22. Fejezet - Lelki egység

Sziasztoook!! Na, először is bocsánat, hogy nem az ígért időpontra hoztam az új részt, de ez a hetem egyrészt nagyon jó volt, másrészt pedig fárasztó és őszintén, már tegnap este nem volt energiám átnézni + még fel is rakni. Remélem nem gond:D
Nos, de most itt van!!
Nagyon meglepett, hogy még a szünet alatt is jött néhány új olvasó, ezért köszönöm szépen a 67 rendszerest. Még sosem volt ennyi olvasóm, így iszonyatosan örülök és ez az egyik dolog, ami inspirál a történet folytatására.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek:D
Ha van kedvetek, véleményezzetek!
Puszi, Molly

Reggel különös hangokra nyitottam fel a szemem. Először nem tudtam azonosítani, de utána, ahogy kiélesedtek az érzékeim, egyből felismertem a hang tulajdonosát.
- Igen, csupán erre a napra. Csak, mert. Jaj, Seth, semmi baja. Tényleg, higgy már nekem! Esküszöm! Ma nem megy be és kész. Mondd meg a főnöknek is. Igen, tudom. Nem! Jól, van! Na, azért. Kösz, pajti.
Ezzel egy gombnyomással véget ért a beszélgetés. Rosszat sejtettem, ezért magamra húzva a vékony takarót, ráncolt homlokkal felültem. Valami azt súgta, hogy ma nem fogok dolgozni. Csak épp azt nem értettem, miért?!
- Kivel beszéltél? – kérdeztem tőle, mikor elindult a szoba felé sejtelmes mosollyal.
- Ma nem mész dolgozni! – jelentette ki. Na, mit mondtam!
- Miért? – húztam fel a szemöldököm, kitágult szemekkel.
- Azért… mert velem leszel ma! – emelte fel büszkén a fejét.
- És mi van, ha nem egyezek bele?
Ujjával az állát kezdte dörzsölni, mintha épp elgondolkodna az előbb feltett kérdésemen.
- Akkor a hátamon foglak elcipelni! – mondta elmosolyodva.
Ilyesmi választ vártam. És őszintén, ha azt mondta volna, hogy megyek akkor dolgozni, tényleg nem mentem volna bele, mert az azt sugallná, hogy nem valami izgalmas napnak néznénk elébe. De így persze gondolkodás nélkül megvolt a válasz.
- Oké! – bólintottam egyet, majd látva pimasz mosolyát, én sem álltam meg, hogy ne húzódjon az ajkam felfelé.
Kajánul végigmért, majd egy könnyed lépéssel kiment az ajtón, és bezárta maga mögött. Azt hiszem ezzel azt jelezte, hogy készüljek!
Lerántottam magamról a takarót és csak ekkor kaptam észbe, hogy még mindig meztelen vagyok. Nem mintha bárki más a szobába lett volna, de úgy éreztem, hogy így mégsem járkálhatok itt, így inkább visszagöngyöltem magam bele és a szekrényhez léptem. Míg öltözködtem és rendbe szedtem magam, folyamatosan az este képei villantak be. Nem bánom, hogy visszajöttem. Egyáltalán nem! Bár nem tudom, honnan merítettem a bátorságot, hogy az este én másztam rá gyakorlatilag… mondhatni kétszer is. De hát mit tehetnék? Vágytam erre a gazemberre! Nem is vágytam, hanem szinte már könyörögtem. Na, jó azt azért nem, mégis a vágyódástól több volt ez. Aztán amikor felkeltem mellette és megláttam, ahogy könnybe lábadt a szeme, egyből az jutott eszembe, hogy mi történhetett? Először átfutott az agyamban, hogy esetleg miattam, de miután megbizonyosodtam, hogy semmi olyat nem tettem, elvetettem az ötletet. Azonban mégsem hagyott nyugodni. Tudni akartam miért lett olyan szomorú. Akkor a szívemben mintha valamit szúrtak volna, és abban a pillanatban legfőbb vágyam az volt, hogy mosolyogni lássam. Valahogy az ő esetében utálom, ha szomorú. Aztán végül úgy döntöttem, hogy teszek ez ellen. Még ha nem is sikerül megmosolyogtatnom, legalább talán elmondja, hogy mi bántja. Persze várhatóan megint csak ki akart bújni ez alól. Aztán amikor azt mondta, hogy megölelhet-e… azt gondoltam, hogy: Istenem, még kérdezned sem kell! Természetesen meglepett, hogy egyáltalán megkérdezte, de főleg az volt megdöbbentő a számomra, hogy most először láttam a szemében, azt a féle gyengeséget, ami azt mutatta, hogy szüksége van rám. Abban a percben melegség töltötte ki a szívem és egyértelműen beleegyeztem.
Annyira jó érzés volt. Nem mondta ki, de éreztem, hogy erre van szüksége. Ráadásul nem mástól, hanem tőlem! De mégsem hagyott nyugodni ez a gyengeség. Ezért muszáj voltam rákérdezni még egyszer. Természetesen újra ki akart bújni, de ezúttal örültem annak, hogy anyámtól megörököltem a makacsságot, így nem hagytam, hogy magában őrlődjön. Hiszen tudom, hogy sokkal jobb, ha valakinek elmondhatod a bánatodat. Aztán amikor reménykedtem abban, hogy végre elmondja… bumm, bedobta azt a hülye nézését, amitől majd leesek az ágyról! Ja, és persze aminek nem lehet ellenállni. Azon nyomban megint elindult bennem valami és tudtam, hogy el kell halasztani azt a beszélgetést.
Bevillantak az azután történtek képei és… oké, jobb, ha inkább másra koncentrálok! Megköszörültem a torkom, bár azt sem tudom minek. Talán azért, hogy ezzel kiűzzem a képeket a fejemből.
Miután sikerült, készen a mai napra nyitottam ki az ajtót. Nem volt Jake a nappaliban, ezért arra gondoltam, hogy a konyhában lehet. Ám mikor tettem néhány lépést, pontosan onnan lépett ki még mindig mosollyal az arcán.
- Szóval? Hová megyünk? – kíváncsiskodtam.
- Hm… - gondolkodott el. Csak nem most találja ki? -, először is reggeli.
- Aztán? – húztam fel a szemöldököm az arcát fürkészve.
- Közben kitalálom! – vágta rá.
- Ah, még nem is tudod, hová akarsz menni?
- A-a – ingatta a fejét.
- Rendben – bólintottam. – És, minek köszönhetem?
- Hát… ha már úgyis „összezártak” minket, gondoltam… - vonta meg a vállát.
- Mert ez olyan rossz! – sóhajtottam fel tetetett felháborodással.
- Borzasztó! – vágta rá a szemét forgatva.
Néhány másodpercig farkas szemeztünk, majd mindkettőnkből kisebb nevetés tört ki. Furcsa volt, hogy már a vicceink egymással nem vitába fajultak el, hanem igazi nevetésbe. Bár ezelőtt is volt ilyen, de leginkább mindig veszekedés lett a vége. A nevetésében és a nézésben valahogy éreztem némi… kötődést? Nem merem biztosra mondani, de mintha ezt vettem volna észre.
Miután a tekintetem az asztalra terelődött, elégedett sóhajjal nyugtáztam az ott gőzölgő csokis gofrit. Ugyanakkor meglepett, hogy így kitett magáért, hiszen nekem elég lett volna az egyszerű pirítós. Persze nagyon jól esett tőle és nem tudtam, mire ez a nagy készülődés. Reggeli, aztán egész nap vele legyek? Húzós, de nincs ellenemre. Valójában, örültem is ennek az egész napi „kirándulásnak”. Bár nyugtalanító, hogy még ő sem tudja, hová menjünk, de ahogy eddig megismertem, biztos ki fog találni valamit.
Szinte szótlanul reggeliztünk meg, azonban a nézései mindent elárultak. Na, jó azért nem mindent, mégis elragadott, hogy olyan kedvességgel és melegséggel pillantott rám. Átfutott az agyamon, miképp ezzel akarta jelezni, hogy benne van ebben az ismerkedjünk-meg-és-próbáljuk-ki-jók-vagyunk-e-együtt féle dologban, aminek csak még jobban tudtam örülni. Semmi rossz érzésem nem volt ellene, és azokból, amiket tegnap elmondott a hosszú monológjában, az jött le nekem, hogy bízhatok benne és nem fog már más lányokhoz eljárkálni. Főleg miután megtudtam, hogy nem is történt közte meg a között a kis barna lány között semmi sem. Viszont még mindig zavart, hogy nem tudtunk kitérni a gondjaira. Pedig neki is jó lenne, ha valakinek elmondaná. Mert így csak magát bántja. De tudom, hogy most nem ez a jó pillanat, így eszembe se jutott megint rákérdezni. És azt sem akartam, hogy elrontsam a jó kedvet.
Miután végeztünk, háziasan elszedte előlem a tányért és a mosogatóba helyezte. Addig felálltam, kíváncsian várva a következőket és közben a nappaliba lépkedtem. Másodpercek múltán kifordult a konyhából és sejtelmes mosolyával néhány méternyire megállt előttem.
- És most? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem ígérem, hogy úriember leszek, de… - Mielőtt folytatta volna, gyorsan a szavába vágtam.
- Nem kell annak lenned. Már megszoktam a személyiséged. Tőled az lenne a furcsa, ha az igazi gentleman-t játszanád. – Ráadásul ez a személyiség sokkal jobb, mint az unalmas ficsúroké, tettem hozzá magamban.
- Hát… oké – nézett rám meglepetten. Majd megrázta a fejét, mintha az előbbiekhez akarna visszatérni. – Szóval. Arra gondoltam, hogy… hozzá kell tennem, hogy sosem csináltam ilyet, de… - harapott bele az ajkába.
Nem tudtam, mire akar kilyukadni és bevallom kicsit megijedtem, hogy valami nagyon nyálasra készül. Ezt tényleg én mondtam? Furcsa, de tőle egyáltalán nem várom el azt, hogy romantikus legyen. Vagyis… valójában én sem vagyok olyan típus. És ezt úgy értem, hogy szívesebben nézem meg a naplementét csöndben és békében, minthogy egy vacsorán egymásnak mondjunk érzelgős szavakat.
Jake torok köszörülésére tértem vissza a jelenbe.
- Mit mondtál? Bocsi, csak elkalandoztam – ráztam meg a fejem.
- Hát még semmit – mosolyodott el. De hülye vagyok!
Szerencse, hogy ő nem nézett bolondnak. Legalábbis ezt láttam rajta.
- Röviden, a mozira gondoltam – sóhajtott nagyot.
- Mozi? – húztam fel a szemöldököm meglepetten.
- Mondtam, hogy nem jellemző rám – hadarta el gyorsan.
- És akkor miért akarsz oda menni, ha nem szereted?
- De, szeretek moziba járni. A barátaimmal.
- Aha, szóval randizzunk? – esett le.
- Hát… öhm… - hebegett közben a halántékát vakargatva -, aha. Olyasmi lenne – vonta meg a vállát.
- Randiztál te már valaha? – húztam fel a szemöldököm. Észrevettem, hogy eléggé zavarban van, ami tőle nem megszokott, hiszen mindig olyan magabiztosan járkál fel-alá. És most, hogy randizni akar, elpirult volna? Na, ezt is megéltük! Egyébként örültem ennek, és jó ötletnek tartottam kezdésnek.
- Hát… nem – hajtotta le a fejét még mindig zavartan.
- Nem néztem volna ki belőled! – jegyeztem meg döbbenten.
- Hivatalosan még sosem hívtam senkit sem randira! – emelte fel a fejét.
- Oh, és ez hivatalos? – mosolyodtam el.
Valahogy élveztem, hogy kicsit zavarba hoztam. És ahogy feltettem a kérdésemet, csak még jobban elvörösödött. Aranyos volt! Nagyon is! Most először láttam rajta azt, hogy a nőcsábász külső mögött, még mindig ott lapult az a férfias zavartság, amikor egy nőt randira hív. És még jobb érzés, hogy ezt át is élhettem. Ugyanis eddig csak olvastam róla, hogy állítólag a férfiak iszonyatosan paráznak attól, ha egy nőt randizni akarnak hívni.
- Aha, az.– motyogta az orra alatt.
- Rendben – vágtam rá mosolyogva. – És mit akarsz megnézni?
Hirtelen rám emelte a tekintetét és újra azt a csibészes csillogást véltem felfedezni a szemeiben.
- Mit szólnál, mondjuk a… Neveletlen Hercegnőhöz? – húzogatta le-fel a szemöldökét – Vagy várj, tudok egy jobbat! Én és a hercegem? – mosolygott kacéran. Na, tessék! Két percig tartott a zavartsága. De valójában értettem a viccét és egyáltalán nem vettem zokon.
Mindkét kezemet csípőre vágtam, és ránéztem amolyan már-megint-olyan-hülye-vagy féle nézéssel.
- Nagyon vicces! – szűkítettem össze rá a szemem, mosolyra húzva a szám.
Halkan elnevette magát, amire csak megingattam a fejem és azon jártak az agytekervényeim, hogy mennyire szerencsés vagyok abban, hogy nem egy unalmas férfival kerültem össze. Legalább ő meg tud nevettetni.
- Na, de viccen kívül! – térítettem vissza mindkettőnket a jelenbe.
- Oké – mosolygott. – Felőlem beülhetünk drámára, vagy valami nyálas filmre is. Gondolom, azokat szereted – hadonászott maga előtt a kezével.
- Drága, rosszul gondolod! – húztam fel a szemöldököm titokzatos mosollyal.
Lerogyott a vigyora a képéről, és kíváncsian meredt rám.
- Csak nem horror? – húzta fel a szemöldökét.
- Thrillert jobban szeretem, de a vígjáték és az akció is a kedvenceim közé tartozik – magyaráztam.
- Szóval semmi nyálas film? – nyelt nagyot meghökkenve.
- Semmi nyálas film – ismételtem utána.
- Te vagy az én emberem! – vágta rá kimeredt szemekkel.
Meglepődtem erre a kijelentésére, ugyanakkor valamilyen szinten a szívembe melegség áramlott.
- Hát akkor… majd ott választunk – mosolygott Jake, majd az ajtó felé biccentve, kimentem azon.
Beültünk az autóba, és miután Jake beröffentette a járművet, már indultunk is.
Ahogy odaértünk, besétáltunk és elhaladva néhány plakát mellett, egyen megakadt a szemem. Az egyik kedvenc színészemet találtam meg rajta, Cam Gigandet-et. Ez már csak jó lehet! Váratlanul Jake-et éreztem meg magam mellett, ahogy kíváncsi tekintettel méri fel a legújabb akció filmet jelző posztert.
- Ezt akarom megnézni! – jelentettem ki, rá nézve.
- Ez egy véres, bokszolós akció film. Biztos vagy benne? – húzta fel a szemöldökét érthetetlenül.
- Teljesen! – vágtam rá. – Mondtam, hogy szeretem az ilyen filmeket.
- Okéééé – húzta el a szót.
- Vagy neked túl durva? – tettem fel a kérdést, incselkedően.
- Nekem? Dehogy! – dülledtek ki a szemei. – Csak nehogy te szaladj ki ijedten a teremből – mosolyodott el pimaszul.
- Majd meglátjuk ki fog kiszaladni a teremből – húztam össze rá a tekintetem, vigyorra húzva ajkaimat.
Néhány másodpercig farkas szemet néztünk, majd Jake feladva, a pénztár felé nézett, jelezve, hogy inkább menjünk, nehogy lekéssük még.
Odalépve egy kellemes megjelenésű, szőke hajú nő foglalt helyet, aki kedvesen ránk mosolygott. Jake megvette a jegyeket, és mielőtt a terembe sétáltunk volna, megvettük a mozizáshoz elengedhetetlen dolgokat, ami a kólából és popcorn-ból állt. Ezután végre elfoglaltuk a helyünket.
Nem sokan váltottak jegyet a filmre, az egész helyiségben mindössze vagy tízen voltunk. Buták, nem tudják, mit hagynak ki! Izgatott voltam már, hogy elkezdjék vetíteni, ugyanakkor azon törtem a fejem, hogy mivel incselkedhetnék addig Jake-el. De semmi ötlet nem jutott eszembe, így inkább némán hallgattam mellette, s közben megettem egy-egy popcorn darabot.
Hirtelen bevillant egy nagy felismerés. Ez az első randim! És pont vele. Milyen érdekes! Vele történt az első csókom, az első együttlétem és vele randizok először is. Furcsa belegondolni, hogyan kezdődött ez az egész. Gyakorlatilag utáltam. Na, jó. Ez erős kifejezés, de nem tartozott azok közé, akiket kedvelek. Kivéve, amikor kedves volt velem, de ez nagyon ritka volt. Most pedig? Itt ülök vele a moziban, a legelső randimon. Ki gondolta volna! Na, persze. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy pont iránta fogok valami mélyebbet érezni. Ráadásul még jól is érzem magam vele. Lehet most indultam el valami komoly dolog felé? Ki tudja? Mindenestre most örülök, hogy itt vagyok, vele, ahelyett, hogy a kávézóban téblábolnék. Szinte tökéletesnek mondhatnám a pillanatot. Főleg, hogy az egyik legszimpatikusabb színész, új filmjét nézhetem meg. Jobbat nem is kívánhatnék. Úgy érzem, most minden rendben van. Nem csak velem, de Jakel is. És ez boldoggá tesz.
A gondolkodásomból kiesve, meglepetten pillantottam Jakere, aki felkönyökölt az ülés karfájára és titokzatos mosollyal méregetett.
- Mi az? – kérdeztem elmosolyodva.
- Hagyj a filmre is popcornt! – motyogta felhúzott szemöldökkel, és ajkait még pimaszabb mosolyra húzta.
Azt hittem valami mást fog mondani. Nem tudom… valami varázsos dolgot. De rá jellemző módon, inkább csak pimaszkodott.
Ránéztem amolyan de-vicces-vagy arckifejezéssel és elmosolyodva megingattam a fejem, majd belebokszoltam egyet a vállába. Rossz ötlet volt!
- Au! – fogtam öklömet a másik kezembe, érezve, hogy megfájdult az előbbi bokszolástól.
- Ne üss a betonba – jegyezte meg felhúzott szemöldökkel.
- A betonba? – kérdeztem semlegesen, amiben némi gúny is hallatszódott.
Megvonta a vállát mosolyogva, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna, lekapcsolták a fényeket, és néhány másodperc múltán, végre megkezdődött a film.
Mikor vége lett, izgatottan siettem ki a teremből. Imádtam! Teljesen felspannolt és örömömben majdnem felborítottam egy bácsit. Jake halkan kacarászott rajtam, ugyanakkor meglepődöttség látszódott az arcán.
- Annyira jó volt! Ah, meg kell néznem még egyszer – hadartam el.
- Oké – nevetett. – Majd beszerzem neked DVD-n.
- Tényleg? – meredtek ki a szemeim, meglepődve.
- Aha – motyogta.
- Megtennéd értem? – mondtam ironikusan.
- Ha tovább kérdezősködsz, akkor nem – nézett rám tetetett komolysággal, de láttam az ajkánál bujkáló mosolyt.
- Oké – vigyorodtam el.
Végigmért a tekintetével, majd egy fél mosolyra húzva ajkait, kimentünk.
- Most hová? – kíváncsiskodtam.
- A partra! – vágta rá.
Megmerevedtem és a lábaim gyökeret eresztettek ott, ahol voltak. Kitágult szemekkel és felhúzott szemöldökkel néztem rá. Le akar menni velem… a partra? Valójában örültem neki, nagyon is, hiszen imádom a partot, de meglepett, mivel mindig is úgy gondoltam, hogy elég romantikus az, ha két személy a parton sétálgat kettesben. És ezt a fajta romantikát imádom. Csak valahogy még sosem gondoltam bele, milyen lenne vele ott andalogni.
Jake hátrapillantott rám a válla fölött és összeráncolta a homlokát.
- Nem jó?
- De, persze! – vágtam rá enyhültebben.
- Akkor, mehetünk? – húzta fel a szemöldökét.
- Aha – bólintottam.
Beültünk az autóba és kifordulva a parkolóból, elindultunk.
Ám valahogy a „haza” felé úton mentünk. És amikor Jake begurult a garázsba, kérdőn meredten rá.
- Nem a partra megyünk? – húztam fel a szemöldököm.
- Itt van a part a domb mögött – vonta meg a vállát. – Csaknem fogok addig levezetni.
- Ja – bólintottam meglepetten.
Fogalmam sem volt arról, hogy itt van a közelben. Néhányszor elgondolkodtam azon, hogy mi lehet a domb mögött, de sosem vettem a bátorságot, hogy felmenjek oda. Ezek szerint rosszul tettem. Legalább most már tudom, hogyha egy kis magányra vágyok, akkor oda elvonulhatok.
Kiszálltunk az autóból és Jaket követve, elindultunk felfelé. Nem volt túl magas, de azért mégis kissé szaporán vettem a levegőt, ahogy egyre fentebb haladtunk. Az út mellett helyet foglalt a zölden világító erdő, amiről hirtelen eszembe jutott az álmom. Megálltam és újra felidéztem magamban a vörös szemeket és a félelmetes árnyékot. Összeborzadtam. Azonnal elment a jó kedvem, helyére pedig a félelem kúszott. Még mindig olyan bizonytalan mindenki, engem is beleértve. Ki tudja, hogy igaz-e vagy nem? Mármint, mi van, ha tényleg csak álmodtam és semmiféle vámpír nem vadászik rám? Akkor hiába való ez a félelem. De mi van akkor, ha tényleg eljön értem? Hamarosan. Mire kellhetek én neki? És miért?
- Arabella? – térített vissza a hang, a jelenbe.
Gyorsan megráztam a fejem, és Jake-re néztem, aki összeráncolt homlokkal nézett rajtam végig.
- Jól vagy?
- Igen – bólintottam.
Összeszűkítette a szemét, és az erdő felé pillantott egy percre, majd újra rám nézett.
- Biztonságban vagy. Itt nem kell félned – mondta lágy hangon. – Ha bárki el akarna kapni, biztosra mondom, hogy nem marad életben. Főleg, ha velem találkozik össze – mosolyodott el.
Hálás voltam, hogy így védelmez és tényleg biztonságban éreztem magam mellette. Mintha ő lenne az új testőröm, akivel mellesleg még randizok is, ráadásul nem utolsó sorban érzek is valamit iránta.
- Én nem félek! – szólaltam meg abajgatva, egy kis csönd múltán.
Felhúzta az egyik szemöldökét és félmosolyra húzva az ajkát, mért végig tekintetével. Nem vártam meg, míg visszaszól valamit, ezért elhaladva mellette, tovább mentem. Rá nem jellemző módon, tényleg nem szólt semmit, csak mosolyogva bandukolt mellettem. Aztán ahogy felértünk a domb tetejére… elállt a lélegzetem. Innen sokkal szebb a látvány, mint Kiméknél.
A nap még fényesen sütött, és a hullámokon csillogott vissza az ereje. Hallani lehetett a madarak vidám dallamát, illetve, ahogy a hullámok fel-felcsapdosnak a sziklákra. Gyönyörű volt! Főleg ebben az időben! Nem is értem errefelé miért olyan kihalt a tengerpart, amikor ilyen szép. Habár… sokkal jobb, mintha tömeg lenne.
Miután észhez tértem a kábultságból, Jake elment mellettem és… kitágult szemekkel néztem rá, ahogy nem a tenger felé megy, hanem egy magas szikla felé.
- Hová mész? – kiáltottam utána.
- Mutatni akarok valamit – fordult meg halvány mosollyal.
- Odafent? Mit? – húztam fel a szemöldököm.
- Hallottál már a sziklaugrásról? – lépkedett vissza hozzám.
- Úgy nézek én ki?
- Szóval nem – húzta el a száját. – Az a lényeg, hogy a magasból ugranánk bele a tengerbe. Jó móka – húzta vigyorra az ajkát.
- És mégis milyen magasról?
- Én legfelülről szoktam ugrani – húzta ki magát büszkén. – A falkával együtt. De az embereknek veszélyes onnan, szóval most a legalacsonyabb szikláról fogunk ugrani.
- Én is? – hőköltem meg.
- Aha – vágta rá.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet – ráztam meg a fejem. – Egy az, hogy ruhában nem fogok ugrándozni, a másik pedig, hogy jég hideg a víz. Azon nyomban összefagynék. Neked könnyű, hogy alapjáraton 42 fokos a testhőmérsékleted, de nekem csak 36 – vázoltam fel az elméletemet.
- Egy: leöltözhetsz. Mégis ki látna? – mosolyodott el pimaszul. – A másik pedig, majd én felmelegítelek.
- Aha, és biztos meg is teszem – húztam fel a szemöldököm.
- Meg fogod tenni!
- Nem kényszeríthetsz rá.
- Nem kényszerítelek rá. Meglátod, jó buli! Csak próbáld ki.
Egy pillanatra elgondolkodtam az ajánlatán. Elvégre ez is újdonság nekem, és megfogattam magamnak, hogy minden újba belemegyek. Akkor most miért tántorodnék vissza? Legfeljebb nem fog tetszeni.
Így végül beadva a derekam, bólintottam egyet, majd Jake magával húzva kezdett fellépkedni a még magasabb sziklára.
Ez már kicsit megerőltetőbb volt, mivel életembe nem másztam sziklát, ráadásul egy-két helyen elcsúsztam véletlenül, de Jake-nek köszönhetően minden porcikám épségben maradt.
Viszonylag hamar felértünk, és amikor megláttam milyen magasságban vagyunk, visszahőköltem néhány lépést. Azt mondta volna, hogy ez a legalacsonyabb? Akkor milyen a legmagasabb? A felhőkig ér vagy mi a csuda?
Amilyen elszánt voltam, hogy leugrok azon a sziklán, most hirtelen eltűnt ez a bátorság. Meglepetten fürkésztem Jaket, aki már levéve a felsőjét, épp ugrásnak indult.
- Biztos, hogy minden rendben lesz? – kérdeztem tőle félénken.
- Csak nem betojtál? – nézett hátra a válla fölött mosolyogva.
- Nem szó szerint, de… nem tudom, hogy le merek-e ugrani – húztam el a szám.
Lerogyott a mosoly az arcáról és másodpercekig mereven nézett maga elé, mintha épp valamin gondolkodna, majd felém fordult és kinyitotta a száját.
- Nem kell félni. Mondtam, hogy jó lesz. Egyszer kipróbálod, aztán folyton ezt akarod majd csinálni. Erre lenne egy jó példám - mosolyodott el pimaszul –, de inkább nem mondom.
- Szerintem se mondd! – értettem vele egyet, mosolyra húzva ajkaimat.
- Leugrok – mondta határozottan.
- Ezt úgy mondtad, mintha épp a halálodat akarnád elkövetni – vontam fel a szemöldököm.
Felém fordult és rám nézett amolyan na-ne-mondd féle arckifejezéssel, majd a tenger felé kanyarodott vissza, hátrapillantott még egyszer a válla fölött, majd egy hirtelen mozdulattal kitárta karjait, és levetette magát. Kimeredt szemekkel siettem közelebb, és a lélegzetem is elállt a végett, nehogy valami baja essen odalent. Néhány másodpercig visszafojtott levegővel kerestem a tengerben, ami úgy csapkodott össze-vissza, mintha épp egy viharra készülne, majd váratlanul megláttam, ahogy feljön és megrázva a fejét, vigyorogva rám meredt.
- Jól vagy? – nyílt az ajkam résnyire, hogy jobban tudjam szedni a levegőt.
- Kutya bajom – kiabálta fel.
- Én… nem hiszem, hogy jó öltet – ráztam meg a fejem.
- Gyere már – mondta kérlelően. – Nem haltam meg, akkor te sem fogsz.
- De te gyorsan gyógyulsz! – vágtam rá.
- Ahogy te is!
Igaz. De akkor sem tartottam jó ötletnek. Végül is mi történhetne? Meghalok! Ellep a tenger és lesüllyedek, majd ott fognak szétporladni a csontjaim. Vagy épp jól lakik belőlem egy cápa.
- Nem baj. Én akkor is ember vagyok!
- Mert én mi vagyok? – húzta össze a szemöldökét.
- Nem úgy értettem – javítottam ki magam gyorsan, mielőtt sértésnek venné. – Hanem, hogy te több vagy, mint ember. Mondhatni természetfeletti.
- Aha, biztos. Ne terelj! Ha nem ugrasz le, felmegyek és magammal rántalak! Komolyan – komorodott el.
- De, én… - ingattam a fejem.
- Bízz bennem! Egyszer sikerült visszahoznom, akkor másodjára is menne.
- Nagyon bíztató szavak – jegyeztem meg gúnyosan.
- Jól van, akkor ne kérettesd magad. Ugorj már! Csak egy másodperc az egész.
Szóval akkor mik is a lehetőségeim? Vagy nem ugrok le és akkor Jake feljön értem, vagy leugrok, és végre túl leszek rajta. Nagy sóhajjal eldöntöttem, hogy az utóbbinál maradok. Elvégre… ott van Jake nem igaz? Ha túl mélyre esnék, akkor felhúz ugye? Igen… vagyis remélem. Szóval akkor hajrá!
Beleszippantottam mélyen a levegőbe, és bent tartva elrugaszkodtam, majd behunyva a szemem, leugrottam a szikláról.
Éreztem, hogy a szél belekap a hajamba, és, hogy vészesen zuhanok lefelé a mélybe. Nem mertem kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy akkor eluralkodna rajtam a halálfélelem, annak ellenére is, hogy Jake ott van. Az adrenalin szintem megnőtt, a gyomromba pedig görcs költözött, ahogy vártam a becsapódást. Váratlanul megjelent előttem az a látvány, amit a dombon csodáltam meg, és mintha megnyugtatott volna. Aztán hirtelen, bumm… azonnal éreztem, ahogy a hideg víz elveszi testem meleg hőmérsékletét. Csípett, és lezsibbadtam. Nem tudtam, milyen mélyre kerültem, ezért muszáj voltam kinyitni a szemem. Nem sok mindent láttam, de ahogy felnéztem megpillantottam a fényt. Mintha a halálból küszködném ki magam! De persze közel sem éreztem a halált.
A kezemet előrenyújtva, elkezdtem az úszó mozdulatokat, amivel alig néhány másodperc múlva, már fel is értem a felszínre. Kinyitottam a szám, és azon keresztül nagyot szívtam a levegőből, majd lassan kifújtam. Jake-t láttam meg, aki vigyorogva fürkészett engem. Eszembe jutottak a szavai és azt kell mondanom, hogy… nem volt olyan rossz ez. Sőt. Rosszabbra számítottam. A zuhanás közben azaz adrenalin szint, teljesen jó érzést váltott ki belőlem. És örültem, hogy megcsináltam. Őrültség, de… fel tudja spannolni az embert.
Ahogy elhagyták a gondolataimat a szavak, rögtön megborzongtam a fagyosságtól. Csak ekkor jöttem rá, hogy hideg a víz, és szinte úgy remegek, mint a kocsonya. Még szerencse, hogy nem görcsölt be egyik testrészem se.
Azonban mire észbe kaptam, egy meleg áramlatot éreztem meg. Jake sehol nem volt, s épp meg akartam fordulni, mire kitágult szemekkel figyeltem, ahogy vigyorog a hátam mögött. Igen, tényleg felmelegített! Jobban mondva… részben ő volt, részben pedig a saját testem. Ugyanis, ahogy megláttam vizesen ágaskodó haját, és nedves ajkát, engem is elöntött a forróság.
- Milyen volt? – kérdezte kajánul.
- Jó – nyeltem nagyot közben.
- Na, mit mondtam – vigyorodott el büszkén.
- Te aztán tényleg úgy fűtesz, mint egy radiátor – jegyeztem meg, érezve, hogy szinte már alig fázom.
- Ezt bóknak veszem – szűkítette össze a szemét, egy mosollyal.
Okééé. Annak is szántam, tettem hozzá magamban.
- Akkor mehetünk még egyet? – kérdezte egy kis csönd múltán.
Épp mondani akartam, hogy most kihagynám, de helyettem, az ég nagy dörgése szólalt meg, ami jelezte, hogy újabb vihar közeledik. A nap is eltűnt, ezért még jobban érzékelhetőbb volt a hideg fuvallat.
- Úgy tűnik, mára ennyi a sziklaugrás! – húzta el a száját.
- Ja – bólintottam.
Ezzel a part felé kezdtünk úszni mindketten, majd ahogy kiértünk, Jake megállított egy pillanatra.
- Felszaladok a felsőmért. Addig menj be a házba! – utasított.
- Oké.
Hátat fordított nekem, és felfelé haladt a dombon, ahol az előbb mentünk. Hideg fuvallatot éreztem a bőrömön, amire azonnal összeborzongtam és sietős léptekkel indultam el a ház felé. Félúton véletlenül a tekintetem újra az erdőre terelődött, és némi félelmet érezve, körbefontam karomat magam körül, mintha az megvédene. Lehet, ezt már paranoiának neveznék, de megint előttem megvillant az a rémisztő árnyék. Biztos voltam benne, hogy csak az agyam őrült szüleménye. De valahogy mégis elszorult a torkom és az érzékeim veszélyt jeleztek. Minden rendben, hangzott a fejemben. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújva, tovább indultam.
Ahogy beértem a házba, hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, és torkomra szorítva a kezem, szaporán vettem a levegőt, ugyanis minden ide vezető lépésemnél egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem.
Lassan nyugodtam meg, majd még egy utolsó lélegzetet véve, ellöktem magam az ajtótól. Egyenesen a szobába igyekeztem, hogy megnézzem az ablakból, Jake jön-e. Majd látva, hogy épp most halad el néhány méterre az ablak előtt, megnyugodva fújtam ki a levegőt. Csak ekkor kaptam észbe, hogy csurom víz vagyok, így a szekrényhez lépve, előszedtem némi száraz ruhát.
Miután átöltöztem, kimentem a konyhába, ám ismét nyugtalanság fogott el. Jake még nem volt bent. Azon jártattam a fejem, hogy menjek-e ki megkeresni, vagy üljek a babéraimon, miközben fogalmam sincs, hogy mit csinál, vagy hol van. A válasz egyértelmű volt. Azonban épp mikor elrugaszkodtam a konyha pulttól, nyílt az ajtó, és Jake jött be ráncolt homlokkal. Lerogyott vállakkal nyugodtam meg, látszólag, hogy semmi baja.
- Zord idő készülődik – jegyezte meg, ahogy bezárta maga mögött az ajtót.
- Mi tartott eddig? – húztam össze a szemöldököm.
- Elraktam odakint néhány dolgot – nézett rám. – Csak nem aggódtál? – kérdezte szinte már ironikusan.
- Meglehet – makogtam halkan.
Lesütöttem a szemem, de a nélkül, hogy láttam volna az arcát, tudtam, hogy elmosolyodik pimaszul, azonban egy szót sem szólt. Majd néhány másodperc múltán, hangos léptekben igyekezett a ház valamelyik helyiségébe. Bizonyára a szobába ment, hogy ő is átöltözzön.
Megfordultam és mivel éreztem, hogy a bőröm még viszonylag hideg és fáztam is kissé, így öntöttem magamnak egy bögre teát. Beraktam a mikrohullámú sütőbe, majd a sípolásra, kivettem, és mélyet szippantottam a forrón gőzölgő illatából. Oldalra fordítottam a fejem, ahol megpillantottam a kandallót, amiben a tűz hívogatóan ropogott. Istenem, mindent megér ilyenkor egy kandalló! Még mennyire, hogy így volt!
Gondolkodás nélkül letelepedtem a kanapéra, az ott heverésző piros plédet magamra terítettem, és miközben fürkésztem a narancssárga és piros színben cikázó lángokat, belekortyoltam a forró teába. Megnyugtató hullám söpört végig rajtam, ahogy éreztem a meleg folyadékot, lemenni a légcsövemen.
- Mindig hálás leszek a szüleimnek, amiért ide tették a kandallót – szólalt meg az ismerős hang.
Észre se vettem, hogy ott áll körülbelül két méterre tőlem. Vajon az is egy képessége, hogy ilyen csendben járkál? Mert ahhoz képest, milyen hanggal ment be a szobába, ezt még egy vámpír szuper hallása se hallotta volna. Na, jó. Talán ők igen.
A tekintetem megtalálta az övét. A tűz fénye rá világított jó képű arcára. A szeme kedvesen csillogott, a haja pedig összekócolódva állt, ami nekem többnyire vonzó volt. Habár, ő mikor nem az? Még szerencse, hogy ruha volt rajta, különben ott helyben letepertem volna. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy ilyen hatással van rám. Elég annyi, hogy csak rám néz, a szívem pedig úgy elkezd dübörögni, hogy majd kiesik a helyéről. De a szokásosnak mondható szenvedélyes hangulat helyett, most békét éreztem.
Jake a kandalló felé fordult, majd újra rám pillantott, és könnyed mozdulatokkal, leheveredett mellém a kanapéra. Szóra akartam nyitni a szám, hogy ő nem akar-e betakarózni, de ahogy megéreztem a testéből kiszivárgó melegséget, kételkedtem abban, hogy szüksége lenne rá. Ám a hangulat kedvéért, azért még is megkérdeztem.
- Takarót? – hajtottam fel az egyik végét.
- Nem szükséges – rázta meg a fejét.
Mindjárt gondoltam, jegyeztem meg magamban.
A frissen ropogó lángok felé fordította a fejét és komor arckifejezéssel méregette. Mintha épp egy ellenség lenne. Vagy ez talán… szomorúság? Jaj, ne! Megint az esti tekintet. Habár… ha jobban belegondolok, ennél tökéletesebb időpont nincs is arra, hogy elkezdjük a tegnap este félbehagyott beszélgetést. Amibe gyakorlatilag bele sem kezdtünk.
- Na, mesélj! – dőltem hátra kényelmesen.
Rám pillantott és szemében már nem az előbbit láttam, hanem újra azt a csillogást és a kedvességet. Félmosolyra húzta a száját, majd megszólalt.
- Miről meséljek? – mért végig tekintetével.
- Emlékszel? Tegnap félbe maradt valami.
Kijelentésemre, mosolya azonnal pimasszá változott és a szemei is tágabbra nyíltak. Nyílván az azutáni dologra gondolt. De én meg akartam tudni szomorúságának okát, ezért nem dőltem be neki.
- Az apádról akartál nekem beszélni.
- Nem akartam – komorodott el.
- Akkor én kértelek meg rá – javítottam ki magam. – Nézd, nem akarlak kényszeríteni. Csak neked akarok jót – mondtam neki lágyan és komolyan gondolva.
- Ha te szomorú lennél, elmondanád nekem, miért? – húzta össze a szemöldökét.
- Talán. Nem tudom. Attól függ – vontam meg a vállam.
Ismét szomorúság tükröződött a tekintetéből. Megrázta a fejét és a kandalló felé fordult szótlanul. Ebből azt következtettem le, hogy rosszul válaszoltam, ezért gyorsan ki akartam javítani magam, ám ekkor váratlanul kinyitotta a száját.
- Tegnap tényleg ő jutott eszembe – suttogta. – Tudod, lehet miután elmeséltem, szánalmasnak fogsz tartani – mondta rám se pillantva.
- Miért tartanálak annak? – ráncoltam a homlokom.
- Mert… mindegy – rázta meg a fejét.
Láttam rajta, hogy küszködik az érzéseivel. Most először vettem észre, hogy mennyire szenved valamitől. Szinte átéreztem a fájdalmát. A szívembe hirtelen, mintha valamit beleszúrtak volna. A torkom is elszorult. Főleg azért, mert mindig is gyűlöltem, ha ilyen szomorú.

- Aznap őrjáraton voltam – szólalt meg, kis szünet múltán. – Paullal. Nem is tudom… valami furcsa rossz érzésem lett, miközben ott kószáltam az erdőben. Kerestem a vámpír szagát, de nem éreztem sehol sem. Aztán hirtelen még is éreztem. Vérszaggal együtt. Meg akartam menteni azt, akire támadott és darabokra szedni a vámpírt. De elkéstem – sóhajtott egy nagyot, miközben végig a lobogó tűzre meredt. – Ott hevert apám holtan és védtelenül. Sam és Embry felette. És már nem tudtam mit tenni – nyelt nagyot, majd lehajtotta a fejét, mintha épp a könnyeivel küszködne.
Mit megadtam volna azért, hogy most megöleljem. Szinte hívogatott a gondolat. Persze tudtam, hogy megtehetném, mert nem húzódna el. De nem voltam biztos abban, hogy erre van szüksége. Már az is nagy lépés tőle, hogy elmondja és nem akartam félbeszakítani.
- A temetés után a nővéreim csak úgy itt hagytak. Minden szó nélkül. Nem tudtam mit tegyek. Ott voltak a barátaim, de tudod, mindenkinél fontosabb volt nekem apám. És az a tudat, hogy többé nem láthatom… elevenen felfalt. Dühös voltam. Tomboltam. Ezért többször mentem el szórakozóhelyekre. Aztán egyszer úgy alakult, hogy valami nőt felszedtem. Onnantól kezdődött ez a nagy csajozás. Mert egyrészt csitította bennem a dühöt, másrészt pedig abban a fél órában kevésbé éreztem magam magányosnak – hajtotta le a fejét. - Ennyi lenne a nagy sztori.
Annyira éreztem, ahogy szenved. És istenem… csoda, hogy volt olyan erős lelkileg. Én biztosan nem tudtam volna feldolgozni, főleg ha valaki olyan közel állna hozzám. Szorongatott valami érzés belül. És ebben a pillanatban… igen. Azt éreztem, hogy nem akarom elveszíteni Jake-t. És azt sem akarom, hogy rezignált legyen.
Azt mondta volna az elején, hogy szánalmas? Baromság! Ez nem szánalom, hanem ezek azok az érzések, amiket mélyen eltitkolt mindenki elől. Nem kellett volna elfojtania.
Mégis megértem, hogy miért dühös magára. Azért, mert nem tudta megmenteni az apját és ezért magát hibáztatja. Senki mást, csakis önmagát. Ami megint csak baromság! Hiszen… nem az ő hibája volt. Elvégre egyikük sem ért oda időben. És… az sem az ő hibája, hogy az apja épp rosszkor volt rossz helyen. Ez senki hibája! Talán csak a sors keze van benne.
Nem tudtam megszólalni ezek után. Legalábbis egy ideig. De tudtam, hogy most támaszra van szüksége. Úgy, ahogy este is.
A kezemmel megtaláltam az övét, ami a térdén foglalt helyet. Önkéntelen mozdulat volt. Egyszerűen csak éreztem, hogy ezt kell tennem. Forró keze, mint máskor, sima volt és gyengéd. A szívem a torkomban dobogott. Mert most először éreztem azt, hogy a láthatatlan kötelék, amit eddig észre sem vettem, most még szorosabb lett.
Érintésemre, lassan rám emelte a tekintetét. Szomorúságot láttam benne. Csalódottságot. Ugyanakkor, ahogy a fény megsütötte, csillogott. Először azt hittem, hogy a könnyek miatt, de utána láttam, hogy ettől ő erősebb. A kezemet az övében mélyebbre süllyesztettem, és erősen szorítottam meg, miközben a tekintetébe fúrtam magam. Vett egy mély levegőt, s én is ugyanígy tettem. Úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit neki. Hogy megtudjam nyugtatni. Hiszen ezek, amivel rongálja magát belül, nem igazak. És ideje, hogy végre valaki felnyissa a szemét.
Közelebb csúsztam hozzá. Arcunk alig néhány centiméterre volt egymástól. Tekintete szinte már várakozóan méregetett. Azt hiszem tudta, hogy mondani akarok valamit.
A kezét magamhoz húztam, majd lassan nyitottam ki a szám.
- Köszönöm, hogy elmondtad – suttogtam alig hallhatóan. – De NEM te vagy… a hibás, Jake – ingattam a fejem. – Nem! – nyeltem nagyot. – És szánalmas meg végképp nem vagy – sóhajtottam fel. – Nem kell játszanod nekem mindig a menő srác szerepét. Én nem az a lány vagyok, aki kinevet, vagy ilyesmi – ráncoltam a homlokom. – Nekem bármit elmondhatsz. Olyan vagyok, mint… egy barát féle – vontam meg a vállam.
- Aki sokkal többet jelent nekem – szólalt meg, majd halványan elmosolyodott.
A szívem nagyot dobbant, ahogy kimondta a szavakat és legszívesebben cigánykerekeket lejtettem volna örömömben, de ehelyett én is elmosolyodtam.
- Nekem is… többet jelentesz, főleg most. Én csak… nem is tudom – ráztam meg a fejem. – Ez lenne a… szerelem?
- Azt hiszem – suttogta. – Mit érzel?
- Most éppen? – húztam fel a szemöldököm. – Majd kiesik a szívem a helyéről! – vallottam be kifújva a levegőt, amire Jake csak még nagyobb mosolyra húzta az ajkait. – Szóval a lényeg, hogy bízhatsz bennem!
Lehajtottam a fejem, főleg azért, mert éreztem, hogy az arcom pírbe borul be. Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig olyan szorosan fogom a kezét, és mit mondjak? Eszembe se volt elengedni.
- Rendben – motyogta kis idő múltán.
Felkaptam a fejem és végre a jó öreg ellenállhatatlan nézésébe botlottam bele. De ezúttal nem csak a szenvedély és a gyengédség csillogott benne, hanem azt hiszem… a szerelem. Szóval ilyen, amikor egy férfi szerelmesen néz rád. Azt kell mondanom, hogy: lélegzetelállító! A szívem pedig még ennél is jobban kezdett dübörögni. Olyan volt ez az egész, mintha egy álomba csöppentem volna. Jó értelemben. Sosem tudtam elképzelni, hogy milyen érzés, amikor egy férfihoz kötődsz. Azt meg végképp nem tudtam, hogy milyen érzés a szerelem. Igen, most már ki merem jelenteni. Mert eddig csak pislákolt bennem ez a szó, de most, hogy elmesélte a történetét, és megláttam a másik oldalát… egyszerűen csodáltam és rajongtam érte. Ráadásul még boldogabb voltam attól, hogy én könnyíthettem a bánatán. Ugyanis láttam rajta, hogy nagy terhet vettem le a válláról azzal, hogy elmerte mondani az érzéseit. Büszke voltam Jake-re! Ezeken kívül pedig totálisan és visszavonhatatlanul beleszerettem ebbe a tökfilkóba. Aki megnevettet, érti a vicceimet, szenvedélyes, jó képű, és nem utolsó sorban nagyon jó ember.
Néhány másodpercig elmélyülten figyeltük egymás tekintetét. Azt hiszem ő is kábult volt, de én még jobban az voltam.
Majd az ajkára terelődött a pillantásom. Szinte hívogattak magukhoz. De nem akartam lerohanni. Sőt. Inkább csak gyengéden akartam megcsókolni. És miután láttam, hogy ő nem fog megmozdulni, ezért én tettem meg.
A kezemet, ami az övén volt, lassan a nyakára csúsztattam - ami szintén forrón lüktetett. Majd apránként odahajolva hozzá, gyengéden az ajkához értem, s ő azonnal ugyanolyan gyengédséggel csókolt vissza. A szívem akkora erővel lüktetett, hogy még a vékony felsőmön át is lehetett látni. Lassan játszottunk egymás ajkával. Ebben a csókban minden benne volt. A szenvedély, a vonzódás, gyengédség, de amit a legjobban éreztem, az a hála volt. Hálás voltam neki, azért, hogy elmondta és azért, hogy… megismertette velem, milyen érzés a szerelem. Akár gazember, akár nem! Bár azt hiszem, ez a jelző már rajta marad. De most már csak úgy fogom emlegetni, hogy ő az a gazember, aki szőröstül-bőröstül elrabolta a szívemet. Igen. Neki adtam, a nélkül, hogy tudtam volna róla. De most már rájöttem. És nem bánom. Sőt! Ha két szívem lenne, a másikat is odaadnám neki.
A kezemet lecsúsztattam a mellkasára, majd a szívére. Elállt a lélegzetem, hogy az övé is pontosan akkora sebességben tombol a mellkasában, mint az enyém.
Azután lassan elváltunk egymástól, annyira, hogy épp az ajkunk csak súrolja egymást. Lehunytam a szemem. Élveztem a bennem repkedő érzéseket és a meleg közelségét. Vettem egy mély levegőt, majd lassan felnyitottam a szemem és az ő mély tekintetében találtam magam. Ugyanúgy csillogott. Amit annyira szerettem. És persze megint néhány pillanatra elkábultam benne.
Elmosolyodott halványan, majd én is így tettem. Megkönnyebbültem és boldog voltam. Főleg azért, mert megnyílt nekem. És azért, mert még közelebb jutottunk egymáshoz. Nyílván ezt nem testileg értem. Hanem lelkileg. Ami sokkal fontosabb.
Úgy éreztem ennek az estének a folytatásaként, az lenne a legjobb, – ha már szóba jött a testi közeledés – hogy a szobába menjünk. Így felálltam mellőle és a kezemet nyújtottam neki, jelezve, mi a célom vele. Azonnal értette, és az arcára hamar kiült az a pimasz mosoly, amit már inkább imádtam, minthogy zavarónak tartottam.
Jake megfogta a kezem, én pedig magam után húzva a szobába lépkedtem, aminek ajtaja halkan becsapódott mögöttünk.
Egymással szembe kerülve, nem pazaroltam egy percet sem. Lehúztam róla a fekete felsőt, amit nem is olyan rég vett át. Majd ő is így tett, az ellenkező színű, fehér ujjatlan atlétámmal. Szorosan magához húzott, és forrón rátapadt ajkaimra. Néhányszor már megcsókolt… de még mindig ugyanazt érzem. És biztos vagyok benne, hogy ugyanazt is fogom:
Szinte beleremegek, amikor megérzem ajkaimon az övét. A gyomrom öröm táncot jár és a szívem olyan hevesen kalimpál, hogy szinte versenyt futhatna, de akkor sem fáradna el. Libabőrös lettem, ahogy végigfuttatta ujjait a hátamon. Majd egy gyengéd mozdulattal, óvatosan letett az ágyra. A szenvedély ismét át vette az uralmat mindkettőnk felett. De tudtam, hogy ez az este más lesz, mint a többi. Jó értelemben. Nem tudom honnan. Egyszerűen csak minden érzékem ezt sugallta. Mert azt hiszem, ez az éjszaka fogja megpecsételni az egymás iránt érzett valódi érzelmeket…