13. Fejezet - Titok

Helló drágaságok! Meghoztam az új fejezetet! Nem szeretnék sokat karattyolni, csak annyit mondanék, hogy köszönöm a 46 rendszerest! Hálás vagyok nektek!
Oh és megjegyezném, hogy még mindig lehet küldeni Kata e-mail címére egy kis véleményt rólam és, hogy miért szeretitek a történetem:D
Remélem tetszeni fog a fejezet!
Véleményeket várok!
Puszillak titeket!

"Hadd tudjam meg lelked titkát, ami fogva tart."

(saját)

Zene a fejezethez

/ Jake /

Épp őrjáraton voltam Sam-el, amikor váratlanul mindkettőnk orrát megcsapta a büdös vámpírszag. Összenéztünk, és vágtázva indultunk el a szag irányába. Majd ahogy közeledtünk a vér illata is elért minket. Nem lehet, hogy valaki kint kószál ilyenkor! Még is biztos voltam abban, hogy már le is csapott a szerencsétlen áldozatára. Még egy ok arra, hogy széttépjem. Ezekre gondolva, hamar mosolyra derültem, hiszen már egy jó ideje nem járt erre vámpír, és végre most lehetőségem nyílik arra, hogy rajta vezessem le a feszültségeimet. Az utóbbi két napban ugyanis nem kívántam hazamenni, de minden este ott voltam Arabella ablaka alatt. Hol emberi, hol farkas alakban. Nem tudtam úgy meglenni, ha legalább két percre nem láthatom. Ugyanakkor, akármilyen furcsa ezt tőlem hallani, de fájt az, hogy nem láttam rajta az aggódást. Tehát akkor még sem érdeklem! Én akkor sem tudtam róla lemondani, és már a biztonsága érdekében is muszáj voltam szemmel tartani. Bár a mai nap emberi alakban vetettem egy pillantást rá, és akkor csak az ablakban üldögélt és kifelé meredt. Egy percre elgondolkodtam azon, hogy vajon engem keres-e a tekintetével, de hamar elvetettem ezt a gondolatot. Néhány percig csak figyeltem, de a homályos ablak miatt nem sok mindent szűrtem le. És mivel kezdődött az esti őrjárat, így gyorsan az erdő felé iramodtam, majd ahogy beértem egyből átváltoztam.
Amint elértünk a tisztásra egyből megláttam a vámpírt, aki dühtől izzó szemeivel meredt ránk. Majd ahogy az áldozatára néztem, kétségbeesve szörnyedtem el. Arabella feküdt ott a fa tövében, épp eszméletét veszve. Bár láttam, hogy még nyitva van a szeme és, hogy imbolyog, de tudtam, hogy alig pár másodperc múlva elájul. Hatalmas haragra gerjedtem, és már csak az állt a fejemben, hogy: megölni ezt a vérszopó semmirekellőt! Így fogaimat vicsorgatva ugrottam neki és egyből nyakát elragadva akartam széttépni.
- Jake! Hagyd, majd elintézzük. A lányt nézd meg! – morgott a fejemben Sam.
Igaza volt Sam-nek. Arabella élete, most sokkal fontosabb és tudtam, hogy elintézi Embry-vel, aki szintén őrjáraton volt. Így még egy utolsó harapásként, hogy legyengüljön a semmirekellő, ott hagytam, majd az erdőbe beugorva, gyorsan átváltoztam és felkaptam a magamnál hordott rövid sortot. Kiléptem és egyből Arabella ájult teste felé iramodtam. Féltem, hogy megölte. Egészen idáig pontosan ez volt az, amitől távol akartam tartani, hiszen már egyszer megúszta, de nem akartam, hogy még egyszer ilyen veszélynek legyen kitéve. Mégis kétségbeesetten guggoltam le hozzá. Teste jéghideg volt, és a nyakából még mindig folyt a vér. Akkor még él?! Szerencsére az a semmirekellő nem az ütőerét harapta el, így megnézhettem az élet funkcióit. De amikor a nyakára simítottam a kezem, nem éreztem az életét mutató dobogást. Egyből elfogott a rémület, hogy valóban megölhette. Akkor még annál jobban is szét fogom tépni, még ha Sam-ék már megtették, akkor is. Most először éreztem, hogy elveszíthetem. Meg akartam menteni. És ez bármibe kerülhet.
Viszont első gondolatom, az volt, hogy most azonnal el kell vinnem Carlisle-hoz. Ő biztosan tudja, mit kell tenni. Nem volt idő a többieket megkérdezni, ezért karjaimba vettem fagyos testét, majd mivel mi is örököltük a gyorsaságot, ezért lábaimat minél jobban szedtem, hogy pár perc alatt a házhoz érjek.
Szinte dörömböltem az ajtón, mire végre kinyitották.
- Mi a… - nézett rám Damon először meglepődve, majd mikor Arabella ájult testére figyelt, látszólag őt is elöntötte a félelem.
- Ne most Damon! – mentem be a házba. – Hol van Carlisle?
- Szólok neki – nézett rám még mindig megdöbbenve.
- Jó, de gyorsan! – morogtam. – Egy percet sem veszíthetünk!
Ezzel hamar el is tűnt, majd pár másodpercnyi várakozás után, végre Carlisle is megérkezett.
- Mi a gond? – jött le a lépcsőn.
- Ő a gond! – néztem Arabellára.
- Mi történt vele? – kérdezte Damon aggódóan.
- A magad fajtátok elkapta, és fogalmam sincs, mennyi vért szívott ki belőle – hadartam el.
- Hozd fel a rendelőmbe! – vágta rá Carlisle.
Gyorsan felvittem, majd óvatosan lefektettem a kezelő ágyra, és Carlisle kérésére, kimentem, hogy hadd vizsgálja meg. Mondanom sem kell, hogy le-feljárkáltam idegességemben és az a néhány perc óráknak tűnt. Damon is feljött addigra, és ellenkező irányba sétálgattunk türelmetlenül. Látszólag ő is ideges volt, de én még annál is jobban. Eluralkodott rajtam az a gondolat, hogy meghalhat. Nem lehet, hogy őt is így veszítsem el, apám után. Akkor még jobban fogom gyűlölni ezeket a semmirekellő vérszopókat. A Cullenéket sem túlságosan kedvelem, és pontosan ezért. Lehet, ha nem lennének vámpírok, akkor még jóba is lennék velük, de így kevés esély van erre. Carlisle-nak viszont mindig is hálás leszek, ugyanis ő nem kivételez, és ha kell valami orvosi segítség, akkor hozzá fordulhatok. Főleg azért, mert ő más orvos. Sokkal több tanulmányi eredménye van, mint bárkinek. Bár a néhány száz év alatt nem meglepő.
Pár percig még fel-alá sétálgattam idegesen, majd ahogy nyílt az ajtó, oda ugrottam. Carlisle szomorú arcára elfogott a rémület, és lélegzet visszafojtva vártam, hogy mit mond.
- Túl sok vért veszített – ingatta a fejét. Majd rám emelte tekintetét és azonnal tudtam, hogy rám van szükség.
- Megteszem! Adok neki a véremből! – vágtam rá.
- Ez nem így működik Jake! Nem tudjuk, milyen vére van, és ha különbözik a tiedtől, akkor abba bele is halhat. – Összeszorult a szívem ezek hallatán, de ha nem adok neki, akkor is meghal.
- Még is mi egyéb ötleted van? Mert rajtam kívül nincs itt más, akinek vére van! Inkább kockáztatok!
- Rendben – bólintott mélyet sóhajtva.
Bementem utána a rendelőbe, és lesápadva figyeltem, ahogy szinte már holtan fekszik az asztalon. Carlisle már bekötözte a nyakán lévő sebet.
Leültetett mellé, és hamar megtalálta a megfelelő pontot, ahonnan a vérem sűrűn folyik, aztán Arabellán is ugyanezt megtette, és egy vékony cső segítségével már láthattam is, ahogy áramlott a testébe az én vérem. Most először könyörögtem magamban, hogy semmi baja ne legyen, és, hogy befogadja az én véremet. A véremben lévő gyors gyógyulás talán nála is beválik, és percek alatt újra jól lesz. De egyelőre csak csendben figyeltem az eseményeket, és összerándult gyomorral néztem Arabellára, akin még semmilyen változás nem volt. A sebére terelődött a tekintetem, és mérhetetlen harag gyúlt bennem, ahogy visszagondoltam arra a vámpírra, aki gyakorlatilag megölte. Megkapta a magáét az a vérszopó! Sam és Embry jól ellátta a baját és alig pár percen belül széttépték azt a semmirekellőt.
Ahogy fogyott belőlem a vér, hirtelen megszédültem így muszáj voltam hátradőlni egy percre a székben. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mit csinált ott egyedül? Az erdő kellős közepén, ráadásul a tomboló viharban? Jellemző rá! Mindig a feje után megy, és nem érdekli a következmények. Majd jól összeszidom, amiért kimerészelt jönni a házból. Bár én is rendes fejmosást fogok kapni tőle szerintem, amire már lélekben fel is készültem. És hogy fogom neki megmagyarázni a történteket? Megint adjam be neki, hogy álmodta. És a sérülését mivel magyarázzam? A szokásos kamu dumával, miszerint egy állat tette ezt? Van egy olyan érzésem, hogy már nem hinne nekem. Akkor mondjam el neki az igazságot? Nem! Arra még nem készültem fel. De először azt kell megvárnom, míg magához tér. Ha magához tér. Ezeket végig gondolva újabb rándulás érte a gyomromat és vele együtt a szívemet is. Nem lehet, hogy ennyire az ujja köré csavart! Pedig valld be Jake! Beleszerettél! Nem! De hiszen már kimondtam! Akkor sem vallom be, mert még magam sem hiszem el. Még azt se tudom, milyen érzés az, ha szerelmes valaki. Akkor meg miért vallanám be? Pedig minden jel erre utal! Fogd be! Nincs is semmilyen jel, ami arra utal! Dehogynem! Csak rád kell nézni és minden kivehető. Mit gondolsz, miért telt napokba, mire rendbe szedted az érzéseidet? Azért mert össze voltam zavarodva. Igen, össze Voltál! De most már tudod, és nyugodtan bevallhatod. Ha neki nem is, de legalább te ne tagadd magadnak. Nem érdekel. Ne légy önfejű Jake! Most adtad oda neki a véredet. Mégis kiért tennéd meg ugyanezt? A barátaimért. Makacs öszvér! Ha nem lennél olyan gyáva, akkor rég bevallottad volna! Hallgass már az istenért!
Még magamban viszálykodtam egy ideig, majd Carlisle mozdulatára lettem figyelmes, ahogy kiveszi a kezemből a csövet, aztán Arabelláéból is, és nyugodt tekintettel rám nézett.
- Ez elég lesz neki. Most már csak várnunk kell, hogy befogadja-e… vagy nem.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam egyet, aztán Carlisle unszolására, kimentünk mindketten a rendelőből, onnan pedig a földszintre, ahol meglepetten figyeltem, hogy már az egész falka itt van. Seth egyből nekem ugrott, hogy még is mit tettem Arabellával és, hogy hová tűntem el, mert a hercegnő elmesélte neki, hogy távol voltam néhány napot és azt is elkotyogta, hogy mi folyik köztünk. Majd kelletlenül, de leültettem magam mellé a kanapéra, hogy mindent elmagyarázzak neki, amit sajnálatomra az egész falka hallott, de hála az égnek mindenki komoly képet vágott.
Már Cullenék is lent voltak a hallban, de ők csak nyugodtan csevegtek egymással, holott az én lábaim már az idegességtől rángatóztak. Órák óta így ülök a tétlenséggel összezárva, ráadásul még ezt a büdös vámpír szagot is el kellett viselnem. Egyedül még Damonon láttam, hogy ideges, aki a feszültségét a le-feljárkálásával próbálta enyhíteni. Ezúttal nem akartam bele kötni. Eszembe se volt. A gondolataim állandóan a fenti rendelőben jártak, és összeszorult gyomorral idéztem fel magam előtt Arabella hideg testét, amitől még mindig összeborzadtam. Meddig tart még? Legszívesebben felmentem volna, hogy legalább egy pillantást vessek rá, hogy jobban van-e, vagy van-e valami változás, de Carlisle mindig arra utalt, hogy hagyjuk pihenni. Ha pedig változás van, azt úgy is észreveszi a kifinomult érzékeiből.

/ Damon /

Már majd összeroskadtam az idegességtől. Nagyon aggódtam a kishölgy miatt. Nem gondoltam volna, hogy az én fajtám egyszer bántani fogja. Bár én is bevallom, hogy valóban íncsiklandozó illata van a vérének, de már évek óta nem emberi vért iszok, ezért könnyebb volt megtartóztatni magam. És amúgy sem tudnék ártani neki. Viszont az is nagy haragra gerjesztett, amikor megláttam a kávézóban Arabella tomboló gondolatait. Képes volt a szemembe hazudni! Azt állítja, hogy nem kedveli Jacobot, holott pedig minden este együtt kötnek ki az ágyban. Persze tudom, hogy velem ez lehetetlen, de akkor is dühített, hogy Jake a modortalanságával többre jutott vele, mint én. Engem csak egy barátnak tart, semmi többnek. Nem tudom miért, de megőrjített az a gondolat, hogy Jake-t megcsókolja ellenkezés nélkül, én pedig még az ajka közelében se lehettem, eddig! Remélni tudom, hogy annak a kutyának a vére segíteni fog rajta, mert már el is döntöttem, hogy miután magához tér nem fognak érdekelni a következmények, de minden erőmmel azon leszek, hogy már ne csak barátként tekintsen rám. Miket beszélek?! Hiszen először hadd térjen magához.
- Mi a fene? A fejem… és a nyakam fáj! Hol vagyok? – Ez volt a megváltó hang a fejemben.
Azonnal tudtam, hogy magához tért Arabella. Hála a képességemnek. Nem voltam biztos abban, hogy ezt gondolta, vagy ki is mondta, ezért körbe néztem a helyiségben, hogy mások is felfigyeltek-e a hangra, de ahogy Jacob-ra emeltem a tekintetem, ugyanúgy rángatta a lábát idegesen és ebből tudtam, hogy csak én hallottam meg a gondolatait. El akartam mosolyodni, de akkor mindenki tudná, és mivel azt akartam, hogy engem lásson először, ezért a szobám felé indultam óvatosan, mert onnan pedig hamar felérek a rendelőbe. Szerencsére senki sem figyelt rám, így megnyugodva suhantam fel a rendelő ajtajához, majd óvatos mozdulatokkal kinyitottam.

/ Arabella /

Annyira fájt a fejem. Sőt. Mindenem fájt. Reszkettem, mint a nyárfa bokor levél. Lassan nyitogattam szemeimet, mivel még azok is fájtak. Majd amint sikerült felnyitnom, néhány másodpercig homályos volt előttem a kép, de ahogy minden élesebb lett, ráncolt homlokkal akartam felülni, azonban még az sem ment, így csak a szememet körbe forgatva néztem magamon körül, hogy hol a fenében lehetek. Még is mi ez a hely? Ahogy jobban szemügyre vettem, egy orvosi rendelőnek tűnt. Szóval orvosnál vagyok! Ez megnyugtató. És élek! Még jobb. Állj! Hol van Jake? És ki hozott ide? Újra erőt vettem magamon és a fájdalmaim ellenére valahogy sikerült felülnöm. Eszembe jutottak az erdőben történtek, és hirtelen, ahogy a nyakamhoz kaptam a kezem megéreztem, hogy be van kötve. Szóval igaz volt és nem csak álmodtam! Hogy létezik ilyen? Nem hittem el. Ráadásul azok a farkasok is újra megjelentek. Ugyanaz a farkas, akivel első éjszaka találkoztam. Tisztán emlékeztem rá. Aztán, mintha kivették volna az agyamat, semmire sem emlékeztem. A fejemben megéreztem egy nyilalló fájdalmat, s oda szorítottam a kezem, hátha segít lecsillapítani.
Váratlanul halkan kinyílt az ajtó, de én csak hunyorogva figyeltem ki lép be. Nem tudtam oda fordítani a fejemet, mert újra belehasított egy fájdalom. Majd egy sóhaj hallatán, két hideg kar fonódott össze rajtam. Nem tudtam kinek titulálhatom, de aggódásomra hallgatva, csak kiböktem azt a nevet, ami először eszembe jutott.
- Jake? – kérdeztem halkan. Erre csak felhorkant az illető, amiből tudtam, hogy nem találtam el.
- Próbáld még egyszer kishölgy! – hallottam az ismerős hangot.
- Damon?
- Talált! – vágta rá. – Hogy érzed magad? – engedett el karjai közül, majd leguggolt, hogy szemben lehessünk.
- Az előbb még… fájt mindenem, de most már csak a fejem – lepődtem meg magam is, hogy milyen hamar elmúltak a fájdalmaim.
- Akkor még is hatott a kutya vére – morogta az orra alatt.
- Milyen kutya? – kérdeztem értetlenül.
- Semmi, semmi! Csak pihenj! Hidd el, percek múlva már a fejed sem fog fájni – mosolyodott el.
- Mi történt? – húztam össze szemöldököm.
- Hosszú történet – legyintett.
Hirtelen újabb személy jelent meg, de meg sem várva míg oda nézek, ő már is félre ellökte Damon-t, és karjai közé vett. Fogalmam sem volt, hogy ki az, nem láttam a nagy sietségben az arcát, de meleg teste és hevesen dobogó szíve, egyből megnyugtatott.
- Jake – motyogtam halkan. Majd eszembe jutott, hogy épp miatta kevertem magam ilyen helyzetbe, és, hogy napok óta nem láttam, ezért hamar haragra gyúltam és ellöktem magamtól. – Még is hol a fenében voltál? Örülhetsz, hogy most nem csaplak arcon, amiért ott hagytál egyedül! Tudod, hogy aggódtam? Istenem, olyan hülye vagy! – morogtam rá.
Mindkét bent lévő férfi, meglepődve meredt rám, viszont Damonon láttam, hogy valami harag gyúl a szemében, ám inkább most Jake-el foglalkoztam. Ő pedig még mindig meglepetten méregetett, majd egy megkönnyebbült sóhaj után, újra átölelt szorosan.
- Még a végén összetörsz! – sziszegtem már alig kapva levegőt.
Végre engedett a szorításából, és miután elengedett karjaiból, immár haragos tekintettel nézett rám.
- Megmagyaráznád, hogy mit csináltál abban a viharban az erdő közepén? – ráncolta a homlokát.
- Utánad mentem! – vágtam rá ingerülten. Újra megdöbbenést láttam az arcán.
- Hogy- hogy… utánam?
- Láttalak az ablakból – mondtam gúnyosan. – És te megmondanád, hogy hol voltál két napig? Vagy legalább azt, hogy mi történt velem, mert még senki nem mondott nekem semmit! – morogtam mindkettőjükre.
- Akarod Jake, hogy én mondjam el neki? – szólalt meg Damon felhúzott szemöldökkel.
- Még is mit? – horkant fel.
- Az igazságot. Ideje már megtudnia!
- Nem! – vágta rá Jake idegesen.
- Hahó. Én is itt vagyok! –szóltam közbe. – Miről karattyoltok itt? – húztam fel a szemöldököm értetlenkedve.
- Gyerünk Jake! Még is, hogy magyaráznád meg, ami vele történt!
- Fogd be Damon! – mormolta felé.
- Ne húzzátok már az idegeimet. Bökjétek már ki, hogy mi van?! – kezdtem komolyan ideges lenni. De ők csak továbbra is velem nem foglalkozva folytatták a szócsatájukat. Újra eszembe jutott a tegnap esti erdő jelenetet, és az a fagyos alak is, majd a farkasok jelenléte. Nem tudtam min veszekednek ennyire, de, hogy enyhítsem a feszültséget, úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok valami vicceset bebökni, hátha akkor figyelni fognak rám. – Tán Damon egy vámpír, te meg egy farkas vagy?! – mondtam fennhangon, hogy mindketten jól értsék.
Végre hatott a szavam, és mindketten abbahagyva a beszédet, feszülten rám figyeltek. Olyan csend lett, hogy szinte a méh zümmögését is lehetett hallani. Még az én lélegzetem is elállt, a hírtelen rám szegezett tekintetektől. Úgy tűnik ezzel a kijelentésemmel, még sem oldottam a feszültséget.
- Csak vicceltem – emeltem fel mindkét kezem védekezően.
- No lám… - szólalt meg Damon, de Jake bele fojtotta a szót.
- Hallgass már! – morogta, végig engem nézve.
- Akkor elmondjátok, vagy mi lesz? – húztam fel a szemöldököm.
- Elmondanám, ha… - szólalt meg ismét Damon.
- Damon! – meresztette Jake szikrázó szemeit rá.
- Jake! – szóltam rá ezúttal én. –Hadd mondja már el, amit akar. Miért akadékoskodsz annyit?
- Mert ez nem olyan dolog, amit csak úgy kibökhetünk! – ráncolta a homlokát újra rám emelve tekintetét.
Értetlenül felsóhajtottam egyet, majd megforgatva a szemem, leugrottam az ágyról, és kimentem az ajtón. Meglepő, de már úgy éreztem, mintha semmi sem történt volna velem és fittebb vagyok, mint bármikor. Ám mielőtt a lépcsőn leindultam volna, valaki megállított, és a karjába emelt.
- Jake, van lábam! És jól vagyok! – néztem rá.
- Még nem eléggé! – morogta.
- De igen! – vágtam rá. – Tegyél le, most azonnal! Amúgy is neked kellene magyarázkodnod, amiért eltűntél! – rivalltam rá, miközben sétált velem lefelé a lépcsőn.
- Később! – vágta rá.
Feldühödtem szemérmetlen válaszán, de mivel semmi esélyem nem volt arra, hogy meggyőzzem, így inkább csendben maradtam és magamban duzzogtam tovább. Nagyon furdalta az oldalamat, sok kérdés. Elsősorban az, hogy hová tűnt Jake, miért ment el, és mit csinált a távollétében?! Aztán ott volt az, hogy mi történt velem, miért ájultam el és miért van a nyakamon az a kötés?! Legutolsó sorban pedig, hogy mi az a nagy titok, amit Damon el akar mondani, Jake viszont mindennél jobban erősködik az ellentétéről! Azonban tudtam, hogy most úgy sem húznám ki belőle a megfelelő választ, ezért nem is próbálkoztam.
A földszintre leérve meglepetten figyeltem a Cullen család összes tagját, na és persze Sam, Embry, Quil, Seth, Jared és még Paul is ott volt. Ennyire bajban voltam, hogy így összegyűltek?! De a jó oldalát tekintve, most végre minden Cullen tagot végignézhettem. Meglepő volt az is, hogy mindegyiknek ugyanolyan fehér bőre és aranyszínű szemük volt, mint Damonnak. Először a kis fekete hajú mosolygós lányt láttam meg, akiről egyből Alice jutott eszembe, mivel Damon minden családtagját részletesen leírt. Kellemes volt a személyisége, és pontosan úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Alacsony, csinos és vidám. Mellette állt a szőke hajú, kisség feszengő Jasper. Nem sok mindent tudtam leolvasni az arckifejezéséből, mert olyan hideg volt és feszült. De azért még is kellemes volt a jelenléte. Ott volt pár centire az igen ám nagytermetű és fekete hajú Emmett, aki folyamatosan vigyorgott és már messziről lerítt róla, hogy nagy móka mester. Bár azt hiszem széles válla, és hatalmas teste sok nőt megbotránkoztat, én valahogy még sem féltem tőle. Főleg azért, mert olyan ártalmatlan arccal bámult rám. Mellette állt a szőke hajú és feltűnően gyönyörű szépségű Rosalie. Az arcvonásaiból ítélve, sok mindenen át kellett mennie, hiszen olyan ridegen nézett rám, mintha épp felfalni készülne. A kanapé mellett mosolyogva állt a szőke hajú Carlisle és a neje, Esme. Nagyon barátságosak voltak és kellemesen mosolyogtak ránk. Hű. Ezek aztán tényleg sokan vannak! Ugyanis még ott volt a kissé világos barna hajú, komoly Edward, mellette pedig a neje, Bella. Bella is kedvesen mosolygott, de Edward elég komolyan méregetett.
Seth-ékre nézve sok megkönnyebbült arcot láttam, majd észbe kapva, hogy még mindig Jake karjaiban vagyok, felé mozdítottam a fejem és megszólaltam.
- Jake, most már letehetsz!
- Nem! – vágta rá.
De mielőtt újra visszaszólhattam volna, hirtelen egy vidám, barna hajú lány táncolt oda hozzánk mosolyogva.
- Szia. Te biztosan Arabella vagy – vigyorgott boldogan. – Jake, miért nem teszed le végre?
- Menj innen Nessie! – szólt rá haragosan. – Haza kell vinnem.
- Oh, szóval te vagy Nessie? – mosolyodtam el Damon szavaira emlékezve, miszerint szerinte jó barátnők lennénk. – Örülök, hogy végre találkozhattunk. Bár elég fura körülmények közt – húztam fel a szemöldököm Jake-re. Utalva arra, hogy örülnék, ha végre nem a hős lovagot játszaná, hanem letenne a saját lábamra. De ő nem tágított.
- Bocsi Nessie, de Arabellának pihennie kell!
- Nem kell! Mondtam, hogy jól vagyok! – mondtam határozottan.
- Nem érdekel! – morogta az orra alatt.
Nem értettem most miért ilyen indulatos, de nem akartam még jobban feldühíteni így inkább nem akadékoskodtam tovább, csak Nessie-re néztem bocsánatkérően, majd Jake szinte átgázolva szegény lányon, gyors léptekkel vitt kifelé. Ahogy kiértünk, végre letett a lábamra, de az autójához vezetve, kinyitotta az ajtót, majd szigorúan rám pillantva, engedelmeskedtem neki, így beültem az anyós ülésre, és pár másodperc múlva már őt is magam mellett tudhattam.
Az úton meg se mertem szólalni. Akárhányszor vetettem rá egy pillantást, mindig azt láttam rajta, hogy szinte villámokat szór a tekintetével, annyira ideges. Bizonyára azért lehet feldúlt, mert nem mondta el a kis titkát. Erre gondolva, ismét nagy kíváncsiság ment át rajtam és mindennél jobban akartam tudni, hogy mi az, amit ennyire titkol. De nem akartam benne tovább gerjeszteni a feszültséget, ezért csak reménykedtem, hogy elmondja majd négyszemközt. Bár fogalmam sincs, hogy ahhoz Damonnak mi köze van, így már azért is irtó kíváncsi voltam.
Miután Jake beállt a garázsba, egyből kiszálltam és a ház felé iramodtam, meg sem várva őrnagyságát. Majd bementem a házba, és a kanapéra leültem, Jake-re várva és abban reménykedve, hogy pillanatok múlva megtudhatom a sejtelmes titkát.
De persze ez nem így történt. Ugyanis, ahogy Jake belépett a házba, rám sem nézve a szobába indult, majd nagy zajokat hallva, úgy döntöttem, hogy megnézem, mit csinál. Elképedve figyeltem, amint Jake magában szitkozódva dobálja a bőröndbe a ruháimat, de mivel nem értettem miért csinálja, így oda léptem hozzá és ezúttal én fogtam meg szorosan a karját.
- Mit csinálsz? – húztam össze a szemöldököm rá értetlenül.
- Hazamész! – vágta rá. Ledöbbenten figyeltem haragos arcvonásait és csak most jutott el az agyamig, hogy mire készül.
- És megmondanád, hogy akarsz hazajuttatni?
- Mindegy!
- De miért?
- Azért, mert nem akarom, hogy még egyszer veszélyben légy… - emelte fel a hangját szikrázó tekintettel.
- Akkor mondd el a nagy titkod! – kiabáltam én is rá.
Ezután néhány másodpercnyi csönd következett, majd még indulatosabb arckifejezéssel újra megszólalt.
- Tényleg akarod tudni? – kérdezte rejtélyesen.
- Igen! – vágtam rá határozottan.
Ezzel karon ragadott és maga után kezdett vonszolni. Olyan gyorsan lépdelt, hogy mellette már majdnem futnom kellett. Nem értettem, miért kell ahhoz kimennünk a házhoz, hogy elmondja. Mégsem szóltam egy szót sem, csak próbáltam lépést tartani vele.
Miután elvonszolt egy látszólag biztonságos helyre, elengedte karomat ő pedig az erdőbe szaladt. Ha megint itt hagy, esküszöm, letépem a fejét! Magam előtt összefontam a karom, és bíztam abban, hogy nem csak tréfálkozik velem. Hirtelen az erdőből mocorgást hallottam, majd óvatosan előbukkant egy… farkas?! Kidülledt szemekkel és ugyanakkor testemben végig menő félelemmel néztem a farkasra. Mit keres itt már megint ez a nagy állat? Nagyon féltem attól, hogy ezúttal nem úszom meg és darabokra tép. Egy lépést tett felém, én pedig automatikusan elkezdtem hátrálni védekezően. Bár tudtam, hogy egy ilyen hatalmas állattal szemben semmi esélyem nem lenne. Hátrálásomra ő is egy helyben maradt, így én is megálltam, majd olyan ártatlan és szomorú tekintettel nézett rám, mintha valami nagyon bántaná. Ártalmatlannak látszott, én mégis majdnem csak remegtem a félelemtől. Ráadásul olyan értelmes tekintete volt és… ismerős volt nekem ez a nézés! Várjunk csak! Jake az előbb ment be az erdőbe, majd egy farkas lépett ki! De akkor hol van Jake? Egyből leesett a tantusz és megdöbbent arccal néztem a barna farkas felé, akit álmomban, és akit tegnap este is láttam az erdőben. De ahogy visszagondoltam az itt létem első napjára, arra is rájöttem, hogy bizony az nem álom volt. Valóban találkoztam azzal a farkassal, vagyis farkasokkal és azzal a furcsa lénnyel is. Mi ez a hely? Vettem egy mély levegőt, mivel még ledöbbenésemben azt is elfelejtettem.
A testemet ismét egy nagy félelem kerítette körbe, és most már láthatólag is reszkettem. Elszörnyedésemben még a könnyek is megjelentek a szememben. Nem lehet, hogy egész végig egy állattal voltam egy fedél alatt! És az, amit műveltünk… istenem! Nem! Még több félelem kezdett el gyötörni. Nem tudtam milyen misztikus hely ez, de egyre jobban el akartam innen menekülni. Ezért megtöröltem a könnyes szememet, és még egy lépést hátrálva, gyorsan megfordultam és a ház felé kezdtem el minél sebesebben futni. Be akartam fejezni, amit ő elkezdett. Egyszerűen csak el akartam menni. Nem akartam egy ilyen helyen lenni, ilyen hihetetlen lényekkel körülvéve. És ki tudja, mennyien vannak még. Lehet az egész város ilyen. Egyáltalán hogy köthettem itt ki? Nem hittem el. Egyszerűen nem ment.
A szobába vágtatva, gyorsan dobáltam bele a bőröndömbe a ruhákat, s közben folyamatosan éreztem az arcomról lecsöpögő sós könnyeket. Akármilyen jól éreztem itt magam, nem akartam tovább itt tartózkodni. Hiszen ki tudja, mikor tör ki belőle azaz állat? Bevallom, hogy most, hogy rájöttem a titokra, nagyon meg voltam ijedve Jake-től. Sőt. Egyszerre még haragot is éreztem, ugyanis azt hitette el velem, hogy az a farkas, aki aznap éjjel rám morgott és majdnem megtámadott, nem ő volt. Persze én azonnal felismertem azt a tekintetet, de ő simán beadta nekem a hazugságot.
Hírtelen megéreztem, egy forró gyengéd kart a karomon, én pedig félelemtől reszketően megfordultam és kirántottam a kezéből, majd hátrahőköltem néhány lépést és levegőmet visszatartva, ijedten néztem aggódó szemeibe.
Néhány másodpercig méregette a tekintetemet, majd egy lépést közelebb jött, én pedig rémülten léptem hátra egy lépést, és sajnálatomra pont a bőröndöm szélébe ütköztem, így megremegett lábaim összecsuklottak a testem alatt, majd hátra tettem a kezem és úgy csúsztam tovább tőle minél távolabb.
Jake látva félelmemet, sajnálkozó pillantást vetett rám, majd gyengéden megszólalt.
- Nem bántalak! – ingatta a fejét, aztán ismét pár centit közeledett, ám én gyorsan megakadályoztam ezt, hogy egyik kezemet felemeltem elé.
- Ne gyere közelebb! – mondtam megremegett hanggal.
- Nem kell félned tőlem! – próbált meggyőzni. De valahogy most, hogy megláttam mindig a farkas alak állt előttem, nem az a Jake, akit megismertem. – Pontosan ezért nem akartam elmondani – hajtotta le a fejét. Majd egy mély sóhajt követve, újra rám emelte tekintetét és meglepődve figyeltem, hogy már majdnem csak sírásra állt a szeme. – Hogy tudnálak meggyőzni, hogy… nem egy állat vagyok?! Mindent elmondok, ha szeretnéd. Bármit, amit tudni akarsz. Csak ne félj tőlem. Sosem tudnálak bántani – mondta gyengéden.
Megfogott ezzel a kijelentésével, és nem utolsó sorban a tekintete mindent elárult. Bár éreztem, hogy nem fog bántani, de még mindig tartózkodtam tőle, és amikor a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen én ismét csak elhúzódtam. Tekintete szomorú volt, amitől lelkiismeret furdalásom lett, de részben még mindig előttem volt az a nagy farkas, aki majdnem megtámadott.
Mivel látta Jake, hogy nem kívánok túlságosan a közelébe lenni, ezért lehorgasztott fejjel ment a nappaliba, majd leült a kanapé egyik végébe, én pedig szorosan a másik végébe, felhúzott lábakkal, várva, hogy mit fog mondani. Sóhajtott egyet, majd rám emelte szomorú tekintetét.
- Hol kezdjem? – kérdezte halkan. Nem tudtam válaszolni, mert még mindig a sokk hatása alatt voltam, így csak megvontam a vállam. – Rendben, akkor az elejéről – sóhajtott ismét. – Tudod, ezt a farkasos dolgot, csak a szerencsés kiválasztottak kapják. Bár én inkább ezt nem szerencsésnek nevezném, de mindegy is… szóval én is megkaptam ezt a gént. Pár éve jött ki rajtam először és az óta folyamatosan a falkával őrjáratozunk, nehogy az ellenségünk betoppanjon és… kárt tegyen.
- Falka? – nyögtem ki hitetlenkedve. Meglepődtem, hogy falkát említett. Akkor még többen vannak?!
- Igen – bólintott. – Minden barátom, akit ismersz, ugyanolyan… alakváltó. Mert mi inkább így hívjuk ezt. Embry, Paul, Jared, Quil és még Seth is az.
- Seth? – húztam fel a szemöldököm meghökkenve.
- Igen – bólogatott. – Sam pedig a törzsfőnök. Ő irányít minket és küld őrjáratra.
- És… kik az ellenségek?
- Aki majdnem megölt – hajtotta le a fejét.
- Mi? Megöltek?
- Hiszel a vámpírokban? – emelte rám a tekintetét kíváncsian.
- Kezdek – böktem ki.
- Jó, mert pontosan ők az ellenségeink.
- És akkor… az egy…
- Igen – vágott az akadozó mondatomba. – Egy vámpír támadott meg… kétszer is.
- Hát persze! – kaptam észbe. – Mert akkor te voltál az a semmirekellő, aki majdnem rám támadott!
- Rád támadtam? Gondolkozz már! Inkább hálás lehetnél, hogy ott voltunk! Különben már rég halott lennél!
- Az első éjszakáról beszélek! Azonnal tudtam, hogy te vagy, még is beadtad nekem, hogy csak álmodtam! – ingattam a fejem dühös tekintettel. – És akkor miért morogtál és támadtál rám?
- Hogy megvédjelek! – vágta rá. – El akartalak üldözni, hogy ne lásd, ahogy megöljük azt a vámpírt!
- Megölni? – szaladt az égbe a szemöldököm.
- Miért mit gondoltál? Azt, hogy cukorkát fogunk osztogatni neki? – gúnyolódott.
- Nem de… ti öltök?
- Csak vámpírokat! – szögezte le. – És ha tudni akarod, akkor a kedves kis Damon barátod is közéjük tartozik.
- Tessék? – vettem mély levegőt a ledöbbenéstől.
- Jól hallottad – motyogta.
- De akkor őket hogy-hogy nem… ölitek meg?
- Mert van egy szerződés miszerint, amíg nem vadásznak a mi területünkön, addig nem bántjuk őket és így mi sem mehetünk az ő területükre, de ők sem bánthatnak minket.
- Ezért utálod Damon-t?
- Pontosan – vágta rá.
- De akkor ők is… embereket ölnek?
- Nem – ingatta a fejét. – Vegetáriánusnak mondják magukat, mert állati vérrel táplálkoznak.
- Értem – motyogtam. – De… ha az a vámpír megtámadott engem, akkor… most hogy, hogy élek? – szorult össze a torkom a mondat végén.
- Mert adtam a véremből – nézett a szemembe.
Elakadt a lélegzetem, és köpni-nyelni nem tudtam. Jake mentett meg a halál fenekéről? Most ugye hálásnak kellene lennem?! Igen!
- Én… - makogtam még mindig ledöbbenten.
- Nem kell hálálkodnod! – vágott közbe. – Szívesen tettem.
- De ez azért nem semmi – nyögdécseltem.
- A vérem gyógyító hatású, ezért szerencsére hamar rendbe jöttél.
- Mi? – szökött az egekbe a szemöldököm.
- Jól hallottad – mosolyodott el ledöbbent arcomra. – A vámpírok halhatatlanok, mi pedig gyorsan gyógyulunk.
- Ha hallhatatlanok, akkor hogy tudjátok megölni őket?
- Mert minket arra teremtettek. Arabella, ha mi nem lennénk a fél emberiség elpusztulna.
- Olyan sok vámpír van? – dülledtek ki szemeim.
- Voltak – javította ki. – A néhány év alatt nagyon sok vámpír megfordult itt, és remélhetőleg már a legtöbbjüket kiirtottuk. De persze sajnos még mindig szokott egy-kettő erre tévedni, akkor pedig lesz neki nemulass – emelte fel büszkén a fejét.
- És akkor… Cullenék is?
- Igen. Mindannyian azok. De nem kell tőlük félned, mert ártalmatlanok. Ezt én is bevallom. Bár Damonnal volt néhány összetűzésünk.
- Például?
- Akkor járt erre, miután farkassá változtam, de akkor még nem volt vegetáriánus, csak az akart lenni ezért kereste meg Cullenéket. De nem tudta, hogy épp a mi területünkön ólálkodik ezért automatikusan rá támadtam, ő pedig eltörte a fél oldalamat.
- Hogy mi? – sikítottam fel halkan a rémülettől.
- De a gyors gyógyulásnak és persze Carlisle orvosi szakértelmének köszönhetően viszonylag hamar rendbe jöttem. Az volt a baj, hogy még túlságosan tapasztalatlan voltam, de most, már ha lehetne, darabokra szedném azt a semmirekellőt! – morogta el a végét.
- Szörnyű lehet így élni! – ingattam a fejem hitetlenkedve.
- Más izgalmasnak tartaná – vonta meg a vállát. – De ezúttal egyet értek veled – nézett fel a szemembe, őszinte tekintettel. – Sosem akartam így élni, és még most sem akarok. De nem tehetek semmit sem. El kell fogadnom.
- És mondjuk Seth, hogy bírna el egy vámpírral? Nem tudom róla elképzelni, hogy bárkit is bántana.
- Rólam is ezt mondtad – mosolyodott el pimaszul. – De ne becsüld alá Seth-t. Bár ő még alig egy éve farkas, de hidd el, hogy sok vámpírral volt már dolga, akiket percek alatt szétszedett.
- Most hogy dolgozzak vele így? – szédültem meg a gondolattól.
- Ezt hogy érted? Attól, hogy kicsit más az életünk, még ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanolyan érzésekkel. Ha attól tartasz, hogy bármikor kiugrik belőle a farkas, akkor nem kell tartanod, mert uraljuk magunkat. Csak akkor kell vigyázni, amikor feldühödünk. Ugye láttad Emily arcát?
- Igen – bólogattam.
- Sam tette. Felhúzta magát, Em pedig túl közel volt, és akaratlanul végig mart az arcán. Azóta is kínozza a bűntudat.
- Szegény – húztam el a szám.
- És ha már itt vagyunk, nem árultalak el. Farkasként látjuk egymás gondolatát, és véletlenül… - hajtotta le a fejét –, folyamatosan rád gondoltam.
- Véletlenül? – húztam fel a szemöldököm elmosolyodva.
- Igen, mert nem tudtam, hogy épp figyelnek – nézett fel rám kissé elpirulva, amin magamban elnevettem magam, hiszen még sosem láttam így. – De hál’ a kis… viszonyunkat sikerült titokban tartanom. Bár nem tudom, hogy csináltam, de sikerült, addig, amíg te el nem kotyogtad Seth-nek.
- Nem volt más választásom! – vágtam rá. – Mert lordságodat nem láttam napok óta. Oh, és ha már itt járunk, megmagyaráznád végre?
- Azt hiszem ez most nem olyan fontos – kapta el a tekintetét rólam.
- De az! – vágtam rá.
- Most mondtam el neked, hogy léteznek farkasok és vámpírok, ráadásul ki is vagy téve a veszélynek, erre arra vagy kíváncsi, hogy mit csináltam két napon át? – kérdezte kissé ingerülten.
- Ne tereld a szót! – emeltem fel én is a hangom. – Igen. Arra vagyok kíváncsi, mert ha tudni akarod, majd bele őrültem az aggódásba!
Egy perc csend következett, és tekintetéből az verődött le, hogy épp gondolkodik valamin, majd végre türelmetlenül vártam, hogy újra szóra nyissa az ajkát.
- Nem számít, hogy miért voltam távol! Az viszont igen, hogy veszélyben vagy!
- Én? – húztam fel a szemöldököm. – Már miért lennék veszélyben?
- Ha nem lennél abban, akkor nem lenne az a csúnya seb a nyakadon!
- Ez csak egyszer történt meg!
- És még ki tudja, hányszor leszel olyan buta, és utánam jössz!
- Mert nem láttalak már két napja. És megint itt lyukadtunk ki! – fontam magam előtt össze a karom.
Megingatta a fejét, jelezve, hogy nem akarja közölni velem a távollétének valós okát.
- Rendben. Hát legyen – vágtam rá szigorú tekintettel. – Addig nem szólok hozzád, amíg el nem mondod – álltam fel sértődötten és indultam a szoba felé.
- Ez elég gyerekes – jegyezte meg a hátam mögött.
- Te vagy a gyerekes! – vágtam rá és magam mögött becsuktam az ajtót.
Nem jutott más az eszembe, csak ez. Remélhetőleg ráveszem, hogy bökje ki. De nem értem, miért nem bírja elmondani. Csak nem olyan nagydologról volt szó. Bár tényleg furcsa, hogy most lett tudomásom a farkasokról és a vámpírokról, de valahogy ez még is jobban érdekelt. Már nem féltem Jake-től. Meggyőzött a felől, hogy nem veszélyesek és nem kell aggódnom a testi épségem miatt. Ráadásul most, hogy tudom, meg tud védeni, a vámpírok miatt sem féltem, hiszen akkor Jake ki tudja szagolni őket, és ha esetleg újra a szemem elé kerül még egy olyan lény, akkor Jake végez velük. Persze mindent, amit mondott nehéz volt elhinnem, de kezdtem felfogni, hogy mi folyik körülöttem és mibe pottyantam bele. Lemondtam a hazaútról, hiszen csak a félelmem miatt döntöttem úgy, de valójában nincs rá meg a pénzem, mivel Dániába elég drága egy repülő út. Így maradt a reménykedés, hogy majd egyszer rám találnak.
Bántott kicsit az a dolog, hogy Jake nem jött utánam azonnal, hogy elmondja miért akart távol lenni tőlem. Ezért még jobban haragos lettem rá, és úgy döntöttem, hogy majd lefürdök reggel, mert úgy is munkába kell mennem. Bár a kötés miatt nem tudom, mit fogok hazudni a vendégeknek, ha rá kérdeznek, de majd benyögök valami hihetőt. Eszembe jutott, hogy minden reggel gyalog mentem a kávézóba, de most valahogy még is féltem attól az úttól tudva, hogy tényleg bármikor rám támadhatnak. Lehet meg kellene kérnem Jake-t, hogy vigyen el? Nem! Megmondtam, hogy nem szólok hozzá! Lehet mondani ezt gyerekesnek, vagy nem gyerekesnek, de én nem fogok tágítani és kitartok a döntésem mellett. Ha eddig nem kaptak el reggel, akkor most sem fognak!
Ezen gondolkodva épp át akartam öltözni, amikor hirtelen hátulról egy hideg kéz megragadott, és befogva a szám hihetetlen gyorsan kirántott az ablakon. Időm sem volt megijedni, vagy bármire gondolni, mert egyszer csak minden elhomályosult előttem és a sötétség maga köré kerített…