24. Fejezet - Itt az idő!

Na hy mindenkinek! Mint mondtam, nem fogok sokat várni a következő résszel és tessék, meg is hoztam nektek! Csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szépen köszönöm a 71 rendszerest! Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyi olvasóm lesz.
Illetve a csekély vélemény számok miatt, most is említenem kell, hogy ide is várom a komikat! Kíváncsi vagyok a véleményetekre:)
Puszi, Molly

- Elmegyek vele! – szóltam közbe hirtelen határozott hangon.
Azonnal mindenki elcsendesült és rám emelték a tekintetüket. A körülöttem lévők arcáról, tisztán kiolvastam, hogy azt gondolják, megőrültem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Sam, kis csönd múltán.
- Igen! – vágtam rá.
- Nem mehetsz el, vele! – szólt közbe Jake feszülten.
- De, igen! Mi más esélyem lehetne? Nem hagyom, hogy meghaljatok miattam – néztem Jake szemébe mélyen.
- Kitalálunk valamit – motyogta rekedtes hangon.
- Nem, Jake! – ráztam meg a fejem. – Nem érted? Ő egy Eredeti! Akkor sem tudnátok megölni, hacsak egy kis esélyetek is lenne ellene. Nem láttad mit művelt Paullal? Aztán veled? Egy másodperc alatt a földre terített mindkettőtöket! Fejezd be! Ez az én döntésem! Vele megyek és mindenki biztonságban lesz.
- Ne most akard a hőst játszani – mondta gúnyosan.
- A hőst? – húztam fel a szemöldököm idegesen. – Szerinted mit tehetnék? Maradjak itt és nézzem, ahogy sorba megöl titeket? Aztán a családomat? Ne akard ezt, Jake – változott a hangnemem kérlelőre. – Ma este elmegyek vele. Ha tetszik neked, ha nem! – néztem végig a szemébe merev tekintettel.
- Biztos vagy benne Arabella? – hallottam meg váratlanul Seth halk hangját.
Odafordultam a hang felé, és a fiatal fiú bágyadt képével találtam szembe magam.
- Igen, Seth – mondtam lágyabban, majd bólintottam egyet.
Lehajtotta a fejét, aztán újra felnézett rám. Láttam rajta, hogy mennyire szomorú lett és, ha most nem az lebegett volna előttem, hogy maradjak erős, azon nyomban elsírtam volna magam. Ehelyett oldalra biccentettem a fejem, és végül kinyújtva felé a kezem, megöleltem. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire megszerettem ezt a kis Seth kölyköt. És, hogy ő lesz a második ember, aki hiányozni fog.
Tudtam, hogy ezzel a kijelentésemmel gyakorlatilag az egész eddigi életemet feladtam.
Lassan elváltunk egymástól, majd halvány mosolyt erőltettem magamra, jelezve, hogy a helyzethez képest, nagyjából jól vagyok. Ami hazugság volt! Ugyanis legszívesebben ordítottam volna egyet, és hisztis zokogásba kezdtem volna bele. Hihetetlen, hogy most mikor látszólag rendben volt minden, jön ez a Klaus és úgy, ahogy volt felborította ezt az egész állapotot. Mondjuk számíthattunk volna rá, mert belevájta magát az álmomba is, és figyelmeztetett, hogy jönni fog, de mindez a napokban olyan távolinak tűnt, hogy én is kezdtem elhinni, hogy csak egy álom volt.
- Biztos ez, Arabella? – térített vissza Sam mély hangja a jelenbe.
- Igen – bólintottam határozottan.
- 10 óra az sok idő. Megpróbálunk addig kitalálni valamit – magyarázta. – Ha pedig nem sikerül, akkor…
- Tudom – vágtam közbe, merev arckifejezéssel.
Bólintott egyet, majd a falka tagjaira nézett.
- Most menjünk! Jake, ti addig maradjatok itt. Értesítelek, ha van valami!
Jake szintén némán bólintott egyet, és miután a falka eltűnt az erdő mögött, rám se nézve, feszült testtartással indult be a házba.
Én is halkan utána mentem. Tudtam, hogy Samék hiába járatják az agyukat egy másik megoldáson, úgy sem fognak találni. Bár azt hiszem ezt mindenki tudta, de azért a látszat kedvéért, még is jól esett, hogy megpróbálnak kimenteni a lehetetlenből.
Elmegyek vele! Ma este! Biztos voltam ebben. És abban is, hogy bosszút fog állni rajtam Klaus, amiért anyám elhagyta. Méghozzá azzal, hogy vámpírrá változtat. Bár nem értem, miért kell ez neki, amikor eleget szenvedett anyám a családja tragédiája miatt is.
Ingerült és feszült voltam, mégis úgy éreztem, hogy kezdek belenyugodni ebbe a helyzetbe. Vagy csak még mindig a sokk hatása alatt vagyok. Igazából nem akartam semmire sem gondolni. Csak erre a 10 órára. Amit még biztosan emberként fogok eltölteni.
Ahogy beléptem a házba, bezártam magam mögött az ajtót és szótlanul figyeltem, ahogy Jake idegesen fel-alá járkál a nappaliban. Egyedül a cipője kopogása hallatszott.
- Mindketten tudjuk, hogy nincs más megoldás – szólaltam meg kis csönd múltán.
Rám emelte dühösen izzó tekintetét, és egy percre megfordult a fejemben, hogy talán nem is kellett volna ezt kimondanom. Megállt a járkálásban, és mély levegőket szippantva, pásztázott viharos tekintetével.
- De van. Másik. Megoldás – mondta szaggatottan.
- Nincs – motyogtam a fejemet rázva. – Elmegyek vele ma.
- Én ezt nem fogom hagyni! – emelte fel a hangját feszülten.
- Én meg azt nem fogom hagyni, hogy mindenki miattam haljon meg! – kiáltottam rá dühösen. – Értsd már meg! Vele nem szabad packázni! Számára ti is csak gyenge emberek vagytok! És amúgy is 10 óra alatt kétlem, hogy kiismernétek a leggyengébb pontját, főleg úgy, hogy nincs is itt. Ha egyáltalán van gyenge pontja – néztem a szemébe kérlelően.
- Nem engedem, hogy elmenj vele – rázta meg a fejét.
Teljesen reménytelennek tartottam, hogy tovább győzködjem. Makacssága lévén úgy sem fog változni erről a véleménye. De szerintem belül ő is nagyon jól tudta, hogy ez fog történni. Semmi kibúvó nincs.
- Tudod, mi fog történni, ha átváltoztat? – szólalt meg rekedtes hangon, kis idő múltán.
- Vámpír leszek – vágtam rá elszorult torokkal.
- És mi… - mutogatott rám, majd saját magára.
- Ellenségek leszünk? – fejeztem be a mondatát.
Nehéz volt kimondanom, és még akkor sem fogtam fel, mi hagyta el a szám, amikor Jake könyörgő és szomorú tekintettel nézett rám.
Ismét elszorult a torkom, és ekkor döbbentem rá, hogy ha tényleg vámpír leszek, akkor gyakorlatilag Jake lesz a legnagyobb ellenségem. Ez pedig távolinak és lehetetlennek tűnt! Na, és persze fájdalmasnak!

Mielőtt Jake bármit is szólhatott volna, kinyitottam a szám és elfojtott hangon folytattam:
- De ne aggódj! Ha az leszek, nem adom meg a lehetőséget, hogy megölj. Ígérem, amennyiben megtörténik, sosem fogsz viszont látni.
Ahogy kiszaladtak a szavak a számon, hatalmas fájdalom kúszott a gyomromba, majd a torkomban keletkezett gombócot egy nagy nyelés segítségével sikerült lejuttatnom.
Jake megfeszült egész testében és a tekintete még fájdalmasabb lett. Sőt. Azt hiszem még sosem láttam ilyen arckifejezést tőle. Mintha nem sok választotta volna el attól, hogy teljesen összeomoljon. Valójában, ha engedtem volna magamnak, hogy egy kicsit is meggyengüljek már rég a padlón fetrengve zokognék. De még tudtam tartani magam. Egyelőre.
- Ne mondd ezt – mormolta elhaló hangon, kis szünet után.
Istenem, most legszívesebben a karjaiba borultam volna! Gyakorlatilag nem sok választott el ettől. Mégis húztam magam köré egy falat, ami nem engedte, hogy ezt tegyem. Erős vagyok! Hangzott a fejemben.
Megláttam Jake ziháló lélegzetét. Ajkai kissé szétnyíltak, hogy jobban tudja venni a levegőt és úgy tűnt, mint aki csak most jött rá a szavak értelmére. Az a keserves nézés… Éreztem, hogy kezdek gyengülni ezért a hang a fejemben egyre felerősödött. Erős vagyok, erős vagyok, erős vagyok, erő…
- Arabella – suttogta a nevem. Amitől a térdem kissé megremegett és a percen azt hittem ott esem össze. Erős vagyok!
Miután lehiggadtak a bennem tomboló érzelmek és újra átment rajtam a hideg és a merevség, kifújtam hosszan a levegőt, majd ránéztem.
- Tessék? – kérdeztem rekedtes hangon. A fenébe! Azt akartam, hogy határozott legyek!
- Én… nem engedem! Akkor sem, ha meghalok!
- Miért? – csattantam fel hirtelen, s közelebb lépkedtem hozzá haragos tekintettel.
- Mert nem akarok még valakit elveszíteni, aki fontos nekem! – szaladt ki a száján felemelt hangnemben, miközben szenvedő tekintetével végig az enyémbe nézett. – Én… - szorította össze az ajkát. Kérlek, mondd ki!
Láttam, ahogy összeszorul a torka, majd nyel egy nagyot.
- Én… - rázta meg a fejét, mint aki el akarná űzni az előbbi gondolatát. – Le kell zuhanyoznom!
Kifújta a levegőt és még mielőtt bármit mondhattam vagy csinálhattam volna, gyors mozdulatokkal a fürdőbe vonult és becsapta maga mögött az ajtót. Mintha a lábaim gyökeret ereztettek volna, ott maradtam egy helyben. Elszorult a torkom, ha felidéztem a néhány másodperccel ezelőtti történteket. Valahonnan tudtam, mit jelent ez a hang… és ez az arckifejezés. Nem csak a védelmet, az aggódást, a szenvedést mutatta… hanem azt is, hogy… szeret. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem szeretem. Miért nem jött hamarabb ez az átkozott Klaus? Mért nem jött, mielőtt túl közel kerültem volna hozzá… és ő is hozzám? Most pedig? Azon gondolkodok, hogy bántsam-e meg azért, mert valószínűleg soha sem láthatjuk egymást, – vagy ha látjuk is egymást, akkor én már nem ember leszek – avagy normálisan búcsúzzak el tőle? Az első arra lenne jó, hogy talán ha haragszik rám, hamarabb elfelejt, a második meg? Mire is lenne jó? Arra, hogy mindig ott leszek a fejében. Vagyis… én tudom, hogy ő mindig ott lesz a fejemben. De… nem! Nem tudom megbántani. Viszont… Istenem, miért ilyen nehéz ez? Azt akarom, hogy boldog legyen, de azt is akarom, hogy ne felejtsen el. És most mikor a bizalmába engedett… lelépek. Ezzel magára hagyva. Ki tudja, mit fog művelni ezután. Talán beáll a drogosok közé? Nem! Azt nem engedem! És a többiek sem fogják engedni. Vagy megint nőket fog felszedni? Remélem nem! Esetleg rosszabb? Bele se mertem gondolni már ebbe!
A szívem összefacsaródott, a gyomrom pedig apróra zsugorodott. El se tudom hinni, hogy valóban itt kell hagynom… még hozzá örökre. Elmondása szerint én voltam az első ember, akinek kiöntötte a lelkét. És… ez fordítva is így működött. Furcsa, mert úgy érzem, hogy ő nem csak az a személy, akibe totálisan belehabarodtam, hanem, mintha ő lenne a lelki társam is. A legjobb barátom. És most? Itt hagyom… véglegesen. Nem láthatom többé. Nem láthatom többé! Akárhányszor elhangzott ez a mondat a fejemben, annyiszor éreztem egyre nagyobb szúrásokat a gyomromtól kezdve, fel egészen a szívemig. A könnyek szinte már fojtogattak, de nem akartam elgyengülni.
A lábaim újra életre keltek és lassú lépésekkel a fürdőszoba ajtóhoz mentem. Rátapasztottam a fülemet, majd az egyik tenyeremet is, mintha ő is pont ezt tenné. De a halk vízcsobogásból ítélve, már rég a zuhany rózsa alatt áll. Ki tudja mennyi idő telt el, mióta bement? Talán fél óra? Vagy egy óra? Az is lehet, hogy csak néhány perc.
Nem akartam tovább pazarolni az időt. Ezért egy mély sóhajt követve, lassan a kilincsre téve a kezem, kinyitottam.
Az elém táruló látványra még jobban összeszorult a szívem, és fájón beleharaptam alsó ajkamba.
Ahogy gondoltam, Jake ott állt a zuhany alatt. A pólóját levette, de a nadrágját magán hagyta. Nekem háttal állt. Egyik karját a csempére nyomta. A válla előre rogyva, és úgy nehezedett rá a kezére, mintha valami hatalmas súlyú nehezéket cipelne. Nem remegett, amiből tudtam, hogy nem fog átváltozni, és… nem is sír. Bár mit is várok tőle? Mindig is erősnek akar látszani előttem. De most ugyanazt éreztem, amit ő. Majd meghaltam azért, hogy megöleljem, és amíg el nem jön az idő, úgy maradjunk. Hogy utoljára vele legyek és érezzem őt. Istenem, mikor történt, hogy ennyire beleszerettem? Észre sem vettem!

/ Jake /

Hallottam, amikor belépett a fürdőbe. De a süketet játszottam és nem mozdultam álló helyzetemből.
Nem tudtam elhinni mindezt! Kétségbeestem. Kell lennie más megoldásnak! Nem akarom elveszíteni. És azt sem akarom, hogy vámpír legyen. Még, hogy az ellenségem? Az istenért, inkább ölném meg magam először, mint, hogy őt valaha is bántsam. A sors… vagy nem is tudom mi ez. Nagyon kegyetlen hozzám! Szinte deja vu érzésem lett, ahogy itt álltam. Ugyanezt éreztem apám halálánál. Ugyanezt tettem, miután a föld alá tették. Mintha máris a magányban fulladoznék. És a fájdalomban. Ám azonban ez mégis más volt. Ez a lány… istenem, el se hiszem, hogy ezt mondom, de… mindenkinél fontosabb nekem. Nem tudom elviselni azt a gondolatot, hogy itt hagy. Örökre. Az nagyon hosszú idő. Nagyon! És, hogy nem láthatom többé. A szívem már is kettészakadt. Pedig van még néhány óra. Nem sok, de még van idő. Nincs minden veszve. Bár… akármilyen fájdalmas is kimondani… én is tudom, hogy valójában nincs több megoldás. Hacsak meg nem ölöm Arabellát. Ez pedig teljesen lehetetlen!
A gyengeség teljesen az ura alatt tartott. Könnyek szöktek a szemembe, amiket nem engedtem, hogy lefolyjanak. Még csak az kellene, hogy sírni lásson! Azt fogja hinni, hogy egy szánalmas alak vagyok! Bár már így is annak érzem magam. Ne értsetek félre! Semmit sem bántam meg vele kapcsolatban. Csak azt nem tudom felfogni, hogy ismét itt vagyok. És nem tudom megmenteni a vámpíroktól. Egyszer sikerült. Egyszer! De másodjára… még csak esély sincs erre.
Szeretem! És nem tudtam neki kimondani. Miért is ilyen nehéz? Ja, igen. Mert egy gazember vagyok! Egy mocskos gazember, aki meg sem érdemli őt.
Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögött, majd egy gyengéd kéz simult a derekamra. Arabella bújt be a köztem és a fal közti távolságot kitöltve. Ezzel olyan közel került hozzám, hogy azonnal megéreztem forró leheletét. Felemeltem a fejem és egyenest a szomorú tekintetét az enyémbe fúrta. Olyan szép szemei vannak! De most annyi fájdalmat rejtegetett mögötte, hogy egy pillanatra azt hittem tényleg elgyengülök és sírva fakadok.
Aztán egy könnyed mozdulattal átkarolt, majd szorosan magához húzott és belemélyesztette a fejét a nyakamba. Annyira jó érzés volt a közelsége! Ám ebben a pillanatban, semmi boldogságot nem éreztem. Fájt mindenem. Sajgott a szívem-lelkem.
Gondolkodás nélkül én is átkaroltam derekánál, majd még közelebb húzva magamhoz, ugyanúgy a nyakához hajoltam és beleszagoltam bőre illatába, ami mindig is olyan mámorító volt, hogy szinte már hiányzott, amikor nem éreztem ezt az illatot.
Ahogy álltunk ott, csurom vizesen, azt éreztem, hogy soha nem akarom elengedni. Soha! Ám tudtam, hogy néhány órán belül már csak… nem! Erre inkább nem is akartam most gondolni, mert azonnal azon kaptam magam, hogy könnyek szöknek a szemembe. Az idő teltével, lassan az összes reményem is kezdett elszállni. De akkor sem tudtam beletörődni, hogy ő elmegy. Egy vámpírral! Aki átfogja változtatni. És ő is olyan lesz. Mégsem ez volt a legrosszabb. Hanem az, hogy sosem láthatom viszont. Vagy, ha igen, akkor már nem ezt az édes és finom illatot fogom érezni. Már a teste nem fogja magából ontani a forróságot. És talán mire újra találkozunk, addigra elfog felejteni. Már csak egy ismeretlen senki leszek a számára! És ez iszonyatosan fájt! Jobban, mint bármi más.
Vajon ő is szeret? Bizonyára talán ezt már nem fogom megtudni.

/ Arabella /

Szorosan öleltem. Nem is akartam elengedni. A szívem vadul verdesett, miközben valójában romokban hevert. Forró testéhez simulva, nem gondoltam semmire. Mindent kiűztem a fejemből és csak az lebegett előttem, hogy: Még néhány óra! Csak néhány óra. És elveszítem. El fogom veszíteni. Ebbe belegondolni… istenem, mindig ilyen fájdalmas lesz ez? Ugyan még ott pezsgett a testemben a vér, de máris úgy éreztem, hogy egy részem meghalt. Nem akartam elfogadni, hogy itt kell hagynom mindent. Az is átfutott az agyamon, hogy kétségbeesésemben magamba döfök egy kést, de tudom, hogy ez őrültség lenne. Vajon mennyi esélyem lenne arra, hogy mégis ember maradjak? Semmi! Ebben már nem hittem.
Sokáig álltunk ott egymás karjaiban. A hideg víz lecsurgott rólunk, de Jake forró bőre melegen tartott. Éreztem, hogy ő is ugyanúgy szenved, mint én. Talán ő még jobban. Hiszen… már elveszítette az anyját… az apját… a testvérei sem törődnek vele. Mocskos libák! Hogy képesek nem törődni vele? És most engem is elveszít. Már csak a falka marad neki… és saját maga. Ahogy elképzeltem magamban, amint egyedül van itthon és őrlődik magában… a könnyek ismét fojtogatni kezdtek. Láttam azt az arcot, amikor a gyenge pontját eltaláltam… és ettől csak még jobban elkezdett fájni a szívem. Hogy a fenébe leszek képes itt hagyni? Mondja meg nekem valaki! Hogy leszek képes ellépni tőle és azt mondani neki: Ég Veled? Jelenlegi állapotom szerint, sehogy! Szóval vagy összeszedem magam és könnyek nélkül sikerül elmennem, vagy összeomlok és az utolsó képe rólam az lesz, hogy zokogok. Azt hiszem, az előbbit fogom választani.
Miután legyűrtem a könnyeket és az egyre felfokozott érzelmeimet, kibújtam a nyakából és szenvedő tekintetével találtam szembe magam. Szerettem volna mondani valamit… bármit. De egy szó sem hagyta el a szám. Csak némán néztünk egymásra. Mint akik értenék egymás nézését. Azt sem tudtam, mit kellene tennem most. Egyben voltam biztos: hogy vele legyek.
Figyeltem, ahogy lélegzik. Látszólag egyenletes volt. A mellkasa normális ütemben fel-le mozgott. Talán megnyugodott? Igen, azt hiszem én is megnyugodtam részben. Semmi értelme nem lenne annak, hogy elkezdjünk veszekedni egymással azon, amit mindketten tudunk.
Jake végig arcomat pásztázva, felemelte egyik kezét a derekamról, majd lassan végigsimított nedves arcomon. Érintésére összerázkódtam, majd fájdalmas libabőr szaladt végig rajtam. Mindeközben folyamatosan mélyen a szemembe nézett és mélyeket sóhajtott. Furcsa volt, mert eddig akárhányszor hozzám ért, azonnal majd kiugrottam volna a bőrömből, de most? Most inkább sírtam volna. Semmi okom nem volt arra, hogy boldog legyek. Ezért is fájt annyira, hogy hozzám ért, ugyanakkor melegséggel töltött el. Melegséggel töltött el, mert ő volt az. Senki más érintése nem hozna ki belőlem ilyen reakciót.
Elszorult a torkom, de azonnal lenyeltem a benne lévő gombócot. Bár így sem könnyítette meg a hangszálaimat, mert még mindig nem tudtam egy szót sem mondani. Igazából nem is volt erre szükség. Jake így is tudta, mit akarok mondani.
Néhány másodpercig fürkészte az arcomat, majd egyre közelebb hajolva, gyengéden megérintette az ajkaimat az övéivel. Ez a csók… minden volt benne, csak boldogság nem. Keserű édes csók volt. Fájdalommal teli. Amitől mégis összeborzadtam és felgyorsult lélegzettel, egyre mélyebb csókban forrtunk össze.
A kezemet az arcára helyeztem, s még közelebb húztam magamhoz. Nyelvünk gyötrelmes táncba kezdtek, ám azonban most is forró és szenvedélyes volt. A síkos csempéhez nyomott és egész testével hozzám dörgölőzött. Az izgató mormolása elmaradt, de így is tudtam, hogy az, amire most készülünk, messze nem lesz olyan öröm, mint szokott lenni.
Teste egyre forróbb lett, ajkaink pedig még hevesebben járták be a másik száját.
Jake hirtelen levált róluk, és a nyakamra tért rá. Mélyen belecsókolt, majd gyengédebb és forróbb puszikkal halmozta el.
A szívem hevesen dobbant fel, mégis úgy fájt, mintha tőből szurkálnák. A torkom elszorult és apró könnyek gyűltek a szemem köré. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy leállítom Jaket azzal, hogy nekem ez így nem fog menni. De aztán eszembe jutott, hogy talán ez az utolsó alkalom arra, hogy együtt legyünk. Nem szalaszthattam el, akármilyen fájdalmas is lesz. Ezért megpróbáltam minden érzésemet legyűrnöm és csak a jelenre koncentrálni…
* * *
Jó néhány óra múltán, mindketten némán feküdtünk az ágyban, a takaró alatt pihenve. Nem tudtam mit mondani neki. A szívem sajgott… annyira, hogy legszívesebben kitéptem volna a helyéről. Ez a három egymás utáni együttlét. Nem volt más, mint fájdalmas és fanyar szex. Szenvedő érzelmekkel. Egyikünk sem sírt. Nem! De egyértelműen lehetett érezni a könnyek szagát, amik inkább a szemünk mögött bujkáltak.
Jake a hátán feküdt, én pedig az oldalamra gördültem, hogy az ablakon kifelé merengjek, mert nem akartam most a szemébe nézni. Nem tudom, miért… de nem ment. Úgy éreztem, hogy ha abba a bánatos, szinte már könnyektől csillogó szemekbe belenéznék, nem tudnám tovább tartani a saját könnyeimet. A gyomrom teljesen összevolt zsugorodva. A torkomban lévő gombócot pedig már nem sikerült lenyelnem.
Hirtelen anyám jutott eszembe. Vajon miért szerethetett bele abba a vadállatba? Aki most készül tönkretenni az életemet! Ennyire vak volt, hogy nem látta, milyen ő valójában? Habár… azt mondják a szerelem megvakít. Bár kétlem, hogy annyira odáig volt érte, hiszen ha valójában szerette volna, akkor elfogadta volna úgy, ahogy volt. Én is elfogadtam Jaket. Már akkor, mielőtt tudtam volna, hogy ennyire megfogom szeretni.
Furcsa, mert azt éreztem, hogy dühös vagyok ezért anyámra. Miatta bűnhődjek. Mert elkövetett egy nagy hibát. Ezért én haljak meg, aztán éledjek fel egy teljesen másik fajként. Persze sajnáltam is, amiért elveszítette a családját az ő hibájából. De talán, ha több esze lett volna, akkor Klaus elé áll és kinyög egy sajnálom-ot. Bár ez anyámra vall. Mindig is neki van igaza! Mindenben! Mert ő tökéletes! Mert ő a megtestesült királynő, aki sosem hibázik. Na, persze!
Most tényleg anyámra vagyok mérges? Igen! És minden okom megvan rá. Vagyis… nem is tudom. Pedig nem kellene rá haragudnom, hiszen biztos vagyok benne, hogy ő is azt hitte, a családja elvesztésével vége a tragédiáknak. Eleget szenvedett ő is. Talán ezért olyan, amilyen. Ezért olyan rideg. Nyílván az elitbe tartozó emberekkel és a családjával nem ilyen, de azokkal az emberekkel, akik már egy fokkal lentebb helyezkednek el a ranglétrán, mélyen megveti őket. Ezt már néhányszor említettem, de ez az igazság. Sosem fogom megérteni, miért teszi ezt. Miért bánik máshogy az olyan emberekkel. Amikor mi sem vagyunk különbek. Sőt! Tudom, hogy az olyan anyám féle fent-hordom-az-orrom-mert-vagyok-aki-vagyok típusú embereket gyűlölik. Vele ellentétben én mindig is a normális emberek közé akartam tartozni.
Újra eszembe jutott a ma este! Klaus értem jön. Ma. Este. És elvisz magával. És itt hagyom Jaket. Egyedül. Magában.
A szívemben és a gyomromban egyszerre éreztem hatalmas szúrást, ezért a rajtam lévő takarót, még jobban magamhoz húztam, mintha az enyhítene a szívfájdalmamon. Mit sem ért!
Vámpír leszek! Jéghideg, vérszívó, vörös szemű, vadállat. Akik az emberekre szomjaznak. Akik gyilkolnak szemrebbenés nélkül. És akiknek a legnagyobb ellenségük, a… vérfarkasok.
Elképzeltem magamban, ahogy fehér, kemény bőrű vámpírként egyszer visszatérek erre a helyre és Jake-el találkozok. Tudom, hogy akkor már mélyen gyűlölni fog. Hiszen ő minden vámpírt gyűlöl! És kivétel nélkül megölne. Szétcincálna! Mint egy állatot! Aztán otthagyna. Szétporladnék. És Arabella Moontieth nincs többé.
A szívem összeszorult, és már nem a torkomban lévő gombóc fojtogatott, hanem az előbuggyanó könnyeim. Nem tudtam tovább tartani. Halkan szipogtam, miközben legördültek az első könnyeim az arcomon.
Újra elképzeltem Jake arcát. Láttam magam előtt, milyen gyűlölettel és megvetéssel fog rám nézni. Habár… megígértem neki, hogy sosem fog viszont látni, ha már nem ember leszek. De ismerve saját magam, úgysem fogom tudni megállni, hogy egy percre meg ne lessem.
Azonban ez az arc… Csak ekkor döbbentem rá, hogy sosem fogom látni azt a huncuton pislákoló fényt a szemében. Hogy sosem fog már olyan melegséggel és szeretettel rám nézni. Sosem fogom már azt a boldogságot érezni, amit a napokban adott nekem. Egyszerűen… minden elfog tűnni. Ő is, én is. És én… már csak a gondolatba is belehaltam!
Váratlanul éreztem, hogy az ágy megnyikordul, majd besüpped és bár nem néztem oda, tudtam, hogy Jake ráncolt homlokkal nézi az arcomat.
- Te… sírsz? – kérdezte rekedt hangon.
- Nem – ráztam meg a fejem, összepréselve ajkaimat. – Jól vagyok – nyögtem ki zihált lélegzettel.
Elveszítem! Csak ez hangzott a fejemben. Elveszítem, elveszítem, elveszí…
Nem bírtam tovább. A könnyeim már nem csak apránként potyogtak, hanem egyenesen záporozni kezdtek, mint a hajnali eső. Nem tudtam visszatartani a felgyülemlett fájdalmakat magamban. Egyszerűen csak kitört belőlem. Eltorzult az arcom, és az ajkaimat még szorosabbra zártam, ám nem ért semmit! A könnyek egyre jobban csak törtek felfelé.
- Nem akarok… - motyogtam kétségbeesetten. Persze szerintem Jake mit sem értett belőle.
- Mit nem akarsz? – kérdezte szinte elhaló hangon.
Megráztam a fejem, mert nem akartam kimondani. Mégis annyira nyomta a nyelvemet, hogy már nem tudtam bent tartani.
- Nem akarok vámpír lenni – tört ki belőlem, még több könnyel szaporázva.
- Hé – mondta halkan.
Majd mindkét karjával átfogott és felhúzott magához. Szorosan mellkasához bújtam, s közben folyamatosan szaladtak le az arcomról a könnyeim. Eddig is tudtam, mi vár rám, de csak most jutott el teljesen az agyamig. Mindenem fájt! Nem volt olyan részem, ahol ne sajogtam volna. Legfőképpen a szívem és a lelkem fájt. Máris meghaltam, pedig még szó szerint élek. Milyen szerencsétlen tud lenni az élet! Elveszi tőlem azt, aki talán eddigi életem során a legközelebb került hozzám. És egy olyan életbe visz, ahol semmi jó sincs. Feladtam. Teljesen. Úgyse lenne értelme harcolni. Ha lenne egy kis fény ebben a sötét alagútban, minden erőmmel azon lennék, hogy kibújjak rajta, de mindenhol sötét volt. Halálosan korom sötét.
Percekig rázkódtam a vállára borulva. Szinte már hisztérikusnak lehetett nevezni ezt a fajta kétségbeesett zokogást, amit produkáltam előtte. Legutóbb, mikor így sírtam, azért volt, mert egy gazembernek tartottam. Most pedig? Azért zokogok, mert szeretem, és mert el kell hagynom. Kényszerből.
Éreztem, hogy ő is szorosan átölel, majd gyengéden elkezdi simogatni a hátamat, ami nyugtató hatást gyakorolt rám. Úgy voltam vele, hogy most már mindegy. Kiadok magamból mindent.
Miután kezdett kiürülni a könnycsatornám és már csak a lehullott könnyeim miatt volt nedves az arcom, lassan felemelkedtem, de nem mertem ránézni. Ám ő megelőzött, és mielőtt elfordítottam volna a fejem, a kezét az állam alá helyezte, és a tekintetét mélyen az enyémbe mélyesztette.
- Sajnálom – nyögtem ki rekedtes hangon.
- Mégis micsodát? – suttogta meggyötörten.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem értetlenül, majd lehajtottam, hogy ne lássa az újból eltorzult arcomat.
Mélyeket sóhajtottam, hogy elűzzem a megint csak feltörő könnyeket. Ezúttal sikerült visszatartani.
Néhány másodperc múltán, mintha Jake érezte volna, hogy erre van szükségem, ismét karjaiba vont és szorosan magához húzva ölelt.
- Ígérj meg nekem valamit – motyogtam halkan szipogva. Miután nem felelt, tovább folytattam. – Nem csinálsz hülyeséget.
Lassan elhúzódtunk egymástól és kétséget láttam a szemében. Azonnal elfogott a félelem, de tudtam, hogyha rákényszerítem, nekem be fogja tartani az ígéretét.
- Ígérd meg! Kérlek.
Hosszasan fújta ki a levegőt, majd kinyitotta a száját.
- Ígérem – suttogta.
Ezúttal a kétség helyett, elszántságot láttam a szemében. Megnyugodtam, mert hittem benne, hogy tényleg nem fog butaságot csinálni. Nem bírtam volna ki, ha egyszer csak rossz híreket kapok róla. Habár… mégis kitől kaphatnék utána róla valamilyen hírt is?
Bólintottam egyet, jelezve, hogy megértettem. Azután csak a belőlünk jövő hangos sóhajokat lehetett hallani. De semmi másra nem volt szükségem. Csak arra, hogy itt legyen velem.
Váratlanul a telefon csörgésére, mindketten felkaptuk a fejünket. Jake szinte rohanó szélvészként ugrott ki az ágyból, majd egy másodpercbe se telt bele, amíg elért a telefonig. Azonnal a füléhez kapta.
- Szia! Ühüm. Igen. Már én is tudom. És ő is. Fogjuk rá. Várj, megkérdezem tőle.
Kinyújtottam a nyakam kíváncsian, és amíg beszélt a telefonon egy kis remény gyúlt bennem, ám ahogy a beszélgetés vége felé ért, a hangjából ítélve, felesleges volt reménykedni bármiben is.
- Arabella – nézett rám a nappaliból. – Samék… szóval azt mondja, hogy mindent számításba vettek de… - halkult el.
- Tudom – suttogtam, és megvontam a vállam. – Mindannyian tudtuk.
- Azt kérdezi, hogy szeretnéd-e, ha eljönnének?
- Mármint búcsúzóul? – szorult el a torkom ismét. – Nem – ráztam meg a fejem. – Nem szeretek búcsúzkodni. De… - Mit is mondhatnék nekik? Miért nem akarok búcsúzkodni? Azért, mert tudom, hogy megint sírva fakadnék. És azért sem, mert… valahonnan, bár nem tudom mégis honnan… de még mindig reménykedek abban, hogy viszont láthatom őket.
- Mondd meg nekik, hogy… - sóhajtottam nagyot.
- Hogy hiányozni fognak.
- Igen – bólintottam. – Főleg Seth. És Kim.
- Rendben.
Majd újra a telefonba kezdett beszélni. Átadta a rövidke üzenetemet és azután visszajött hozzám. Meglepődtem arckifejezésén. Ugyanis még mindig láttam rajta a szomorúságot, ám valami változott rajta.
- Még mindig van néhány óránk. Öltözz fel – mosolyodott el halványan.
- Miért? – nyögtem ki ledöbbenve. Bár egyértelmű volt, hogy miért. Csak… szóval nem értettem, mi volt ez a mosoly. Nyílván örültem neki, hogy valamilyen okból kifolyólag újra a pimasz Jaket láttam, nem pedig a szenvedő és gyenge Jaket.
- Megyünk sziklát ugrani – vágta rá könnyedén.
- Most? – esett le az állam.
- Valamivel még ki kell tölteni azt az időt.
- Mégis hogy… - akadt el a szavam. – Hogy csinálod, hogy… nem is tudom. Ilyen erős vagy lelkileg?
Gondolkodóan megvakarta a halántékát, majd szóra nyitotta a száját.
- Örülnék, ha jól éreznéd még magad.
- Hihetetlen vagy – böktem ki.
- Tudom – mosolyodott el.
Sokkot kaptam! Teljesen! Nem azért, mert estére már nem itt leszek. Hanem azért, hogy még most is az én kedvemre akar tenni. Istenem… ő tényleg egy hihetetlen figura. Megáldva sok humorral, izgalommal és megannyi jó tulajdonsággal, amire nekem épp most van szükségem. Valójában én sem tudtam, de rájöttem, hogy igen. Ez az, ami most kell nekem. Hogy még jól érezzem magam vele és elfelejtsem az esti dolgokat. Na és a sziklaugrás? Jöhet! Határozottan. Egy kis adrenalin felfokozás és mindjárt jobban érzi magát az ember.
Habozás nélkül kikeltem az ágyból, majd gyorsan felöltöztem és készenléti állapotban léptem ki Jakhez. Kézen ragadott, és egyenesen a ház mögötti domb felé kezdett húzni…
* * *
/ Jake /

A sziklaugrással kitöltött órák… jók voltak. Sokkal jobbak, mint a… tegnapiak? Jézusom, olyan volt, mintha ezer éve történt volna. Azt akartam, hogy ne legyen szomorú. És én sem akartam az lenni. Nyílván mindvégig ott volt a fejünkben, ez az egész dolog, de legalább jól éreztük magunkat. És ha még egyszer azt láttam volna, hogy ennyire sír… nem! Pontosan ezért csináltam azt, amit. Mert nem akartam többször sírni, látni. Sem azt a búbánatos képét nézni.
Ám ahogy visszatértünk a házba, újra úrrá lett rajtunk az azelőtt érzett fájdalom. Úgy tűnik ez a ház túl sok mindent jelent. Lehet, jobb lenne innen kiköltözni. Persze! És hová mennék?
Nem ültünk le. Nem ment. Túl gyorsan telt az idő. Mindketten feszültek voltunk. De mindezek felett úgy éreztem, hogy talán egy fokkal jobb a helyzet az érzelmek terén. Nyílván ugyanúgy fáj… de próbáltam nem belegondolni. Míg itt van, addig minden rendben! Ez hangzott a fejemben. Ám mi lesz, miután elmegy? Ssshh! Ezzel most ne törődj!
Eddig én járkáltam idegesen fel-alá, de Arabella felváltott engem és most ő volt az, aki csípőre vágott kézzel sétálgatott. A percek teltével, egyre közelebb volt az idő, és úgy éreztem bármelyik pillanatban megjelenhet az a semmirekellő Eredeti. Gyűlölöm! Mindenért gyűlölöm! Legszívesebben leszaggatnám minden végtagját és sorban húznám ki azt a loboncos haját. És ha megpróbálnám? Valószínűleg azzal csak Arabellának ártanék, mivel az a gazember egyenesen megmondta, hogy bosszút akar állni rajta. Még ilyet! Abban a lényben semmi jó érzés nincs. Hogy tudna bosszút állni rajta? Pont rajta?
A gondolkodás helyett, inkább úgy döntöttem, hogy Arabellával fogok foglalkozni. Isten lássa lelkemet, az utolsó másodperceket is ki akartam használni. Ezért odaléptem hozzá, és mielőtt bármit tehetett volna, szorosan magamhoz vontam és megöleltem. Viszonozta az ölelést. Csakúgy, mint én, ő is szorosan bújt hozzám. Éreztem, ahogy szíve vadul verdes. Sőt, a jó hallásomnak köszönhetően, hallottam is. Mélyen elrejtettem ezt a hangot az emlékezetemben. És már azt a mosolygós arcot is elraktároztam, amit a vízben mutatott. Valahogy még mindig nem hittem el, hogy el fog menni. Olyan távolinak tűnt ez az egész. Mintha csak valaki poénkodna ezzel. De ha megtudnám, ki lenne az, biztosíthatom, hogy sorban ütném ki a fogait. Nem is tudom… volt még bennem remény. És éreztem, hogy mi még látni fogjuk egymást. Abba nem is gondolok inkább bele, hogy hogyan. Remélhetőleg emberként. Megígértem neki, hogy nem fogok butaságokat csinálni. És be is fogom tartani.
Hirtelen a szívem megállt, a lélegzetem pedig alább hagyott, ahogy figyeltem a rettenetes vörös szemű alakot. Ugyanott állt, ahol reggel. Arabella nem vehette észre, mert háttal volt neki. Az Eredeti gúnyosan elmosolyodott, és elkezdte rosszallóan ingatni a fejét. Dühöt éreztem abban a pillanatban. Mérhetetlen dühöt. De tudtam, hogy jelenleg semmire nem mennék vele. Ugyanis, akármilyen nehéz bevallanom, de engem is megrémített, az, amit velem tett reggel. Amikor elkapott az a villámcsapásos fájdalom, nem kaptam levegőt és a percen azt hittem, hogy ott fogok meghalni.

Nem akartam még elengedni Arabellát. Valójában soha sem akartam elengedni. A torkom összeszorult, ha arra gondoltam itt az idő. De igaz volt! Eljött az idő!
Megsimogattam a haját és kissé hátrébb húzódtam tőle. Felemelte a fejét, és egyenest oldalra fordult, ahol tökéletes belátást talált Klausra. Azon nyomban éreztem, hogy elakad a lélegzete, majd rögtön felém fordult, kétségbeesett és szomorú arckifejezéssel. A szívem összefacsarodott és szívesen ordítottam volna egyet. Ám e helyett, csak ugyanúgy néztem vissza rá. Elért az újabb hullám, amit fájdalomnak nevezek. De nem rogytam össze. Erősnek akartam tűnni és azt mutatni neki, hogy bármi történjék, én akkor is mellette leszek. Igen! Pontosan ezt éreztem! Akárhogy fogom látni legközelebb, úgysem tudnám bántani. Eszembe se jutna! Ha vámpír lesz, ha nem, örülni fogok annak, ha újra láthatom majd. Teljen ez akár több évbe bele, vagy csak néhány hónapba. Tök mindegy! Ő akkor is Arabella marad. Az én hercegnőm.
A vámpír felé emeltem a tekintetem és úgy tűnt, mintha már nagyon türelmetlen lenne.
- Menjünk – motyogta Arabella elhaló hangon.
Bólintottam egyet, majd utána indultam. Kilépve az ajtón, Klaus megint csak elmosolyodott, de egy szót sem szólt. Valószínűleg, ha bármilyen gúnyos megjegyzést mondott volna, elpattant volna az agyam. De szerencsére csöndben maradt. Mondván az én javamra.
- Nos… hogy döntöttél hercegnő? – szólalt meg végül kímélt hangon.
Sóhajtott egyet, majd felé fordulva, szóra nyitotta a száját. Nyílván én már tudtam mi lesz a válasza.
- Veled megyek – suttogta rekedtesen.
- Okos döntés! – mosolyodott el úgy, mint aki épp most nyerte volna meg az ötös lottót.
Arabella felém fordult. Láttam rajta, hogy próbálja elfojtani a könnyeit és, hogy nagyokat nyel. Bizonyára az ő torkában is gombócok rejtőznek, úgy, ahogy az enyémben is. Szavak nélkül is megértettem, mit akart mondani.
Kinyújtottam felé a karom, és ismét magamhoz húztam. Tudtam, hogy ez az utolsó ölelés, ezért a szokásosnál is jobban szorítottam. Közben vigyázva, nehogy összetörjem valamelyik csontját. Behunytam a szemem és még egyszer magamba szívtam émelyítően édes finom illatát. A hajának selymes tapintását, és a teste melegségét.
Aztán lassan visszább húzódott tőlem. Mindkét keze a nyakam körül maradt. Kinyitottam a szemem, és az ő mély, és csodálatosan csillogó tekintetével találtam szembe magam. Ami szeretetet, és egyben szomorúságot mutatott. Végigsimított az arcomon. Mennyire fog hiányozni ez az érintés! Istenem! Egy percre megrökönyödtem és még jobban elszorult a torkom. Ám nem engedtem, hogy gátat törjenek a gyengeségeim.
Közeledni kezdett ajkaival, majd az enyéimre tapadt. Forró volt, szenvedélyes… és búcsúzó. A búcsúcsók! Az volt! Mégsem tudtam elhinni. Nem volt hosszú csók. Még is éreztem benne minden érzelmét.
Elvált tőlem, majd ugyanúgy alig pár centire volt az arcunk egymástól.
- Csukd be a szemed – suttogta halkan. Leheletét megéreztem az ajkaimon, majd egész végig az arcomon, amiért kisebb libabőr szaladt végig rajtam, de végül teljesítettem a kívánságát.
A keze mozogni kezdett, és az én kezeimen állapodott meg. Megszorítottam, és ő is így tett. Majd gyengült a szorítás, és éreztem, hogy egyre jobban csúszik kifelé a tenyeremből. Amíg már nem éreztem.
Egy hideg fuvallatot észleltem. Összeborzadtam és a torkom immár képtelenné tette, hogy valamiféle oxigént belélegezzek. Lassan nyitottam ki a szemem. Reméltem, hogy még meglátom az arcát.
Mélyen felsóhajtottam és eltorzult arccal néztem arra.
Eltűnt.