          Ha már elkezdted, fejezd is be.
-          Rendben – fújta ki a levegőt. – Tudtad, hogy benne vagy ebben a magazinban? – bökött a fejével az újság felé.
-          Aha – válaszoltam semlegesen.
Tisztán emlékeztem a cikkre és arra, hogy mennyi hazugságot összehadartak rólam. De ahogy belegondoltam, hogy a szüleimet is… szóval igen. Ismét előjöttek a mellkasi problémák. Magam előtt összefontam a karom, reménykedve abban, hogy enyhíti a gyötrelmet, azonban mit sem segített. A lelkiismeretem sem hagyott békén azzal, hogy anyámra mennyire dühös voltam a cikk miatt. Na, meg az egész vámpír ügy miatt. Nem lett volna szabad gonosz gondolatokat engedni az elmémbe. És akkor most nem kínlódnék ezekkel a borzalmas érzelmekkel, amik miatt ismét a fulladás szélén állok.
Bosszú! Csak erre kell magam emlékeztetni! Nem szép dolog az, hogy ez a gondolat enyhít a gyötrődésemen, de ha erős akarok maradni, akkor ezt kell tennem. Azt hiszem lesz még elég időm a gyászolásra.
Jaj, ne!
Jake jutott eszembe, és az egy perccel ezelőtt enyhült érzelmek, most még rosszabbakra változtak. Egyenesen majd kiszakadt a mellkasom a szurkálódástól. A torkom elszorult és ismét alig kaptam levegőt. Tudtam, mi következne ezután. Valószínűleg még egy pánik roham. De mielőtt megtörtént volna, szorosan összezártam a szemem, vettem néhány mély lélegzetet és a kellemesen gyötrő képet, Klaus arcává alakítottam, amitől a bosszúvágy érzése ismételten felülkerekedett a nyilallásokon.
-          Szereted? – Azonnal felnyitottam a szemem, Damon halk kérdésére és meghökkenve néztem rá.
Először észhez kellett térnem, s csak utána jutott el az agyamig a kérdése. Abban a percben haragudtam magamra, amiért ilyen felelőtlen voltam. Ugyanakkor Damonra is dühös lettem, mert már vagy ezerszer megmondtam neki, hogy ne turkáljon a fejembe. Nyilván gyorsan bezártam előtte az elmémet, és inkább egy tengerparti képet vetítettem fel magamban. A kérdés viszont… Nem akartam Damont megbántani. Bár lehet már az érzései irántam, amiket akkor érzett, mielőtt eljött volna, megváltoztak. De én nem akartam kockáztatni.  
-          Nem – ráztam meg a fejem. – Én csak… - Gyorsan megköszörültem a torkom. – Mindenki hiányzik – vontam vállat lehajtva a fejem.
-          Én még mindig itt vagyok – motyogta.
-          Tudom, és nyugi nem kell mindig emlékeztetned rá – mosolyodtam el halványan.
-          Rendben – mosolyodott el ő is. – Akkor mehetünk sétálni?
-          Persze – bólintottam.
Szinte egyszerre álltunk fel, majd Damon udvariasan felkínálta az egyik karját, amibe először egyből bele akartam karolni, de eszembe jutott, hogy nem-ismerem-Damon-Cullent! És Damonnak is hamar eljutott ez a tudatáig, így szó nélkül leengedte a karját, majd előre engedve, kitessékelt a szobából.
A kert csakúgy, mint legutóbb, most is gyönyörű szép volt. Még mindig nehéz elhinni, hogy egy ilyen gonoszokkal teli helyen, ekkora szép udvar van. Ha boldog lennék, itt lehetőségem és kedvem lenne örömmel telin szaladgálni a rózsaszín-fehér virágok között és a zölden virító tökéletesen gondozott füvön. Az élet szívás! Erre már rájöttem! Hatalmas szívás!
Próbáltam nem gondolkodni és a bosszúvágyat, a fájdalmas érzések elé helyezni, de valahogy nem ment. Pedig meg kellene tanulnom kezelni az érzéseimet. Vagy az lehetetlen? Bár… Klaus közelében nem kell tettetnem a gyűlöletet. Ez kellőképpen megkönnyíti a dolgomat. Viszont Damon közelében? Na, jó. Ha mindig úgy fog rángatni, akkor azt sem kell tettetnem. Köszi, Damon! Köszi! Ezért megéri, hogy kék-zöld foltos legyen a karom.
-          Szeretnél beszélni? – szólalt meg hirtelen Damon.
Ugye megint nem tettem lakatot az agyamra? De raktam! Akkor nem kotorászott a fejemben. Haladás!
-          Nem is tudom… - vontam vállat hezitálva.
-          A barátod vagyok. Tudom, hogy bánt… minden. Ahogy mondtam, nem vagyok jó az ilyesmiben, de azért meg tudom hallgatni, ha szeretnél valakivel beszélni.
-          Tudom… én csak – sóhajtottam. – Félek attól, hogy túlságosan… elöntenek az érzelmek és nem tudok erős maradni.
-          Nem kell mindig azt játszanod – ráncolta a homlokát. – Mármint, bízhatsz bennem. De nyilván, ha nem akarsz erről beszélni, akkor nem kell – rázta meg a fejét.
-          Nekem elég az is, hogy itt van velem egy barát. Szerintem szavak nélkül is megérted, mi játszódik le most bennem.
-          Igaz – bólintott. - Csak én meg úgy érzem, hogy tennem kellene valamit. Mert utálom, amikor ilyen savanyú képet vágsz.
-          Már így is sokat tettél értem – mosolyodtam el halványan. – És mivel rajtad kívül már senkim sincs, ezért ne aggódj, mert te leszel az első, akihez fordulni fogok – tört ki belőlem váratlanul. A torkom is összeszorult a számból elhangzottak miatt. Nem mondtam még ki ilyen nyíltan, de… lehet nem is lett volna szabad. Vagyis… ez igaz, mégse tudom elhinni. Még mindig! Nem is baj. Talán így jobban eltudom viselni.
-          Mondtam már, hogy sajnálom?! – mormolta elfojtott hangon.
-          Igen – bólintottam. – De azért, kösz – sóhajtottam mélyet.
Damon kinyújtott kezét, mire felemeltem a fejem. Először nem tudtam, hogy mit akar, de miután már a másik kezét is kinyújtotta, leesett a tantusz. Ellenkezés nélkül beleborultam a felkínált karjaiba. Ez a baráti ölelés szintén sokat jelentett nekem. És valóban úgy gondoltam, hogy Damon pontosan tudja, min megyek most keresztül, ezért nem kell beszélnem róla.
Nem is tudnék! Mert tuti, hogy akkor magam is elhinném a történteket, és újabb pánik törne rám. Fogalmam sincs, hogyan fogok megbirkózni mindezzel. De jelenleg tudom, hogy a bosszú és a nem-hiszem-el gondolat segít elterelni a figyelmemet. Azután viszont? Csak reménykedek abban, hogy nem esek össze teljesen. Ha pedig igen, legalább tudom, hogy Damon ott lesz. Remélhetőleg. Előbb azonban legyünk túl az egyik nehezéken.
Néhány perc multán, szétváltunk egymástól, majd magamra erőltetve egy halvány mosolyt, tovább sétáltunk.
Körülbelül másfél órával később, ismételten a szobában ücsörögtem. Egyedül! Damonnak jelentést kellett adnia rólam. Vagy valami ilyesmit magyarázott.
Nagyszerű! Hogy eltereljem a gondolataimat, minden újságot magam elé raktam, és unottan lapozgattam őket. Sőt, néha még magamon is meglepődve halkan felnevettem egy-egy pletyka miatt. Ismerem a sajtót! Általában hazugság, amit írnak, vagy félig igaz, és felturbózzák a sztorit, hogy eladható legyen az újság. Micsoda agyhiányban szenvedő tuskók! És vannak olyanok, akik megveszik, ráadásul még el is hiszik az írottakat. Na, nem mintha, őket sértegetni szeretném, de csak pénz kidobás az egész. Ha valami nagy hírről van szó, az a tévé is adni fogja, esetleg, ha pletykás helyen él, akkor tuti eljutna a fülébe.
Sóhajtottam egyet, s hanyagul ledobtam a kezemben tartott újságot, majd feltápászkodva, odabicegtem az ablakhoz. Érdekes! Nem is tudtam, hogy ennek a szobának az ablaka, arra a csodás kertre nyílik. Talán mégis van egy jó oldala ennek a helyiségnek és nem csak a szomorúságot, illetve az unalmat juttatja az eszembe.
Hirtelen megláttam valakit odalent. A kék farmernadrágja, fehér trikója és szalmakalapja alapján, biztosan a kertész az. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy lekiáltok neki, azért, hogy gratuláljak a csodás munkájáért, de amikor megfordult és megláttam az arcát… A szívem hevesebben kezdett dobogni, a torkom pedig elszorult. Tágra nyíltak a szemeim a meglepettségtől, és abban a néhány másodpercben, hatalmas remény gyúlt bennem. Jake! Ő volt az első gondolatom, a kertészre nézve. Azonban ez a hevesség ugyanolyan gyorsasággal el is tűnt.
Tényleg azt hittem, hogy Jake az. De, ahogy jobban szemügyre vettem a férfit, hamar rájöttem, hogy tévedtem.
Úgy tűnik, már képzelődöm is! Remek!
Előrehorgasztott vállakkal baktattam el az ágyig, majd ismét levágódtam rá.
Ismeretlen érzés bújt meg bennem, amire csak akkor lettem figyelmes. Nem is tudom… mintha ez az érzés azt súgta volna, hogy Jake még él. Bár nem virul, de él. Lehet hülyeség! És nem kellene hallgatnom rá. De… mégis honnan a fenéből érezhetném meg ezt? Mármint van valami kötelék közöttünk… azt hiszem. Ennyi is elég ehhez? Nem! Nem hiszem. Szerintem ez csak vágyálom.
Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Ekkor nyílt az ajtó, és kitágult szemekkel figyeltem a belépőt. Elijah volt az! Nem féltem. Sőt, talán meg is örültem, hogy ő jött be, mert ez azt jelentheti, hogy hírei vannak számomra. Remélhetőleg jó hírek.
Közelebb lépett néhányat, majd egy kis tétovázás után végül szóra nyitotta a száját.
-          Megvan a terv! – suttogta.
Egyből felpattantam az ágyról és izgatottan kezdtem fürkészni az arcát.
-          Mi az? Avasson be! – néztem rá kérlelően.
-          Persze, hogy beavatlak – jegyezte meg könnyedén. – De először üljünk le.
Válaszként csak bólintottam egyet, s gyorsan visszahanyatlottam az ágyra, Elijah pedig az egyik fotelbe.
-          Gyorsan kellett cselekednem, mert tegnap a fivéremmel folytattam egy beszélgetést. – Hatásszünet. – Miszerint néhány napon belül végrehajtaná az átváltoztatásodat.
Elszorult a torkom és a gyomrom ismét összezsugorodott. Nem tudtam mit mondani erre. De nem is akartam. Így csak feszülten figyelve vártam a következőket.
-          Nem kell megijedned – rázta meg a fejét. – Könnyebb dolgunk lesz, mint gondoltam. Ma Damonnal váltottunk néhány bizalmas szót, és véletlenül meghallották néhányan. De ahelyett, hogy szaladtak volna a fivéremhez, bejöttek és csatlakoztak az ölési tervünkhöz. Tőlük pedig megtudtuk, hogy Klaus kis talpnyaló „őrei” sem túlzottan kedvelik őt. Úgy, ahogy senki sem. Szóval ebből az következik, hogy valóban csak a fivéremmel kell elbánnunk. De a tervhez rád és Damonra lesz szükség. Senki másra.
-          Értem – sóhajtottam.
-          Ma hajnalban…
-          Ma? – rikkantottam fel. Egy kicsit korainak tűnt, de miután olyan meglepetten nézett rám Elijah, kissé pirbe borult az arcom.
-          Nem várhatunk – rázta a fejét.
Ezután lassan és érthetően elkezdte magyarázni a tervet, amit próbáltam a legjobb értelmem szerint felfogni. Izgatott lettem és ugyanakkor elkezdtem félni is. Mert, ahogy elmondta Elijah, tisztára könnyűnek tűnt. De mi van akkor, ha valami balul sül el? És akkor tuti, hogy ettől is rosszabb lesz. Már az lesokkolt, hogy Elijah az átváltoztatást szóba hozta. Jézusom képes leszek én erre? Megölni egy vámpírt? Vagyis… még szép, hogy képes leszek rá. Egy ilyen semmirekellő… erős, halhatatlan, kemény és szívtelen dögöt? Komolyan kezdtek kételyeim támadni. A bosszú! Csak ez fog előttem lebegni! Bosszú, bosszú, bossz…
-          Megértetted? – térített vissza Elijah halk, határozott hangja.
-          Igen… azt hiszem – hebegtem.
-          Rendben – bólintott.
Válaszként én is bólintottam egyet, mivel nem sok mindent tudtam kinyögni. Majd Elijah néhány másodpercet követve felállt és kiment az ajtón.
Oké, szóval ma este megölöm Klaust! Micsoda boldogság! Tényleg? Mert nem, nem az. Főleg, ha nem leszek rá képes és akkor fogok berosálni. Eddig annyira éltetett a bosszúvágy erre pont most fogok visszavonulót fújni? Soha! Addigra összeszedem magam. Valahogy?! De hogy, hogy?
Na, jó. És mi lesz, ha sikerül? Hogyan tovább? Azt hiszem ezen a téren is Damonba kell majd kapaszkodnom. De mivel haza nem mehetek és valószínűleg nem is tudnék így… tényleg vissza akarok én menni Forksba? Mármint… sok emlék fűz oda. Nem vagyok ebben olyan biztos. És ott hová mennék?
A szívemben hatalmas szúrást éreztem, ahogy átfutott a fejemben ez a kérdés. Normális esetben azonnal tudnám, hová menjek ám így…?
Jaj, ne! A mellkasom ismét kiszakadni készült, a gyomrom pedig még kisebbre ment össze. Hányingerem lett és igazán összekellett zárnom a szám, hogy ne jöjjön ki belőlem a reggeli. Az is mikor volt már! Főleg, hogy lassan esteledett befelé. Vagyis közeledett a hajnal. Nem hiszem el, hogy pont most telik olyan gyorsan az idő. Oké. Arabella szedd össze magad. Csak nem lehet olyan nehéz megfogni azt a tőrt és belevágni a szívébe! És ha elvétem a célt? Akkor nekem annyi!
Oké. Gyorsan űzzük ki a fejemből ezeket a rossz gondolatokat. El fogom találni a szívét, megölöm és… mi lesz utána? Ja, igen. Nem leszek vámpír. Oh, és nagy valószínűséggel megyek vissza Damonnal Forksba. Hacsak nem akarok itt maradni. Az pedig lehetetlen! A sors rendesen kisodorta alólam a boldogsághoz vezető utat! Fogjuk fel pozitívan. Ha sikerül, nem kell már azon aggódnom, hogy vámpír leszek-e vagy sem. Vagy nem kell tartanom Klaustól. Mondjuk nem mintha eddig annyira rettegtem volna tőle. Mit is kell csinálnom majd? Ja, menekülnöm előle és úgy tennem, mintha bujkálnék. Remek ötlet Elijah! Gratulálok! Bár jobb, mint a semmi.
-          Elijah volt már itt ugye? – Összerezzentem a hirtelen jött ismerős hangtól.
Észre sem vettem, hogy Damon belépett a szobába. Bizonyára rendesen elbotorkáltam a gondolataim között, vagy csak halk volt. Ez esetben fogalmam sincs, mivel tényleg elgondolkodhattam annyira, hogy semmit nem vettem volna észre, ha nem szólal meg Damon.
-          Igen, volt – bólintottam felé. – És elmondott mindent.
-          Rendben – motyogta, majd leült ezúttal mellém. – Mit szólsz hozzá? Készen állsz?
-          Az túlzás, hogy készen állok, de… nincs sok választásom szóval… - vontam vállat.
-          Majd én megvédelek, ha bármi történne. Az életem árán is – nézett a szemembe.
Elmosolyodtam, mert kissé megnyugtatott ez a tudat. Viszont nagyon nem szerettem volna, ha ő is… mármint értitek. Mert akkor tényleg egyedül maradnék és fogalmam sincs, mihez kezdenék. Nagyon hálás vagyok mindenért Damonnak. Azonban nem tudom, mivel nyilváníthatnám ezt ki. Ugyanis, ha minden jól megy, akkor ezek után is szükségem lesz rá. És nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy kihasználom vagy ilyesmi. Mert nélküle… ki tudja, hol a fenében lennék már. Oh, és ha már itt járunk. Talán szót ejthetnék a továbbiakról. Vagy ne igyak előre, a ló bőrére?
 Végül mégis az előbbinél maradtam.
-          Damon – kezdtem halkan.
Rám emelte kedves tekintetét, ami úgy csillogott, mintha most száguldott volna a szemébe egy hullócsillag. Egy percre elkápráztatott, mivel még sosem láttam, hogy így nézne rám.
-          Tessék? – mormolta lágyan.
-          Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha kihasználnálak… de mi lesz velem, ha sikerül a terv?
-          Hogy érted? – ráncolta a homlokát.
-          Maradjak itt vagy…
-          Visszajössz velem Forksba! – mondta határozottan. Majd megrándult az arca és a határozottból hamar határozatlan lett. – Vagyis… csak ha szeretnél.
-          Ha nem okozok túl nagy gondot – vontam vállat. – Bár nem tudom… - motyogtam elhaló hangon.
-          Nézd – tette az ujját az állam alá, majd a szemembe nézve folytatta -, sosem hagynálak cserben. Ha bármi közül választhatnék, én téged választanálak. Mindig!
A lélegzetem egy percre elakadt a hirtelen jött vallomástól. Bár nem kellene meglepődnöm, de nem számítottam arra, hogy még mindig így érez. És ezt inkább a tekintetéből vettem le, mivel olyan szeretettel nézett le rám, mintha én lennék a boldogsága kapuja.
-          Számíthatsz rám, ezt te is tudod. Nem engedném meg, hogy egyedül kasmatolj a világban. Főleg egy ilyen világban nem. Forks pedig… tudom, hogy nehéz lesz visszamenned oda. De azt hiszem ott biztonságban lennél. Mert ott lesz a családom is. És ők is tudnak rád vigyázni, ha nekem el kellene mennem.
Mindezt olyan rekedtesen mondta, hogy azt hittem teljesen elmegy a hangja a végére. Bár inkább a szavaira figyeltem, minthogy a hangjára.
Nem tudom hogyan, de ezúttal a szívemig hatoltak a szavai. Azonban csak barátilag. Eddig is bíztam benne, de most még jobban. Mégis egy dolog aggasztott. Damon nézése! Mennyire tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy már ő is csak barátként tekint rám! Mert a tekintete… olyan melegséget és szeretet sugárzott és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egyáltalán nem érdemlem meg ezt tőle. Egy azért, mert… akárhogy is szeretném, nem tudom az érzéseit viszonozni, kettő pedig, már így is túlzottan rátámaszkodok mindenben.
Ám mielőtt jobban elmélyültem volna ezekben, Damon szemeire lettem figyelmes, amik az ajkaimon telepedtek le. Az arcomra simította hideg kezeit, majd ismét a szemembe nézett. Ekkor elkezdett közelebb húzódni hozzám, és egyáltalán nem ellenkeztem. Elvégre, ha már annyi mindent megtett értem… egy csók belefér nem igaz? Dehogynem! Ismerem, az érzéseit irántam. És talán csak így tudok hálálkodni neki. Lehet, valaki ezt visszataszítónak találná… de úgy érzem, tennem kell valamit. Ha ez boldogítja, akkor én is az leszek.
Lassan közelített az ajkaimhoz. Szerintem félt attól, hogy visszahúzódok. De eszembe sem volt.
Majd apránként ízlelte meg a számat úgy, ahogy én is. A csókja hideg volt, és… annyira szánalmasnak éreztem magam, amiért nem éreztem semmit. Bárcsak ne így lett volna! Bárcsak éreztem volna valamit! De, nem! Még csak egy kis lobbanás sem volt. Persze ettől függetlenül hagytam, hogy Damon vegye át a „főnök” szerepét.
Aztán elvált tőlem, és alig néhány milliméter volt közöttünk, amikor a szemembe nézett és az arcomat kezdte fürkészni. Nem sok mindent tudtam levenni az övéből, ennek ellenére próbáltam színlelni a semmi-érzést és azt mutatni, hogy mégis megindult bennem valami. Álljunk csak meg!
Oké, lakat van az agyamon. Már megijedtem, hogy a gondolataim miatt néz ennyire.
Szóval… ha Damon komolyan gondolja… talán beleszerethetek. Ám ezt messziről nem garantálom ugyanis, mint tudjuk… Valaki hamarabb beleköltözött a szívembe.
-          Ne haragudj – szólalt meg rekedtes hangon.
-          Hé, semmi gond – vágtam rá azonnal, majd halványan elmosolyodtam. – Minden oké – nyugtattam meg.
Mosolyra húzta ajkait, s úgy tűnt, hogy tényleg örült, amiért esélyt adok neki. Valójában ettől a szótól, felfordul a gyomrom, mivel még nekem is furcsa, hogy hálából adok neki egy lehetőséget. De igazából úgy is vehetném, hogy magamnak adok egy eshetőséget arra, hogy kiűzzem magamból a fájdalmas érzéseket. Ám mi van akkor, ha nem akarom? Azonban mégsem maradhatok egyedül örökre. Egy… olyan miatt, ami lehet, nem is volt komoly. Mégis mit beszélek? Ha nem komoly az, hogy majd meghalok, amikor Rá gondolok, akkor mi? Szóval rendben. Tegyük fel, hogy beleszeretek Damonba és tovább lépek Jaken.
Még kimondani is szörnyű! Egyből elszorult a torkom és a gondolattól kirázott a hideg.
Akkor csak… haladjak úgy, ahogy megy. Mármint… lehetséges, hogy korai, de… Damonra kell gondolnom és arra, hogy boldognak akarom látni. Ha pedig azt hiszi, hogy velem az lehet, hát megkapja. Mert megérdemli. Én viszont nem érdemlem meg őt.
-          Arabella – térített vissza Damon hangja.
-          Hm? – néztem rá.
-          Most megyek. Te is pihenj. El kell majd az energia. Indulás előtt bejövök érted, Elijahval.
-          Rendben – bólintottam.
Kémlelte az arcomat még néhány másodpercig, majd felállt és kisuhant az ajtón.
Még, hogy pihenjek! Viccelt, amikor ezt mondta? Biztosan! Mert ilyen izgalmak és félelmek közt lehetetlen aludni. Fel kell magam készítenem valahogy a hajnalra. Már csak azért is, hogy jól tegyem a dolgom.
Tényleg akarom én ezt? Igen! Pedig még mindig kételyek közt úszkálok. Akarom, teljesen. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy képes leszek rá. Le kell küzdenem a pánikomat. El kell hinnem, hogy erős vagyok és meg tudom csinálni! Hinnem kell magamban! Sikerülni fog!
Oké, de mit csináljak akkor ezzel a hasfájással?! Ugyanis mióta Elijah tudatta velem a tervet, görcsbe van a gyomrom. Tuti, ha most valami ennivalót elém raknának, egyből kijönne belőlem. Lehet ez még rosszabbra fog fordulni, amikor már ott leszünk? És várunk rá? De hiszen Damon is velem lesz. Mégis mitől tartanék?
Ugye most csak viccnek szántam ezt a mondatot! Hogy mitől tartanék? Mindentől! Na, jó. Legfőképpen Klaustól és a bénaságomtól. De ha legyőzöm az egyiket, akkor a másikat is lefogom.
Beleörülök ebbe, komolyan!
Figyelemelterelésképp úgy döntöttem, hogy inkább máris elkészülök az indulásra.
Egy hosszas tusolás és öltözködés után, végül mégis az ágyba heveredtem le és próbáltam pihenni. Bárcsak olyan könnyű lenne! Folyamatosan elképzeltem magamban a terv minden jelenetét. Örülnék, ha minden olyan simán menne, mint a fejemben. Tényleg! De tapasztalatból mondom, hogy a valóság sokkal keményebb. Azonban hála az égnek a gyomrom kezdett jobban lenni, főleg miután vagy ezerszer elhadartam magamban, hogy: Erős vagyok, sikerülni fog! A jó hír, hogy végre kezdtem is elhinni. Minden erőmmel erre koncentráltam. Nem fogok megfutamodni a célban. Én aztán nem!
Egy ideig még traktáltam magamat az ötletekkel és az erősítő mondataimmal, majd saját meglepetésemre mégis csak éreztem, hogy a szemeim kezdenek leragadni, így Damon szavaira gondolva, hagytam magam álomba szenderíteni.
Ajtónyikorgásra lettem figyelmes, amire azonnal felpattantak a szemeim és rögtön az ugrott be, hogy: itt az idő!
Felültem az ágyon. Korom sötét volt, ezért nem láttam semmit sem. Valami rossz érzésem támadt, és tudtam, hogy nem Damon, de nem is Elijah van a szobában. Megvártam, míg a szemem hozzászokik a megvilágítatlan szobához, majd összeráncoltam a homlokom, amikor észrevettem, hogy az ajtó résnyire nyitva van, holott zárva volt. A szívem automatikusan hevesen kezdett dobogni, a lélegzetem pedig elakadt egy másodpercre.
Aki járt a szobában vagy elment, vagy… még mindig itt van. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Szó szerint mozdulni sem mertem. Elkapott a félelem.
Úgy éreztem, mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna. Ha egy rendező látná ezt a jelenetet, tuti megvenné!
Csak reménykedtem abban, hogy ne valaki olyan lepjen meg, akit nem akarok látni. A torkomban gombóc keletkezett, azonban gyorsan lenyeltem. Viszont, ha tényleg senki sincs a szobában, akkor hülyét csinálok most magamból. Bárcsak így lenne! De sajnos az érzékeim egyáltalán nem ezt mutatták.
Ismételten sóhajtottam egyet, majd kis hezitálás után, rávettem magam arra, hogy megmozduljak. Ezért megpróbáltam lerántani magamról a takarót… rossz ötlet volt! Ugyanis abban a pillanatban megláttam egy árnyékot az ágy végében. Ami nagy rémületemre, elkezdett mozogni. Egyenesen felém! Persze az ágyat kikerülve.
Megint ledermedtem, ahelyett, hogy megpróbáltam volna elszaladni. Akárki is volt az!
A lélegzetem szapora lett, és úgy éreztem, hogy menten megfulladok a levegőhiány miatt, amit az ijedtségem okozott.
Időm sem volt gondolkodni, ugyanis az eddig feketén világító árnyék, előugrott és sokkoltam kaptam észbe, hogy Klaus önelégült képével és torz arcával kerültem szembe. Most először féltem ennyire tőle. Főleg a furcsa arcától, ami azt jelezte nekem, hogy harapni készül valamit. És az a valami biztosan én leszek.
A szívem ész veszejtve dobogott a mellkasomban, a szám pedig automatikusan résnyire szétnyílt, hogy tudjak némi levegőhöz jutni. Úgy tűnik Elijah ezzel nem számolt!
Egész testem remegett, ahogy villódzó tekintetével közelebb hajolt, majd egyik kezét végigsimította a nyakamnál. A torkomban keletkezett egy gombóc, amit muszáj voltam lenyelni, azonban most még ez sem segített.
-          Mit szólnál, ha meglepnénk holnap reggel az itt lévőket? – sziszegte.
Nem tudtam egy ép választ sem kinyögni, mert egyedül csak a félelmetes tekintetével foglalkoztam, amik ismételten sokkoltak.
-          Eleget vártam már. És tudod, alig várom, hogy végre közénk tartozz – húzta végig az ujját az arcomon. Amitől összeborzadtam, s csak utána jutott el az elmémig a mondata.
-          Soha! – motyogtam rekedtes hangon.
Gondolatban gyorsan összeszidtam magam, mert határozottabban akartam kimondani, ehelyett pedig csak hebegek. Habár… ki nem félne egy ilyen ijesztő pillanatban?!
De mielőtt elmélyültem volna ebben, Klaus orrára lettem figyelmes, ami bökdösni kezdte a nyakamat.
Jaj, ne! Tennem kell valamit! Mégis mi a fenét? Annyira reszkettem egész testemben, hogy egy ártalmatlan szirom is kiesett volna a kezemből. Az agyam pedig teljesen felmondta a szolgálatot, de, ha működne, akkor sem igazán találnám a gondolataimat.
-          Hm… - vett mély levegőt. – Látom az ütőeredet. Ennyire félnél? – kérdezte gúnyos meglepődöttséggel. – Nem kellene, drága. Csak egy kicsit fog fájni – suttogta el a végét.
Majd hirtelen valamiféle morgás hangot hallottam, és ahogy megéreztem Klaus fogait a nyakamban, felkiáltottam rémületemben. A légzésem még szaporább lett, és szinte már hisztérikusnak volt mondható ez a fajta levegő vétel. De ez most kit érdekelt?
Nem tudtam, mit tegyek. A gondolataim mindenfelé forogtak. Azonban egyért imádkoztam. Hogy valaki jelenjen meg abban az átkozott ajtóban, és hiúsítsa meg Klaus tervét.
Lassan szívta a véremet, amit nem értettem, hiszen most elvileg meg akar ölni, nem?
Ezután az események még gyorsabban történtek. Mert az ajtó kicsapódott, és Klaus hirtelen felemelkedett a nyakamról, majd valaki a falhoz csapta, aminek néhány darabkája azonnal lehullt. Kellett néhány másodperc, mire rájöttem, hogy Damon az, aki épp próbál észhez téríteni azzal, hogy az arcomat óvatosan csapkodja, miközben mozgott a szája. Csak én meg nem észleltem semmit sem.
-          Arabella mondd, hogy jól vagy?! – hallottam végre meg Damon aggódó hangját.
Még mindig nem tudtam beszélni, így csak sűrűn kezdtem pislogni jelezve, hogy valóban visszatértem. Bár az túlzás volt, hogy jól voltam, mert úgy szédültem, mintha egy kerékben lettem volna, ami körülöttem forgott. Ekkor eltűnt Damon előlem, és tudtam, hogy valószínűleg Klaus magához tért.
Azonnal észbe kaptam, amikor eljutottak a csata hangjai a fülemig. Megráztam a fejem, hogy még jobban kiélesedjen a kép előttem és elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy Damon próbálja leküzdeni Klaust. Ami elméletileg lehetetlennek tűnt. De a látottak alapján, Damon egyelőre tudja tartani a frontot, szóval valahogy erőre kell kapnom, minél hamarabb.
Újabb falhoz csapás és törmelékesés hallatszott, amit ezúttal Damon teste okozott. Elkapott a félelem, mert néhány másodpercig mozdulatlan maradt, azonban ismét nem várt cselekvés következett!
Elijah is feltűnt a színen, és rögtön Klaushoz lépett, majd hátulról a padlónak döntötte. Egy pillanatra elállt a lélegzetem a gyors történtek hatására, de amikor láttam, hogy Damon felugrik, majd ő is Klaushoz lép, hosszasan fújtam ki a levegőt.
És csak ekkor döbbentem rá, hogy én még mindig itt ülök az ágyban. Ideje nekem is cselekednem!
Mintha Damon és Elijah meghallották volna az elhatározásomat, mindketten rám villantották a tekintetüket, szinte egyszerre. Ez végképp megadta nekem a löketet, és tudtam, hogy itt az én időm! Másodperceim voltak összeszedni magam, ezért futtában vettem egy mély levegőt, miközben az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjába nyúltam. Remegő kezekkel húztam ki a tőrt, amit Elijah hagyott itt nekem a beszélgetésünk után. Nem volt időm megfutamodni. Sőt mi több, nem is akartam. Ez a nyomorult belém harapott és még Damont is megsebesítette!
Nyeltem egy nagyot, s határozottabban szorítottam meg a tőr markolatát. Bevallom féltem attól, hogy a végén még elejtem! De nem így történt.
Minden erőmet összeszedtem, ami még volt bennem. Mindeközben Damon és Elijah felrángatták a padlóról Klaust, aki úgy tűnt, hogy Elijah erejére valóban gyengült. Mégis volt arra energiája, hogy vicsorogjon mindünkre és rángatózzon. Néhány pillanatra megrémültem attól, nehogy kiszabaduljon a két erős vámpír szorításából, de azonnal rájöttem, hogy pont ezért kell gyorsan cselekednem.
Leugrottam az ágyról, majd felemelve a kezemben tartott tőrt, nagyot nyelve lépkedtem közelebb. Még mindig éreztem, hogy a nyakamból lassan folyik a vér, de nem túlzottan érdekelt.
Ahogy közeledtem Klaus rémisztő arcához, újra fellobbant bennem a bosszúvágy és ez több erőre késztetett. Meg akartam ölni! Itt és most! Semmi nem tudott volna visszatartani. Ugyanúgy a bátorságom is fellendült a magasba, bár lehet ez azért volt, mert Klaus nem volt veszélyes már rám nézve.
Összeszűkítettem a szemem gonoszan, amivel folyamatosan Klaus pirosló tekintetébe néztem. Aki hirtelen nem a haragtól vicsorgott, hanem a félelemtől. Igen! Most először láttam rajta, hogy fél. Ez az is jelezte, hogy a szorításból nem előre, hanem épp ellenkezőleg, hátra akart araszolni.
Kihasználtam a hirtelen jött ijedtségét, és egy önelégült mosolyra húzva a szám, erőteljesen belevágtam a tőrt… a szívébe. Pontosan oda! Ahová kell! Mindeközben nem vettem le róla a szemem.
Amint elérte a tőr a kellő helyet, rögvest elernyedt a teste, ami a színét is elvesztette, majd holtan terült el a padlón.
Szükségem volt néhány másodpercre, hogy észhez térjek és belássam, hogy megtettem. Képes voltam rá. Abban a pillanatban, mintha minden félelmet elűztek volna belőlem. De mégis csak percek múltán tudtam megszólalni.
-          Vége van – nyögtem ki.

4 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon tetszik az egész történet és sajnálom, hogy eddig nem írtam. Remélem mihamarabb folytatod. Drukolok neked! :-D

    VálaszTörlés
  2. Már nagyon-nagyon rég óta nem írtál új bejegyzést....remélem azért még folytatod a blogolást.tôlem is egy nagy bocsánatkérés,amiért nem komiztam eddig:-( szeretem ezt a történetet szóval nagyon remélem,hogy hamarosan újra lesz rész...

    VálaszTörlés
  3. Mikor lesz új feji?

    VálaszTörlés
  4. Ez a blog mar halott ugy :(

    VálaszTörlés