21. Fejezet - A múlt

Helló, sziasztok!! Bevallom kicsit szomorú (is) vagyok, mert mostanában "kissé" megcsappant a blog látogatottsága, amiért egyáltalán nem hibáztatok senkit sem, mert magamról tudom, hogy mindenkinek jobb dolga is van ettől:D Nos... azért én meghoztam a frisst, és remélem van, aki még olvassa:D
Egy kis Jake szemszög lesz, ami a következő fejezethez úgymond ez egy bevezető. Figyelem: 18+
Remélem tetszeni fog:D
Puszi, Molly

/ Jake /

Már közel az éjfél, de az én szememre még mindig nem jött az álom. Megint elkalandoztak a gondolataim. És persze, hogy Arabellán jártak. Mivel a közelében senki másra nem tudok gondolni. Sőt. Azt hiszem az elmúlt hetekben, egyedül ő tölti be a fejemet. Furcsa érzés volt, kiadni magamból az érzéseimet, mert valóban az apám halála óta mindenki előtt bezárultam. Hirtelen elárasztottak az emlékek.
Épp őrjáraton voltam, Paullal. Semmi szokatlan nem történt addig az este folyamán. Ami már szinte szokásosnak volt mondható, hiszen akkoriban is ritkábbak lettek a vámpírtámadások. Váratlanul viszont egy furcsa érzés támadott meg. Mintha valaki veszélyben lenne. Szinte összeborzadtam ettől az érzéstől és libabőr szánkázott végig állatias testemen. Nem tudtam mire vélni, de mivel általában mindig ezt éreztem őrjáratokon, ezért nem foglalkoztam vele. Állandóan attól féltem, hogy valakit megölnek. Főleg, ha egy vámpír teszi. Attól egyenesen fel tudnék robbanni.
Meglepődtem, amikor már nem hallottam Paul hangját a fejemben, ugyanis az unalmasnak nevezhető őrjáratokon folyton az idegeimre megy a sok beszédével. De legalább most abbahagyta.
- Jake? – Na, tessék! Kellett nekem az ördögöt a falra festeni.
- Igen? – szólaltam meg egy kis szünet után.
Ám mielőtt Paul válaszolhatott volna, hirtelen megéreztem a friss vérszagot és érzékelőim azonnal életre keltek. Nem tudtam már a hangra koncentrálni, mert a fejemben felváltotta a düh és a harag, mivel a vérszag mellett egyértelműen éreztem a vámpír büdös szagát is. Legalább egy kis akció! Viszont annak egyáltalán nem örültem, hogy egy újabb ártalmatlan emberre vetette rá magát.
A lábaim szárnyaltak a testem alatt, és még ennél is jobban fokozni akartam a tempómat. Oda akartam érni mielőtt megöli a szerencsétlent! Hol a fenében vannak? Káromkodtam egy hosszasat magamban, majd újra beleszippantottam a levegőbe, amiben már aktívan keveredett a vámpír és a vérszag. A szaglóérzékemet követve, tovább folytattam a futtát.
Egyre közelebb éreztem a szagokat, majd valaki megszólalt a fejemben. Azt hiszem megint Paul volt.
- Jake, ne menj oda! – ordította kétségbeesett hangon.
Ám már túl késő volt. Ahogy kirajzolódtak előttem az események megtorpantam és elszorult a torkom.
A vámpír szétszaggatva feküdt, néhány méterre pedig… az apám volt. Sápadt arca hófehérbe borult, ami egyáltalán nem volt megszokott egy indiántól. Eszméletét vesztve hevert a vizes füvön. Felette állt Sam és Embry. Nem tettek semmit sem, csak folyamatosan az apám és köztem járt a tekintetük. Láttam rajtuk, hogy nagy a baj, de nem akartam elhinni. Megráztam a fejem és gyors mozdulatokkal az erdő mélyébe ugrottam, majd visszaváltozva igyekeztem feléjük. Nyeltem egy nagyot, és még egy lépést közelebb mentem, majd látva apám élettelen testét, a lábaim felmondták a szolgálatot és remegve rogytam le mellé. Torkom elszorult, a szívem hevesen dobolt, és könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, mit jelent, mégsem fogtam fel. A vállamra nehezedett súlyra, felemeltem a fejem és Seth tekintetével találkoztam, aki merő együttérzést és sajnálatot sugárzott. Nem lett volna szabad látnia, de ez volt a legkevesebb, amivel foglalkoztam.
Vettem egy mély levegőt és az élettelen test felé fordítottam a fejem, akit néhány órával ezelőtt még apának szólítottam. Láttam a nyakán a harapás nyomot, amire hatalmas harag és düh ment át rajtam. Legszívesebben ordítottam volna egy nagyot, de tudtam, hogy az úgysem hozza már vissza. Elkéstem! Nem voltam elég jó! Csak ennyi hangzott a fejemben. Nem tudtam megmenteni azt az embert, aki tartotta bennem az életet. Ugyanis az átváltozásom után, teljesen összetörtem és véget akartam vetni ennek az egésznek. Ám ő mindig mellettem állt és segített, amiben tudott. Most pedig? Itt fekszik halottan, én pedig szánalmasnak éreztem magam, amiért így cserbenhagytam.
Ugyanakkor összetörtem. Teljesen! A bennem lévő érzések szilánkokra zúzódtak és elveszettnek, árvának éreztem magam. Az egyik legfontosabb ember a számomra… elment. Itt hagyott! És mindezért én vagyok a hibás!
Arabella mozgolódása irányított vissza a jelenbe. Felé fordítottam a fejem és elkápráztatott tekintettel néztem végig rajta. A takaró alól, a meztelen válla kilátszott, ami olyan fényesen tündökölt, mintha épp most kelt volna fel a vakító nap. Barna bőre szinte hívogatott magához. Aztán arcára vándorolt a tekintetem. Furcsa, hiszen mindig ilyen angyalian alszik, én pedig folyton azt érzem, hogy ez nekem új. És csodálatos! Hihetetlenül az! Annyira… nem is tudom. Boldog voltam? Igen, azt hiszem! Főleg, hogy itt tudhatom magam mellett. Ráadásul, ahogy kaján szavaival éljek: minden percben szemmel kell tartanom. Szerintem menni fog. De még mennyire!
Hirtelen újabb képek villantak be, a fene se tudja honnan.
A temetés után némán ballagtam haza. Persze mindenkitől megkaptam a szokásos sajnálom-hogy-ez-történt dumát, de ettől csak még rosszabbul éreztem magam. És magányosnak! Félelmetesen magányosnak! Feszült is voltam. Dühös is voltam. Főleg magamra. Hiszen, ha nem lennék ekkora pancser, most jó kedvűen pacsiznék vele, miközben a nappaliban egy focimeccset néznénk. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Úgy tűnik, a sors rendesen kicseszett velem!
Lerogyott vállakkal, a kanapéra dobtam a fekete ingemet, amit még a konyhában téptem le magamról. Majd lehámoztam a többi ruhámat is és a zuhany alá álltam, reménykedve abban, hogy talán segít lenyugodni.
Persze egyáltalán nem ez történt!
Folyton apám élettelen teste vibrált előttem és az a hang, ami állandóan azt mondogatta a fejemben, hogy: Elkéstél!
Nyomorultul éreztem magam. Mintha kitéptek volna belőlem egy részt. Most már határozottan árva vagyok! Még jobban dühített az, hogy a nővéreim bár megjelentek a temetésen, de ahogy vége lett szinte köszönés nélkül már le is léptek. Számítottam volna tőlük némi segítségre, hogy legalább valamelyikük itt marad velem egy kis ideig, de persze, ahogy mindig, ez a számításom is füstbe ment.
Egy emlék ment át az agyamon, miközben éreztem, hogy testemet ellepi a hideg víz.
Hazafelé jöttem az iskolából, és apám mosolyogva várt az ajtó előtt. Alapból vidám természete volt, de ez a mosoly most valahogy más volt. Mintha most még boldogabb lenne, bár fogalmam sem volt, hogy miért.
- Szia, apa. – intettem neki, ahogy közelebb léptem hozzá.
- Szia, fiam. – vigyorgott jó kedvűen. – Mi volt a suliban? – tette fel a minden napi kérdést.
- A szokásos – legyintettem ezzel elintézve.
- Gyere, mutatok neked valamit! – biccentett a fejével izgatottan a garázs felé.
Tudtam, hogy sántikál valamiben! Felcsillant szemekkel vágtáztam utána. Hihetetlen milyen gyors még kerekes székben is.
A garázshoz érve, vigyorogva bólintott, majd a szemét az ajtóra szegezte, jelezve, hogy nyissam ki nyugodtan. Egy percet sem várva, neki iramodtam és, amikor kinyitottam… szentséges ég! Két motor állt bent a nemrég felszerelt autóm mellett. Bár a motorok nem voltak valami újak, de ki lehet pofozni őket! Iszonyat hála öntött el, és alig bírtam szóhoz jutni. Rég vágytam már egy motorra, de, hogy egyből kettőt kapjak? Az istenért, már az is sok volt, hogy egyáltalán megkaptam! Tátott szájjal mentem közelebb hozzájuk. Egyáltalán nem voltak rossz bőrben, sőt. Ha veszek egy kis festéket és némi alkatrészt, olyan, mintha vadonatújak lennének.
Még mindig sokkolva fordultam apám felé, aki büszkeségtől fűtött és vidám tekintettel nézett vissza rám. Majd siettében megöleltem és hálálkodva mondtam ki neki, minden egyes szót.
Könnyek gyűltek a szemembe, amiket elmosott a víz. Egyre gyengébbnek éreztem magam és mintha a lábam nem bírná a súlyomat, megbicsaklott alattam, így a csempére térdelve lehajtottam a fejem, majd nem bírva tovább, hagytam hadd lepjék el a gyász, szánalom és fájdalom okozta könnyek.
A szemembe ismét könnyek gyűltek. Mintha megint átéltem volna a történteket. Hiányzott apám! Nagyon is! Miután túltettem magam a könnyeken, elmentem a szokásos szórakozó helyünkre és úgy döntöttem, felszedek valakit reménykedve, hogy az majd segít kiűzni belőlem a feszültséget. Mikor ez megtörtént, rádöbbentem arra, hogy nem csak feszültségoldónak jó, de kevésbé érzem magányosnak magam így! Onnantól kezdve kezdődtek a folytonos csajozások! Most pedig? Megérkezett Arabella az életembe, és úgy érzem, mintha kitöltené azt az űrt a szívemben. Semmi kedvem másokkal lenni, amikor ő itt van, és még csak ki se kell mennem a házból. Mióta ide jött nem érzem magam magányosnak… persze, amikor elment néhány napra, akkor újra előtörtek bennem ezek az érzések, de most… mintha újjá születtem volna. Főleg, hogy tudom, nem fog innen elmenni, mivel gyakorlatilag a testőre lettem. Lehet ez valami sorsféleség megint? Elvettek tőlem valakit, akit bálványoztam, és kaptam helyette egy… szerelmet, akit nem csak bálványozok, de csodálok is. Persze apám helyét senki nem veheti el, azonban Arabella tökéletesen elfér mellette. Valóban ezt mondtam volna? Igen! Határozottan! Belopta magát a szívembe, bár sosem gondoltam volna, hogy valakinek sikerül. Nyilván a barátaim más tészta, mert ők is fontosak, de Arabella… újabb képek villantak be előttem, ezúttal róla.
Egyből elfogott a rossz érzés, amikor visszaemlékeztem élettelen testére, ahogy a karjaimba tartottam. Nem bírtam volna elviselni, ha őt is elveszítem. Vagyis… még meg sem kaptam, de… akkor is. Nem hagyhattam, hogy vele is az történjen. Hogy elkéssek, és ne tudjam megmenteni. Belehaltam volna abba a tudatba, hogy ő is az én hibámból hagyott el. Aztán valamilyen csoda folytán, az én véremre volt szüksége. És megmentettem! Visszaadtam az életét!
Mi lett volna ha… nem! Ebbe bele se merek gondolni!
Ám mégis elszorult a torkom, ahogy átfutott az agyamon ez a rémséges gondolat. Elképzeltem, ahogy ott fekszik a földön… hófehér bőrrel és már nem működő testtel… beleborzongtam és valamiért minden elhomályosult előttem! Bizonyára megint könnybe lábadt a szemem.
Hirtelen mozgolódást hallottam és meglepetten érzékeltem, hogy valaki a mellkasomra teszi a kezét, majd arra a fejét. Pislogtam egyet és Arabella békés tekintetével találtam szembe magam, ahogy kedvesen, halvány mosollyal az arcán pásztáz engem. Megint elszorult a torkom és legszívesebben jól magamhoz öleltem volna, hogy érezzem, valóban itt van. Ehelyett pedig, csak némán meredtem magam elé, mélyeket sóhajtva.
- Mi a baj, Jake? – szólalt meg lágy hangon.
Mennyire imádtam ezt a törődős hangját! Melegség gyúlt a szívembe, és hevesen kezdett dobolni. Úgy éreztem, hogy neki elmondhatom, mi bánt, de túl gyáva vagyok hozzá, így csak megráztam a fejem és próbáltam összeszedni magam.
- Akkor miért látom azt, hogy sírásra áll a szemed? – húzta fel a szemöldökét rosszallóan.
A francba! Már azt hittem, hogy nem vette észre! Tévedtem! Megint meg akartam rázni a fejem, de eszembe jutott, hogy úgyis addig faggatna, amíg ki nem húzza belőlem, ám mivel ez nem épp jó időpont erre, így valami mást kellett mondanom:
- Csak… a szemembe ment valami – köszörültem meg a torkom közben.
- Én meg most jöttem le a falvédőről, igaz? Mondd már…
- Megölelhetlek? – böktem ki a szavába vágva.
Elcsendesedett és láttam rajta, hogy meglepődik. Valójában én sem értem, hogy nyögtem ki csak így, de valahogy kifutott a számon, hiszen, most úgy éreztem, hogy rá volt szükségem. Arra, hogy megöleljen. Megnyugtasson. És, hogy itt legyen! Velem!
Egy röpke csend állt be közöttünk, amiből rájöttem, hogy hezitál.
- Persze – motyogta végül.
Felemelkedett, majd odabújt nyakamhoz és kezét átlendítette rajta. Egy nyugtató hullám ment át testemen, amikor éreztem meleg testét magam mellett. A kezemmel átkaroltam és természetesnek tűnő mozdulatokkal, elkezdtem simogatni a haját. Jó érzés volt! Már az is, hogy hozzám ér. Egy kis ideig így feküdtünk, majd mikor már azt hittem, hogy újra elaludt, hirtelen felemelkedett és egyenesen a szemembe nézett.
- Jake? – szólalt meg suttogva.
- Hm? – sóhajtottam egyet közben.
- Az előbb miért voltál olyan szomorú? – húzta fel a szemöldökét.
Hát, mégsem úszom meg! Káromkodtam egyet magamban, majd utolsó reményként eldöntöttem, hogy megpróbálom valamivel elterelni a figyelmét.
- Aludnod kellene! Hosszú nap volt ez.
- Nem érdekel! – vágta rá.
Majd egy amolyan kérlek-mondd-már-el féle arcot vágott, aminek szerintem nem sok ember tudna ellenállni. Csillogó barna szemeivel megint elkápráztatott, amik ismét melegséget és a törődést mutatták. Furcsa volt, hiszen mióta apám elment, senkitől nem fogadtam el az ilyen fajta gondoskodást. Persze a barátaim és a családjuk próbáltak rajtam segíteni, de ahogy említettem, nem fogadtam el. Ám Arabellánál más a helyzet. Mint mindenben! Őt őszintének érzem, és nem csak színleli az érdeklődését.
Egy kis csönd múltán még mindig várakozóan nézett rám, én pedig most már nem tudtam több ötletet, amivel elterelhetem a figyelmét, így mégis szóra nyitottam a szám.
- Csak… apámon gondolkodtam – vontam meg a vállam.
Egy pillanatig mereven nézett rám, mintha valamin épp gondolkodott volna, majd meglepetten figyeltem, ahogy előre rogy a válla.
- Ugye nem is állat volt? – ráncolta a homlokát. Hihetetlen, milyen agya van!
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Hanem vámpír!
- Igen – bólintottam, nagyot nyelve.
- Elmondod, hogy történt?
- Nem akarom, hogy meglásd a gyenge oldalamat! – mondtam elmosolyodva, hogy egy kicsit javítsak a gyászos hangulatomon.
- Jah, vagy neked olyanod is van? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, de hanglejtéséből éreztem, hogy viccnek szánta. – Jól van, nem kell nekem a kemény Jaket játszani! – komorodott el. – De, ha nem akarod elmondani, nem kell! Csak gondoltam, hátha jól esne. Mindegy is! Jó éjt! – Ezzel megfordult az ellenkező irányba és álláig felhúzta a takarót. Kimeredt szemekkel néztem rá. Na, ez meg mi volt? Nem mondom, hogy jól esett ez, sőt. Vártam, hogy tovább faggasson, ehelyett mi történt? Befordult aludni. Most elvileg meg kellene könnyebbülnöm, mégis úgy érzem, hogy megsértettem. Ledöbbentem, de gondolkodás nélkül eldöntöttem, hogy ha az kell, hogy elmondjam, mi történt a múltban, ahhoz, hogy kibékítsem, hát megteszem. Egye fene. Egyszer úgyis kihúzná belőlem.
- Arabella! – szóltam neki lágy hangon.
Azonnal felkapta a fejét, amitől megtántorodtam egy pillanatra, majd látva az arcán elterülő huncut mosolyt, egyből leesett, hogy tudja, mit csinál. Felült gyorsan az előző töröküléses pozíciójába, és várakozóan nézett rám.
- Most büszke vagy magadra? – mosolyodtam el, a még mindig vigyorgó képére.
- Hm… - emelte fel a tekintetét, mintha épp a plafont tanulmányozná -, nem. Csak azt hiszem, kezdelek kiismerni! – nézett újra rám.
- Pedig azt hittem, mindenkinek örök rejtély maradok! A fenébe! – morogtam viccnek szánva.
- Ez van! – vonta meg a vállát. – Szóval…? – húzta fel a szemöldökét.
- Rendben – ültem fel, majd gyorsan a hátamnál fentebb csúsztattam a párnát és kényelmesen rádőltem, így fél ülő helyzetbe kerülve. – De ez bizalmas! Nem mondhatod el senkinek! – tettem hozzá még.
- Hét lakat van a számon! – vágta rá.
Erre csak egy mondat jutott az eszembe. Szerintem meg az én szám van a te szádon! De inkább úgy döntöttem, hogy nem mondom ki. Önkéntelenül is bevillantak a ma esti szenvedélytől izzó képsorozatok, amire persze elöntött a forróság. Kaján mosoly kúszott az arcomra és egyből éreztem, hogy bizseregni kezd a testem. Mit ki nem hoz belőlem ez a kis szemtelen! Nem tehettem róla. Úgy vonzott magához, mint valami mágnes. A szívverésem is kétszer annyira beindult és éreztem, hogy a vérem valahová máshová irányul át. Mikor láttam, hogy Arabella is buján elmosolyodik, tudtam, hogy el kell halasztani ezt a beszélgetést. Mi a fene! Mégis jó, hogy nem hagytam visszaaludni! Szemében tüzesség csillogott. Legszívesebben letéptem volna róla azt a takarót, főleg amiért így nézett rám. De mielőtt megmozdulhattam volna, Arabella megtette helyettem. Könnyedén átlendítette lábát rajtam, majd ágyékomra helyezkedett el és előre dőlve, alig néhány centire kerültek az ajkaink egymástól.
- Mi lesz a beszélgetéssel? – kérdeztem kéjes hangon.
- Szerintem várhat! – nézett a szemembe, amitől egy percre elkábultam, de újra a jelenbe érve, még nagyobb mosoly jelent meg az arcomon.
Nem sokat tétovázott. Lehúzta magáról a vékony lepelt és ezzel feltárta nekem meztelen testét, amitől még nagyobb tűzre lobbant a testem. Már el sem pirul! Imádtam, amikor láttam, hogy néha még elpirosodik, de most ez érdekelt a legkevésbé.
Újra előredőlt és épp mikor végre össze akartam érinteni ajkainkat, elhúzódott és nyakamon éreztem meg forró csókjait. Libabőr szaladt át a testemen, és lélegzetem is elállt. A szívem vadul verdesett, a pulzusom pedig már kiverte a biztosítékot is.
Nyakamról átvándorolt a mellkasomra, ami már sűrűn le-felmozgott a levegő veszteség miatt. Éreztem, hogy megrándul odalent értékes szervem.
Nem bírtam tovább, hogy ne érjek hozzá és, hogy ne csókoljam meg. Hóna alá kaptam és gyorsan, ugyanakkor óvatosan felhúztam, majd egy könnyed mozdulattal magam alá gyűrtem, ezzel rólam is lehullva a takaró, ami feltárta meredező vágyamat. Éltetett a szenvedély és nem sokon múlt, hogy ne veszítsem el a fejem.
Lenéztem rá. Épp lecsukta a szemét, miközben lélegzete felgyorsult és halk sóhajokat hallatott. Önkéntelenül is beleharaptam alsó ajkamba. Olyan csodálatos volt! És gyönyörű! Főleg így! Ajkai kissé szétnyíltak, hogy jobban kapja a levegőt és szinte hívogattak magukhoz. Gondolkodás nélkül lecsaptam rájuk. Szenvedélyesen visszacsókolt, amitől csak még jobban felkorbácsolta a tüzet bennem. Karjait a feje fölé emeltem, s a sajátjaimmal közre zártam, hogy még közelebb érezhessem magamhoz.
Testünk lángolt és kétségbeesetten szólalt meg egy hang, ami folyton azt mondogatta, hogy: még többet! Ám én még nem akartam, hogy túl hamar vége legyen, ezért visszafogtam magam és inkább ezúttal én tértem át a nyakára, mivel tudtam, hogyha továbbra is csókban forrunk össze, akkor nagyon hamar elveszítem a fejem.
Még szerencse, hogy van tapasztalatom! Ugyanis ennek a lánynak nem csupán egy egyszerű szeretkezést akarok! Azt akarom, hogy én adjam meg neki a gyönyört!
Lentebb siklottam a mellkasára, míg elértem csupasz melleit, amik olyan tökéletesen ágaskodtak, mintha csak rám várnának. Nem tétovázva, rávetettem magam, majd hallva, ahogy Arabella kéjesen a nevemet mondja, még nagyobb erőre kaptam.
Egy kis ideig elidőztem ott, majd a hasát csókoltam körbe, s végül a lába közénél állapodtam meg. Elővettem jól bevált nyelv trükkömet, közben pedig lassan felnyúltam egyik melléig.
Hallva kéjes nyögéseit és sziszegéseit, én sem bírtam már túl sokáig. Felemelkedtem és megnyalva ajkaimat, egy pillanatig figyeltem arcvonásait. Még mindig csukva voltak a szemei, s hirtelen elbizonytalanodtam, hogy nem-e fuccsoltak be a trükkjeim, ugyanis nála meg se lepődnék már. De most nem igazán jönne jól!
Amint ez végigfutott az agyamon, hamar el is szállt, mert Arabella olyan kéjesen nyögte ki a nevem, hogy azon a percben majdnem elszálltam. Nekem se kellett több! Vettem egy mély levegőt, majd egy lágy csókra odahajolva, határozott mozdulattal beléhatoltam. Abban a pillanatban, Arabella buján hangot hallatott, és elválva ajkaitól, felnyitotta a szemét. Mélyen tekintetembe fúrta magát, miközben elkezdtem a lökéseket. Mennyire imádom ezt a tüzes nézését! Egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle. Odahajoltam hozzá újabb szenvedélyes csókra. Éreztem, hogy mindkét lábával átkulcsolja a csípőmet, amivel még szorosabban összekapcsolódtunk. Bőrünkön lehetett látni a lecsorgó izzadt cseppeket. Torkából valamiféle dorombolásszerű hang jött fel, amire hevesebbek lettek a lökések. Nem tudtam leállni! Nem ment! Egyre többet akartam belőle.
Tekintetünk ismét összekapcsolódott. Sima és puha kezét végighúzta a hátamon. Újabb kéjes hullám tört rám és halkan felmordultam érezve, hogy hamarosan bekövetkezik a gyönyör.
Arabella hangos nyögésével, hátrafeszítette a fejét, amivel feltárta nekem a nyakát. Gondolkodás nélkül ráhajoltam és mohón csókolni kezdtem, ami szívásba ment át.
Egyre jobban éreztem, hogy elönt a forróság, így még gyorsabb tempót diktálva hajszoltam mindkettőnket a beteljesülés felé. A csípője tökéletes harmóniában mozgott az enyémmel, és forró kilégzését megéreztem arcomon.
Hamarosan körmeit a hátamba mélyesztette, az izmaim pedig megfeszültek. Lábaival még szorosabban tartott és egyre hangosabb nyögéseiből ítélve, neki is alig néhány másodperc maradt.
Majd egy utolsó vad lökéssel mindketten felnyögtünk, érezve, hogy testünket elárasztja a mindent elsöprő égető vágy…