14. Fejezet - Can I hug you?

Na hy honeys! Itt a következő fejezet. Mindössze annyit tennék hozzá, hogy ez is eseménydús lesz. 

Remélem tetszeni fog:D

Véleményeket várok!

Puszi: Molly

"Az ölelés oldja a stresszt, növeli az összetartozás érzését, csillapítja a fájdalmat."

/ Jake /

Nem bírtam tovább egyedül ücsörögni a kanapén. Már a gondolat is meggyötört, hogy nem szól hozzám, ezért egy óra szánakozás után, felpattantam és a szoba felé igyekeztem, majd ahogy kinyitottam, megdöbbentség ült ki arcomra. Hová lett Arabella? A nyitott ablakra terelődött a tekintetem, és egyből elfogott a harag. Volt olyan ostoba, hogy kimászott és elment? Ráadásul ilyenkor? Odasuhantam az ablakhoz, és kinéztem, reménykedve abban, hogy talán még megláthatom, de semmit sem láttam. Hogy araszolt ki úgy, hogy meg sem hallottam? Elmélkedtem magamban, de egyszerűen nem kaptam választ arra, hogy, hogy sikerült neki ilyen halkan elmennie. Pedig egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki eme tettet forgatná a fejében.
Már megnyugodtam, hogy még sem megy el, erre tessék. Minden szó nélkül itt hagy. Fájt valahol, mélyen a szívemben és a testemen eluralkodott a szomorúság.
Az ablakról, a bőröndjére vándorolt a tekintetem és újra meglepődtem. Csillogó szemekkel örültem meg annak, hogy még sem ment el. Legalábbis a ruháit itt hagyta. De akkor újra haragot éreztem meg és félelmet, mert hamar megcsapta az orrom a büdös vámpír szag. Ez nem lehet! Elvitte egy vámpír? Megölöm! Mérhetetlen düh és felindultság száguldott át rajtam, és már nem tudtam megakadályozni az átváltozásomat, ezért mielőtt leromboltam volna a fél ház falát, gyorsan kimentem, majd az erdőbe, ugrásból hamar átváltoztam. Jobban beleszagoltam a szagba, és szerencsére még éreztem, ezáltal rögtön az orrom után eredtem. Mélyen az erdőbe jártam már, és egyre haragosabban siettem a szag után. Féltem attól, hogy túl késő lesz már és megöli. De egyáltalán ki lehetett az? Esküszöm, ha meglátom, megölöm! Egyáltalán hogy merészelt bejönni egy olyan semmirekellő az én házamba? Ráadásul miért vitte el pont Arabellát?! Semmi ép gondolat nem jutott az eszembe. Folyamatosan az a kép volt előttem, ahogy megöli őt és ezeket látva, újra és újra nagyobb erőre kaptam.
- Hová sietsz Jake? – hallottam meg Paul hangját.
Nem akartam magyarázkodni, ezért utat engedtem a gondolataimba, hogy Paul is megtudja és így ő is segíthet.
- Te jó ég! Mennyi gond van ezzel a lánnyal – mondta gúnyolódva.
- Ne akard, hogy neked menjek Paul! – fenyegettem meg haragosan.
- Jól van, jól van! De mielőtt egyedül elindulnál megkeresni, javaslom, hogy hívjuk össze a falkát és együtt többre tudunk jutni.
- Rendben – egyeztem bele.
Megálltam, és valóban jó ötletnek vélve, elindultam Sam házához Paullal együtt. Nem késlekedtem, a leggyorsabb erőm szerint siettem oda, majd alig pár perc múlva meg is érkeztünk. Gyorsan visszaváltoztam és magamra rántva a magamnál hordott sortot, idegesen berontottam az ajtón. Szerencsére a falka nagy része itt volt, és látva kétségbeesésemet, mindenki rám szegezte a tekintetét.
- Arabellát elvitte egy vámpír! – nyögtem ki másodpercek múltán.
- És nem tudjuk ki az, illetve, hogy hová vitte – jött be utánam Paul is.
- Mégis ki tenné ezt? – hőkölt hátra Embry.
- Nem lehet, hogy valami régi ellenséged Jake? – mondta mély hangján Sam.
- Nem! – vágtam rá. – Vagyis… - gondolkodtam el és villámcsapásként érve ugrott be a megfelelő megoldás.

/ Arabella /

Fájó fejjel kezdtem magamhoz térni. Nem sok mindenre emlékeztem. Az utolsó emlékem az volt, hogy Jake elmesélte nekem a titkát és az azzal kapcsolatos dolgokat, és… azt hiszem utána átakartam öltözni. Hát persze! Aztán valaki… elrabolt? Nem különösebben hittem el, hogy elraboltak, mert olyan kényelmes ágyban tértem magamhoz, hogy szinte belesüppedtem. Persze ha visszaemlékeztem az ájulásomra, egyből félelem járta át testemet és fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, ki rabolt el, vagy miért tette?! Nem mertem teljesen kinyitni a szemem, mert az is lehet, hogy az elrablóm épp itt ül az ágy mellett és engem figyel. Ezért csak résnyire nyitottam ki, és azonnal az ágy mellé pillantottam, ahol senki nem volt. Jobban kinyitottam, és meglepetten, ugyanakkor megkönnyebbülve figyeltem, hogy senki nincs bent a szobában. Körülnéztem és csodálkozva néztem végig az értékes és antik szekrényeken, illetve a régi stílusú szobán, ami teljesen olyan volt, mint egy nemes szoba. Emlékeztetett a palota szobáira, de még azok is modernebbek néhány fokkal.
A nap aktívan besütött az ablakon, ebből azt gondoltam, hogy már reggel lehet. A berendezésből azt szűrtem le, hogy az elrablóm mégsem lehet olyan szörnyű gazember, sőt talán még félnem sem kellene tőle. A kíváncsiság hajtott, ezért kimásztam a puha és nagy ágyból, majd óvatosan az ajtó felé kezdtem araszolni. Lenyomtam a kilincset, és lassan kidugtam a fejem az ajtón. Milyen furcsa! Sehol senki! Kiléptem a szobából, és a kis folyosón végig mentem, ahonnan még két ajtó nyílt, de eszem ágában sem volt benyitni. Lehet, most esélyem nyílik arra, hogy megszökjek. De állj! Azt se tudom, hol vagyok. Mindegy. A lényeg az lenne, hogy nem lennék az elrablóm karmai között.
Megfogtam a földszintre vezető lépcső korlátját, és halk léptekkel sétáltam lefelé. Nem tűnt olyan nagynak a ház és a lépcső végében lévő kis nappali is erre utalt. Ott sem találtam senkit sem. Már-már kezdtem végre megnyugodni és reménykedni, hogy mégis ilyen könnyű lesz a szökésem, amikor a nappaliból nyíló konyhára hirtelen rápillantottam és megláttam az elrablómat, aki épp háttal állt nekem és valamin ügyködött. Nagyon elkezdtem félni, és egy szó sem jött ki a számon. Fekete bőrdzsekije és fekete farmere, megrémített. Ám amikor jobban megláttam testtartását, mintha valahonnan ismerős lenne. Váratlanul felemelte a fejét, de nem fordult meg. Volt egy olyan érzésem, hogy ismerem ezt az alakot, mégsem voltam biztos benne. Fekete sűrű haja volt és fehér bőre. Rögtön eszembe jutott, hogy talán ez egy vámpír lehet?! De akkor már biztos megtámadott volna. Vagy már megtette, és én is vámpír vagyok?
Gyorsan felemeltem a kezem, hogy megnézzem nincs-e nekem is olyan hófehér bőröm, de megnyugodva nyugtáztam, hogy csöppet sem változott a bőröm színe és nem is éreztem magam furcsán.
Mozdulatomra ismét felkapta a fejét, és most már tudtam, hogy tudja itt állok majdnem csak a háta mögött. Félelmem miatt nem tudtam egy tappottat sem mozdulni, mintha a lábam a földbe gyökerezett volna.
- Jó reggelt Arabella – mondta kedvesen. Hangja arcon csapott, úgy felismertem és meglepődve, ugyanakkor kiengedve minden félelmemet szóltam vissza.
- Damon? – sóhajtottam nagyot.
- Így van – fordult meg mosolyogva.
- Mit csinálsz te itt? – mosolyodtam el megkönnyebbülve.
- Gondoltam éhes vagy. Bár nem vagyok a konyhák mestere, de… egy kis pirítóst még én is össze tudok ütni – vonta meg a vállát.
- Nem erről beszélek – komolyodtam el. – Egyáltalán te hoztál ide?
- Igen – mondta határozottan.
- És mégis miért? – húztam fel a szemöldököm.
- Később! – vágta rá. Kezdett már elegem lenni ebből a „később” szóból, amit Jake is gyakran használt, de most inkább nem szóltam vissza, mert a korgó gyomrom megakadályozta. – Hallom tényleg éhes vagy – fordult vissza a pulthoz.
- Hát… ami azt illeti – vontam meg a vállam.
- Gyere, ülj le – biccentett a szék felé.
Engedelmeskedve leültem oda, majd pár másodperc múlva, már le is rakta elém a pirítóst, de ismét meglepődtem, hiszen csak nekem csinált, ő pedig nem evett. Aztán eszembe jutott, hogy ő vámpír, és egyből arra gondoltam, hogy biztosan nem eszik ilyet, ezért nem kérdeztem inkább rá.
Ahogy átfutott az agyamon a vámpír szó, megfeszültem mellette, mert bár említette Jake, hogy nem bántanak, de én még is feszéjezve éreztem magam.
Miután megettem, Damon felállt, és a kanapé felé biccentett, jelezve, hogy menjek utána. Engedelmeskedtem, de úgy, ahogy tegnap este, a kanapé másik sarkába húzódtam, majd figyelmesen Damonra tekintettem.
- Nem bántalak Arabella – mormolta kedvesen. De mintha meg se hallottam volna. Sok kérdésem volt hozzá, ezért hamar fel is tettem az elsőt.
- Miért raboltál el?
- El fogok mindent magyarázni, de később! Nem szeretnél többet tudni a vámpírokról?
- Honnan tudod? – akadt el a lélegzetem megdöbbenésemre.
- Kishölgy, én látom mindenkinek a gondolatát. Így a tiedet is.
- Ez nem lehet – sikítottam fel halkan.
- De! – vágta rá. – És bevallom nagyon meglepődtem, hogy nem ijedtél vissza tőlem.
- Nem sok kellett hozzá – motyogtam az orrom alatt.
- Szóval… szeretnéd, ha mesélnék rólunk? Tudom, hogy kíváncsi vagy! – mosolyodott el.
- Hát… nem is tudom – vontam meg a vállam. – A legjobban most arra lennék kíváncsi, hogy miért kellett elrabolnod, amikor elmentem volna veled úgyis, ha szépen kéred.
- Később! – morogta immár ingerültebben, mire jobban összehúztam magam, mivel sosem láttam Damon-t ingerültnek és tudva, hogy szörnyeteggé is változhat, kicsit megijedtem.
- Nem vagyok szörnyeteg! – morogta.
- Örülnék, ha nem minden percben az én fejemben kotorásznál! – húztam el a szám gúnyosan.
- Nem tehetek róla. Csak úgy tombolnak a gondolataid.
- Hát persze – méltatlankodtam ezúttal én.
- Szeretnéd tudni az élet történetemet? – Azonnal felcsillant a szemem, hiszen érdekelt, hogy hogy változott át vámpírrá és hogyan élte le az életét. Sőt. Az is érdekelt, hogy vajon mióta él. – Úgy hallom igen – mosolyodott el. Mire megint csak egy gúnyos mosolyt vetettem oda neki, ugyanakkor kíváncsian vártam a történetét. – 1891-ben születtem, New York-ban. Az apám író volt, anyám pedig háziasszonyként csinálta a dolgait otthon. Egyszer este elmentem bulizni a barátaimmal, és egyedül mentem haza. Márpedig tudni kell, hogy a New yorki utcák este nagyon veszélyesek. Aznap este úgy döntöttem, hogy a rövidebbik utat választom, hogy hamarabb hazaérjek, de rosszul döntöttem, mert megtámadtak és egy egész banda körül vett. Megvertek, elvették a pénzemet, és még meg is késeltek. – Elszörnyedtem az utolsó szó hallatán. – Aztán pedig ott hagytak. Azt hittem meg fogok halni, és lényegében ez is történt, amikor egy másik vámpír megtalált. Érezhette a vér illatát, így mondanom sem kell, hogy megharapott. De valamilyen okból kifolyólag úgy döntött, hogy átváltoztat, hogy tovább tudjak élni. Ez pedig azzal járt, hogy a családomnak azt kellett beadni, hogy meghaltam, és természetesen el kellett onnan jönnöm. Lexy, aki átváltoztatott, jó barátommá vált, és azután vele jártam a nagyobb városokat, ahol táplálkozhattunk. Ahogy az előbb mondtad, valóságos szörnyeteg voltam. Néhány évtizedekig ez így működött, míg egyszer Lexyt véletlenül meglőtték, és pont a szívénél találták el, így meghalt. Akkor még nagyobb szörnyeteg lett belőlem, mert iszonyatosan nagy düh-t éreztem az emberek felől, hogy megölték Lexy-t. Aztán valahogy visszatértem New York-ba, és megnéztem a szüleimet. Titokban. Láttam rajtuk, mennyire szenvednek, még annyi idő után is. Persze már jó régen meghaltak. Akkor döntöttem el, hogy új életet akarok magamnak és nem akarok több embert ölni. Hallottam a Cullen családról és elhatároztam, hogy ide jövök Forks-ba hátha tudnak segíteni. És azóta itt élek velük.
- Ühüm, értem – bólogattam közben megemésztve a történetét. – És, hogy tudtok embert átváltoztatni vámpírrá? Elég csak egy harapás?
- Kis szívem, ha az elég lenne, már te is rég vámpír lennél – mondta komoly arccal. – Több kell ahhoz. Először vámpír vért kell inni, aztán meg kell halnia, persze a vámpír vér visszahozza, és utána pedig az emberi vér adja meg a pecsétet a vámpírsághoz.
- Hű! – motyogtam elképedve. – De ugye most már nem öltök?
- Nem – vágta rá. – Két vagy háromhetente elmegyünk vadászni és ott kellőképpen feltöltjük magunkat.
- Ezért voltál távol a múltkor?
- Igen – mosolyodott el. – De tudni kell, hogy ha valaki vámpír, akkor minden érzéke felerősödik. Sokkal jobban érzel illatokat, vágyakat, hangokat, mindent. Ha jobban koncentrálok, akkor még azt is hallom, ahogy az emberek testében bugyog a vér.
- Jézusom – nyögtem ki, majdnem csak hányingert kapva. – De várjunk csak! Ha hallod a gondolatokat, akkor azt is hallottad, amikor a kávézóban…
- Igen! – vágott közbe. – Nem csak hallottam, hanem láttam is a gondolataidat. Nem volt szép, hogy hazudtál nekem.
- Bocsi – húztam el a szám. – De van, ami nem rád tartozik.
- Pedig tudok rólad mindent.
- Mindent? – dülledtek ki a szemeim.
- Igen. Tudom, hogy hercegnő vagy, Dániában élsz, és úgy kerültél Jake-hez, hogy elraboltak.
- Ne mondd el senkinek! – suttogtam kérlelő hangon.
- Nem fogom.
- Köszönöm.
- Nem kell – legyintett.
- De valamit kifelejtettél a történetedből. Nem mondtad, hogy amikor idejöttél találkoztál…
- Jake-el! – fejezte be a mondatom. – Igen. És rám támadott a kis pudli.
- Ne nevezd így! – dorgáltam meg.
- No, még mindjárt én leszek a rossz? – húzta fel a szemöldökét.
- Semmi jogod arra, hogy így nevezd – morogtam.
- Oké – mondta. – Szóval rám támadott, de még fiatal volt, én pedig túl erős, ezért eltörtem a fél oldalát.
- Nagyon szép, megmondom! – horkantam fel.
- Meg akart ölni! Még is mit tehettem volna?
- Nem elég, ha mondjuk, csak kicsit sebzed meg? Már egyből a fél oldalát el kellett törnöd!
- Ők az ős ellenségeink. Ha akartam, megölhettem volna. Hálás lehet, hogy megúszta ennyivel. Ráadásul az apja halálát is rám fogta.
- Mi? – szökött az egekbe a szemöldököm.
- Ezt nem mondta el, de így van. Azért is utál ennyire, mert engem okol az apja haláláért. Azt hiszi, hogy én öltem meg.
- És igaz?
- Dehogy! – horkant fel. – Megmondtam, hogy nem ölök több embert. Ráadásul ez csak a múlt évbe volt, én pedig már jó néhány éve itt élek Carlisle-ékkal.
- És mondtad neki?
- Miért magyarázkodnék? – húzta fel a szemöldökét. – Csöppet sem érdekel az a kis…
- Damon! – szóltam rá.
- Szóval nem érdekel. Higgyen, amit akar. Már pont az egyik ellenségemnek fogok magyarázkodni.
- Mintha azt említetted volna, hogy kedveled – húztam fel a szemöldököm.
- Igen. Szeretek borsot törni az orra alá.
- Oh – bólintottam. – Szóval ezért raboltál el?
- Is – vágta rá. – De megvan a saját okom erre.
- Akkor végre elmondhatnád, és nem fogadok el olyan választ, hogy később! Vagy fogom magam és elmegyek!
- Visszahoználak – vonta meg a vállát. – De valóban most már elmondhatom.
- Végre! – fújtam ki a levegőt.
- Nem gondoltam volna, hogy Jake fog téged és elhurcol onnan. De nem álltam az útjába, mert már amúgy is tervezgettem ezt.
- Damon, a lényeget!
- Rendben. Szóval nem engedem, hogy vele légy, mert bármikor bánthat.
- Nem fog bántani. Ő is mondta, hogy sosem bántana.
- Ezt csak mondja. De vajon képes-e rá?
- Képes! Ha eddig nem tört ki belőle a farkas, akkor azután se fog. De nem hiszem, hogy csak ennyiért hoztál ide – néztem rá.
- Valóban – bólogatott. – Nagyon megkedveltelek, Arabella – váltott hírtelen gyengéd hangnemre. – És bevallom nagyon zavar, hogy Jake ilyen közel került hozzád.
- Féltékeny vagy? – csodálkoztam el.
- Talán – vonta meg a vállát. – Legalább én nem félek bevallani, nem úgy, mint az a kis duzzogó kutyus.
- A lényeget! – szóltam rá.
- Azért hoztalak ide, hogy távol tartsalak Jake-től – bökte ki. – Igen, féltékeny vagyok amiért beleszere…. – akadt meg a mondata.
- Amiért mi? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem érdekes – ingatta a fejét. – Szóval azt akarom, hogy velem legyél többet, ne vele.
- De ezt nem te döntöd el Damon! Úgy tudtam a barátom vagy.
- Az vagyok – vágta rá.
- A barátok nem tesznek ilyet.
- Akkor csak vedd úgy, hogy védeni akarlak.
- Pedig én azt hiszem Jake mellett biztonságosabb – jegyeztem meg epésen.
- Már miért lenne az? – emelte fel a hangját.
- Mert ők nem embert ölnek. Sosem tették. Te pedig ki tudja, meddig tudnád megállni, hogy visszafogd magad.
- Szerinted, ha eddig nem bántottalak, akkor most foglak?
- Nem tudom – vontam meg a vállam. – De vissza akarok menni Jake-hez. Vigyél vissza Damon!
- Nem – vágta rá.
- Mi az, hogy nem? – ráncoltam a homlokom. – Talán itt akarsz tartani akaratom ellenére?
- Érdekes nem is olyan rég még utáltad azt a kölyköt, most meg már oda akarsz vissza menni?
- Pont te mondod, aki látta a fejemben, hogy mi zajlott le köztünk? – húztam fel a szemöldököm. – Akkor azt is tudhatnád, hogy jól kijövök vele.
- Persze! Jól szétraktad neki a lábad! – mondta gúnyosan.
Ezzel a kijelentéssel, akkora dühöt izzított fel bennem, hogy legszívesebben pofon vágtam volna, de nem akartam, hogy tényleg elveszítse a fejét, ezért visszafogtam magam.
- És neked mi közöd van ahhoz? – kérdeztem haragosan. – Ha nem viszel vissza Jake-hez akkor…
Hirtelen Damon előrehajolt és jéghideg ajkát az enyémre tapasztotta, olyan erősen, hogy esélyem sem volt eltolni magamtól. Ajkaim majdnem csak lefagytak, és megdöbbentem váratlan tette miatt. Eddig azt hittem, hogy a barátom, de úgy tűnik, hogy csak a kegyeimért barátkozott velem. Még, hogy itt akar tartani? Még mit nem! Nem ismeri Arabella Moontieth-t! Abban biztos vagyok, hogy ezután semmiképpen sem fogok vele barátkozni és messziről el fogom kerülni.
Mohón be akart jutni a szám belső részére, de szorosan összezártam, ezért esélye sem volt rá. Mindkét kezemet mellkasára tettem, hogy eltoljam magamtól, de ahogy hozzáértem, szilárd és kemény testétől újra ledöbbentem! Ilyen kemény egy vámpír teste?! Hát persze. Mivel már gyakorlatilag nem is él.
Ahogy átfutott az agyamon, hogy egy holt csókolgatja az ajkamat, hányinger kapott el, és így még nagyobb erőre kaptam, de még így sem sikerült eltántorítanom magamtól.
Azonban hirtelen kivágódott az ajtó, Damon pedig végre elvált ajkaimtól és ledöbbenve figyelte, a dühtől reszkető Jacobot, aki fújtatva állt az ajtóban. Rögtön nagyon megnyugodtam, hogy rám talált, de átfutott testemen a kétségbeesés, hogy ők ketten most egymás torkának fognak esni.
- Mit csinálsz itt te korcs? – sziszegte Damon már az ajtótól pár méterre állva.
- Halott vagy! – nyögte ki merő düh-el és gyűlölettel.
Ekkor Jake elindult, de Damon még ugyanott állt, várva a támadásra. Én automatikusan észbe kapva, felpattantam a kanapéról, és mielőtt kitört volna köztük a harmadik világháború, gyorsan oda furakodtam.
- Ne csináld Jake! – tettem a kezem a mellkasára, hogy visszatoljam.
- Még most is őt véded? – rivallt rám szikrázó tekintettel.
- Hagyd csak Arabella. Már rég vártam, hogy lerendezzem végre a kis kutyussal – mondta Damon laza hangon.
- Damon! – szóltam rá.
Ismételten Jake-re néztem, mivel erős reszketést éreztem a mellkasából, és ahogy végignéztem a testét, meglepetten figyeltem, hogy mindene remegett, tele gyűlöletű tekintetét pedig folyamatosan Damonra szegezte.
- Menj innen Arabella – sziszegte Jake rám se nézve.
- Nem! – vágtam rá.
- Azt mondtam, hogy menj innen! – ordított rám, nekem szegezve dühös tekintetét.
Megdöbbentem, hogy ilyen hevesen rám ordított, és újra eluralkodott rajtam az iránta érzett félelmem, annak ellenére, hogy belül tudtam, hogy nem bánt, de makacs módon még most sem mozdultam onnan.
- Arabella tedd, amit mond! – szólalt meg Damon.
- Nem! – vágtam rá.
Váratlanul Damon hasamra tette oldalról a kezét, majd egy könnyű mozdulattal, dühösen ellökött, én pedig a parkettára estem és csúsztam néhány métert, mire megálltam. Nem fájt, csak a hátsó fertályomnak ártott meg, de azért nagyon dühös lettem Damon-ra. Felnéztem, és még oldalról is láttam, hogy Jake még idegesebb lett és egyre jobban reszketett.
- Széttéplek! – sziszegte Jake már fújtatva.
- Hadd lássam! – vetette oda neki Damon nyugodt hangon.
Jake még idegesebben fújtatott, és a torkából valami morgásszerű hang jött fel. Lélegzet visszafojtva néztem az eseményeket, és most már eszembe sem volt közbelépni. Majd Damon hátrált egy lépést, Jacob pedig vicsorítva, és szikrákat szóró tekintettel hírtelen nekiment Damonnak, és immár Jake helyett már csak egy óriási farkast láttam, aki egy vámpírt próbált megölni. Lesokkolt a látvány, ahogy láttam átváltozni. Ráadásul olyan gyorsan történt, hogy még most sem hittem el. Nagyon féltem, hogy rám is rám fognak támadni, ugyanis alig pár méterre voltam tőlük. Elismerem, hogy Damon megérdemli, hogy Jake megleckézteti, de azért reméltem, hogy nem öli meg. Hihetetlen látvány egy ilyen harcot nézni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyenben lesz részem.
Azonban valaki megérintette a karomat lágyan, én pedig ijedten rázkódtam össze és meglepetten figyeltem Seth aggódó arcát, ahogy nyúl értem.
- Gyere – suttogta és segített felállni. – Nem szabad ezt látnod.
- Nem Seth! – vágtam rá. – Nem megyek innen sehová. És miért nem állítod meg őket? – néztem rá hisztérikusan.
- Ez az ő harcuk. Nem szabad közbe avatkozni.
- De hát… - hebegtem újra feléjük nézve.
A harcban már rég összetörték az emeletre vezető lépcsőt, és már egy falat is kivittek. Minden csupa por és kosz volt. Alig lehetett őket látni. Én mégis kivettem minden fájdalmas mozdulatot, és ugyanúgy rázkódtam össze a félelemtől. Nem akartam, hogy bántsák egymást, mert ezzel csak nekem ártanak, de már egy szót sem tudtam kipréselni az ajkaim közül. Mély lélegzeteket kellett vennem, mert szinte alig kaptam levegőt, ugyanakkor köhögnöm is kellett, mert a sok port pedig lenyeltem.
Váratlanul egy nagy vonyítást hallottam, ami azonnal tudtam, hogy Jake-től származik. Éreztem, hogy valami történt vele, mégis szidtam a sok port, mert nem láttam pontosan, hogy mi történik. A harc abbamaradt, néhány másodperc múlva pedig Damon tűnt elő egy győztes mosollyal az arcán, közben két tenyerét összecsapdosva, mint aki jól végezte dolgát. Azonnal szigorú tekintettel néztem rá, ő pedig még így is olyan nyugodt maradt.
- Megint alul maradt – vonta meg a vállát.
Legszívesebben felpofoztam volna, de mielőtt megtettem volna, megjelent Carlisle mögötte pedig Emmett és Jasper, majd a farkasok is itt termettek. Végignéztek gyorsan a szétrombolt házon, majd Carlisle Damonra terelte a tekintetét.
- Menj innen, Damon! – mondta neki komoly hangon.
- Megérdemelte – vágta rá.
- Menj haza! Majd otthon tárgyalunk – utasította Carlisle.
Ezzel Damon engedelmeskedve távozott a házból, az én tekintetem pedig az előbb még porban álló helyre terelődött, majd kétségbeesve figyeltem, hogy Jake a padlón heverve immár emberi alakban halkan nyöszörög. Elöntött az aggódás és azonnal oda akartam sietni, ám Seth szorosan a karomra tapadó keze megakadályozott ebben.
- Engedj el Seth! – néztem rá fenyegetően.
Látszólag még ő is csak most tért észhez, és lefejtette rólam a kezét. Én pedig mint akit rakétából lőttek ki, oda szaladtam Jake-hez és látva, ahogy szenved összeroskadtak alattam a lábaim. Nagyon megijedtem, hiszen sosem láttam még ilyen fájdalmasnak a tekintetét. Egész teste verejtékben úszott és az egyik kezével a másikat szorosan fogta, amiből tudtam, hogy valószínűleg ott fáj neki a legjobban. Nehéz volt így látnom. Mintha ugyanazok a fájdalmak gyötörtek volna engem is, teljesen átéreztem. Akármennyire is dühös voltam rá a harc miatt, és az ordibálása miatt, nagyon féltettem. Szemeimben könnyek gyűltek össze, de próbáltam még így is erős maradni.
- Jake! – szóltam megremegett hangon.
Szenvedő tekintetével az enyémbe nézett, de egy szót sem tudott szólni. Majd Jake másik oldalán termett Carlisle, és az oldalát kezdte vizsgálni. Ahogy hozzá nyúlt, Jake összerázkódott a fájdalomtól, de tekintetéből láttam, hogy próbálja az erős és kitartó férfit mutatni, miközben szenved. Carlisle ingatni kezdte a fejét, végül megszólalt.
- Már megint eltörte a fél oldalát – sóhajtott nagyot. – Vigyétek haza minél hamarabb – nézett Carlisle a srácokra.
Paulék csak némán bólintottak, majd felálltam mellőle, hogy oda férjenek. Még nagyobb nyögés hallatszott Jake-től, ahogy négyen felemelték és kivitték. Nagyon sajnáltam, és eldöntöttem magamban, hogy amíg jobban nem lesz, mindent megteszek neki és talán még utána is, ugyanis ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Kérek majd a munkahelyemen egy hét szabadságot és nyugodtan Jake-el lehetek.
A srácok gyorsan hazavitték és Emmett volt olyan kedves, hogy engem is elfuvarozott, de ahogy odaértünk, csak azt láttuk, hogy mindenki a ház előtt gubbaszt, kivéve Jake-t és Carlisle-t. Bizonyára vizsgálja még.
Szó szerint mindenki ott volt már és Jake-ért izgultak.
Kiszálltunk Emmettel az autóból, és elindultunk feléjük, ám hírtelen egy hangos ordítás, ami a házból jött megállított egy pillanatra. Tudtam, hogy Jake volt. Ezer közül megismerem ezt a hangot.
Tovább mentem, és Kimre nézve, maga mellett megütögette az üres helyet, hogy oda üljek le, és így is tettem. Mindenki szótlan volt, és akárhányszor meghallottuk Jake ordítását, mindünk összerázkódott. Újabb fájdalmat éreztem magamban, és magamat hibáztattam, amiért ez kellett, hogy történjen vele. Bűntudatom volt, nagyon is. Ugyanakkor majd meg szakadt a szívem, hogy ezt kell hallanom. Jake fájdalmas ordításait. Nem tudom miért, de nem tudtam elviselni, hogy ennyire fáj neki. Lehajtott fejjel néztem magam elé, és nem sok kellett, ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Legszívesebben bementem volna hozzá, és jó szorosan megölelgettem volna, de a többiek a tudtomra adták, hogy most nem szabad bemenni. Azt hiszem, még soha senkit nem féltettem még ennyire. Úgy éreztem, hogy összeroskadnék, ha Jake-el valami történne.
Kim nyugtatóan a kezét a hátamra tette, majd megszólalt kedves hangon.
- Rendbe fog jönni. Néhány éve sokkal rosszabb volt, mivel még nagyon fiatal volt – suttogta. Rá emeltem a tekintetem, hogy a szemébe nézhessek, de még így sem nyugtatott meg.
- Az én hibám – hajtottam le a fejem ismét. – Nem kellett volna olyan sok galibát okoznom neki.
- Nem a te hibád. Eszedbe ne jusson ez a badarság. Damonnal már évek óta utálják egymást és csak a megfelelő okra vártak, hogy megint egymásnak essenek.
- Akkor én voltam az az ok – motyogtam az orrom alatt.
- Igen. Mert Jake-nek fontos vagy. Bár nem vallja be, de külső szemmel ez egyértelműnek tűnik. Érez valamit irántad.
- Tényleg? – néztem rá meglepetten.
- Ühüm – bólogatott. – Noszogatni kell titeket, hogy végre egymásra találjatok – forgatta a szemét.
- Hát, ami azt illeti… - pirultam el a szép kis éjszakákra gondolva.
- Nyugodj meg. Mindenről tudok. Jared mindent elmond nekem – mosolygott. – Az a baj Jake-el, hogy sosem tud az érzéseiről beszélni.
- Gondolod, hogy többet érez irántam?
- Valamit érez irántad, ez biztos. Csak fél bevallani. Még magának is. És te? Mit érzel iránta?
- Most azt érzem, hogy nagyon féltem, és, hogy beleroskadnék, ha történne vele valami.
- Ez természetes. De azon kívül?
- Hát… szeretek vele lenni. Nagyon is – mosolyodtam el visszagondolva a sok nevetésre. – Nem tudom. Nem éreztem még ilyet – vontam meg a vállam.
- Ne is folytasd – szólt közbe mosolyogva. – Csak rátok kell nézni. El se hiszem, hogy végre ez a gazfickó Jacob talált magának egy olyan lányt, aki megfogta.
- Úgy érted, hogy ez szere…? – Mielőtt befejeztem volna a mondatomat, Carlisle nyitotta ki az ajtót, és egyből minden szem rászegeződött.
- Rendbe fog jönni. Most már a csontjai helyesen fognak összeforrni, de minden órában adni kell neki a fájdalom csillapítót – magyarázta. Élesen figyeltem rá, hiszen ezeket majd nekem kell megtennem. Nagyon megnyugodtam amikor, kimondta, hogy rendbe jön. Hatalmas kő esett le a szívemről. – Most már nyugodtan bemehettek hozzá – mosolyodott el Carlisle
- Köszönjük – mondta Sam komolyan, majd miután kezet ráztak, Carlisle és Emmett már el is viharoztak az autójukkal.
Mihelyst elmentek, a srácok egyszerre ugrottak fel, hogy bemenjenek Jake-hez, de észbe kapva rám emelték a tekintetüket, és mindenki kérdőn nézett rám.
- Menjetek csak. Majd én bemegyek hozzá utoljára – mondtam nekik.
S ezzel megadva a végszót mindegyik farkas bement, aztán Kim és Emily is, majd úgy egy óra várakozás után, elment mindenki és végre egyedül lehettünk bent a házban. Bár amíg bent voltak Jake-nél kint várakoztam és ez idő alatt kissé kihűltem így nagyon jól esett a bent áramló melegség.

Lassan lépkedtem be a szobába, mivel szégyelltem magam előtte a történtek miatt.
Ahogy beléptem felnéztem rá, és épp a másik oldalra fele tekintett, így nem vette észre, hogy ott állok. Végigmértem, hogy milyen állapotban volt. Viszonylag jobbnak látszott, de az egyik karján lévő nagy kötés megrémített. Valóban eltört a fél oldala!
Sóhajtottam egyet mélyen, majd erőt véve magamon megszólaltam.
- Szia – suttogtam félénken.
Felém fordította a fejét óvatosan, és láttam még rajta a dühöt, így nem könnyítette meg a dolgomat.
- Haragszol rám? – néztem rá sajnálkozóan. – Nem is. Rossz kérdés! – ingattam meg a fejem helyesbítve. – Megölelhetlek? – sóhajtottam mélyet.
Hirtelen eltűnt arcáról a haragosság és a meglepettség vette át. Néhány másodpercnyi csöndet követve, rá bólintott, én pedig megkerülve az ágyat, óvatosan mellémásztam és végül az ölelésből, inkább hozzá bújás lett. Kinyújtotta az ép karját, és nyakánál átölelve, arcához húztam az enyémet, majd becsukott szemmel élveztem végre a közelségét, amire csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott. Halkan hallgattam a meglepően gyors szívverését, majd érezve, hogy nem utasít vissza, még közelebb húzódzkodtam hozzá. A torkomat szorította valami. Rám jött a sírás, de nem tudtam miért. Vagy azért, mert ilyen nehéz volt így látnom, vagy azért mert ilyen helyzetbe hoztam. Mindkettő nagyon bántott, de próbáltam nem sírni és összeszorítottam a szemem, hogy még véletlenül se folyjon le az arcomról a könnycsepp.
Annyi minden mondani valóm volt neki, még sem tudtam most beszélni. És ez a csönd közöttünk most olyan gyógyító hatással volt ránk, hogy Jake olyan nagyokat ásított, hogy a végén majdnem attól lett jó kedvem. Fejét az enyémnek döntötte, és én még mindig nem engedtem el a nyakánál. Néhány másodperc múlva már hallottam, ahogy halkan szuszog és ebből hamar rájöttem, hogy elaludt. Mindkettőnket elfárasztott ez a mai nap, főleg Jake-t. És bár már tudtam volna beszélni, de eszembe sem volt felkelteni. Muszáj volt pihennie, hogy hamar rendbe jöjjön. Óvatosan felemelkedtem az ágyról, és a takarót magunkra húztam, majd újra hozzá bújva, jól eső érzéssel hunytam le a szemem. Kis ideig még hallgattam édes szuszogását és immár egyenletesebb szívverését, majd én is átvándoroltam az álmok világába…