15. Fejezet - Bezárt szív

Hy boys? and girls! Itt a következő fejezet! Mielőtt bárki leszidna Damon miatt előre szólok, hogy nem kell aggódni, mert nem tűnik el. Ezt majd megértitek, ha a végére értetek:D Köszönöm az 51. rendszerest:D És az előző részhez a kommenteket!

Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!

Puszi:Molly

"Azzal, hogy falat húzol a szíved köré nem véded meg magad, csak kizársz másokat, akik fontosak lehetnének."

Másnap viszonylag korán keltem. Miután felnyitottam a szemem, megnyugodva észleltem, hogy Jake még mélyen alszik. Annyira jól esett volna, tovább mellette pihenni, de eszembe jutott, hogy fel kell hívnom a főnökömet, így óvatosan kimásztam mellőle, majd magam mögött bezártam a szobaajtót, és a telefonhoz igyekeztem. Beütöttem a már ismert számot, és néhány csörgés után fel is vették. Tudtam, hogy nem szabad az igazságra hagyatkozni, ezért azt találtam ki, hogy az egyik barátom nagyon beteg lett és nekem kell ápolnom. Bár a főnök először nem akart engedni, de egy kis győzködés után, végül belement az egy hetes szabadságba. Miután letettem, lassan és csöndben visszamentem a szobába, ahol felöltöztem, és újra a még mélyen alvó Jake-t magára hagyva úgy döntöttem, hogy készítek neki valami reggelit. Most kipróbálhatom a tőle tanult dolgokat! Gondolkodnom kellett, hogy olyat válasszak, amit nem tudok elrontani. Végül a pirítósnál maradtam, hiszen azt csak bele kell tenni a sütőbe, aztán megvajazni és körülbelül ennyi a tudomány.
Felálltam egy székre és levettem a pirítós sütőt a szekrény tetejéről, azután elővettem a kenyeresből néhány szelet kenyeret, majd szétvágtam őket, és a már épp kellőképpen meleg sütőbe beletettem. Addig, amíg kész nem lett, előmatattam a hűtőből a vajat, és feltettem főni egy kancsó teát is.
Hirtelen a szobából jövő nagy mocorgásra lettem figyelmes, és egyből odamentem, mert gondoltam, hogy Jake máris nem bír az ágyban maradni. Ha kell, oda kötözöm!
Kinyitottam szélsebesen az ajtót, és megnyugodva figyeltem, hogy csak megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni.
- Kicsit hangos voltál éjszaka – jegyezte meg pimasz mosollyal. Már megint kezdi! – Horkoltál.
- Mikor jót akarok, te még akkor is kötekedsz? – dorgáltam le felhúzott szemöldökkel. – És nem hiszek neked, mert nem szoktam horkolni!
- Oh – mosolygott. – Miféle jót akarsz? Mert akkor inkább minden nap eltöretem a fél oldalamat – mondta gúnyosan.
- Ez nem volt vicces! – komolyodtam el. – És képzeld, hogy reggelit készítek.
- Te? – szökött egekbe a szemöldöke.
- Én! – vágtam rá.
- Te? – ismételte újra.
- Olyan nehéz ezt elhinni?
- Hát… - vonta meg az ép vállát.
- Vigyázz a másik oldaladra, mert még összeverem – mosolyodtam el viccnek szánva.
- Akkor nem lenne hová bújnod – vágta rá a huncut mosolyával.
Ezúttal nem tudtam visszavágni, mert igazat adtam neki… de csak belül. Kívül teljesen az ellenkezőjét mutattam, és mint aki bevágta a duzzogóst, ingatott fejjel fordítottam neki hátat.
- El ne menj! – szólt utánam nevetve.
- A konyhába jövök, te ökör! – jegyeztem meg.
Jó kedve volt, és nagyon örültem, hogy sokkal jobban érzi magát. Csak ekkor jutott eszembe, hogy ők gyorsabban gyógyulnak, mint a normális emberek. Hát persze! Különben szerintem nem élte volna meg a reggelt, ha ugyanolyan ember lenne, mint én. De vajon, hogy most már a vére a testemben van, én is hamarabb gyógyulok? Lehetséges. Majd megkérdezem tőle.
Mire visszaértem pont kidobta a kenyereket a sütő, és megvajaztam, majd megvártam, míg kész lett a tea. Egy tálcára rátettem őket és vigyázva, hogy ne löttyenjen ki a tea, óvatosan lépkedtem, de belebotlottam a beteg személybe, és bosszúsan néztem fel rá.
- Menj vissza az ágyba! – parancsoltam rá.
- Miért? – mosolyodott el pimaszul.
- Ne bolondozz most – húztam fel a szemöldököm. – Azért, hogy pihenj. Gondolom.
- Hm… reggeli! – nézett le a tálcára. – Mondd csak mivel érdemeltem ezt ki?
- Azzal, hogy megverettetted magad egy semmiségért.
- Semmiség neked, hogy elrabolt az a semmirekellő? – komolyodott el. – Ha úgy tudom, hogy még ott is őt fogod védeni, akkor nem mentem volna érted.
- Most azt akarod, hogy megharagudjak rád, és itt hagyjalak ilyen állapotba? – komolyodtam el én is, hiszen már épp azon a szinten voltam, hogy majdnem csak megsértődtem rá.
Sóhajtott egyet Jake, és egy pillanatra elgondolkodott, majd újra szóra nyitotta a száját.
- Jó – morogta.
- Egy bocsánat azért jól esne – húztam fel a szemöldököm várakozóan.
- Inkább te kérhetnél bocsánatot – horkant fel.
- Nem fogok bocsánatot kérni a semmiért. De szerencséd van, hogy most túl engedékeny vagyok, és nem sértődök meg. Úgy, hogy most szépen húzd vissza a hátsód az ágyba, vagy komolyan rád borítom ezt a forró teát – néztem rá meghatározóan.
Persze nem borítottam volna rá a teát, mert nem akartam összeforrázni a bőrét, de szerencsére bejött a kis „fenyegetésem”, mert pár másodpernyi csönd után, Jake megfordult és visszavánszorgott az ágyba, én pedig utána mentem.
- Akkor most te leszel a nővérke? – mosolyodott el jobb kedvre derülve.
- Ne is álmodj róla! – vágtam rá.
- Hm… legalább a konyhát épségben hagytad – jegyezte meg gúnyosan.
- Ne gúnyolódj velem! – szűkítettem össze a szemem. – Legalább értékelhetnéd, ha már megcsináltam. Amúgy se értem miért viselkedsz most velem így.
- Csak viccelek.
- Hát most elég rossz a humorérzéked. Vagy várj, most kell nevetni? – kérdeztem visszavágó gúnysággal.
- Na, és most ki gúnyolódik? – húzta fel a szemöldökét.
- Hagyjuk – ingattam a fejem.
- Te legalább jól vagy? – Meglepetten figyeltem fel hamar változó hangnemére, ami most már az aggódást mutatta.
- Igen, persze – bólintottam.
- Nem bántott Damon? – ráncolta a homlokát.
- Dehogy! – vágtam rá. – Tőled akart megvédeni.
- Persze! – horkantott fel. – Azért csókolt meg igaz? – húzta fel a szemöldökét.
- Azt hittem, hogy… - néztem rá meghökkenve, mivel abban reménykedtem, hogy nem látta.
- Most már elárulhatom, hogy nem csak egy sima haver akart lenni.
- Erre én is rájöttem okos tojás! – mondtam semlegesen.
- De szerintem jobban élvezte, hogy borsot tört az orrom alá. Kétszeresen is – motyogta az orra alatt.
- Oh, szóval féltékeny voltál? – mosolyodtam el kacéran.
- Én? – kérdezte felháborodottan. – Na, ne nevettess.
- Jacob Black nem lehet féltékeny?
- Nem vagyok az a fajta – vonta meg a vállát.
- Aha, értem. Akkor azért voltál mindig dühös, amikor vele voltam és azért akartad megölni, hogy megvédj?
- Igen – bólintott rá.
- És közben nem is voltál féltékeny?
- Nem – ingatta a fejét.
- Hát persze – csipkelődtem vele.
- Miért nem tudod elhinni? Sőt, azt sem tudod, milyen az, ha egy ember féltékeny.
- Képzeld, hogy felismerem, ha valaki féltékeny.
- Na, ne mondd! – vágta rá.
- De, mondom!
- És hogy viselkedik egy féltékeny ember?
- Pont úgy, ahogy te! – mosolyodtam el gúnyosan.
- Megint tévedsz!
- Mondogasd csak magadnak – vontam meg a vállam lazán. – És mit csinálsz, ha Damon megint elrabol?
- Utánad megyek és bezárlak egy pincébe!
- És, ha önszántamból megyek vele? – húztam fel a szemöldököm. Ahogy gondoltam, Jake-nek egyből lerogyott a mosoly az arcáról, és helyette a düh vette át. Persze nem gondoltam komolyan, hogy Damonnal elmennék ezek után, de azért kíváncsi voltam, hogy reagál Jacob. – Na és, most ki a féltékeny? – dörgöltem az orra alá elmosolyodva.
- Jól van – morogta. – Ez nem féltékenység. De örülnék, ha leszállnál a témáról. Lapozzunk inkább.
- Miért nem tudod bevallani?
- Nincs mit bevallanom – vonta meg a vállát. – Lapozz, kérlek!
- Jól van. Akkor miért voltál távol? Erre még mindig nem kaptam meg a választ. – Jake megfeszült egy percre, majd lehorgasztott fejjel válaszolt.
- Őrjáraton voltam.
- Két teljes napon át?
- Ühüm – bólogatott.
- És amíg nem tudtam a titkodról, addig hogy, hogy nem voltál őrjáratozni?
- Voltam – vágta rá. – Este. De hál’ sosem keltél fel.
- Vagy csak nem tudsz róla. Ugyanis, volt olyan, hogy felkeltem és üres volt a ház. Mindig meg akartam kérdezni, de sosem volt rá alkalmam.
- Most már tudod.
- Akkor sem hiszem el, hogy két teljes napon át csak azt csináltad.
- Mit akarsz, hogy mit mondjak? – kérdezte ingerülten.
- Mondjuk, beszélhetnél az érzéseidről.
Jake elnémult és mintha nem is hallotta volna a szavaimat, ette tovább a reggelijét. Tegnap este, amit Kim mondott, valahogy a fejemben ragadt. Ki akartam deríteni, hogy érez-e irántam valamit, vagy csak tényleg ilyen nagy a védelmező ösztöne. Mert most már kezdem én is bevallani magamnak, hogy talán többet érzek iránta, mint vonzódás. Mindazok ellenére, hogy sokszor kihoz a sodromból, valami furcsa, de még annál is jobb érzés kerül a testembe, ha megérint, és nem vonzódásról beszélek, mert azt már tudom, hogy teljesen más érzés. Mintha megnyugodnék mellette, és biztonságban érzem magam. Meg akarom ismerni az érzéseit, és azt akarom, hogy bízzon bennem. Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha már valahol találkoztam volna vele, holott ez valószínűleg lehetetlen.
Néhány percnyi csönd állt be közöttünk, majd ismét megszólaltam.
- Hahó! Hozzád beszélek? – néztem rá.
- Miért olyan fontos az? – ráncolta a homlokát.
- Mert érdekel – vontam meg a vállam.
- Te mit érzel irántam?
Elakadt a lélegzetem, hogy most ő kérdezett vissza. Féltem megosztani vele az érzéseimet iránta addig, míg ő nem mondja el. Így megpróbáltam valahogy magamról elterelni a szót.
- Kim mondta, hogy sosem beszélsz az érzéseidről.
- Ne terelj – mosolyodott el pimaszul.
- Te tereltél. Rólad volt szó, nem rólam.
- Elmondtam a titkomat, te is mondj valamit.
- Azt már letudtuk. Most az érzésekről volt szó, nem a farkas lényedről.
- Félsz még tőlem? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem – vágtam rá. – Kellene?
- Nem – ingatta a fejét. – Csak vigyázz, nehogy felhergelj.
- Eddig is megálltad, hogy ne változz át, akkor utána is meg fogod.
- Te azt honnan tudod? – húzta fel a szemöldökét sejtelmes mosollyal.
- Tudom, és kész – vágtam rá. – Különben is azt mondtad, hogy sosem bántanál.
- Igaz – bólogatott egyet értően.
- És ez a kis harc, nem bontja fel a szerződést? – jutott hírtelen eszembe.
- Én szívesen felbontatnám de… nem hiszem – ingatta a fejét. – Csak akkor bomlik fel, ha emberre támadnak és, ha a mi területünkön vadásznak.
- Az a házikó nem a területeteken volt?
- Nem – vágta rá. – Ha jól értelmezem, most arra törekszel, hogy felbontsuk a szerződést?
- Dehogy! – kiáltottam fel. – Isten őrizzen! Csak kíváncsi vagyok.
- Már azt hittem.
- Nem örülnék, ha Damon megölne, vagy ha te ölnéd meg őt.
- Szóval féltesz? – mosolyodott el kacéran.
- Erre nem válaszolnék, köszönöm! – emeltem fel a fejem büszke tartással, majd eszembe jutott a gyorsan gyógyulós kérdés, így terelve erről a szót, rá kérdeztem. – Amúgy, most már akkor én is olyan hamar gyógyulok meg, mint te?
- Ezt hamar kideríthetjük – motyogta rejtélyesen. Váratlanul előrántott valami szúrós üvegdarabot, és gyors mozdulatokkal a kezébe vette a karom, majd végig húzta az üveget rajta, amiből egyből elkezdett a vér folyni, én pedig felsikoltva húztam el tőle a kezem.
- Most miért tetted ezt, te semmire… - akartam egy csúnya szitkozódásba kezdeni, de látva a gyorsan gyógyuló karomat, megállt bennem a szó. Megdöbbenten figyeltem, hogy alig néhány másodperc múlva már semmi nem látszott, az előbb sebesült karomon. – Hát ez… - nyögtem ki meghökkenve.
- Tudom. Szinte hihetetlen. De elhiheted azért – mondta nyugodt hangon. Feleszméltem és immár dühös arckifejezéssel néztem rá.
- És mi van, ha nem gyógyul meg gyorsan? Akkor engem is ápolgathatna Carlisle? Vagy mit tettél volna? Egyáltalán tudtad, vagy nem? – dorgáltam le.
- Persze, hogy tudtam – vonta meg a vállát. – Különben nem csináltam volna. Ne légy ilyen kis méregzsák. Legalább ha elvágod, az ujjad nem fogsz nyavalyogni. – Megint csak meglepetten néztem rá, de utolsó szavai, ahogy eljutottak az elmémig, harag vette át az érzéseimet.
- Képzeld, hogy nem nyavalygok – horkantam fel.
- Nem-e? – húzta fel a szemöldökét. – Akkor az előbb mit csináltál?
- Azt nem nyavalygásnak hívják, hanem dühösségnek.
- Vagy csak megijedtél. Ugyanaz.
- Nem ugyanaz – vágtam rá. – De várjunk csak – ráncoltam a homlokom. – Te aztán értesz a szó eltereléséhez. Az érzéseknél jártunk – tettem csípőre a kezem várakozóan.
- Hagyjuk már ezt – komolyodott el. – Azt hiszem egyértelmű, hogy nem fogok neked az érzéseimről beszélni.
Faragatlan tuskó! Rosszul esett, hogy így adta a tudtomra, és úgy döntöttem, hogy nem fogom tovább faggatni. Nem erőltetem. Viszont tényleg megharagudtam rá-e kijelentésére, így sértődötten álltam fel mellőle.
- Rendben – böktem ki hűvös arccal.
Majd hátat fordítva neki, a konyhába indultam, s út közben rávettem magam arra, hogy a serpenyők mögé álljak és készítsek valami ebédet is. Legalább itt kitanulom a házi asszonyságot. Mert ugye most Jake-re nem számíthatok, főleg, hogy így megbántott, de azt se akarom, hogy egész nap egyszerű ételeken legyünk.
Előszedtem a receptes könyvet, és végül a makaróninál maradtam, ami viszonylag könnyűnek bizonyult, sőt nem utolsó sorban az egyik kedvenc ételem is. Így a leírásnak megfelelően, elkezdtem készíteni, közben az előbbieken gondolkodva. Vajon miért nem akar az érzéseiről beszélni? Pedig tényleg érdekelnek és megbízhatna bennem. De akkor legalább én elmondhattam volna neki, hogy mit éreztem tegnap. Vagy… Nem! Addig amíg, ő nem beszél, addig én se fogom kiteregetni a szennyesemet! Lehet, akkor ez a húzza-vonna fog menni mindig, amilyen makacsak vagyunk. Mert igen. Erre már rájöttem, hogy mindketten ugyanolyan önfejűek vagyunk. Pedig a barátai szerint érez valamit irántam, még sem akarja elmondani. Vagy ők is tévednek, és lehet, ha elmondanám neki az érzéseimet, bolondnak nézne és kinevetne. Ha ez megtörténne, akkor pedig muszáj lennék elköltözni a szégyenkezés miatt, mert biztos nem egyszer az orrom alá dörgölné, én meg fülig pirosodnék. Bár, mit is beszélek, hiszen ő egy nőcsábász. Hogyan is képzelhetem azt, hogy bármilyen érzelmet fűzne irántam, a vonzódáson kívül. Egyáltalán azt se tudom, hogy mit érzek iránta. Vagyis pontosan nem tudom. Hercegnő létemre ilyenkor olyan butának érzem magam. A szüleimnek köszönhetően sosem érezhettem komoly érzelmeket, és tessék, most fogalmam sincs, hogy ezek mit jelentenek.
Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, és immár Jake helyét, Damon vette át. Vajon mit akart elérni azzal, hogy elrabolt és felhergelte Jake-et? Lehet, tényleg tetszek neki, és… de akkor se legyen ilyen önző. Hogy jön ő ahhoz, hogy elrabol, mert valaki más tetszik. Mit beszélek én te jó ég! Tényleg ki mondtam, hogy tetszik nekem Jake? Habár szerintem nincs olyan nő, akinek ne tetszene. Jó képűségével és sármos személyiségével bárkit megkaphat. Még engem is. Pedig eszembe sem jutott az első csókig, hogy pont vele… szóval értitek. Most pedig azon gondolkodok, hogy valóban érzek-e iránta valamit. És tessék! Már megint Jake-nél járok! Ha tényleg nem érez irántam semmit, aztán egy nap megint valami nőjével fog ide állítani? Biztos, hogy összetörnék és most nem csak egy kis megsértődésről lenne szó. Bár az eset után nem történt meg még egyszer, de ki tudja. Még nem ismerem annyira. Pedig nagyon szeretném, ha elmondaná, hogy érez-e valamit irántam. De azt is szeretném tudni, ha nem, mert akkor én sem úgy néznék rá onnantól kezdve. Úgy sem fogom elérni, hogy beszéljen.
És mi van ha… Nem! Ez gonosz lenne! Pedig jó ötlet. Igen! Ezt fogom tenni! Minden erőmmel azon leszek, hogy ellenálljak neki, és amíg nem beszél, addig ne is álmodjon arról, hogy velem fog aludni. Azonban amíg felgyógyul övé az ágy, én meg a kanapéra költözök arra a néhány napra, de utána minden a régi kerékvágásban fog tovább menni. Ha valóban érez irántam valamit, akkor be fogja vallani. Ha pedig nem, akkor nem hiszem, hogy próbálkozna nálam, mert a barátai állítása szerint hamar ráun egy nőre. Abból pedig úgy is érteni fogom, hogyha tényleg nem táplál irántam erősebb érzelmeket.
- Most komolyan ezen sértődtél meg? – hallottam meg az ismerős hangot, és ijedten fordultam meg, azt sem tudva, hogy miről beszél.
- Tessék? – húztam fel a szemöldököm.
- Haragszol rám?
- Nem… vagyis – Váltottam komolyabb hangnemre. – Igen! – vágtam rá hűvös arccal, a nemrég folytatott beszélgetésünk miatt. Hiszen attól, hogy kifurdaltam magamban a tervemet, még a beszélgetéssel is próbálkozok. Láttam arcán a hezitálást, és végre elkezdtem reménykedni abban, hogy talán most megtört, de még is tévedtem.
- Te főzöl? – tért ki a téma alól. Már meg sem lepődtem rajta.
- Igen, képzeld – mondtam gúnyosan.
- És majd én is kapok belőle? – váltott a huncut mosolyára.
- Gondolom – fordultam vissza a serpenyőhöz semleges hangnemmel.
- Nézd… - Éreztem, hogy egy lépést közelebb jön, és végre hangjában egy kis szánalmat hallottam meg. – Nem szeretek az érzéseimről beszélni. Egyáltalán miért akarsz tudni róluk?
- Mert érdekel?! – fordultam meg felhúzott szemöldökkel.
- Már miért érdekelnének – motyogta semlegesen, a kanapéra csusszanva. – Te mindig a kis Damonoddal vagy elfoglalva.
- Látod itt valahol Damon-t? Mert én nem! Vagy a vámpíroknak olyan képességük is van, hogy láthatatlanok tudnak lenni?
- Nincs – morogta.
- Akkor meg ne gyere nekem mindig Damonnal – dorgáltam le. – Egyébként se mondhatod azt, hogy vele több időt töltök, holott te mész el mindig és magamra hagysz. Simán mehettem volna hozzá, mert jó társaság volt eddig.
- Eddig? – húzta fel a szemöldökét csillogó szemekkel.
- Hogy neked milyen jó hallásod van ilyenkor – jegyeztem meg. – Igen, eddig. Mert kétlem, hogy a barátok önzőségből elrabolnák a másikat.
- Önzőségből?
- Ne tettesd már a hülyét – néztem rá felháborodottan. – Még is miért rabolt volna el Damon?
- Gondolom azért, hogy borsot törjön az orrom alá – motyogta nyugodt hangon.
- Is – vágtam rá. – És azért mert nem akarja, hogy a közelemben legyél.
- Tudom – morogta. – Elmondta, hogy mindent megtesz azért, hogy ne csak barátként tekints rá.
- És te ezért ölni is képes lettél volna?! – mosolyodtam el, reménykedve abban, hogy talán most kiszedek belőle valamit.
- Elárulom, hogy csak azért nem szedtem szét, mert nem akartam megölni – mondta gúnyosan.
- És persze te jártál pórul – bólogattam csipkelődve.
- Az is miattad van – vágta rá.
- Mi? - horkantam fel. – Én próbáltalak leállítani, nem emlékszel?
- Hát igen, és ha már itt járunk, akkor, ha azt mondom neked, hogy menj onnan, akkor tedd meg.
- Mert? – húztam fel a szemöldököm.
- Mert könnyen úgy járhatsz, mint Emily – emelte fel a hangját ingerülten.
- Ne kiabálj velem jó? Nem vagyok se süket, se bolond. Megértem, ha szép szóval is mondod.
- Akkor meg ne akadékoskodj mindig.
- Tényleg – kaptam észbe. – Neked meg bocsánatot kellene kérni, amiért ordítottál velem.
- Nem hogy hálás lennél, amiért megmentettem az életedet. Kétszer is.
- Egyszer – helyesbítettem. – És köszönöm.
- Szívesen – motyogta halkan. – De mondjuk, ha nem mentem volna utánad, akkor megvárod, míg átváltoztat vámpírrá?
- Mi van? – húztam fel a szemöldököm meglepetten. – Dehogy változtatott volna át.
- Pedig megtette volna – bólogatott. – Mert azt akarja, hogy az övé légy.
- Tök jó – morogtam. – Két tűz közé kerültem. Az egyik egy forrófejű farkas, a másik meg egy hideg vámpír. – Jake hangosan felhorkant erre, de mintha észre se vettem volna reagálását, folytattam. – Ráadásul állítólag mindkettő meg akar védeni a másiktól. És mi van, ha nem kell a segítségetek? Tudok én magamra vigyázni.
- Pedig ezen a környéken, nagyon is kell a segítségem.
- Honnan tudod, hogyha elmész innen, nem fog itt rám támadni egy vámpír?
- Onnan, hogy a szagom miatt, egy vérszívó se lépne be ide.
- Milyen szagod miatt? – húztam fel a szemöldököm. Jake sóhajtott egyet, majd egy rövid csöndet követve, folytatta.
- A vámpíroknak… hogy is mondjam. Szóval nem bírják a vérfarkasok szagát, és mi sem bírjuk az ő szagukat.
- Oh – eszméltem fel. – Damon még is ide jött.
- Nagyon elszánt volt. – Ezúttal most én vettem egy mély levegőt, majd csak utána szólaltam meg.
- Hová csöppentem, édes jó Istenem – ingattam a fejem. – Tudtad, hogy ez fog történni, amikor segítettél rajtam?
- Nem – vágta rá.
- Akkor is fura. Egy perc alatt az életem hatalmas fordulatot vett. Megtudtam, hogy nem csak anyám meséiben léteznek a vámpírok és a vérfarkasok.
- Várj, mit mondtál? – ráncolta Jake a homlokát.
- Hogy az életem hatalmas fordulatot vett…
- Nem azt. Utána.
- Anyám mesélt nekem kicsi koromban ilyen fura történeteket. – Jake csöndben gondolkodni kezdett, közben végig engem pásztázva tekintetével. Egyből valami hihetetlen jutott az eszembe, de mielőtt Jake felhozta volna, gyorsan kimondtam – Nehogy azt mondd, hogy anyám is vámpír, vagy farkas, mert menten kiugrok egy autó elé.
- Nem – ingatta a fejét. – Nem hiszem. De miket mondott pontosan?
- Semmi különöset – vontam meg a vállam. – Csak olyasmiket, hogy az Eredeti vámpírok nagyon erősek, és szinte meg sem lehet őket ölni. Meg, hogy a farkasok a vámpírok ölésére vannak kiképezve, és még néhány általános sztorit, amik a filmekbe is vannak.
- És ő honnan tud ilyeneket?
- Nem tudom. Sosem kérdeztem.
- Érdekes – gondolkodott el újra.
- Úgy tudom, hogy anyám nemes családból származik, ezért ne is jusson az az eszedbe, hogy valami köze van hozzátok vagy a vámpírokhoz.
- És nem ismered a családját? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem – ingattam a fejem. – Mert meghaltak.
- Ühüm, értem – ráncolta a homlokát. - Hm… ez tényleg érdekes, de kétlem, hogy bármi köze lenne anyukádnak ehhez a misztikus világhoz.
- Végre ebben egyetértek veled – bólogattam felsóhajtva.
El is felejtettem, hogy miről volt szó, de úgy gondoltam, hogy nem tudom Jake-t rábírni arra, hogy beszélgessünk az érzékenyebb dolgokról, ezért nem is hoztam újra szóba. Majd kellő pillanatban.
Visszafordultam a sütőhöz, és csöndben folytattam a makaróni elkészítését. Persze közben Jake beszólásai elengedhetetlenek voltak, és néhányszor újra szócsatába keveredtünk, de a végén mindig valamelyikünk elviccelte az egészet. Próbáltam rá parancsolni, hogy menjen vissza az ágyba, de makacs módon ellenszegült a szavamnak, így folyamatosan azt nézte, hogy mozgok a konyhában, engem pedig az eléggé zavart. Főleg, mert néhányszor csetlettem-botlottam és ő meg jókat nevetett rajtam. Mondanom sem kell, hogy megkapta a bosszús pillantásaimat, amikre mindig elhallgatott, de utána ugyanúgy nevetett rajtam. Nem vettem zokon, mert én is nevetnék magamon, ha kívülről látnám a dolgokat. Muszáj bevallanom, hogy nem vagyok konyhatündér, de azért az első főztömhöz képest, nem is volt olyan rossz.
Amikor leültünk enni, megvártam míg Jake belekóstol, majd miután megdicsért, büszkén hozzá kezdtem én is. Meglepetten figyeltem, hogy valóban ízlett neki, hiszen percek alatt bedarálta az első tányért, majd utána ismét szedett magának, míg én még mindig az elsőnél jártam. Látta megdöbbent arckifejezésemet, és arra csak annyit motyogott, hogy:
- Farkas éhség, nem tehetek róla.
Miután mindketten jól laktunk, végre Jake-et rávettem, hogy feküdjön le pihenni, mert láttam rajta, hogy már bajlódik a fél oldalán végig menő fájdalmakkal. Szerencsémre hamar el is aludt, így nem kellett hallgatnom a csípős beszólásait, amikre még magamon is meglepődve, most egyáltalán nem idegesített, sőt még nevettem is rajtuk. Nem tudtam mit tehetnék, és mivel semmi dolgom nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy a nappaliban letelepedek a tévé elé.
Unottan kapcsolgattam ide-oda, amikor hírtelen kopogtak az ajtón. Ijedten ugrottam fel, mert nem vártunk vendégeket, kivéve persze, ha a barátai tévednek erre. Egy kis félelem gyűlt körém, mert fogalmam sem volt, hogy most mi fog történni, vagy mire számítsak. Lehet, megint valaki elragad és Embry-ék indulhatnak a keresésemre. Óvatosan lépkedtem az ajtó felé, s közben megpróbáltam némi kukucskálással kivenni, hogy ki lehet az, de semmi egyértelműt nem láttam. Vettem egy mély levegőt, majd kihúzva magam, kinyitottam az ajtót. Ám ahogy kinyílt, arckifejezésem egyből haragos lett, és magam előtt összefonva a karom, felhúzott szemöldökkel álltam meg Damon-ra szegezve a tekintetem.
- Mit keresel te itt? – kérdeztem semlegesen.
- Bocsánatot akarok kérni – hajtotta le a fejét. Egy kis csöndet követve, felemelkedett, és folytatta. – Ne haragudj rám, azért, hogy olyan önző voltam, és azért se, hogy Jake-nek eltörtem a fél oldalát… ismét. Pedig tudtam, hogy semmi esélyem nálad, még is hülyén viselkedtem.
- Rendben – bólogattam megenyhülve. Jól esett, hogy őszintén bocsánatot kért, így már semmi okom nem volt arra, hogy haragudjak rá, és bevallom nem is tudnék.
- Majd Jake-nek is mondd, meg, hogy sajnálom a történteket.
- Oké – motyogtam.
- Szeretnék ezzel el is búcsúzni tőled. Legalábbis egy időre.
- Miért? – ráncoltam a homlokom rosszallóan.
- Elutazom. Ne kérdezd, hogy hová, mert nem mondhatom el. Az ok pedig az, hogy mostanában elszaladt velem a szekér. Az apám… vagyis Carlisle javasolta, hogy menjek el egy kis időre és szellőztessem ki a fejem. Csak remélni tudom, hogy mire visszaérek, még te is itt leszel – mosolyodott el.
- Kár, hogy elmész – húztam el a szám szomorúan. – Kivel fogok akkor a kávézóban bolondozni?
- Itt van neked Jake – vonta meg a vállát.
- Persze – horkantam fel.
- Látom az érzéseiteket is, de bárcsak ne látnám, hiszen mindkettőtökben úgy tombolnak, mint valami két feltüzelt ló.
- Ez nem igaz – morogtam. – Ha jól értettem, akkor látod Jake érzéseit?
- Igen – bólintott.
- Elmondod? – kérdeztem felcsillant szemekkel.
- Nem – ingatta a fejét. – Ezek Jake érzései. Nincs hozzá közöm. Majd elmondja, ha akarja.
- Ez igaz, de… valamit?! Talán?!
- Nem – mosolyodott el. – Bár szívesen kötekednék még vele, de az a verekedés már sok volt nekem is. Annyira feldühödtem, hogy ha nem láttalak volna meg a sok por között, képes lettem volna megölni.
- Damon – suttogtam ledöbbenve. – Ne mondd ezt.
- És ha megöltem volna, akkor most gyűlölnél.
- Igen, talán így lenne de… - ingattam a fejem hitetlenkedve.
- Hidd el, hogy ha eléggé feldühödök, akkor kitör belőlem a szörnyeteg, ezért kell most elutaznom.
- De ugye sietsz vissza?
- Megpróbálok – mosolyodott el. – Remélem ez a tökfej Jake vigyázni fog rád, mert ha nem akkor magam szidom össze.
- Meglátjuk, meddig bírom mellette – vontam meg a vállam.
- Kitartás kislány – veregette meg a vállam mosolyogva. – Ha visszajöttem, majd együtt ugratjuk tovább – kacsintott egyet.
- Benne vagyok – nevettem el magam halkan. – Csak vigyázz magadra.
- Vigyázni fogok. És remélem a barátságunk még megmaradt.
- Mindenképp – vágtam rá. – Már hogy tudnék rád haragudni – ingattam a fejem mosolyogva.
- Rendben – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – De nekem most már mennem kell. Egy óra múlva indul a gépem.
- Hiányozni fogsz – szomorkodtam.
- Te is nekem kishölgy – ölelt magához. Átöleltem én is szorosan, majd egy kis csöndet követve, kibújtunk egymásból.
- Szia – intett az autójához igyekezve.
- Szia – emeltem fel a kezem, és jól megnéztem még Damon-t, hiszen ki tudja, hogy mikor fogom legközelebb látni.
Tényleg nagyon elszomorított, hogy elmegy. De megértem, mert valóban furcsán viselkedett, és ha erre van szüksége, ahhoz, hogy a régi Damon legyen újra, akkor hát tegye meg. Egy biztos, remélem, hogy láthatom, még mielőtt újra Dániába visszatérek. Ha visszatérek. Azonban addig Jake-el kell egy fedél alatt lennem. Nem mintha ez olyan rossz lenne, csak néha igen ám az idegeimre megy.
Még figyeltem távolodó autóját, és ahogy befordult az első kanyarnál, én is így tettem, majd magam mögött becsukva az ajtót, hirtelen megdermedve álltam meg, ugyanis Jake rosszalló tekintettel meredt rám.
- Mi az? – húztam fel a szemöldököm.
- Tényleg bocsánatot kért ez a vérszívó? Tőlem is? – ráncolta a homlokát.
- Honnan tudod? – emelkedett meg újra ezúttal mindkét szemöldököm.
- Másik képesség: ha jobban fülelek, akkor távolról is hallok mindent – magyarázta semlegesen.
- Ja – bólintottam. – És egyébként igen. Bocsánatot kért.
- Biztos csak nyalizni akar nálad – morogta az orra alatt.
- Biztos – vágtam rá felháborodottan. – Legalább benne van annyi tisztelet, hogy bocsánatot kérjen.
- Most ezt úgy mondod, mintha nekem is bocsánatot kellene valamiért kérnem – horkant fel.
- Ha nem bánod, most nem sorolnám. – Erre csak egy újabb felhorkantást hallottam, majd Jake szólalt meg.
- Amúgy is te mindent meg teszel azért, hogy kiderítsd az érzéseimet? – kérdezte gúnyolódva. – Ezúttal, ha belül fáj is, de egyet értek Damonnal. Semmi közötök hozzá – dühödött fel.
- Most mit kell ezen háborogni? – motyogtam nyugodt hangon. – Csak kérdeztem. Örülj, hogy nem mondta el.
- Örülök is – vágta rá.
- De nyugtass meg, hogy te nem látsz a fejembe – húztam fel a szemöldököm kérdőn.
- Miért? Valami rosszra gondolsz? – mosolyodott el kacéran. De, hogy hamar eloszlassam képtelennek tűnő képzeletét, gyorsan visszavágtam.
- Nem! Képzeld, épp arra gondolok, hogy mindjárt jól fejbe kólintlak az egyik serpenyővel – mondtam komoly arccal. Reményeim beválva, egyből lehervadt a mosolya, és meglepettség ült ki az arcára, én viszont ezek ellenére folytattam. – Akkor majd nem csak az oldalad, hanem a fejed is fájni fog.
- Már kutya baja az oldalamnak – mondta ridegen.
- Micsoda hasonlat! – röhögtem fel gúnyosan.
Hallottam dühös fújtatását, ahogy elléptem előle, majd nyugodtan visszaültem a kanapéra, és a távkapcsolót a kezembe véve, folytattam a kapcsolgatást. Váratlanul a kanapé párnája megemelkedett alattam, én pedig kissé ijedten húzódtam össze, ahogy Jake leült dühös arckifejezéssel.
- Szóval szerinted egy kutya vagyok? – szegezte nekem szikrázó tekintetét.
- Az is állat, nem? – húztam fel a szemöldököm.
- Úgy tűnik még is tévedtem veled kapcsolatban – lélegzett mélyeket. – Mert te csak egy öntelt kis hercegnő vagy, aki könnyen meg tud bántani másokat! – húzta össze a szemét rám, majd felpattanva a kanapéról, a szobába igyekezett.
- Azt hittem nem számítanak az érzések – kiabáltam utána gúnyos hangon.
Megdermedve állt meg. Igen, pontosan tudtam, hogy fel tudom ezekkel a szavakkal dühíteni, és abban reménykedtem, hogy az elborult agyával véletlenül kiböki, hogy mit érez irántam. Ám mielőtt megörültem volna, nem tett semmit, hanem egy kis csönd multán, újra elindult és maga mögött becsapta a szoba ajtaját, úgy, hogy szinte még a fal is beleremegett. Most aztán felhúztam! Reméltem, hogy azért annyira nem, hogy átváltozzon, mert akkor rakhatják újra a falakat. Egy biztos, úgy is meg fogom törni, ha megszakadok, akkor is. Nem értem, miért nem akar megnyílni nekem. Még, ha nem is az irántam érzett érzéseit mondaná el, hanem a többit, annak is örülnék. Hiszen elmondta Kim, hogy még az apja halálánál sem beszélt senkivel, csak magában elfojtotta, és ez nagyon nem jó dolog. Bár a hercegnői életem során, én is sok érzésemet elfojtottam, de szerencsére ott volt a kuzinom, Derek, akivel jól megértettük egymást, és ő is úgy gondolkodik, ahogy én, ezért volt bátorságom némelyik mélyebb érzelmemet elmondani neki, még, ha ő túl nyálasnak is gondolta. Rá gondolva, csak most jöttem rá, hogy mennyire is hiányzik nekem. Akármilyen furcsa, de egy kicsit hasonlít Jake-re. Ő is nőcsábász, vicces és nem bírja a visszautasítást. De egy különbözik bennük. Derek nyílt lélek, és nem zárkózik be mindenki előtt. Az apám öccsének a fia. Sosem bírtam az öreg Jason Moontieth-t. Mindig mogorva és ellenszenves. Szerencsére Derek egy csöppet sem hasonlít rá. Az anyja pedig még két éves korában meghalt, így én sem ismertem. Az biztos, hogy a szüleim után ő hiányzik a legjobban.
Most, hogy ilyen hihetetlen és misztikus helyre csöppentem, valóban hiányzott az otthonom. Akármennyire utálom, ha parancsolgatnak nekem, inkább elviselném, minthogy továbbra is itt legyek a vámpírokkal és vérfarkasokkal teli világban. Na, jó. Talán Jake és Damon miatt itt maradnék. Bár ha jobban belegondolok, azért sok előnye is van ennek a helynek és nem kellene félnem attól, hogy elkap egy vámpír, mert Jake itt van, na meg a falka is. Az, hogy egyszer megcsapolt egy vámpír, azért volt, mert a buta eszemre hallgatva, Jake után rohantam a sűrű erdőbe, átgondolás nélkül. De azért még is olyan hihetetlen, hogy az első éjszakámon is Jake mentett meg. Lehet ez valami sorsféleség? Mert ő talált rám, ő hozott ki belőlem új és furcsa érzéseket, és… mindenhol ott van a fejemben. Ráadásul már a vérét is adta, hogy életben maradhassak. Nem mutattam ki neki a hálámat, de valójában belül nagyon is hálás vagyok neki, csak épp nem tudom, hogy hogyan adjam vissza neki azt a sok szívességet, amit tőle kaptam. Nem utolsó sorban vigyáznom kell arra, hogy ne tápláljak iránta túl mély érzelmeket, mivel az is lehet, hogy ő nem ugyanezt érzi, és ha túlságosan beleélném magam, akkor összetörné a szívemet. És így könnyű lesz viszonylag, ha folyton duzzogni fog. Persze azért kíváncsi vagyok, hogy mikor fogja bedobni magát ismét. Lehet, hogy most már sosem?! Át kell gondolnom, hogy mit is akarok Jake-től. Mit akarok tőle? Igazából fogalmam sincs. De van ez az érzés, ami nem hagy nyugodni. Folyton törődni akarok vele, és annak ellenére, hogy sokszor bosszús vagyok rá, magam mellett akarom tudni. Érezni akarom a közelségét, és az érintését. Azt, amit a legforróbb éjszakáinkon nyújtott nekem. A csillogó szeretetteljes tekintetét, a leheletét és a… Arabella Moontieth! Túlságosan beleéled magad! Igaz is! Nem szabad belemennem ezekbe a dolgokba, hiszen akkor elfog a hév, és még a végén én fogok rámászni. Mégis olyan… melegséget és szeretetet sugároz. Nem értem, miért ellenszenves velem, ha komolyabban akarok vele beszélgetni. Lehet megijedt? Mert Kim állítása szerint még nem táplált mélyebb érzéseket senki iránt. De, ha felhozom neki, akkor jégheggyé változik, ami szinte feltörhetetlen. Én akkor is megolvasztom azt a jéghegyet! Ha törik, ha szakad, meg fog nekem nyílni. Bár most nem tudom hogyan tovább, mivel rajtam lenne a sor, hogy bocsánatot kérjek. Még mit nem! Ő sem kért bocsánatot semmiért, pedig olyan pimaszul beszólogatott, hogy sokszor egy pofon kijárt volna neki. De ahogy ismerem a vágyait… nem sok időt adok neki. Néhány napon belül már körülöttem fog legyeskedni ismét. Majd arra az arcra leszek kíváncsi, amikor visszautasítom. Az álla biztos koppanni fog. Vagy nem. Ki tudja. Nem nagyon lehet kiismerni. Az is lehet, hogy valóban már rám unt, és a társaságom helyett egy másik nőhöz menekül. Jézusom! Még belegondolni is szörnyű. Hogy más élvezi a melegségét, és az erős karját. Talán még is jobb lenne elvetni ezt a visszautasítós ötletet. Meglehet, hogy azzal csak elijesztem magam mellől. De várjunk csak! Apám azt mesélte, hogy a férfiak általában azt a nőt akarják, akit nem kaphatnak meg. Akkor még is maradok ennél és bízom abban, hogy Jake is így fog tenni. Foggal, körömmel teperjen értem. Talán féltékennyé tehetném valakivel és akkor egyből elkezdene beszélni. Nem! Mert ha túlságosan felidegesíti magát, az is lehet, hogy átváltozik mindenki szeme láttára. Mégis akármilyen gonosz, csábít ez a gondolat.
De, mivel Jake már majdnem teljesen felépült, hála a gyors gyógyulásának, talán holnap elmehetnék dolgozni. Mert ott mindig van néhány férfi, aki pimaszul kacsingat nekem, vagy szóba akar elegyedni velem, és ha valamelyiküket nem utasítanám vissza, Jake biztosan féltékeny lenne. Nyilván csak akkor, ha ő is ott van. Gonosz vagy Arabella! Viszont, ha ez kell ahhoz, hogy végre bevallja az érzéseit, akkor megteszem.
Egészen beesteledett, mire hirtelen a szobaajtó nyílni kezdett és Jake rám se nézve a fürdőbe vonult. Ahogy hallottam lezuhanyozott, majd mikor újra kijött immár a kötés nem volt rajta. A konyhában magához vett némi ennivalót estére, közben pedig elhadartam neki, hogy holnap elmegyek dolgozni. Nem szólt semmit, csak halkan felhorkant, majd a szobába bezárkózott. Bántott egy kicsit, hogy hozzám se szólt, de tudom, hogy azért van, mert gyakorlatilag egy kutyának hívtam. Emlékszem, hogy Damon hívta így, ezért biztosan még jobban megsértődött rám. Azt hiszem ez is valami bizonyságot tesz a felől, hogy nem csalnak az érzékeim, mert ha valakit nem érdekel az adott személy, akkor arra nem haragszik meg ennyire. Jake viszont ahogy a konyhába egyszer rám pillantott, szinte meg tudott volna fojtani azzal a gyilkos nézésével. Bűntudatom volt. Nem is kicsit. És kételyeim támadtak az elhatározásom végett, mert megfordult a fejemben, abban a néhány másodpercben, hogy talán jobb lenne bocsánatot kérni, de mire észbe kaptam, már a szobaajtó be is csapódott.
Ezúttal rám került volna a sor a fürdésnél, de féltem bemenni a szobába, mivel ott volt minden holmim. Így muszáj voltam átrakni reggelre. Majd hamarabb felkelek, és amíg alszik, nyugodtan megfürödhetek. Igen, így jó lesz! Ám adódott még egy gond. Mibe aludjak?! Bár ezt hamar megoldottam, mivel elintéztem azzal, hogy levettem a nadrágom, és egy szál bugyiba, illetve a rajtam lévő felsőbe maradtam. Előkotortam a kanapé tartójából az ágyneműt, és gondosan megvetettem, majd a konyhában még ittam egy pohár vizet, és kényelmesen befészkeltem magam a tévé elé. Nem sok idő telt el, hamar éreztem a rám ülepedő fáradtságot, amik először a szemhéjaimon jelentek meg, majd az egyre elernyedő testemen is. Ezért kikapcsoltam a tévét, és szorosan belebújva a takaróba, hamar álomra ringattam magam….