23. Fejezet - Álomból valóság!

Heló nyuszikák! Hát... mondhatom, hogy meglepetéés :D A hétvége előtti 2 napon, azaz a main és a holnapin sem megyek suliba, mert közben lebetegedtem (nyugalom, nem vészes:D), ezért úgy gondoltam, hogy mi lenne, ha máris felraknám az új részt?! Remélem tetszeni fog nektek! Sajnálom, hogy csak ennyi hét után tudtam felrakni, de zajlik az élet:D A mai napon megpróbálom befejezni az elkezdett fejezetet és ahogy tudok, haladok tovább!
Véleményeket kérek szépen :D!
U.i: miután a fejezetet elolvastátok, az új szereplő ott lesz a többi között!
Puszi, Molly

Az aktust követően, mindketten fáradtan feküdtünk a hátunkon és a plafont kémleltük. Tudtam, hogy más lesz ez most. Ugyanis valami erős érzés lett úrrá rajtam, iránta. Nem is tudom mi ez. Egyszerűen csak érzem, hogy minden megerősödött bennem. Eddig mindig volt valami űr a szívemben, de most pedig? Azt érzem, hogy ki van töltődve az a rész. Még hozzá Jake személyiségével. Semmit nem bántam meg. És azt kell mondanom, hogy iszonyathálás vagyok annak az embernek, aki ide hozott. Ugyanis itt barátokra találtam, megismertem a számomra ismeretlen dolgokat, és ami a legjobb, hogy… szerelmes lettem. Bár elég rögös út vezetett idáig, de mind megérte. Ráadásul itt sokkal jobban érzem magam, mint ott, amit elvileg az otthonomnak nevezek. Ez a hely sokkal közelebb áll a szívemhez. És azt hiszem az a legjobb benne, hogy önmagam lehetek itt.
Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim és elképzeltem, ahogy majd egyszer elviszem a palotába Jaket. Tudom, hogy először mindenki hálás lenne neki, azért, mert gondomat viselte. De ahogy megtudnák, mi folyik közöttünk, mindenki megpróbálná kitagadni. Ami pedig nekem fájna a legjobban. Ismerem őket, milyenek. Megvetik a hétköznapi embereket. Anyám pedig különösen. Bár… Jake közel sem hétköznapi, de biztos nem fogom elmondani a titkát. Senkinek! Nyílván örülnék neki, ha mindez ellenkezőleg történne, és elfogadnák Jaket. Mondjuk… azt hiszem, Derekkel jól kijönne. A kuzinommal hasonlítunk egymásra. Külsőre nem igazán, de belsőre nagyon is. Ő sem szereti ezt a megvetős dolgot, de legalább megteheti, hogy elmegy, és nem foglalkozik a felsőbb rendűekkel. Magától értetődően, én ezt már nem tehetem meg. Pedig próbálkoztam néhányszor, azonban mindig az lett a vége, hogy vagy anyám hurrogott le, vagy csak úgy mehettem el, hogy minimum 2 testőr kíséretével, ami nevetséges volt!
Viszont… boldog lennék, ha megmutathatnám neki, hol nőttem fel. Valamint milyen körülmények között éltem, mielőtt ide kerültem. Főleg azért, mert én is megismertem az ő világát. És örülnék, ha ő is megismerné az én világom, jó oldalát.
Hirtelen észbe kapva, arra lettem figyelmes, hogy Jake felém fordul, majd egyik karjával átölel. Ez volt az első olyan alkalom, amikor ő ölelt át, nem pedig én. Istenem… milyen jó érzés volt ez! Önkéntelenül is elmosolyodtam, és a nélkül, hogy ránéztem volna, tudtam, hogy ő is mosolyra húzza ajkait.
Egy furcsa gondolat ötlött az eszembe. Vajon, ha Jake apja is farkas volt, akkor hogyan tudta kiszívni a vérét egy vámpír? Elvégre… az valamilyen méreg a vámpíroknak, nem? Mármint… ahogy mondta Jake, a vámpírok nem bírják a farkasok szagát és ez fordítva is így van.
- Kérdezhetek? – szólaltam meg kíváncsian.
- Ühüm – motyogta.
- Apukád is farkas volt?
- Nem – ingatta a fejét.
Döbbenet ült ki az arcomra.
- Anyám volt az – válaszolt arckifejezésemre, egy halvány mosollyal. – Ő volt az első női farkas.
- Tényleg? – dülledtek ki a szemeim.
- Ühüm – bólogatott. – És az üknagyapám is az volt. Valójában ő volt az utolsó alpha, Sam előtt.
- De… nem azt mondtad, hogy anyukád beteges volt? Pedig ti gyorsan gyógyultok.
- Igen, az volt. Már az átváltozása előtt is. Ezért nem számított a gyors gyógyulás, mivel a szervezetét már azelőtt is megtámadta minden féle vírus. De nem láthattam, mielőtt meghalt – motyogta halkan.
- Sajnálom – sutyorogtam együtt érzően. - Biztosan kedves volt.
- De még mennyire – vágta rá. – Nagyon jó ember volt.
- Mint te – suttogtam, halványan elmosolyodva.
- Azt hittem, gazembernek tartasz! – somolygott.
- Az még az előtt volt, hogy… még mindig az vagy! Csak jó értelemben.
- Akkor jó – motyogta.
- És egyébként, a farkasok vére nem mérgezi meg a vámpírokat?
- Erre még nem volt példa, mivel undorodnak tőlünk. És ugye, ezért nem fognak belénk harapni.
- Hm… értem.
Rendkívüli módon, ismét belém ötlött annak a vámpírnak a gondolata. Vajon ha még mindig Jake vére van bennem, akkor is kellek neki?
- Szerinted még a te véred van bennem?
- Ezt könnyen kideríthetjük – nyúlt hátra az éjjeli szekrényhez.
- Meg ne próbáld még egyszer! – szóltam rá.
- Csak egy kis vágás az ujjadra – fordult vissza egy kisebb bicskával a kezében.
- Jó, de tényleg kicsi legyen! Mert nem biztos, hogy meggyógyul!
- Oké – mosolyodott el.
Odanyújtottam neki az egyik ujjamat, majd figyeltem, ahogy egy apró vágást ejt rá. Bár kicsi volt, de még is elkezdett vérezni és mindketten meglepődtünk, amikor nem gyógyult be. Ezek szerint már az ő vére kiürült a szervezetemből.
- Mégis meghalhattam volna a vízben! – jutott eszembe.
- Én se tudtam – vonta meg a vállát. – És nem haltál volna meg.
- Most már tudjuk, hogy visszatért a saját vérem. Klassz! – motyogtam.
- Ha gondolod, adhatok még – mosolygott pimaszul.
- Nem, kösz – ráztam meg a fejem elmosolyodva.
Hamar megéreztem a csípős érzést. Hogy ne folyjék ki több vér, bekaptam az ujjam, majd lassan kihúztam ezzel elállítva. Nem láttam szükségesnek, hogy bekötözzem, ezért nem is foglalkoztam tovább vele.
- Szerinted van félni valóm attól a vámpírtól?
- Még az sem biztos, hogy létezik – jegyezte meg felháborodva. – Amúgy meg nem. A falka készen áll, ha esetleg mégis eljönne.
- És mit akarhat tőlem? – ráncoltam a homlokom.
- Fogalmam sincs – vágta rá. – Remélem, sose derül ki. És ezt úgy értem, hogy sosem fog megtörténni ennek a vámpírnak a felbukkanása.
- Én is remélem – vontam meg a vállam. – De, ha mégis?
- Ahogy mondtam, a falka készen áll rá. Nyolcan vagyunk. Csak elbírunk vele. Vagy talán kételyeid vannak? – kérdezte incselkedően.
- Nem, dehogyis! – vágtam rá elmosolyodva. – Bízom abban a rozsdabarna farkasban.
- Na, azért! – húzta ki magát büszkén. – De… ugye rólam beszélsz? – kérdezte határozatlanul kis szünet múltán.
- Miért, másnak is olyan színű a bundája? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem – rázta meg a fejét. – Csak biztos akartam benne lenni.
- Föh. Milyen kis fölényes vagy – jegyeztem meg tetetett komolysággal.
Rám pillantott néhány másodpercre, majd összeráncolta a homlokát.
- Adok én neked, mindjárt olyan fölényeskedést – ugrott fel az ágyról váratlanul, egy pimasz mosollyal az arcán.
De mielőtt leugorhattam volna, le fogott és elkezdett csiklandozni a csípőmnél.
- Ne, kérlek! – sikítoztam, fennhangon kacagva. – Hagyd abba! – kalimpált a lábam ide-oda, remélve, hogy talán sikerül kiszabadítanom magam. Mind hiába!
- Azt mondtad fölényes vagyok? – állt meg egy pillanatra, de mindeközben szorosan fogta a csuklóm.
- Aha – mosolyodtam el szemtelenül.
Tudtam, hogy ezzel újra a csiklandozásra bírom, de mielőtt gyorsan vissza akartam volna szívni az egész kijelentésemet, megint belekezdett, amitől még nagyobbat sikítottam.
- Nem vagy az! Csak hagyd abba! – hahotáztam a sok nevetés miatt.
- Nem hallottam! – állt meg ismét, majd a szemembe nézett.
- Nem vagy fölényes! És most engedj el! – kérleltem.
- Mert, ha nem? – húzta fel a szemöldökét kaján vigyorral.
- Akkor sikítani fogok! – jelentettem ki.
- Na és ilyenkor ki hallaná meg?
- Aki kint őrjáratozik! – vágtam rá játékosan.
- Kétlem.
- Mert?
- Mert akkor letapasztom a szád! – csillant meg az a huncut fény a szemében.
- És mivel? – kérdeztem immár kéjesebb hangon.
- Hm… - nézett körbe a szobán, mintha épp keresne valamit. – Nem is tudom – szűkítette össze a szemét.
- Na? – kíváncsiskodtam elmosolyodva.
- Van egy jó ötletem.
- Igen, és mi az? – suttogtam buján.
Sóhajtott egyet, és tekintetével végig engem pásztázva, elkezdett közeledni.
- Hát… - motyogta halkan.
Aztán kivillantotta ezer wattos mosolyát, majd mélyen nyelvét az enyémbe dugva, szenvedélyesen csapott le ajkaimra. A csuklóm szorításán lazított, én pedig közben, a köztünk lévő vékony textilt lerántottam, hogy egész testünk összeérjen. Azonnal lángra gyulladtam és a hajába túrva, még mélyebben csókoltuk egymást. Szerencsére a ruha levetésével már nem volt gond.

/ Carlisle /

Épp a dolgozószobámban néztem át az új betegeim kórlapjait, akiket majd a nap kezdetével fogok meglátogatni, amikor váratlanul egy ismerős illatot éreztem meg. Bárhol felismertem volna ezt az odort. Tudatában voltam annak, hogy illetlenül fog belépni a házba. Meg akartam előzni, mert nem lett volna jó, ha a család többi tagjával találkozik, ezért halkan felálltam az asztalom mögül és csendesen lesurrantam az emeleti lépcsőről, majd egyenesen az ajtó felé siettem. A kilincsre téve a kezem, kinyitottam, ám hirtelen Edward fiam kezét véltem felfedezni a vállamon.
- Veled megyek! – mondta kijelentve.
Visszafordultam hozzá és kérlelően néztem rá.
- Veszélyes. Nem jöhetsz velem!
- Tudom, hogy az! És hidd, el ketten többre mennénk – győzködött.
- A gondolatait mindig elzárja előled. Nem tudhatjuk ezúttal miért jött ide. Ráadásul ilyenkor.
De a kérlelésem mit sem ért! Edward mindig is makacs volt, ezért néhány másodperc után, feladva bólintottam neki. Nem örültem, hogy velem jön, ám semmit sem tehettem volna. Tudtam, hogy akkor is utánam jönne.
Halkan bezárult magunk mögött az ajtó és gyors sebességünknek köszönhetően, alig egy pillanat alatt az erdő egyik tisztására értünk, ahol azonnal megpillantottam régi ismerősömet. Vörösen izzó szeme ezúttal nyugodtságot mutatott, ami jó jelnek tűnt. Állatias természete és pusztító ereje miatt, nem lett volna jó feldühíteni.
- Lám, lám. Egy évszázad után, hát újra találkozunk drága barátom – szólalt meg mély, gúnyos hangján.
- Mit keresel itt? – ráncoltam a homlokom, határozottságot mutatva.
- Csak erre jártam és gondoltam beköszönök nektek. Vagy talán gondot jelent? – húzta fel a szemöldökét cinikusan.
- Mindünk tudja, hogy nem vagy az a beköszönök-mert-jól-esik típus – szólalt meg mellettem Edward.
- Ez igaz. És ha változtam?
- Te sosem változol – jegyeztem meg.
- Carlisle - emelte fel mindkét kezét meglepetten –, barátom. Ne légy ilyen negatív – ingatta a fejét. – Na és hogy van a kis Renesmee? Úgy hallottam szép nővé cseperedett.
- Ne merd még egyszer a szádra venni, a lányom nevét! – sziszegte Edward villámokat szóró tekintettel. Azonnal fiam vállára tettem a kezem, jelezve, hogy nyugodjon meg.
- Úgy látom, itt már kedveskedni sem lehet – rázta meg a fejét.
- Ő hogy van? – tereltem a témát, összeszedetten.
- Meglepett, hogy hozzám küldted. De azt kell mondanom, hogy csodálatos asszisztens. Még az is lehet, hogy nem engedem el magam mellől – vonta meg a vállát lazán.
Nyugodt és türelmes természetemnek köszönhetően, kordában tudtam tartani az érzelmeimet, és tudtam, hogy ha most neki ugranék, abból csak vesztesként jönnék ki.
- Azt gondoltam, hogy ott tanulhat némi fegyelmet – mondtam, kis szünet után.
- Jól gondoltad, barátom.
- Szóval akkor, elmondanád, hogy mi a valódi oka annak, hogy most itt vagy? – tértem vissza előző kérdésemhez.
- Egy lányt keresek – mondta nyugodt hangnemben.
- Újabb ártatlan áldozat? – mordult fel Edward.
- Nem – rázta meg a fejét. – Inkább azt mondanám, hogy bosszú és élvezet. Ráadásul a javamra szolgálna.
- Elmondod ki az? – kérdeztem érdes hangon.
- Úgy értesültem róla, hogy ismeritek. Sőt, néhány családtagotok jó kapcsolatban van vele. És… mivel nem akarom, hogy beleavatkozzatok, ezért… viszlát. – S ezzel már csak egy hideg szellő fújt át a hűlt helyén.
Edwarddal egymásra néztünk, és összeráncoltam a homlokom, közben azon gondolkodva, hogy vajon ki lehet az a szerencsétlen lány, aki az ő bosszúját fogja kiszenvedni. Ismerjük? És jóban is van vele a család? Újra fiam szemeibe néztem, aki szintén ugyanazokat a kérdéseket sugározta felém. Majd megfordulva, pillanatok alatt a házhoz értünk, ahonnan egyenest visszasiettem a dolgozószobámba és ezen törve a fejem, ültem vissza a székembe.

/ Arabella /

Reggel azonnal boldogan nyitottam ki a szemem, mert éreztem, ahogy Jake a hátam mögött szorosan átölel. Azt hiszem az ittlétem óta, most aludtam ilyen jót először. Ráadásul úgy fel voltam pörögve, hogy akár képes lettem volna kapásból futni néhány kört a ház körül.
Az órára pillantottam, ami már fél hetet mutatott. Kitágultak a szemeim és eszembe jutott a munkám. Fél óra múlva indul a műszak! El fogok késni! Hangzott egy hang a fejemben. Megpróbáltam úgy kikászálódni Jake mellől, hogy ne ébresszem fel. Ám ahogy kimásztam, és a szekrény felé vettem az első utam, mocorogni kezdett.
- Hová sietsz ennyire? – motyogta rekedtesen.
- Dolgoznom kell – vágtam rá.
- Majd, én elviszlek.
- Jó, de akkor is fél óra múlva nyitás van. Így is már késésben vagyok – vettem ki közben azokat a holmikat, amik épp a kezem ügyébe akadtak.
- Még 5 percet adj – mormolta, visszafészkelve magát az ágyba.
Ezen jót mosolyogtam, hiszen csak most vettem észre, milyen aranyos így reggel. Hirtelen eszembe jutott az este mondottak. Biztosan aranyos volt az anyukája. És jesszus… ő volt az első farkas nő. Hihetetlen. Ezek szerint, akkor bizonyára Jake rá hasonlíthat. Kár, hogy nem ismertem egyik szülőjét sem. Biztosan nagyon kedvesek voltak. És annak ellenére, hogy Jake nem túlzottan kedveli a nővéreit, szívesen megismerném őket is. Bár erre nagyon csekély esély van.
Ezeken morfondírozva felöltöztem, majd átsuhanva a fürdőbe, fogat mostam és gyors lófarokba kötöttem a hajam. Kilépve onnan, a nappali órájára pillantottam. Aszta! Sosem készültem el 7 perc alatt!
Jake a szobában volt és mivel semmi mozgolódást nem észleltem a készülődésem alatt, ezért feltételeztem, hogy még mindig az ágyban van.
- Jake? Fent vagy már? – kérdeztem hangosan, mialatt a konyhába lépkedtem.
- Máris! – nyöszörgött.
Halk kuncogás hagyta el a szám, s közben öntöttem magamnak egy bögre teát. Azután hallva az ágy nyikorgását, miszerint tényleg végre kikelt az ágyból, megnyugodva kortyoltam bele a csészébe. Lassan nyeltem le a finom édes ízesítésű folyadékot, majd apránként emeltem fel a fejem, s ahogy kinéztem az ablakon… Mi a franc? A szívem heves ütembe kezdett dobolni, a szemem kitágult, a szám pedig résnyire nyitva maradt, ahogy figyeltem az idegen férfialakot. Hosszú, barna göndör fürtjei és hatalmas alakja, a veszélyt sugározta. Elegáns ruházatot figyeltem meg rajta, amiből rájöttem, hogy elit helyről származik. Bár jó képű volt, mégis olyan félelmetesnek tűnt, mintha most jött volna elő egy film sorozatgyilkosaként.
Majd hirtelen… Istenem! A szeme vörös volt, mint… jézusom, mint az álmomban! És ugyanúgy, egyenesen rám meredtek. A torkom elszorult, a légzésem pedig felmondta a szolgálatot. Félelem öntötte el a testem és azonnal egy hang visszajátszotta az álmomban lévő hangot: Hamarosan eljövök érted, hercegnő! Remegő kezemmel valahogy leraktam a bögrét, miközben a másikat a torkomra csúsztattam. Zihálva vettem a levegőt, s csak akkor kaptam észbe, hogy Jake is itt van a közelemben.
- Jake! – suttogtam remegő hangon. Megköszörültem a torkom, majd újra szóra nyitottam a szám. – Jake! – ismételtem.
Ekkor a vörös színben cikázó szemű idegen, gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Tessék? – hangzott Jake nyugodt hangja.
Meghökkentő módon, már nem volt ott azaz alak, de én még mindig a sokk hatása alatt voltam és nem tudtam levenni arról a helyről a szemem, ahol állt.
- Ott volt! – motyogtam rekedtesen. – Ő volt az! Istenem, ő volt! – szedtem szaporán a levegőt.
- Mi? Miről beszélsz? – jött közelebb ráncolt homlokkal.
Nem tudtam több értelmes betűt kipréselni magamból, csak értelmetlenül kezdtem rázni a fejem, miközben a levegő vételem mit sem változott.
Jake elém lépett és aggódóan kezdte fürkészni remegő arcomat.
- Mit láttál? – kérdezte komor hangon.
Néhány másodpercig úgy éreztem, hogy képtelen vagyok a beszédre, de végül vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújva, szóra nyitottam a szám.
- Ő volt az álmomban – néztem a szemébe rettegve. – Azok a vörös szemek… megőrjítenek – ráztam meg a fejem. – Megmondta! És itt van. Eljött értem! Istenem – sóhajtottam nagyot.
- Biztos vagy benne?
- Igen! – vágtam rá. – Ott állt és egyenesen rám nézett – makogtam.
Jake megfordult és arra a helyre nézett, ahová felmutattam a remegő ujjamat, majd összevont szemöldökkel pillantott vissza rám, olyan arckifejezéssel, mint aki nem hinne nekem.
- Esküszöm, hogy ott volt! Nem vagyok vak! Ott volt, rám nézett és még mosolygott is – emeltem fel a hangom kétségbeesetten.
- Jól van, elhiszem – emelte fel mindkét kezét védekezően. – Nyugodj meg! – mondta lágyabb hangon, majd lassan közelebb jőve, átölelt izmos karjaival.
Mélyeket lélegezve hozzá bújtam, s lehunyva a szemem, azonnal éreztem, ahogy a félelem helyét átveszi a nyugalom. Kezdett egyenletessé válni lélegzetem, majd néhány másodperc múltán lassan nyitottam ki a szemem… Ne! Újra ott állt a vörös szemű alak, és pontosan Jake háta közepét figyelte, ugyanazzal a gúnyos mosollyal. Az adrenalin szintem megemelkedett, a pulzusom pedig az eget verte.
- Jake! – mondtam megtörten.
A hanglejtésemből azonnal értette, hogy mi a helyzet. Elvált tőlem és egyből az ott álló alak felé fordította a fejét. Ám, amikor Jake tekintetével összekapcsolódott néhány pillanatra, a vámpír szarkasztikus mosollyal az arcán, mintha valami szélvész lenne, hirtelen elsuhant.
- Láttad? – szólaltam meg mélyeket lélegezve.
Rögtön rám emelte tekintetét és immár aggodalommal együtt, a haragot is láttam rajta.
- Igen – mondta határozottan.
- Miért nem érzed a szagát?
- Nem tudom – magyarázta, miközben ismét az ablak felé vándorolt a tekintete.
Ámde, ahogy én is az udvar felé emeltem a tekintetem, ismét megjelent a vámpír. Kezdtem azt hinni, hogy valamiféle gúnyos játékot űz velünk!

A gonosz vigyor az arcán, nem akart lehervadni. Ráadásul úgy megállt néhány méterre a háztól, hogy úgy tűnt, most már nem igazán akar onnan elmozdulni. Egyik kezét csípőre vágta és várakozóan nézett ránk az ablakon keresztül. Jake rám emelte a tekintetét, amiből kivehető volt a még nagyobb haragja.
- Kimegyek! – jelentette ki.
Ahogy kimondta, ismét elárasztott a nyugtalanság, és látva, hogy szünet nélkül máris indulni akar, határozott mozdulattal a keze után kaptam.
- Itt ne merj hagyni Jacob Black! – morogtam rá.
Rám nézett amolyan ne-hülyéskedj-már féle arckifejezéssel, majd az összeérintett kezünkre siklott a tekintete. Kis ideig azt pásztázta, de végül megadva magát felemelte a fejét.
- Jól van, de maradj mellettem! – adta ki parancsszerűen.
Gondoltam, hogy nem fogok ijedtemben elszaladni, jegyeztem meg magamban. Mélyet sóhajtottam, és szorosan fogva a kezét, határozott léptekkel araszolt az ajtó felé. Éreztem a dobogó ereiben, hogy csak úgy áramlik benne a felfokozott adrenalin. Imádkoztam, hogy ne most változzon át. Bár azt hiszem, van elég önkontrollja.
Ahogy kiléptünk, ezúttal Jake szorította a kezem, ami kissé megnyugtatott, mert tudtam, hogy vigyáz rám és nem engedi, hogy bántson az idegen. Néhány lépést tettünk még, majd hirtelen megállt Jake és feszesen a vámpírt vizslatta.
- Ki vagy te? – szólalt meg kis szünet után, dühösen.
- Rossz kérdés – rázta meg a fejét gúnyos mosollyal. – Rossz kérdés, drága farkas barátom – kezdett el fel-alá sétálni lassan.
Amint kimondta a farkas barátom szavakat, én egyenest megmerevedtem, Jake pedig még dühösebb lett. Meglepődtem, hogy tudja Jake titkos énjét, de engem is felháborított az, hogy barátnak szólította, holott most találkoztak először.
- Honnan tudod, mi vagyok? – morogta Jake.
- Gondolod, úgy jövök ide, hogy nem tudok az ellenségeimről? – nézett rá meghökkenve.
- Mit akarsz?
- Végre egy értelmes kérdés – lélegzett fel megkönnyebbülve. Nekem erre szinte leesett az állam, hogy milyen nyugodt ez a vámpír, míg mellettem Jake majd felrobban. – Hogy mit akarok? Vagy talán kit? – nézett rám egyértelműen, gúnyosan mosolyogva. – Őt akarom! – jelentette ki határozottan, rám emelve a mutató ujját.
- Csak a testemen át! – morgott fel Jake, elém lépve.
Hirtelen a vámpír az erdő felé fordulva megmerevedett, majd komor arckifejezéssel pillantott vissza ránk.
- Szólj a mocskos falkádnak, hogy az ő érdekükben, ne merészeljenek megtámadni, mert két másodperc alatt miszlikbe tudlak mindannyitokat aprítani.
- Hiszem, ha látom! – vágta rá Jake, látszólag nyugodtabban.
A vörös szemű megint csak elmosolyodott gúnyosan, ami már szinte megszokottnak volt mondható, majd az erdő felé fordulva felemelte jobb kezét. Meghökkentő módon, azonnal egy ordítás hallatszódott. Nem tudtam ki lehetett, de rájöttem, hogy a falkából valaki. Majd kitágult szemekkel és elfojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Paul tántorog ki az erdőből, a kezét az oldalára szorítva. Szinte holtsápadt bőrrel. A levegőt zihálva vette. A vámpír keze és Paul között járt a tekintetem, és azonnal rájöttem, hogy a vörös szemű műveli ezt vele. Elfogott a kétségbeesés, hogy meg ne ölje őt.
- Hagyja abba! – ordítottam rá határozott hangon.
Paulra néztem, aki szenvedő tekintettel és verejtékben úszó homlokkal nézett vissza rám. Majd váratlanul, mint akit elvágtak, a bőre ismét barnává változott, a lélegzete egyenletes lett és értetlen kifejezéssel állt fel a lábára.
- Ahogy akarod, hercegnő! – szólalt meg a vámpír, cinikus mosollyal.
- Ki vagy te? – suttogtam értetlenül.
- Oh, elnézést! – emelte fel mindkét kezét védekezően. – Tiszteletlen voltam, nemde hercegnő? A nevem Klaus!
- Mit akar tőle? – kérdezte Jake, gyengült hangnemben.
- Ez még várhat! – tette fel a mutatóujját.
- Honnan tudja, hogy ki vagyok? – léptem elő Jake háta mögül, hogy egyenesen rá szegezzem dühös tekintetemet. Ugyanis rájöttem, hogyha meg akarna ölni, akkor már rég megtette volna. Ráadásul az is feldühített, hogy fájdalmat okozott Paulnak.
- Drága hercegnő. Már régóta figyellek! – mondta nyugodt hangon. – De mióta megkóstolt az egyik idióta beosztottam, át kellett vennem az irányítást. Ráadásul majdnem megölt – ingatta a fejét. - Megérdemelte, hogy széttépték a kis farkas barátaid.
Meghökkenve nyíltak tágra a szemeim. Jézusom! Már olyan régóta figyel?
- Nos, és mivel megmentettek – nézett Jake-re -, muszáj volt várnom, míg visszatér az igazi, nemes véred!
Jake megfeszült egy pillanatra, és visszahúzott magához.
- De mielőtt felvázolnám a jelenlegi helyzetedet, Arabella! Hadd kérdezzek valamit – kezdett el újra sétálni Klaus. – Vajon, miért nem láttad az anyád családját?
- Mi köze ehhez anyámnak? – csattantam fel dühösen.
- Makacs és bátor. Ez tetszik – nézett rám azokkal a félelmetes szemekkel, amiktől meglepően, most nem, hogy megijedtem volna, hanem még nagyobb haragra gerjedtem. Hihetetlen, hogy belekeveri a családomat is!
- Szóval, miért nem ismered őket? Tudod rá a választ? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem – ingattam a fejem, kissé lehiggadva.
- Akkor ideje meg tudnod az igazságot drága hercegnő!
El se tudtam képzelni, hogy mi köze van anyámhoz és az ő családjához. Egyáltalán honnan tudja, hogy mi történt velük? Kérlek Istenem, add, hogy ez is csak egy hülye álom legyen!
- 20. évvel ezelőtt, anyád találkozott velem – kezdett bele békés hangnemben.
Először rá vágtam volna, hogy: Na és? De csak utána jutottak el az agyamig a szavai és azonnal lesokkoltam. Találkozott ezzel az őrült és félelmetes alakkal… vámpírral az én anyám? Az anyám?
- Gondolom, tudod, hogy a vámpírok nem öregednek. Ezért akkoriban is ilyen jó képű voltam, mint most – emelte fel a fejét pökhendin. – Szóval anyád belém szeretett. De miután megtudta, hogy mi vagyok valójában, elhagyott engem. Szó nélkül – vált az arckifejezése hirtelen haragossá.
Egy pillanat alatt felismertem ezt az arcot. Szerette? Az én anyámat… szerette? És dühös volt, mert elhagyta? Úgy tűnik ennek a gazembernek tényleg fontos volt az anyám. De akkor mi köze van a családjához? És hozzám?
- Most nyisd ki a füled, hercegnő – nézett rám vészjóslóan. – Miután a drága anyád elhagyott… elmentem a családjához – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet -, és sorban megöltem mindenkit, rajta kívül.
A lélegzetem elakadt, a torkom pedig elszorult a hirtelen jött információtól. Jake, mintha érezte volna a kétségbeesésemet, erősen megszorította a kezemet, miközben folyamatosan Klauson tartotta a szemét. Bár nem ismertem őket, de úgy éreztem, mintha a szívemben tűvel szurkáltak volna. El sem tudom képzelni, mennyi fájdalma lehetett akkor anyámnak. Meghalt minden hozzátartozója. És mindössze… 20 éves volt. Istenem! Hogy lehetett ennyire gonosz! Tehát még sem szerette! Mert ha szerette volna, akkor elengedi. Nem pedig fájdalmat okoz neki.
- Miért tetted? – kérdeztem feldúltan.
- Azért mert megérdemelte! Nem lett volna szabad otthagynia engem! Egy gonosz perszóna volt! És még most is az! – sziszegte felém dühösen. – Aztán még jó ideig szemmel tartottam. Azt hitte elmenekült előlem azzal, hogy valami elit család befogadta. Néhány hónappal később megtudtam, hogy a király fiához hozzá ment. És, hogy teherbe esett, ráadásul lányt várt – nézett mereven rám. – Tudod… meg akartam ölni. Nem csak anyádat, de az egész szánalmas királyi családot is. Aztán eszembe jutott valami. Mi lenne, ha a kis hercegnőt a javamra fordítanám?
- Ne is álmodj róla, hogy én valaha a te oldaladon leszek! – ordítottam rá.
- Születésed óta tervezgetem, hogy már csak bosszúból is elviszlek. De miután tudatosultam arról, hogy valami balfék elrabolt és ide hozott. Azt gondoltam: mennyivel megkönnyítette a dolgomat! Legközelebb már élő-halottként fogod az anyádat látni – mosolyodott el gonoszul.
Ismét elállt a lélegzetem. Át akar változtatni… vámpírrá? Nem! Ez nem lehet! Én nem akarok olyan lenni!
Jake is azonnal reagált a kijelentésre, és hangos morgás tört fel a torkából. Szemmel látható volt, ahogy egész teste remegésbe ment át. Kérlek, ne most változz át! Erősen megszorítottam a kezét és szinte szuggeráltam, hogy rám emelje a tekintetét. Nézz rám, nézz rám!
Úgy tűnik, működik, mert kis szünet múltán, rám nézett. Az a gyönyörű barna szeme, már feketén izzott és láttam rajta, hogy kevés önkontrollja maradt. Szükségem volt rá. Most! Ezért kérlelően néztem rá, jelezve, hogy ne változzon át. Mély lélegzetet vett, miközben arcomat fürkészte, majd lassan kifújta a levegőt, és lehunyt szemmel fordult vissza Klaus felé. Hála az égnek, elmúlt a remegése!
- Hogy érted ezt? – szólaltam meg, néhány másodperc után. Persze elég hülye kérdés volt, mivel tudtam rá a választ.
- Nézd, hercegnő. Mivel tudom, hogy okos vagy és makacs, mint az öszvér, ezért ajánlok neked valamit. – No lám! Még sem azt a választ kaptam. – Az első lehetőség, hogy eljössz velem és senkinek sem fog baja esni. – Halkan felhorkantam erre. Még, hogy vele menjek? – A másik lehetőség pedig, hogy itt maradsz - gúnyosan elmosolyodott, amiből hamar leesett, hogy még nincs vége a mondatnak. Vagyis ott van a de szócska –, de… megölöm a családodat és a barátaidat. Beleértve ezt a kutya falkát. A kis barátoddal együtt – nézett mereven Jake-re.
És mindezt szemrebbenés nélkül mondta el.
Azonnal sokkot kaptam és az oxigén szintem ismét lesüllyedt. Nem, úgysem tenné meg! Habár… megölte anyám családját, akkor… nem! Én ezt nem tudom elhinni!
- Mégis honnan tudjam, hogy képes lennél megölni - mutattam körbe a már körülöttünk ácsorgó falkán –, őket? Együtt erősebbek a vámpíroktól!
Mikor kimondtam, azonnal éreztem, ahogy Jake lenyugodva ellazítja magát. Halvány mosollyal rám pillantott és mintha a morgás helyett… valamiféle dorombolás jött volna fel a torkából! Igen, azt hiszem ezzel jelezte, hogy jól esett neki, amit mondtam!
- Azt hittem, már megmutattam – húzta fel a szemöldökét Klaus. – De, ha neked nem elég… - vonta meg a vállát.
Majd egyenesen Jake-re vetett egy sivár pillantást. Klaus kissé előrebiccentette a fejét, miközben látszólag nagyon koncentrált valamire. Aztán hirtelen… Jake a fejéhez kapva nyöszörögni kezdett, s azonnal a földre rogyott. A szívem egy percre megállt, mikor láttam összeroskadni és a földön szenvedően vergődni. Kétségbeesetten leborultam mellé és zihált lélegzettel tétlenül néztem rá.
Klausra pillantottam. Ugyanúgy a fetrengő Jake-re koncentrált, akinek látszólag egyre nagyobb fájdalmai vannak.
- Nem… kapok… levegőt – suttogta elhaló hangon.
- Hagyd abba, kérlek! – kérleltem remegő hangon Klaust.
Ahogy Paulnál, Jake-et is mintha elvágták volna, abba maradt a remegés és a reményvesztett nyöszörgés is. Mélyeket lélegezve próbálta újra telepumpálni a tüdejét levegővel.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle aggódóan.
Jake némán bólintott egyet, majd látva, hogy kissé nehezére esik felülni, segítettem neki.
- Mi… vagy te? – néztem a vámpírra dühös tekintettel.
- Gondolkodj hercegnő. Elég okos vagy ahhoz, hogy kitaláld! Emlékezz, mit mesélt neked Renesmee.
Nem értettem semmit a zagyvaságaiból! Sok mindent mesélt nekem Nessie, amikor ott voltam! Lássuk csak… elmondta, hogy a szemfog nem nő meg… Nessie félig vámpír-félig ember, vannak különleges képességek… igen erre rájöttem már, hogy Klausnak szinte halálosan nagy ereje van. Mit mondott még? Vegetáriánus családok léteznek, nem csak itt léteznek vámpírok, öööh igen, igen, igen. Állj! Az Eredetiek. Hatalmasak, halálos erővel bírnak, és több mint… nem is tudom hány száz vagy ezer évesek!
Hirtelen a felismerés villámcsapásként ért, és a kezemet a szám elé rakva, próbáltam elfojtani egy halk sikolyt, ami a félelmet sugározta.
- Te egy… - suttogtam sokkolva.
- Mondd csak ki, hercegnő – mosolygott epésen.
- Te egy… Eredeti vagy? – sóhajtottam nagyot.
- Pontosan! – vágta rá ugyanazzal a mosollyal.
Mindenki értetlenül nézett rám, még Jake is. Ezek szerint, ők nem mindent tudnak a vámpírokról.
- Miről beszélsz Arabella? – kérdezte halkan Jake.
De mielőtt bármit válaszolhattam volna, Klaus közbe vágott.
- Adok 10 órát, hogy gondolkodj a lehetőségeiden! – mondta komoran. – De 10 óra múlva, azaz még ma sötétedés előtt, itt leszek. Remélem, okosan döntesz – vigyorodott el gonoszul.
- Várj! – szóltam utána, mikor láttam, hogy épp menni készül. – Honnan tudjam, hogy nem fogsz senkit sem bántani?
- Drágám – fordult vissza, rám emelve nyugodt tekintetét. – Én is nemesi családból származom. Ahogy te is. És annak ellenére, hogy mindenki gyilkosnak tart, becsületes vagyok. Betartom a szavam.
Szóval akkor vagy elhiszem, vagy nem. Ezúttal megpróbáltam az előbbit valahogy a fejembe tuszkolni és abban reménykedni, hogy tényleg senkit sem fog bántani.
- 10 óra! – emlékeztetett újra, majd egy pillanat múlva már csak a hűlt helye maradt ott.
Sokkolva meredtem magam elé, és bámultam azt a helyet, ahol az előbb még állt az Eredeti. Fel kellett még dolgoznom ezt az egészet. Szóval anyám találkozott egy Eredetivel… beleszeretett… elhagyta… Klaus megölte a családját… hozzáment apámhoz… megszülettem én és tudja, hogy vannak vámpírok… jézusom! Tudja, hogy vannak vámpírok? Akkor talán a farkasokról is tud? Istenem! Ezért mesélte nekem azt a sok hátborzongató történetet? Ezért? Mert ő egész végig tudott róluk? És lehetséges, hogy ezért kellett az a sok testőr? Hogy megvédjenek! Bár Klaus ellen semmi esélyük sem lenne, de bizonyára anyám nyugodtabb volt, ha tudta, van velem valaki. Most pedig? El se tudom képzelni, mennyire odáig lehet, meg vissza, azért, hogy nem láthat. Nem tudja, hogy hol vagyok és, hogy élek-e még. Bár… biztonságban voltam eddig. De… el se hiszem, hogy… én is olyan leszek? Ezt inkább magamtól kérdeztem, mert nem tudtam felfogni. Egyszerűen nem ment. Hová csöppentem? Sokszor kérdeztem ezt már magamtól, hiszen ahogy ide jöttem, az életem fenekestől felfordult. Léteznek vérfarkasok… ráadásul az egyikbe bele is szerettem… léteznek vámpírok… erős vámpírok! Apám vajon tud róluk? Istenem add, hogy ne bántsa őket!
Miközben ezek a kérdések szánkáztak a fejemben, arra lettem figyelmes, hogy Jake próbál felsegíteni a földről.
- Én… nem értem. Mi volt ez? – kérdezte értetlenül, miután a falka körénk gyűlt.
Minden szem rám szegeződött és láttam rajtuk, hogy csak az én magyarázatomra várnak.
- Ő egy Eredeti.
- Na, és? – motyogta Jake.
- A vámpírok legősibb, legerősebb és legnagyobb tagjai. A legelső vámpírok. Már csak ketten vannak. És ő volt az egyik.
- Te ezt honnan tudod? – ráncolta a homlokát.
- Nessie mesélt nekem róluk – sóhajtottam mélyet. – Szinte elpusztíthatatlanok. Bárkit meg tudnak ölni egy szempillantás alatt.
- Kitalálunk valamit! – hangzott a határozott válasz Sam-től.
Miközben a falka összedugta a fejét és valamit beszélni kezdtek, folyamatosan a kérdéseken járt az eszem és nem tudtam még mindig elhinni. Egész életemben kalandra vágytam. És most itt van! Amiért a… halálommal kell fizetnem? Tényleg? Vagyis… csak félig halok meg. Istenem… valóban ez történik velem? Kétségbeestem, de tudtam, hogy most nem szabad elveszítenem a fejem. Össze kell szednem magam! Nézzük csak a lehetőségeket: elmegyek vele és mindenki élheti tovább az életét, vagy nem megyek el és mindenki, akit szeretek meghal. Milyen rendes Klaustól! Csodálatos lehetőségeket ajánlott nekem! Vagyis valakinek mindenképp meg kell halnia. Egyértelmű volt a válaszom, még is valahogy láttam a szemem előtt, ahogy megöl mindenkit. Anyámat… apámat… Dereket… Kimet… a többieket… és Jaket. Istenem, ne! Csak őt ne! Összeszorult a szívem, és szorosan az ajkaimra ráharaptam, nehogy valami nyöszörgős hang kijöjjön belőlem. Erős vagyok! Sőt. Most kell bátornak lennem! Nem félemlíthet meg ez az idióta Klaus. Végül is mi fog történni? Elmegyek vele, iszik belőlem, átváltoztat, és örökké ott ragadok? Rosszabb már nem is lehetne! Eddig az én életemért kockáztatták mások a saját életüket, de most eljött az én időm. És akárhogy is számolgatom, nincs más választásom. Akárhogy fáj, nem akarom, hogy miattam bárki is meghaljon. Ezért gyorsan kinyitottam a szám:
- Elmegyek vele! – szóltam közbe hirtelen határozott hangon…