20. Fejezet - Fordul a kocka

Nah szijasztok! Végre eljött a péntek, ami számomra elsősorban a "pihenő" hétvégét jelenti, na és persze azt, hogy friss jön:D Ugyanakkor egy rossz hírt is kell közölnöm, miszerint nem számítottam arra, hogy ennyi mindent kell tanulni már az év elején - akkor mi lesz ezután o.O. Szóval ezzel azt akarom mondani, hogy még egy ideig ugyanígy lesznek a frissek, de ha nem tudok írni, akkor lesz szünet a blogon!! Most is már repülök is vissza olvasónaplót írni + beszámoló + 3 tantárgyból 2x2x2 oldal szóbeli:/ Ráadásul a hétvégén is csak vasárnap leszek itthon. Nah ez már egy kisebb panaszkodás volt, pedig nem annak szántam:D
A fejezethez visszatérve, remélem tetszeni fog.
Véleményeket kérek. Puszi, Molly

/ Jake /

Egy órával később még mindig nem jött álom a szememre. Ott feküdt mellettem, és békésen aludt. Annyira jó és megnyugtató érzés volt ez, hogy itt van, és senki nem veszi el tőlem. Istenem, de hiányzott már, hogy újra érezhessem finom illatát és a puha bőrét.
Most már értem, miért nem tudtam tőle elszakadni az első perctől kezdve.
Beleszerettem. Halálosan.
Ez volt a helyzet és nem tudtam ellene mit tenni. Valójában most már nem is akartam. Az érzéseknek úgysem tudok parancsolni, akkor mi értelme gyötörni magam a hazugsággal. Nem is értem, hogy voltam képes elengedni. Csak úgy hagytam kisétálni az ajtómon, miközben majd meg szakadt a szívem. Ez mind az én hibám volt. Nagyon jól tudom. Hiszen, ha nem játszom a belevaló macsót, akkor nem ment volna el. És, ha hamarabb bevallom magamnak az igazságot, akkor mindkettőnket megkíméltem volna az őrjítő érzésektől.
A szeretet pedig olyan mintha csak egy töredék lenne a levegőben, én mégis sokkal többet érzek. Igen, beleszerettem. Nem tudom, hogy csinálta, de… elérte azt, hogy a teljes szívemet csak úgy odaadjam neki. Pedig gyakorlatilag a méregzsák hercegnő és a szenvedélyes lányon kívül, nem igazán ismerem. De isten lássa lelkemet, bármit megadnék azért, hogy többet ne veszíthessem el.
Odafordultam hozzá lassan, nehogy felkeltsem. Még álmában is olyan gyönyörű! Hiába éjszaka volt, én még is úgy éreztem, mintha a nap felragyogott volna mellette.
Barna, selymes haja az arcába volt hullva. A takarót a mellkasához szorította, de vállát és a nyakát nem takarta.
Nem bírtam megállni, hogy ne érjek bársonyos bőréhez, így óvatosan elsimítottam az arcából a haját, és végighúztam tenyeremet a nyakán, majd a vállán. Milyen finom és puha! Egy percre megálltam, mert mintha Arabella megfeszült volna, de miután láttam, hogy ugyanolyan békésen alszik, felfelé csúsztattam a kezem, egészen az arcáig.
Most már világos volt előttem, hogy egész végig éreztem valamit iránta, csak egyszerűen féltem ezektől az érzésektől. Valószínűleg ezért zavarodtam össze és csináltam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Például kezdhetném a hibáim felsorolását ott, amikor hazahoztam Lexy-t, csak azért, hogy féltékennyé tegyem, reménykedve abban, hogy hatással lesz rá és miután elmegy, féltékenyen nekem ront, utána pedig az ágyban kötünk ki. De persze nem így történt, ahogy semmi sem, amit elterveztem vele. Bűntudatom van a végett, hogy az elején csak arra akartam használni, hogy ágyba vigyem, de miután először megcsókoltam… istenem az a csók olyan más volt. Olyan érzések jöttek fel bennem, amik még soha. Azt hiszem onnantól kezdve indult el bennem iránta valami mélyebb… valami erősebb… valami szebb, ami mostanra szerelemmé változott. Bár… nem voltam még szerelmes, de azt hiszem, ezek az érzések azt jelentik. Nem bírnám elviselni, ha valaki bántaná és azt sem, ha elveszíteném.
Most már felkészültem arra, hogy vele elkezdhessek felépíteni egy különleges kapcsolatot… még ha ez viharos is lesz, nézve a folytonos civakodásokat. Akkor is érzem legbelül, hogy megéri. Különleges lány. De hát… istenem ő egy hercegnő! Bár ezt mostanra elfelejtettem, hiszen teljesen felszabadult és már nem azt a lányt mutatja, akivel először találkoztam.
Ő az első olyan lány… nő… mindegy, aki szembeszállt velem és úgy beszélt velem, mint idáig senki. Ráadásul az elején akármelyik trükkömet dobtam be neki, az pontosan az ellenkezőjét váltotta ki belőle. Dühös lett és sértődött. De ezek ellenére okos, vicces, talpra esett és gyönyörű. Bevallom, sokszor idegesít az, ahogy visszavág egy-egy megjegyzésemre, de ugyanakkor tetszik is. Nem hagyja magát. Ez jó. Sőt még hercegnő létére dolgozni is beállt. Nagyon tisztelem ezért.
Hercegnő! Ezek ellenére félek is ettől az egésztől. Mert… mi van akkor, ha túl közel kerülök hozzá? Mármint… így is túl erős érzelmeket táplálok iránta. De mi lesz, ha mondjuk, egy nap megtalálja a családja és elszakítja tőlem? Bár arra is nagy esély van, hogy miután hónapokig keresik, és nem találnak rá, akkor abbahagyják és talán… halottnak titulálják. Istenem, de rossz volt ezt kimondani! Akármilyen önző ez, de nem akarom, hogy rá találjanak és elvigyék tőlem. Viszont nézve a helyzetet, hogy elvileg egy ismeretlen vámpír… vagy már nem is tudom, mi vadászik rám, nem túl biztonságos a számára és jobb lenne, ha visszatérne a régi életébe. Ugyanakkor, csak akkor nyugszom meg, ha tudom, hogy itt van mellettem, biztonságban, nem pedig valahol máshol. Azt hiszem meg fogom kérni rá, hogy jöjjön vissza ide. Vagy… talán jobb lenne, ha még Kiméknél maradna? De úgy is oda mennék, mert most, hogy tudom… nagyjából mit érez irántam, nem bírnám ki, hogy távol legyen tőlem, ezért az olyan, mintha itt lenne, nem? Talán! Elvégre úgyis egész héten dolgozik, és amikor itthon van, majd én is itt leszek. Igen, ez így jó lesz! Feltéve, ha egyáltalán vissza akar jönni.
Újra rá néztem és melegség töltötte el a szívemet. Olyan angyali, és ahogy rásüt a hold fénye, még szebb.
Végigsimítottam az arcán, mire mozgolódni kezdett. A francba! Káromkodtam egyet magamban és elvettem róla a kezem, majd ijedten összerázkódva figyeltem, ahogy elhúzott kezemért kap.
- Ne! – motyogta csukott szemmel.
Egy percre eltöprengtem, hogy vajon álmában mondta-e, vagy felkelt, de végül teljesítettem a kérését és nyakára helyeztem a kezem, ahol gyengéden végigsimítottam. Halványan elmosolyodott, de még mindig csukva volt a szeme, majd még közelebb jött hozzám és csak ekkor nézett fel rám. Először kitágult szemekkel, meredten néztem rá, mert már megnyugtattam magam, hogy biztosan csak álmodik, de úgy tűnt, hogy nagyon is ébren volt.
- Szeretem az érintésed – suttogta halkan.
Olyan közel volt, hogy forró leheletét éreztem az ajkaimon, amire összerázkódtam egy percre, majd feleszmélve szavaira, halvány mosoly ült ki az arcomra.
Meg akartam csókolni! De még mennyire! Viszont azt nem akartam, hogy teljesen kivigyem az álmot a szeméből, ezért élvezve selymes bőrét, lassan simogattam az arcától, a vállán át, majd ugyanúgy vissza, egészen az ajkáig. Mélyet sóhajtott, majd még ennél is közelebb furakodta magát hozzám, míg majdnem egész testünk összeért és újra lecsukta a szemét. Milyen jó volt a közelsége! A bőröm még nagyobb lángra kapott és a testem reagálni kezdett. Hajaj! Nem akartam kizökkenteni az édes álmaiból még így sem, ezért hátrébb toltam a csípőmet, hogy semmise zavarhassa meg.
Bár a vágy ismét felgyúlt bennem, de próbáltam valami másra gondolni, mivel egyrészt ahogy mondtam, nem szívesen keltem fel, másrészt pedig úgy érzem, először tisztázni kell ezt a helyzetet és majd csak utána jöhet a többi.
Persze akárhogy is erőlködtem, folyton eszembe jutott, hogy meztelenül fekszik mellettem, amire csak még nagyobb vágy ötlött belém. Jól van, nyugi! Ezért nem fogom felkelteni!
Gyorsan eltereltem a figyelmemet és az ismeretlen vámpír jutott az eszembe. Még az is itt van! Nagyjából mióta elment Arabella, azóta járkál itt ez a… valami. Felmerült bennem az is, hogy egy másik farkas lehet az, de hamar elvetettem, hiszen egyértelmű, hogy vámpír szaga van. Esetleg egy másik faj? Mert nem találtam sem én, sem más a falkából ép magyarázatot arra, hogy miért érezzük a szagát mindig, és sosem tudjuk elkapni. Egyetlen egyszer láttam, akkor is csak az árnyékát. Rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban, és valami azt súgja, hogy nagyon vigyáznunk kell vele, mert nem akármilyen lénnyel van most dolgunk.
Ezen rágódva, végül mégis enyhülni látszódott a vágyam. Végre!
Erőltetetten lecsuktam a szemem, és próbáltam álomba merülni, ám ez nem ment egy könnyen, főleg, miután Arabella megölelt a nyakamnál. Ez nem fog így menni! Lehet, jobb lenne átvándorolni a kanapéra! Akkor meg azt hinné, hogy valami baj van. Talán még is felkelthetném és… nem! Az elég önzőség lenne.
Így csak annyit tehettem, hogy ellazítottam magam és minden erőmmel megpróbáltam elaludni.

/ Arabella /

Istenem, milyen szép ez az erdő!
Mindenhol virágok voltak, és a fák zöldbe borultak. Csodálatosan sütött a nap. Tudtam, hol vagyok. Jake házától nem messze, az erdőben. Nem féltem, egyáltalán nem, hiszen tudom, hogy védik ezt a területet. Mintha… boldognak éreztem volna magam. Mosolyogtam és közben leszakítottam egy tulipánt, amit az orromhoz dugva, mélyen beleszagoltam. Hm… de jó illata van!
Felegyenesedtem a virág bokor közül, s csodálkozva néztem körbe, ahogy az erdő hirtelen sötétségbe borul. A fák zölden világító lombjai eltűntek, és a kezemben lévő tulipán elhervadt, a többi bokorral együtt. Mi történt? Félelem gyűlt össze a testemben. Megfordultam és ki akartam futni az erdőből, egyenesen a házba. De valami megakadályozott és akaratom ellenére, nem tudtam megmozdulni. Mintha valami a lábamat a földhöz szögezte volna. Szólni akartam Jake-nek. Igen, Jake-nek! Mert tudtam, hogy itt van a közelben. Kinyitottam a szám… és semmi. Mintha a hangszálaimat is elvágták volna. A torkomhoz kaptam a kezem, és megköszörültem a torkom, majd megint kinyitottam a szám és megint semmi. A szívem vadul kezdett el verni a mellkasomban. Mély lélegzetet vettem és újra megpróbáltam működésbe hozni a lábaimat. De nem sikerült.
Zajt hallottam a hátam mögül. Ne, kérlek! Még nagyobb félelem tört rám, és lábaimat elérte a remegés. Nyeltem egyet, majd lassan hátranéztem a vállam fölött. Hirtelen elállt a lélegzetem a látványtól. Egy emberi árnyékot láttam, és két félelmetesen ragyogó piros szemet, amik egyenesen rám meredtek. Jézusom! Nem, nem az volt! Pontosan az ellenkezője. Első gondolatom, az ördög szó volt az árnyékra. Mély levegőt vettem és szorosan becsuktam a szemem, reménykedve abban, hogy eltűnik.
Vártam néhány másodpercet majd kinyitottam a szemem. Istenem, segíts! Az árnyék már csak alig egy méterre állt velem szemben, és innen még félelmetesebb volt. A torkomhoz kaptam ismét, mert valami elszorította. A könnyeim! Mély lélegzetet vettem. A szívem még jobban kalapált és immár nem csak a lábamban éreztem a remegést, hanem egész testemben. Nyeltem egy nagyot. Hol vagy Jake? Ahogy néztem az árnyék vörös szemeibe, nem tudtam visszatartani a könnyeimet és hamar megéreztem, ahogy arcomról lecsöpög az első néhány csepp. Imádkoztam azért, hogy csak egy rossz álom legyen.
- Az imádkozás nem segít – szólalt meg mély, félelmetes hangon az idegen. Mi a franc…? Hangjára összeborzadtam és megpróbáltam hátralépni, de egy tapodtat sem tudtam mozdulni. Mély lélegzetet vettem. Tényleg ő lenne az ördög? – Nem, nem az ördög vagyok. – Olvas a gondolataimban! Vámpír! – Jó válasz! És igen drágám, olvasok a gondolataidban. – Istenem, segíts! – Nem fog. – Becsuktam a szemem és imádkoztam, hogy minél hamarabb keljek fel ebből az iszonyatos rossz álomból. Mélyeket lélegeztem és próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Rettegtem ezektől a szemektől. – Nyisd ki a szemed Arabella! – mondta suttogva. Tudja a nevem! Nem akartam újat húzni vele, hiszen éreztem, hogy eljött a halálom. Ezért lassan felnyitottam a szemem. Újra megakadt a lélegzetem, a félelmetes szemek láttán. Homlokomon megjelentek az első hideg cseppek, amik a rettegésemet jelezték. – Egy üzenetet hoztam neked, Arabella hercegnő! – A hercegnő szót, olyan különlegesen mondta ki, mintha valami kincs lenne. Várjunk csak! Milyen üzenet? És honnan tudja, hogy hercegnő vagyok? – Készülj fel hercegnő. Hamarosan eljövök érted!
Értem? Miért? Jézusom! Nyeltem egy nagyot, és magamba szívtam egy adag levegőt, hogy ne essek össze a hallottak miatt.
A félelmetes árnyék, ekkor hátrébb lépett néhányat, majd elővillantotta mindkét hosszú szemfogát, ami szinte világított a sötétben. Újra rám tört a remegés és valami gonoszt éreztem. Bizonyára ő maga volt a megtestesült gonosz.
Halványan elmosolyodott és ijedten megtántorodva akadt el a lélegzetem, ahogy feljött a torkából valami morgásszerű hang, majd eltorzult az arca, rám vetette magát és….
- Ne! – ordítottam remegve.
Ijedten néztem körbe. Jake szobájában voltam, és úgy szorítottam magamhoz a takarót, mintha az megvédene. Teljesen átéreztem az álmomat, és még mindig úgy zihált a szívem, mintha épp most futottam volna le a maratont. Mély levegőt vettem és éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadtak. Rettegtem még mindig annak ellenére, hogy csak egy álom volt.
Ekkor Jake jött be aggódó arckifejezéssel, és a homlokát ráncolva ült le mellém az ágyra.
- Mi a baj? – kérdezte.
Villámcsapásként ugrott be az álmom jelentése. Nyeltem egy nagyot, hogy visszatartsam remegő könnyeimet, majd megszólaltam.
- Jake. A vámpír! – suttogtam halkan, megremegett hangon. Értetlenül nézett rám, de mielőtt megszólalt volna, megköszörültem a torkom és folytattam. – Nem téged akar, hanem engem! Engem! – sóhajtottam mélyet a mondat végén.
Összehúzta a szemét és úgy nézett rám, mintha valami rosszat mondtam volna.
- Dehogy téged akar! – ingatta a fejét. – Csak egy álom volt.
- Nem! – vágtam rá. – Nem csak egy álom volt! Azt mondta, hogy hamarosan eljön értem és istenem… olyan félelmetes volt. Úgy nézett rám, mint aki menten fel akar falni. Ő volt maga a gonoszság. Te meg sehol sem voltál és azt hittem, hogy majdnem elájulok, de mozogni sem tudtam, és beszélni sem – hadartam el szinte már hisztérikusan. Nem sok kellett ahhoz, hogy meginduljon a könnycsatornám.
- Hé, nyugodj meg. – Mintha érezte volna, hogy erre van szükségem, közelebb hajolt és magához húzva átölelt.
Nagyon féltem, szinte pánikoltam. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt a két félelmetes szempárt, amik mereven figyeltek engem az álmomban. És az a hang… összeborzadtam, ahogy újra visszhangozni kezdtek a fejemben. Hamarosan eljön értem! Csak egy álom volt.
Én még sem éreztem annak. Teljesen átéltem. Mintha ott lettem volna. Éreztem, ahogy hideg lehelete súrolja az arcomat. És… legszívesebben most sírva fakadtam volna a félelemtől, ami bennem volt.
Szorosan átöleltem Jake-t. Éreztem, hogy most ő a támaszom, és ha nem lenne itt, bizonyára már régen reszketve elkezdtem volna zokogni. Mélyeket lélegeztem, próbálva közben nyugtatgatni magam azzal, hogy ez csak egy álom volt. De valahol az elmémben egy hang azt súgta, hogy nem az volt. Vagyis… álmomban történt, de az üzenet az valós volt. És mi van, ha az a vámpír tényleg engem akar? És miért?
Teljesen felzaklatott ez az egész, de ahogy egyre jobban belemélyedtem Jake karjaiba, végre elkezdtem megnyugodni. A szívverésem visszaállt a normális tempóra és a lélegzetem is egyenletes lett.
Csak ekkor jutott eszembe a tegnap történtek. Kibújtam öleléséből és egyből lesütöttem a szemem, hiszen zavarban éreztem magam, amiért még mindig tök meztelenül itt ölelgetem. Ráadásul az ő ágyában. Kimék biztosan kiakadtak rám. Mármint nem azért, hogy itt vagyok, hanem azért, hogy így eltűntem. Lehet, jobb lenne gyorsan összeszednem magam és fel kellene hívnom, hogy minden rendben.
És mi lesz ezután? Rendben. Bevallotta nekem, hogy szerelmes belém. És… én is motyogtam neki valami hasonlót, de… szóval. Azt hiszem, ránk férne egy jó nagy beszélgetés. Mert még mindig össze van zavarodva az elmém. Főleg, hogy egész végig azt hittem, hogy semmit nem érez, miközben igenis érez. Arra is kíváncsi lennék, hogy miért nem keresett meg és arra is, hogy tegnap akkor miért jött oda hozzám. Hű, tényleg ránk fér egy beszélgetés!
Sóhajtottam egyet és még jobban magamra húztam a takarót, majd lassan felemeltem a tekintetem és… ne már! Megint elhagyott az eszem és valami másik utat választott magának, ugyanis Jake olyan aggódóan, ugyanakkor gyengéden nézett rám, mintha valami nagy kincs lennék. Elfelejtettem beszélni is.
- Jól vagy? – szólalt meg végül kis csönd után.
- Ühüm – nyögtem ki.
Várjunk csak! Még este is motyogtam neki valamit. Mi is volt az? Ja, igen! Jesszus! Tényleg azt mondtam volna neki, hogy szeretem az érintését? Habár… ez több mint igaz volt, hiszen nem csak, hogy szeretem, hanem imádom, amikor hozzám ér… de normális ez? Hogy így kimondtam neki.
Visszaemlékezve, még több vér szökött az arcomba, és nagyot káromkodva magamba, inkább lesütöttem a szemem.
Mondjuk… azt hiszem… csak hadoválok itt össze! A közelében egy ép mondatot se tudok formálni. Sóhajtottam egyet és megvártam, míg nagyjából sikerül összeszednem magam. Egy kicsit hátrább húzódtam tőle, majd lassan felemeltem a tekintetem és… ez nem lehet igaz! Esküszöm, ki fogom nyomni azt a két barna szemét, amivel folyamatosan elkábít.
Kifújtam magamból a levegőt és megköszörülve a torkom, végül megszólaltam.
- Azt hiszem… beszélnünk kellene – böktem ki.
- Én is azt hiszem – makogta rekedtesen.
Felállt az ágyról és épp ki akart menni a szobából, amikor eszembe jutott, hogy a tegnapi ruhámon kívül semmim nincs itt.
- Várj! – szóltam utána. – Lehet, először elmegyek Kiméknél rendbe szedni magam.
Visszanézett a válla fölött, majd egy kis habozás után, szóra nyitotta a száját.
- Elviszlek de… a lehetetlent fogom kérni tőled, még is meg kell kérdeznem – ráncolta a homlokát. Várakozóan megvontam a vállam, és folytatta. – Szóval… nem jönnél vissza ide? – Olyan kérlelően nézett rám, hogy a szívem egy percre megállt, majd gyorsabban kezdett verni. – Tudom, hogy kockázatos és… nem szívesen élsz velem együtt… vagyis… szóval… - hadoválta össze-vissza. A kérdése először meglepett, de gondolkodás nélkül rávágtam, hogy:
- Rendben!
Döbbenten nézett vissza rám, mint aki nem erre a válaszra számított, majd az arckifejezése átváltott a megkönnyebbültre.
- Hm… oké – bólogatott látva rajta, értetlenségét.
Összeszűkítette a szemét, és hátat fordítva, kilépett a szobából, majd az ajtót is bezárta maga mögött.
Kimásztam az ágyból és gyorsan magamra kaptam a tegnap esti ruhámat, mivel más nem volt.
Közben elgondolkodtam azon, hogy miért éreztem helyesnek azt, hogy azonnal igen-t mondtam a kérésére. Talán egyrészt azért, mert néha csak a semleges harmadik voltam Kim és Jared társaságában, ráadásul mindig furdalt a lelkiismeret, hogy miattam nem tudnak kettesben lenni, csak a hálójukban. Másrészt pedig, majd kiugrottam a bőrömből, hogy ide visszajöhessek. Nem tudom miért, de hiányzott ez a hely. Azt hiszem főleg Jake miatt. Itt valóban biztonságban érzem magam, és tudom, hogy nem vagyok a felesleges harmadik. Ráadásul… oké, hogy amíg itt voltam Jake agyára mentem, de… ezek ellenére már majdnem az otthonomnak érzem ezt a helyet. Szóval… mondanom sem kell, hogy belül őrjöngtem a végett, hogy visszajöhetek ide.
Egy dolog viszont bántott. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogunk belekezdeni abba a beszélgetésbe. Nem tudom, mennyire nyílhatok meg neki és félek attól is, hogy ő is sokkal kevesebbet fog elmondani az igazi érzéseiből. Pedig… elvileg, ha mindketten nagyjából ugyanazt érezzük, akkor meg kellene beszélni és tisztázni a helyzetet. De a tapasztalatlanságom híján fogalmam sincs, hogyan működik egy ilyen beszélgetés. Úgy, hogy muszáj leszek vagy az ösztöneimre, vagy inkább a szívemre hallgatni.
Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, majd mély levegőt véve, lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót.
Jake a kanapén ült, arcát a tenyerébe temetve, és mikor meghallotta, hogy kiléptem, felnézett, majd kezével végigszánkázott a haján, mintha valami nagyon gyötörte volna. Bizonyára ő is a tegnap estén gondolkodott.
Megköszörültem a torkom és szóra nyitottam a szám.
- Mehetünk.
Némán bólintott egyet, felállt és kinyitotta az ajtót, miközben én elindultam felé. Elvileg most örülnie kellene, hogy visszajövök, de inkább mondanám feszültnek. Lesütötte a szemét és megvárta, míg előtte kimegyek az ajtón, majd maga mögött bezárva, a garázs felé igyekeztünk. A testéből sugárzó feszültség, engem is elért, és mintha valami megint fojtogatott volna. Igen! Maga a kínos csönd, ami közénk telepedett. Ez fojtogatta a torkomat. Szótlanul beültünk az autóba, és ráadva a gyújtást, már indultunk is.
Az út közben mélységesen nyomasztó csend lett úrrá köztünk. Nem mertem ránézni, és a szemem sarkából észrevettem, hogy ő is mintha egyszerre nyugtalan és zavart lenne. Többször megköszörültem a torkom, elhatározva magam, hogy megtöröm a csendet, de mikor kinyitottam a szám, mindig rájöttem, hogy nem tudom, mit mondjak neki. Ő is így tett néhányszor, de végül egyikünknek sem sikerült megtörni. Így hát feladva a dolgot, azon kezdtem el rágódni, hogy mit mondjak Kiméknek.
Állítsak be és jelentsem ki, hogy visszamegyek Jake-hez! Vagy kezdjek bele a hosszas magyarázkodásba. Bár Kim megértené, hiszen a napok alatt szinte minden érzésemet feltártam neki, de Jared már problémásabb lenne. Mondjuk nem kötelességem elmondani a teljes indokot. Talán elég annyit mondanom, hogy nem akarom őket zavarni tovább. Ha pedig erősködik – ám ezt eléggé kétlem –, akkor majd azt mondom, hogy jobb lesz így mindenkinek. Igen, ez jó lesz!
Mikor odaértünk, csendesen kiszálltunk és egyből az ajtóhoz indultam. Egy percre megtántorodtam, mert máris úgy éreztem, mintha nem itt laknék, holott gyakorlatilag még itt vannak a dolgaim. Talán nem is olyan jó ötlet ez! Dehogynem! Így lesz a legjobb. Főleg Kimékre nézve. Nyeltem egy nagyot és elszántan akartam nyúlni a kilincsért, amikor az váratlanul lenyomódott, majd kinyílt az ajtó és Kim aggódó arckifejezéssel lépett előre.
- Arabella jól vagy? – kérdezte végigmérve engem.
- Igen, de beszélnünk kell – motyogtam halkan.
Kim a hátam mögé pillantott, s mikor meglátta Jaket, nem tűnt meglepettnek, inkább mintha megkönnyebbült volna.
- Szia Jake – intett neki elmosolyodva.
- Helló – köszönt vissza színtelen hangon.
- Gyertek be – bökött a fejével a ház belsejébe.
- Khm… - köszörülte meg Jake a torkát – én inkább itt várok, ha nem baj – sütötte le a szemét.
- Nem – vágta rá Kim kedvesen. – Jared is bent van. Gyere már befelé – mondta szinte parancsolva.
- Oké – vonta meg a vállát.
Halkan bementünk és Jarednek is intettem, aki épp reggelizett, majd látva cimboráját a hátam mögött belépni, elmosolyodott és megütögette a mellette lévő széket, jelezve, hogy üljön le oda. Jake habozás nélkül letelepedett mellé, Kimet pedig egyből a tőlük kapott szobába húztam magammal. Bezártam az ajtót, és leültettem az ágyra, én pedig fel-alá kezdtem járkálni, miközben azon gondolkodtam, hogy, hogy is kezdjek bele.
- Mondd csak – szólalt meg Kim kis idő után. Vettem egy mély levegőt, és végül megszólaltam.
- Szóval… az a helyzet, hogy… Jakehez visszamegyek – böktem ki halkan, s gyorsan lesütöttem a szemem, mivel az utolsó két szónál éreztem, hogy vér ömlik az arcomba.
- Végre van Isten! – mondta megkönnyebbülve. Értetlen arckifejezés ült ki az arcomra, mert úgy mondta, mintha olyan nagy teher lettem volna a számukra. Kimeredt szemekkel néztem rá, majd látva arcomat, újra megszólalt. – Jaj, nem! – ingatta a fejét. – Nem úgy mondtam! Hanem örülök, hogy végre megjött az esze, annak a lökött kölyöknek. Szóval akkor kibékültetek? – vigyorodott el.
- Hát… nem egészen – vakartam meg a halántékom –, de olyasmi.
Kifújta a levegőt, mintha valami nagy súly esett volna le a válláról, majd újra rám emelte a tekintetét.
- És a vámpír? Miután szólt Jake úgy elviharoztunk onnan, hogy majdnem otthagytam a táskám is. – komorodott el.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem –, mi is miután eljöttünk, nem volt semmi. De… - akadt meg a szavam, visszaemlékezve az álmomra.
Újra elém került az a félelmetes árnyék, a halált sugárzó vörös szemekkel együtt. Összeborzadtam egy pillanatra és vennem kellett egy mély levegőt, hogy nehogy rám törjön a félelem ismét. Nyeltem egy nagyot, majd folytattam.
- Szóval… az éjszaka volt egy álmom – sóhajtottam egyet s közben halkabbra vettem a hangom. – Iszonyatos volt. Egy vérfagyasztóan rémséges vámpír volt benne. De nem is az volt a legrosszabb. Hanem az, hogy azt mondta, hogy hamarosan eljön értem – suttogtam a végét. Nem mintha bárki meghallhatná!
Kim összeráncolta a homlokát, majd az egyik ujjával elkezdte dörzsölni az állát, mint amikor valaki elgondolkodik. Egy rövid csönd után végül megszólalt.
- Lehet, ezt el kellene mondani Samnek – motyogta. – Persze az is lehetséges, hogy csak egy álom volt, de én hiszek az ilyesfajta álmokban. És jobb lenne elkerülni, minthogy aztán halálra rémüljünk.
- Szerintem is! Mert általában meg tudom különböztetni az álmaimat a valóságtól, de ez… rettenetes volt és úgy éreztem, mintha valóságos lett volna. Főleg az a rész, amikor azt mondta, hogy hamarosan eljön értem. Annyira féltem – tettem keresztbe magam előtt a karom, mintha azzal meg tudnám védeni magam.
- Hát elhiszem – biccentette oldalra a fejét. – Jake tudja?
- Persze – vágtam rá merő természetességgel, amitől először meglepődtem, de nem foglalkozva tovább vele, folytattam. – Ő nyugtatott meg. Szerintem kábé úgy nézhettem ki, mint aki szellemet látott.
- Hm… - gondolkodott el ismét valamin. – És ő mit mondott rá?
- Azt hajtogatta, hogy csak egy álom volt és ne féljek – forgattam meg a szemem –, de… van egy olyan megérzésem, hogy engem akar. Egyébként Jared elmondta, hogy nem is hagytak fel ezzel a vámpírral? – ráncoltam a homlokom.
- Persze. Az este kiszedtem belőle mindent és jól össze is szidtam, amiért így elhallgatta. Bár nekem se tiszta, hogy miért Jake után járkál, de most hogy ezt elmondtad… nem akarlak megrémiszteni, de nekem is van egy ilyen megérzésem.
- Tudom – suttogtam összeszorult torokkal.
- Lehet ezért is jobb, ha visszamész Jakehez, mert ő meg tud védeni. Tudod, hogy itt is lenne, ki védelmezzen, de általában mi ketten lennénk itthon, én pedig sima emberként nem nagyon tudnék mit tenni, ha esetleg… érted – húzta el a száját.
- Igen, értem. – bólogattam nagyot nyelve.
Elképzeltem magam előtt, ahogy épp Kimmel a konyhában sertepertélünk, és egyszer csak betoppan az a vámpír, majd ránk támad. Nagyon remélem, hogy csak egy nagyon rossz álom volt! De akárhányszor mondom ezt magamnak, nem igazán tudom elhinni.
Gyorsan elsöpörtem ezeket a gondolatokat, majd eszembe jutva, hogy miért is jöttem most ide, Kimre néztem és megszólaltam.
- Szóval… akkor összepakolnék!
- Oh, persze – állt fel –, segítek!
- Köszi – fogtam meg a kezét, hálásan rá nézve. – Mindent!
- Ugyan már! – legyintett. – Ide bármikor jöhetsz – mosolyodott el.
Még nagyobb mosolyra húztam a szám, majd elkezdtük összeszedni a holmijaimat, közben pedig át is öltöztem.
Miután végeztünk, Jake berakta a cuccaimat.
Elég kellemetlenül éreztem magam, amiért miattam ennyit kell fáradozni. Legszívesebben a földbe dugtam volna a fejem és két napig ki se vettem volna. És furcsa is, hogy kábé hetente jövök ide-oda. Megígértem magamnak, hogyha legközelebb el akarok menni Jaketől, akkor inkább elásom magam a föld alá, mert nem akarok még valakinek a terhére lenni. Úgy érzem magam, mintha egy hajléktalan lennék, akin mindig csak mások segítenek. Ezért persze nagyon hálás vagyok Kimnek és nem csak azért, hogy befogadtak, hanem azért is, mert a bizalmasom lett és a legjobb barátnőm is.
Még egyszer megköszöntem nekik a segítségüket, majd beszálltunk az autóba és elindultunk.
Még mindig éreztem Jaken a feszültséget, ezért ugyanúgy megint áthozta rám is. Nem nézett rám most sem. Már-már megfordult a fejemben, hogy nem is akarja, hogy visszamenjek. Vagy csak ennyire a tegnap este hatása alá került.
Nem akartam tovább így ülni a kínos csend közepette, ezért elhatároztam magam, hogy megtöröm. Csak előbb egy jó indok kellett arra, hogy megszólaljak. Mikor kitaláltam mi legyen az, megköszörültem a torkom és halkan megszólaltam.
- Emily szerint el kellene mondani Sam-nek az álmomat.
Lassan felemeltem a tekintetem rá, de ő szorosan csak az utat nézte. Látszólag összeráncolta a homlokát és úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna. Már azon voltam, hogy újra elmondom neki, mivel talán nem figyelt rám, de ekkor szétnyitotta a száját.
- Pedig nem kell megijedni – makogta színtelen hangon.
- Inkább, minthogy utána meg vakarjuk a fejünket – vágtam rá.
- Ha el akarod mondani, akkor megállhatunk Saméknél.
- Most? – húztam fel a szemöldököm.
- Aha – válaszolta.
- Oké – vontam meg a vállam.
Kezdett nagyon zavarni a viselkedése, főleg azért, mert most elvileg örülni kellene, vagy… nem is tudom. De biztos, hogy nem ilyen modorának kellene lenni, amit most produkál. Átfutott az agyamon, hogy megkérdezhetném, hiszen szerintem egyikünknek sem jó, ha így ülünk feszülten. Ráadásul úgy, hogy ez az érzés csak fokozódik mindkettőnkben.
Végül vettem egy mély levegőt és elszántan mégis megszólaltam.
- Most… miért viselkedsz így? Vagyis… nem értem miért kell ilyennek lenni! – mondtam rekedtesen.
Ismét összehúzta a szemét. Már megszokhatnám tőle!
- Milyennek? – motyogta nyersen.
- Hát… nem nézel rám, és olyan feszült vagy, hogy úgy érzem, bármikor elborulhat az agyad.
- Megvan rá az okom, nyugi – sóhajtott fel.
- Én vagyok azaz ok? – húztam fel a szemöldököm.
Mintha meglepődött volna, és döbbenésére egy percre elállt volna a lélegzete, de még most sem fárasztotta magát azzal, hogy rám nézzen.
- Nem – szólalt meg kis csöndet követve –, vagyis… csak részben.
- Még is mit tettem? – mondtam elszörnyülködve. Visszaforgattam magamban az időt, de semmi olyat nem találtam, amivel kihozhattam volna belőle ezt a feszültséget.
- Nem tettél semmit, csak… mindegy – rázta meg a fejét.
- Rám néznél végre? Vagy olyan ronda vagyok, hogy a képemet se bírod?
- Tudod, hogy ez nem igaz – horkant fel.
Lassított az autóval, mikor leparkolt Samék elé, én pedig még mindig arra vártam, hogy csak egy pillanatra nézzen rám, tudva, hogy simán transzba tud ejteni, de most ez hidegen hagyott. Látni akartam a tekintetét, hátha ki tudnék olvasni belőle valamit.
Leemelte kezét a kormányról, és lassan felém fordította az arcát, de a szeme végig lesütve maradt.
- Miért nem akarsz rám nézni Jake?
- Menjünk be – tért ki a válasz alól.
Káromkodtam egyet magamban, majd kiszállva az autóból, elindultunk befelé.

/ Jake /

A szívem a torkomban dübörgött, miközben magam elé engedve elindult az ajtó felé. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, ezért úgy döntöttem, hogy inkább meghúzom magam. Volt bennem valami feszült érzés… ami nem akart elmúlni. Részben aggódtam az álma miatt. Tudom, hogy azt mondtam neki, nem kell félni, de Kimnek igaza van. Ráadásul, amikor megláttam az ágyban rémülten, azt hittem, hogy épp most távozott tőle egy gonosz lény. Éreztem is valami ördögit, de nem tudtam hová tenni. Ezért próbáltam megnyugtatni, mert senkinek sem jó, ha bepánikol. Bárcsak végre el tudnám kapni azt a valamit! Nem rám vall, de tartok attól, hogy valós volt az álma és még jobban félek, ha arra gondolok, hogy bármelyik percben megjelenhet és elviszi. Persze én ezt nem engedném. Inkább elé vetem magam, minthogy elvigye. Bár akkor sem értem, hogy miért az én házamnál jelent meg árnyékként. Valójában már semmit sem értek. Nem állnak össze a kirakó darabkái. Hogy miért jelent meg nálam, ha utána Arabella álmában volt? Miért akarná elvinni? Mégis mit akarna vele tenni? És egyáltalán ki ez, vagy inkább mi ez? Ráadásul ott van még az a másik dolog Arabellával. Tudom, hogy valószínűleg miután hazamentünk, meg kell beszélni, de… nem értek az ilyen dolgokhoz. Sosem voltam… szerelmes. Ha ez egyáltalán az. Márpedig én így érzem. Most is legszívesebben magamhoz húznám, és megcsókolnám, de… nem túlzottan kedvelem a nézőközönséget. De vele kapcsolatban is össze vagyok zavarodva. Gyakorlatilag az agyam most olyan, mintha több darabban lenne, és lehetetlen összerakni. Egyetlenegy dologban vagyok biztos. Abban, hogy meg kell védenem. Az életem árán is. Persze csak ha kiderül, hogy az álma valós volt-e.
Mint mindig, most is nyitva volt az ajtó, de már messziről hallottam, hogy a falka egy része itt van, úgy, hogy nem lepett meg, amikor beléptünk, és minden szem ránk szegeződött. Látszólag Arabella elpirult egy kicsit. Úgy imádom ilyenkor! Ezért átvettem helyette a szót.
- Helló srácok – intettem nekik.
- Sziasztok – köszöntek szinte egyszerre.
- Sam? – néztem Emilyre, aki épp valamit kavargatott a gáz felett.
- Itt vagyok! – hangzott a mély, határozott hang, amit már megszoktam tőle.
- Beszélnünk kell! – komolyodtam el.
Mindenki elcsendesedett. Sam először Arabellára nézett, majd rám, és bólintása után, mindhárman helyet foglaltunk az asztalnál. Arabella még mindig zavarban volt, és láttam rajta, hogy nem számított az egész falkára, amikor megálltunk itt. Eddig nem mertem a szemébe nézni, mert folyton féltem attól, hogy kiolvassa a tekintetemből az idegességet és az aggódásomat, de most, hogy itt vagyunk, úgy éreztem, hogy nem kell tovább titkolnom, így bátorítólag, ránéztem, ő pedig, először mintha meglepődött volna, majd elkapta rólam a tekintetét és a többiekre nézett.
- Miről van szó? – mondta Sam a csöndet megtörve.
- Arról a bizonyos vámpírról – böktem ki, miután láttam, hogy Arabellának nehezére esik most a beszéd.
- Mi van vele? Láttad valahol még az este folyamán? Vagy megint érezted? – szólt közbe Paul idegesen.
- Nem, nem láttam és nem is éreztem miután hazamentünk – ráztam meg a fejem – De… Arabellának volt egy álma.
Ekkor felkapta a fejét és rám emelte a tekintetét, immár bátrabban.
- Akarod folytatni, vagy… én mondjam el? – kérdeztem tőle.
- Annyi az egész, hogy… szóval azt mondta nekem, hogy hamarosan eljön értem. Jelent ez valamit? – nézett körbe mindenkin, keresve a választ.
- Láttad az arcát? – kérdezte Sam, ráncolt homlokkal.
- Nem – ingatta a fejét. – A szeme viszont iszonyatosan félelmetes volt – borzadt össze. – Az egész vámpír csak egy árnyék volt. Egyedül még a fogát láttam amikor… - akadt meg benne a szó. Lehajtotta a fejét és összehúzta magát. Ekkor esett le, hogy utána ébredt fel hangosan felordítva.
- Amikor felébredt – fejeztem be a mondatát.
- Igen – nézett rám véve egy mély levegőt.
- Nem tudom, hogy jelent-e valamit – ingatta a fejét Sam. – De jobb lenne szemmel tartani Arabellát, míg el nem kapjuk. Jake? Ugye rád bízhatom ezt a feladatot? – nézett rám.
- Persze. – Kötelességem megvédeni, tettem még hozzá gondolatban.
- Ez azt jelenti, hogy addig más megy helyetted őrjáratra. Nem akarom, hogy szem elől téveszd – adta ki parancsként.
- Rendben – biccentettem előre a fejem, majd vissza.

/ Arabella /

Kiguvadt szemekkel figyeltem végig, ahogy Sam szinte parancsszerűen mondja Jake-nek, hogy gyakorlatilag mától kezdve folyamatosan szemmel kell tartania. Ráadásul őrjáratra se fog menni.
Mély levegőt kellett vennem, hogy felfogjam. Nem mintha bánnám de… nem túl sok ez? Nem vagyok én olyan védtelen, hogy minden percben valaki figyelje a mozdulataimat. Ez teljesen úgy hangzik, mint amikor a palotában éltem. Mondjuk… annak az egynek örülök, hogy Jake az, akinek figyelnie kell rám, de… szóval nem értem. Bár, ha visszaemlékszek azokra a szemekre… mégsem ellenzem annyira. Reménykedek abban, hogy csak tévedés legyen az egész, hiszen szerintem, ha egyszer szembe találkoznék azzal a vámpírral, minimum elájulnék. Aztán pedig… valószínűleg megölne. Sóhajtottam még egyet… határozottan el kell a védelem! Nem akarom megöletni magam.
A srácok társaságában, most valamiért elszégyelltem magam. Talán azért, mert mindenki egyszerre rám figyelt. De szerencsére Jake hamar észrevette. Nyilván nagyon meglepődtem, amikor rám nézett. Nem sok mindent tudtam kiolvasni a tekintetéből, hiszen már szokásosan, elkábultam tőle, és majd csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor megkérdezte, hogy én mondjam-e el az álmomat.
A falka megbeszélt még néhány dolgot erről az egészről, majd elköszöntünk tőlük, és az autóba ülve, végre már az igazi célhoz tartottunk.
A feszültség is, mintha kicsit feloldódott volna közöttünk, de még mindig volt némi távolságtartás. Bár a mostanában történtek miatt, nem is csodálom, hogy mindketten nyugtalanok vagyunk. Először is itt volt ez a vámpíros dolog, amit sürgősen meg kell oldani. A második pedig… a Jake és köztem lévő… kialakuló szerelem?! Talán az. Nem tudom. Egy biztos, hogy túl kell esnünk azon a beszélgetésen, és az is kétségtelen, hogy lesz időnk építgetni az elég furcsán induló kapcsolatunkat, mivel gyakorlatilag minden percben együtt kell, hogy legyünk. Valójában belegondolva, ez nem is olyan rossz. Feltéve, ha nem szedjük ki egymás haját.
Míg odaértünk, végig ezen gondolkodtam, majd a garázsba parkolva, kiszálltunk és segített bevinni a cuccaimat. Egy kicsit húzni akartam még az időt, így elkezdtem kifelé pakolni, mivel kétlem, hogy tovább állnék innen.
Mindeközben azon törtem a fejem, hogy mi legyen ezután. Mert ugye nem pakolgathatok egész nap, és nem kerülgethetem az idők végezetéig. Bár nem értem miért tartok ennyire a beszélgetéstől, hiszen már az első nap egy viszonylag meghitt beszélgetésbe bonyolódtunk. De akkor még nem gondoltam volna, hogy pont iránta fogok ilyen érzéseket táplálni. És szerintem ő sem sejtette.
Lehet nem is lesz olyan rossz. Pozitívan kellene felfognom. Azonban mégis olyan sebességgel dörömböl a szívem, és a gyomrom is apróra zsugorodott amiatt, hogy miket fog nekem mondani. Persze részben kíváncsi vagyok rá, de félek is tőle. Viszont… erre vágytam nem igaz? A szerelemre. Arra, hogy egy kicsit megismerjem az érzést. És most, hogy itt van bennem… szinte reszketek. Főleg miután megtapasztaltam, hogy milyen fájdalmas is, ha valakiben csalódunk. Kis híján meghalunk benne, aztán idővel újraéledünk. De ugye… kockázat nélkül nincs nyereség?! És azt hiszem Jake megérdemel egy esélyt. Végül is… eddig még nem hallottam arról, hogy valaki belehalt volna a szerelembe, ezért kétlem, hogy én lennék az első, ha esetleg összetörné a szívem.
Miután végeztem, kipillantottam a szobából és nagyot sóhajtva figyeltem, ahogy Jake elkényelmesedve ül a kanapén, és a tévét nézi. Azt hiszem itt az idő!
Felegyenesedtem és vettem egy mély levegőt, majd halkan kilépkedtem a konyhába. Még mindig nem tudtam, hogy kezdhetnék bele, vagy, hogy egyáltalán ő akar-e beszélgetni, így lesütött szemmel töltöttem magamnak egy pohár vizet. Milyen nagy problémát tudok csinálni egy beszélgetésből!
Megfordultam és a pultnak dőlve, belekortyoltam a vízbe. Mit mondjak neki? Jesszus!
Vettem egy mély levegőt s végül még is megszólaltam.
- Talán… mi lenne ha…- Elhallgattam. Mindketten ugyanakkor szólaltunk meg. Úgy tűnik ő is azon rágódott, hogy mikor kezdjünk bele a beszélgetésbe. Így kicsit megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ugyanakkor viccesnek tartottam, hogy egyszerre akartunk megszólalni.
- Szóval… igen. – motyogta halkan.
Lehúztam az utolsó korty vizet, majd bólintva egyet, leültem a kanapé másik végébe és némán néztem rá. Megint csend telepedett közénk és úgy mustrált, mintha arra várna, hogy én szólaljak meg, miközben fogalmam sem volt, hogy mit is kellene mondanom. Hogy is kezdjek bele? Jó lenne most Kim tanácsa. Már megint belém ötlött az a gondolat, hogy olyan tapasztalatlan vagyok, és szinte biztos vagyok abban, hogy ezért nem sikerül belekezdenem. Bár… Jake tapasztalt… mondjuk nem ezen a téren, de akkor is biztos túl van már egy-két ilyen beszélgetésen. Akkor meg… na, jó! Valamelyikünknek bele kell vágni!
Vettem egy mély levegőt és szóra nyitottam a szám.
- Hol kezdjük? – Príma! Ennél jobbat nem is kérdezhettem volna.
- Nem tudom – szólalt meg kis csönd után.
- Kezdjünk el lelkizni vagy mi? Mert ez így elég kínos! – húztam el a szám.
- Az – bólogatott egyetértően.
Vártam, hogy ismét megszólaljon, de a csönd úrrá lett rajtunk. Nem lehet igaz, hogy ilyen nehéz egy-két érzésről beszélni! Mivel nem akartam tovább halogatni, így úgy döntöttem, hogy majd akkor én belekezdek valahogy. Nyeltem egy nagyot és kinyitottam a szám.
- Miért hagytad, hogy elmenjek? – suttogtam rá emelve a tekintetem.
- Azt hittem gyűlölsz, és, hogy nem akarsz látni – válaszolta kis hallgatás múltán.
- De… ez elvileg akkor még jobban inspirált arra, hogy utánam gyere, nem? – húztam fel a szemöldököm.
A kandallóban ropogó tűzre meredt és mélyet sóhajtva, lehajtotta a fejét.
- Valójában azt hittem, jobb neked, ha távol vagy tőlem. És… szerintem jobbat érdemelsz egy ilyen balféktől!
- Én is azt hittem, hogy jobb nélküled – vágtam rá. – De tévedtem. Azt hiszem.
Felcsillant szemekkel tekintett vissza rám, és méregetően ráncolta a homlokát.
- Ezt hogy érted? Hogy tévedtél.
Hiányoztál! De mielőtt kimondtam volna, összezártam szorosan a számat. Nem tudtam, mekkora hülyének fog titulálni, ha ezt mondtam volna. Mondjuk nekem nem hülyeség, mert valóban hiányzott, de… végül is tök mindegy, hiszen elvileg most kellene bevallanunk egymásnak az érzéseinket! Vettem egy mély levegőt, s gondolatomat szavakba öntöttem.
- Azt hiszem… hiányoztál – nyögdécseltem ki.
- Tényleg? – mosolyodott el kajánul.
- Mármint… azok a hülye megjegyzéseid… vagyis… - hebegtem-habogtam szerencsétlenül. – Az istenért! Igen, hiányoztál – hajtottam le a fejem, érezve, hogy arcomba áramlik a vér.
Erre csak hümmögni kezdett. Mondd már ki, hogy én is hiányoztam! De nem érkezett a válasz. Csalódottan pillantottam fel, és Jake engem pásztázott mély tekintetével. Sugallta a melegséget és csakúgy csillogott, azonban mégsem szólalt meg. Hm… úgy tűnik, nehezen lehet rábírni, hogy beszéljen az ő érzéseiről!
- És te? – húztam fel rá a szemöldököm várakozóan.
- Mi én? – ráncolta a homlokát.
Hát ez nem lehet igaz! Adja itt nekem a hülyét! Kifújtam hosszasan a levegőt, és bosszankodva tekintettem vissza rá.
- Örülnék, ha mondanál te is valamit! – pislogtam sűrűn.
- Ja – bólintott. – Kínos! – húzta el a száját.
Ez hülye! Vagy csak tetteti, hogy az. Kezdett kihozni a sodromból és jelen pillanatban reménytelennek tituláltam ezt a beszélgetést, így felálltam a kanapéról.
- Szerintem inkább hagyjuk! – ráztam meg a fejem.
- Miért? – vágta rá, a homlokát ráncolva.
- Tudod, mindenhez két ember kell! És ha egyedül fogok itt beszélni akkor az nagyon szórakoztató lesz! – bólogattam tetetett elégedettséggel.
- Jól van, na! – morogta az orra alatt – Ülj vissza, kérlek!
A kérlek szót, olyan gyengédséggel mondta ki, hogy a szívem azonnal meglágyult és kétszer annyira kezdett dübörögni, így visszaültem az előbbi helyemre. Magamhoz húztam mindkét térdemet és kényelmesen hátradőlve, várakozóan néztem rá.
Egy ideig csend honolt közöttünk, majd mikor újra fel akartam állni, végre megszólalt.
- Tudod, miért szerettem beléd? – nézett rám csillogó, ugyanakkor elgyötört tekintettel.
Elállt a lélegzetem tőle és egy pillanatra nem kaptam levegőt. Megint kimondta! Már kétszer! De én valahogy még mindig azt hittem, hogy csak álmodom és a beléd-szerettem szavak helyett, valami mást mondd.
- Miért? – nyögtem ki elfojtott hangon.
- Mert senki nem viselkedett még így velem. Egy nő sem állt le velem veszekedni, azért, mert törődik velem. És… a fenébe! Te tényleg törődtél velem, én pedig eltaszítottalak magamtól. Apám halála óta senkivel nem beszélgettem mélyebben, te pedig ide jöttél és már az első éjszaka rávettél, hogy… bizonyos szinten megnyíljak. Adom itt a nagymenő csávót, közben pedig senki nem tudja, min mentem keresztül és, hogy sokszor milyen rosszul érzem magam. Tudod te miért kellettek nekem a nők? Nem, mintha nem tisztelném őket, de azért kellettek, hogy le tudjam vezetni a feszültségemet, ha esetleg nem tudtam harcolni egy jót. És igen. Szex formájában. Ráadásul még élvezem is. – Megdöbbenten néztem rá. Főleg azért, hogy így megindultak benne a szavak. De egyáltalán nem akartam leállítani, így továbbra is figyelmesen néztem rá. – Aztán betoppantál ide. Komolyan gondoltam, hogy segítek rajtad, de ott volt a fejemben az is, hogy nem ingyen. Igen! Részben azért segítettem, hogy téged is megkaparintsalak! Mert megtetszettél! Úgy voltam vele, hogy addig hajtalak, amíg az ágyamban nem foglak tudni! És mi történt ez után? Felbolygattál bennem mindent! Szó szerint mindent! Már azt sem tudtam, hogy ki vagyok, vagy mi a célom! – mondta ezt olyan felháborodottan, mintha én lennék mindezért a hibás. – Előtörtek bennem olyan érzések is, amiket még soha nem éreztem érted? És megijedtem! Rohadtul megijedtem! Nem tudtam mit kezdjek velük! Teljesen összezavartál. És úgy elvakított azaz istentelen féltékenység, hogy olyanokat tettem, amiket nagyon megbántam. Tudod én még soha nem voltam féltékeny. Senkire! És… hihetetlen mire vagyok képes, csak azért, mert nem akarom, hogy más társaságában légy. Ahogy te mondanád: egy gazember vagyok! Ilyen balféket még nem hordott az Isten a hátán! Még azt is el akartam érni, hogy kirúgjanak a kávézóból, mert nem akartam, hogy elmenj innen! Erre mi lett a vége? Elmentél Damonnal én meg majd megőrültem! – Ekkor felállt, és idegesebben járkálni kezdett. Nekem a hangomat mintha elvágták volna, nem tudtam beszélni. Ledöbbentem a szavain, és, hogy… tényleg féltékeny volt, csak nem akarta bevallani. Aztán a másik dolog, ami meglepett, hogy el akart menni odáig, hogy kirúgjanak. Bár nem voltam ezért rá mérges, mert semmi értelme nem lett volna, meg amúgy is, ha sikerült volna a terve, akkor jól megkapta volna tőlem! – Aztán azt hittem, hogy féltékennyé teszlek azzal, ha megint egy lányt odaviszek. Erre mi történt? Semmi! Semmi nem történt!
- Várj csak! – állítottam meg. – Azt a lányt, csak azért hoztad, hogy féltékennyé tegyél? – szökött egekbe a szemöldököm.
- Igen! – vágta rá a homlokát ráncolva.
- Akkor… nem is történt köztetek semmi?
- Nem!
- Tényleg?
- Igen, miért?
- Mert… - szorult el a torkom -, mindegy – ráztam meg a fejem. – Folytasd.
- Most már mondd! – szegezte rám a tekintetét.
- Azt hittem, hogy elmentél vele és… tudod.
- Azt hitted, hogy lefeküdtem vele? Rosszul gondolod, mert miután szépen bementél a szobába, hazaküldtem és elmentem az erdőbe! Már akkor is egy mocsoknak éreztem magam! Hogy lehetek ekkora lúzer? Szinte már undorodok magamtól! Mégse tudok távol lenni tőled, érted? Nem tudok! Mert te olyan… csodálatos vagy! Istenem, de még mennyire! Meg se érdemellek! Azt se érdemlem meg, hogy szóba állj velem!
- De itt vagyok! – szóltam közbe.
- Igen, itt vagy. És marha szerencsésnek érezhetem magam. Mégis folyton az jár az eszembe, hogy mivel lehetnék jobb? Mit kellene tennem, hogy legalább egy kicsit is a közeledbe érjek? Mert így csak egy nagy senki vagyok! Te meg… szentséges ég! Egy hercegnő vagy! Nemesi családból, nemes helyről. Teljesen az én ellentétem! És mindezeken felül olyan fantasztikus lány vagy! Csak rád nézek, és azonnal elalélok! Tapasztaltál te ilyet? Mert én nem! – rázta meg a fejét. Épp közbe akartam szólni, hogy igen én is valami ilyesmit érzek, akárhányszor a szemembe néz, de szinte szünet nélkül folytatta. – Aztán… amikor felmentem a kávézóba. És amikor megláttalak zokogni… - sóhajtott egyet. – Istenem, majd megszakadt a szívem. Borzalmas volt, hogy sírni láttalak! Tudod mit akartam tenni? Meg akartalak ölelni! Igen, és megvigasztalni. Bár akkor nem értettem még, hogy miért! Aztán hozzám vágtad azokat a szavakat és elmentél. Ekkor jöttem rá, hogy mi történik velem! Igen, Arabella! Magam sem tudom, hogy érted el. De határozottan akarlak téged! Senki mást, csakis téged! – nézett a szemembe a mondata végén, majd nagyot sóhajtott.
Sokkolt ez az egész, és kellett néhány perc, hogy felfogjam az előbb elmondottakat. Szóval… röviden, akar engem. Az előbb mondta ki. Ahhoz képest, hogy csak annyit akartam, hogy kimondja, hiányoztam neki, elég hosszas monológot vázolt fel nekem. Persze örültem, de ugyanakkor kicsit megrémültem, mert az egészet olyan dühös tekintettel hadarta el, hogy azt hittem, én vagyok minden érzéséért a hibás. Most mit mondjak neki? Mondjam el, mit éreztem az egész szitu alatt? Úgy lenne fair. De… nem! Mivel azt hiszem egyértelmű, hogy én is valami ilyesmit éreztem. De, hogy lehet, hogy ennyire félreértettük ezt a dolgot? Mert gyakorlatilag mindkettőnk azt hitte, hogy nem kedveljük egymást, holott meg pont az ellenkezője történt. Jó megállapítás Arabella! Gratulálok!
Megvártam, míg leül Jake az előbbi helyére és egy kis csönd múltán, megköszörültem a torkom, majd kinyitottam a szám.
- Akkor… most, hogy így kaptam egy szép monológot tőled, talán kezdhetnénk valamit ezekkel az… érzésekkel. Nem?
- Alap esetben azt mondanám, hogy rendben, de elég bonyolult ez – ráncolta a homlokát.
- Mi olyan bonyolult ezen? – hőköltem hátra meglepetten.
- Hát… az, hogy her…
- Az egy dolog! – vágtam a szavába. – Most nem vagyok hercegnő. Arabella vagyok. Valójában nem is érzem magam hercegnőnek – csattantam fel.
- Oké – húzta el tágra nyílt szemekkel.
- Szóval? – húztam fel a szemöldököm.
- Szóval… itt maradsz, és… meglátjuk mi lesz.
- Úgy érted, megpróbáljuk nem kitépni egymás haját? – próbáltam kissé viccet faragni ebből a szituációból, mert láttam rajta, hogy még mindig feszült kicsit.
- Úgy – mosolyodott el végre.
- Oké.– bólintottam.
Persze tudtam, hogy a meglátjuk-mi-lesz duma mögött nem az állt, hogy néha elbeszélgetünk, és elleszünk egymással, hanem más. Mélyebb. Mivel kétlem, hogy ilyen érzésekkel csak úgy el tudnánk sétálni egymás mellett. Ráadásul még mindig bennünk van az a szenvedély, szóval nem lepődnék meg, ha minden este egy ágyban kötnénk ki. Valójában örülnék is neki. Micsoda gondolat, hangzott egy hang a fejemben. Most miért? Szeretem, ha ott van mellettem. És most már hiába tagadom, bevallom, hogy igen is, imádom az érintését. És azt, ahogy megölel. Ráadásul miért állnék ellent neki? Semmi értelme!
Egy ásítást fojtottam el, miközben az ablak felé fordítottam a fejem, és döbbenten néztem, hogy már korom sötét van odakint. Ilyen sok idő telt volna el? És mivel nekem holnap meló van, így semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy lefeküdjek.
Feltápászkodtam a kanapéról és a szoba felé vettem az irányt lassú léptekkel. Átfutott az agyamon, hogy vajon Jake, hogy tervezte az éjszakát, de érezve, hogy nem mozdul ülő helyzetéből, rájöttem, hogy a régi felállásban szeretne aludni, ám én nem ezt akartam.
Megálltak a lépteim és vállam fölött visszanéztem rá.
- Nem jössz? – húztam fel a szemöldököm.
Összeráncolta a homlokát és szűkített szemekkel meredt rám.
- Azt hittem, zavarlak, ha ott vagyok – mondta egy kis csönd múltán.
- Elvégre, minden percben figyelned kell rám, nem igaz? – mosolyodtam el kajánul.
- Hát… de. – bólogatott felcsillant szemekkel.
- Akkor ideje elkezdeni az őrködést – vetettem oda ugyanazzal a mosollyal.
Majd ismét az ajtó felé kezdtem araszolni. Egy percbe sem telt. Azonnal hallottam, hogy nyikorog a kanapé, és léptek közelednek felém. Megálltam az ajtóban. Éreztem, hogy ott van a hátam mögött. Egyből elöntött a forróság, és bizseregni kezdett a testem. A szívem vadul verdesett, és mély levegőket kellett vennem, hogy ne veszítsem el a fejem. Lassított tempóban megfordultam és rá emeltem tüzes tekintetemet. Buján csillogott a szeme és egyértelműen éreztem, hogy csak úgy ontja testéből a forróságot. Mélyen belefúrta tekintetét az enyémbe, és a lélegzetem is elállt, ahogy ismét rabul ejtett. Néhány másodpercig farkas szemet néztünk egymással, majd egy könnyed mozdulattal Jake szenvedélyesen ajkaimra vetette magát, és magunk mögött becsapva az ajtót átadtuk egymást az éj elsöprő erejének…