6. Fejezet: Félreismerés

Szijasztok:D Itt a kövi rész! Nem kommentelek inkább:D
Remélem tetszeni fog.
Véleményeket kérek:D Puszi

Majdnem a fél estét fent töltöttem. Egyszerűen nem tudtam elaludni, annyira megfertőzte az agyamat ez a Jacob alak. Még is mit esznek rajta nők? Áh, csak azt, hogy jóképű, izmos és ellenállhatatlan? Nem! Azt is kell nézni, hogy modortalan, tisztességtelen és még pimasz is.
Még mindig nagyon dühös voltam rá. Megsértett és ezt nehezen fogja kimagyarázni. Magyarázni? Miért kellene magyarázkodnia? Igaz! De akkor is mérges vagyok rá, és nem kívánok vele szóba állni addig, amíg minimum bocsánatot nem kér. Ezért úgy döntöttem, hogy elhalasztom a fürdő szobai takarítást, és ha gyalog is, de felmegyek a városba jobban körülnézni. Hátha még is találok valami olyan munkát, amit jól el is tudok végezni. Akkor csak az estéket kellene kibírnom vele és pénzt is keresnék, amivel talán hamarabb kifizethetem a repülő jegyet, mint gondolnám. Bárcsak így lenne! De ez egyáltalán nem ilyen könnyű.
Kipattanva az ágyból a szekrényhez siettem, mivel már be is rendezkedtem az egyik polcon. Szintén kihasználtam, hogy nem kell puccba felöltöznöm, így egy kissé szűkebb farmert, egy kék toppot, és felülre egy lenge inget vettem fel. Magamra vettem, majd a lábamra húztam a fekete kényelmes csizmámat, és a válltáskámat átlendítettem, ami a csípőmnél ért véget. Egyébként még most sem értem, hogy volt ideje az elrablómnak ilyen precízen bepakolnia, hogy a válltáskámat is berakta. Egyre furcsább nekem és volt egy olyan megérzésem, hogy jól ismerem azt, aki elszakított az otthonomtól. De ezzel nem foglalkoztam sokat. Azon voltam, hogy minél hamarabb elmenjek a városba, hogy minél messzebb legyek ettől a fajankótól. Hiszen tudva, hogy csak alig pár méterre fekszik tőlem, csupán gyengeséget okoz nekem és düht.
Lófarokba kötöttem még a hajam.
Már a szobában érezni lehetett a beáramló finom illatokat. Csak nem a tegnapi trükk? Hát biztos lehet abban, hogy nem fog beválni. Ugyanis egy az, hogy nem vagyok még éhes, a másik pedig, hogy nem kell az ő főztje. Csinálja magának. A kilincsre téve a kezem, vettem még egy mély levegőt, majd kinyitottam és mintha ott se lenne, sietve iramodtam az ajtó felé. Magamon éreztem pillantását, aminek hangot is adott.
- Ne csináld már! – hangja bánatosnak bizonyult, de nem túlzottan érdekelt – Még is most hová mész? – hallottam, de mire újra mondott volna valamit, hangosan becsaptam az ajtót, miként éreztessem vele, hogy nem szállt el a dühöm. Sőt.
Egyenesen az útra léptem, majd emlékezve, hogy merre mentünk tegnap, azon mentem tovább. Bevallom egy aprócskát jól esett, hallani a hangjában, hogy megbánta, de nem tágítok. Makacsfajta vagyok, nem tehetek róla.
Most a táj és az erdő békés volt. Nagyon finom erdő illatok terjengtek erre, amit mélyen be is szippantottam. A királyi birtokunkra emlékeztet, ahová apámmal reggelente lovagolni járunk. Ott is olyan finom és kellemes természet illat van. Bevallom jó döntés volt, hogy gyalogolok. Elvégre kell ez a kis séta. Egyáltalán nem féltem egyedül, mert nagyon barátságosnak tűnt az erdő és nem tudtam elképzelni, hogy valami kiugorhat elém egy őzön vagy egy nyuszin kívül. Ráadásul jól tudok így gondolkodni. Régen sétáltam már így zavartalanul. Azt mondtam, hogy régen? Valójában még soha életemben nem sétáltam egyedül, mert akkor is a hátam mögött ólálkodott egy testőr. De most tudom, hogy nincs semmi a hátam mögött, és senki sem figyeli minden mozdulatomat, hogy épp melyik lábamat emelem, vagy merre felé nézek. Ráadásul a nap is felsütött. Micsoda szerencse! Jó idő volt. Egyáltalán nem volt hideg. Persze egy-egy hidegebb szélfújásnál összerezzentem, de kiváló idő volt a sétához.
Már negyed órája őgyeleghettem, amikor hírtelen meghallottam a hátam mögül egy autó hangját. Nem néztem hátra, hiszen őszintén szólva nem igazán érdekelt, hogy ki lehet az. Csak reméltem, hogy nem valami őrült, aki képes elütni.
Hírtelen az autó lassítani kezdett, és velem egy sebességbe ment tovább. Odasandítottam, hogy ki lehet az, de Jake látványára egyből elfordítottam a fejem sértődötten.
- Na, gyere. Elviszlek, ahová akarsz menni – mondta kedvesen.
- Kösz, nem. – morogtam rá se nézve.
- Még a végén lejárod azokat az izgató lábaidat. – motyogta. Erre persze felhorkantam. Ezzel akar békülni? Elég gyér!
- Jó így is. – morogtam fújtatva.
- Gyere már. Nem harapok. – hallottam hangjában a mosolygást.
Nekem persze eszembe se volt beülni arra a helyre, ahol tegnap ült az a semmire kellő kis lotyó. Ki tudja mit csináltak ott! Meg amúgy sem ültem volna be mellé, még akkor se, ha könyörögni kezd. Semmi kedvem nem volt a társaságában lenni. Jobb lenne, ha te is a dolgodra mennél, és békén hagynánk egymást! Még is mit akar tőlem ez a fajankó? Hagyjon már békén!
- Most kezdjek el könyörögni? – mondta fennhangon – De tudnod kell, hogy egy nőnek se könyörögnék.
- Akkor most se tedd, mert nem érdekel! – zsémbelődtem dühösen.
- Most miért vagy ilyen? Csak szeretném, ha a séta után nem nyavalyognál a lábad miatt.
Bunkó és ismét tiszteletlen! Ha valóban ezért akar elvinni, akkor jobban tette volna, ha nem fárad! Micsoda szemérmetlenség!
- Na, gyere és ülj be. – mondta ismét.
Nem válaszoltam rá. Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Valójában a város már csak alig tíz percre lehetett, ezért már csak azért sem ültem be hozzá. Hirtelen egy újabb autó hangja hallatszódott, de mivel nem ismerek mást, így nem vettem a fáradtságot, hogy hátra forduljak ki az. Majd hírtelen meglepődve figyeltem a fekete, új és modernebb autót, ahogy Jake autójával egy vonalban megáll. Lassan lehúzta az ablakot és rendkívüli módon Damon ült a volán mögött.
- Mi az kislány, már is kikészített a pasid? – kérdezte jó kedvűen.
- Ő nem a… - pasim. Akartam kimondani, de mivel egy hatalmas hazugságot adtunk be neki, ezért nem adtam tudomására, hogy mi nem is járunk – Bizony, így van. – mondtam végül elhúzva a szám.
- Merre tartasz kislány? – kérdezte kíváncsian.
- Csak a városba. – válaszoltam könnyedén.
- Gyere, beviszlek, ha már az úriember nem volt olyan kedves. – Damonra néztem, aztán egy pillantást vetettem Jake-re aki már is villámokat szórt a tekintetével Damon felé. És mivel, most határozottan örültem, hogy felidegesíthetem, ezért elfogadtam az ajánlatát.
- Rendben. Úgy is kezd fáradni a lábam. – mondtam Jake-re nézve egy gúnyos mosollyal.
Persze hazudtam, hogy fáj a lábam, mert szívesen sétáltam volna tovább, de vonzott az a gondolat, hogy idegesítsem Jake-t. Damon pont kapóra jött. Bár nem volt ínyemre, hogy egy másik gazember társaságában leszek, de legalább ő nem Jacob. Jake viszont váratlanul a fékre lépett, és ledöbbenve, ugyanakkor dühtől izzó tekintettel nézte végig mozdulataimat, ahogy beülök Damon mellé az anyós ülésre. Damon egy csábító mosolyt vetett rám, majd elindultunk az autóval az alig öt perces úton.
- Na, és mesélj. Mi történt a pasiddal? – kérdezte fél mosollyal.
- Igazából ő nem is a pasim. – vallottam be elpirulva.
- Hát? – horkantott fel – Tegnap úgy nézett rád, mintha hónapok óta beléd lenne habarodva. – erre csak meglepetten néztem Damonra.
- Valóban? Észre se vettem.
- Szóval nem a pasid ez a szoknyapecér. Valahol még is gondoltam, hogy még sincs szíve. Akkor még is mit keresel itt kishölgy?
- Hát… vendégségbe vagyok Jake-nél. Igazából eltévedtem és nem volt hová mennem. Ő pedig segített.
- Ez nem jellemző arra a csibészre. – lepődött meg.
- Nekem azt mondta, hogy bárkinek szokott segíteni.
- Bárkinek az egy kicsit túlzás. De tény, hogy a barátai körében játssza a jó fiút.
- És ti honnan ismeritek egymást? – kíváncsiskodtam – Ugyanis Jakeből nem lehet kihúzni semmit.
- Áh, már régóta ismerem azt a tökfilkót – legyintett.
- És miért vagytok egymással ilyen ellenségesek?
- Sosem szerette, ha csipkelődök vele. – vonta meg a vállát – Túl komor néha a cica.
- Miért hívod Jake cicának? – jutott eszembe.
- Mert sokszor úgy elkezd duzzogni, mint egy kivénhedt macska.
- Akkor már tényleg régóta ismered. Egyébként nekem azt mondta, hogy ellenségek vagytok.
- Ezt mondta volna az a pimasz fráter? Nincs annak humora. – ingatta a fejét. Hát neked se jobb!
- Öhm… értem – bólintottam.
- Hogy is hívnak? – Micsoda tiszteletlenség. Még a nevemet se jegyezte meg.
- Arabella Moontieth.
- Szép név. Esetleg Dániába valósi vagy? – döbbentem le. Honnan tudja?
- Igen, – motyogtam még mindig meglepődve – honnan tudod?
- A neved mindent elárul. – mosolygott rám csábosan – Régen sokszor jártam arra. Úgy emlékszem a király is Moonteth. A rokona vagy?
- Nem, dehogy. – vágtam rá ingatva a fejem. Még a végén lebuktat ez a bitang Damon!
- És még is hogyan jutottál el ide? Hiszen Dánia valljuk be, nem itt van.
- Hmm… - gondolkodtam el gyorsan valami hihető válaszon –, csak szerettem volna világot látni.
- Nem korai ez a te korodban? A szüleid tudnak róla?
- Nem, de mindig is szerettem utazni.
- És így keveredtél ide?
- Igen. – vágtam rá – Igazából viharba kerültem itt és onnantól fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. A pénzem is elfogyott így nem tudok tovább menni.
- Hát, akkor itt ragadtál – húzta el a száját.
- Úgy tűnik – motyogtam.
- Mindenestre én örülök, hogy találkoztam veled. Bájos teremtés vagy. – mosolyodott el ismét bevetve a csábos nézést. De valahogy nem tudott lenyűgözni.
- Hát… köszi. – vontam meg a vállam.
- És mit akarsz csinálni a városba? – közben épp beértünk Forksba.
- Szeretnék munkát keresni és, ha már itt ragadtam, akkor jobban körülnézni.
- Úgy tudtam, hogy tegnap voltál épp Jake-el várost nézni. – Na, ezt meg honnan tudja?
- Igen, de csak az ő kedvenc helyeit mutatta meg.
- Milyen önző egy fráter ez a Jake.– Legalább ebben egyetértünk – És megtudhatom, hogy milyen indokkal vagy most ilyen dühös rá?
- Tegnap este egy nővel állított be. – morogtam felháborodva. Erre csak jókedvűen felkacagott, amit megint csak nem értettem, hiszen semmi viccest nem találtam a helyzetben.
- Ez a gyerek sosem változik. – ingatta a fejét még mindig a nevetéstől fuldokolva – Csajozik úgy, hogy egy másik nő van a házában, – ingatta a fejét – buta dolog. Majd csak tanul a hibáiból.
- Remélhetőleg. – motyogtam magam elé.
- És téged ez ennyire zavart?
- Úgy, hogy majdnem összevert a kis lotyója.
Ezen csupán újra egy jó ízűt kacagott, de megint csak nem találtam viccesnek. Ez a bolond mindenen nevetni tud?
- Megnéztem volna Jake arcát. – ingatta a fejét – Biztosan vakarta a kobakját, hogy mit tegyen.
- Hát gyakorlatilag kényszerítettem, hogy takarítsa el a lotyóját.
- Jól tetted kishölgy. Nem kell neki olyan nőcskékkel összekeverednie.
- De akkor sem értem, hogy miért utál téged ennyire.
- Azt mondta utál? Uh, ez fájt. Nem tudom egyébként mi baja velem. Én mindig kedveltem a kis csirkefogót. Ezek szerint rossznak állított be.
- Nem mondott rólad semmit. – vontam meg a vállam.
- Az még jobb, – mosolygott – és milyen munkára gondoltál? Segíthetek, ha gondolod.
- Hát… nem is tudom. Valami könnyűre. Mondjuk egy kávézóban pultosként, vagy felszolgálóként. Esetleg egy kis boltban. Mindegy csak könnyű legyen, mert még sosem dolgoztam.
- Van egy ismerősömnek egy kávézója és pont pultos lányokat keres. Ha szeretnéd, elvihetlek hozzá. Itt van a közelben.
- Az remek lenne. – örültem meg – Nem gondoltam volna, hogy ilyen kedves leszel velem Damon!
- Egy ilyen széplánynak, természetesen! – mosolygott rám. Persze egyből éreztem, hogy arcom elmerül a pírben, de hamar lenyugtattam magam azzal, hogy ez csak ártatlan megjegyzés volt.
- Tudod, tegnap még az ellenségemnek könyveltelek el, de most már kezdelek megkedvelni. – vallottam be őszintén. Ugyanis jó társaságnak bizonyult, és egyáltalán nem olyan kötekedős és tiszteletlen, mint Jacob Black.
- Ennek örülök kishölgy. Ha ezen túl segítség kell, csak kiálts, és ott leszek.
- Köszi. – mosolyodtam el végre.
- Ugyan már. Nincs mit. – legyintett.
- És te is a környéken laksz?
- Én még a családommal élek. A várostól úgy félórányira.
- Vannak testvéreid?
- Persze, – vágta rá – öt is. Van egy komoly fivérem, Edward. Ő mindig olyan komoly, hogy a legjobb vicceknél se mosolyodik el. De a másik fivérem Emmett. Vele mindig versenyzünk és ugratjuk egymást. Aztán ott van a harmadik fivérem Jasper. Csendesebb, mint én vagy Emmett de jobb a hangulata, mint Edwardnak. Van két húgom is. Az egyik Alice. Mindig lázban ég és imádja a divatot. És ott van Rosalie, ő is olyan komoly sokszor, mint Edward. De azt meg kell jegyeznem, hogy nem vagyunk vér rokonok. A szüleim, vagy is a mostoha szüleimnek nem lehetett gyerekük ezért mindünket örökbe fogadtak. És akármilyen furcsán fog hangzani, de Emmett és Ros, illetve Alice és Jasper együtt vannak. Illetve Edwardnak is van egy kis felesége Bella. Már gyerekük is van. A kicsi Nessie. Jobban mondva, már nem kicsi, hiszen lassan már tiszta szócsatákat vív velem és pimaszkodik.
- Hű. Jó nagy családod van. A nevek felét meg se jegyeztem. – ámultam el.
- És te? Veled mi a helyzet?
- Nekem nincsenek testvéreim, – ingattam a fejem – de mindig szerettem volna egyet.
- Hát, ha ez felvidít Nessie is hozzád hasonló korú. Ha szeretnéd, majd elvihetlek néhányszor hozzá. Így is mindig a nyakunkon lóg. Legalább, ha ott leszel, nem kell mindig a megjegyzéseit hallgatnom.
- Tényleg? – vigyorodtam el – Ez jó ötlet. Majd meglátom.
- Mondtam. Csak sikíts. – mosolygott.
- Oké. – nevettem el halkan magam.
- Egyébként, ha már itt járunk, hány éves is vagy?
- 17.– vágtam rá.
- Tényleg? – nézett rám meglepődve – Ne haragudj, de kevesebbnek néztelek.
- Semmi baj, – legyintettem – már előfordult. És te?
- 20-at súrolom javába. A 17 viszont nagyszerű év. Emlékszem mikor én voltam ennyi idős. Minden nap bulik, csajok és az élvezet.
- Rendben, köszönöm, de részleteket nem kérek. – nevettem el magam mindkét kezemet felemelve védekezően.
- Csak viccelek! – vigyorodott el – Ha hiszed, ha nem, stréber kiskölyök voltam. Majd csak a suli után kezdtem el vadul tombolni. De a mai világban már a tizenöt évesek is piálnak.
- Megjegyezném, vannak kivételek! – gondoltam itt magamra.
- Persze, – vágta rá – mindig vannak kivételek – mosolyodott el.
Közben megérkeztünk az ígért kávézóhoz, és már is megtetszett. Látszott, hogy egy kedves kis kávézó, kedves emberekkel. Damon bíztatóan rám mosolygott, majd mindketten kiszálltunk. Hatalmasat fordult a kocka és nagyon kellemeset csalódtam Damonban. Nem hogy kitűnő társaság, de az egész úton egyszer sem lettem rá dühös. Ráadásul őszintén meg is kedveltem. Igazán jó képű és legalább ő tudja mi a tisztelet, nem úgy, mint egyesek. Irigyeltem a családja miatt. Én is mindig ilyen nagycsaládot akartam, de a szüleim úgy döntöttek, hogy megelégednek egy gyerekkel. Pedig nagyon örültem volna egy húginak vagy egy bátynak. Bár hiába való a múlton siránkozni. Kétlem, hogy a szüleim másként döntenének. Az is jól hangzott, hogy majd megismerhetem az unokahúgát Nessie-t. Végre egy korombeli lány, akivel kedvemre cseveghetek. Persze eddig is találkoztam korombeli lányokkal, de mindegyik az az önelégült és egoista volt, akiknek csak a kinézet és a pénz számított. Már őszintén vártam a találkozást a nagycsaláddal. Ha ilyen jó fej Damon, akkor ők is azok lehetnek. Bár nem vér szerinti testvérek, de attól még hasonlíthat a természetük.
A kávézóba belépve még nagyobb mosolyra húztam a szám a modern és kedves bútorok láttán. Damon egyből egy középkorú nőhöz vonszolt, aki elsőre nem tűnt szimpatikusnak, de aztán a beszéde és a viselkedése alapján egyre szimpatikusabbnak tűnt. Ekkor már nagyon reméltem, hogy felvesznek ide dolgozni. Damon beszélt helyettem is. Elmondta a helyzetemet, és hogy elég tapasztalatlanul kezdenék, de utána biztosan belejönnék. Majd tőlem is kérdezett néhány kérdést. A szokásosakat. Hogy mi a nevem, hol lakom, és dolgoztam-e már ezelőtt. Ezekre őszintén felelhettem, hiszen semmi furcsa nincs benne. Felvette az adataimat, majd végül néhány percnyi gondolkodás után, sikerült meggyőznie Damonnak, hogy jól fogok dolgozni. Nagyon megkönnyebbültem és iszonyathálás voltam Damonnak, hogy ennyire a segítségét élvezhettem. Nem is tudom mi lett volna nélküle. Biztosan nem vettek volna fel sehová sem ilyen tapasztalatlan múlt után. Az egyre szimpatikusabb nő – akit egyébként Ginának hívnak – elmondta, hogy már holnap reggel kezdhetek, és a beosztásomat is ideadta. Reggel hétkor nyit a kávézó, és ez azt jelenti, hogy legalább reggel fél hatkor fel kell kelnem, hogy időben ott lehessek. De persze sok szabadnapot is fogok kapni, hiszen mellettem még három pultos van. A fizetés is elég jó, egy kávézóhoz képest. Ettől jobbat nem is kaphattam volna munkának. Már csak azt kellett megoldanom, hogy mindent jól csináljak, és ne rúgjanak ki az első napomon.
A nagy hálálkodás közepette Damon felajánlotta, hogy körbe vezet a kis városon és megmutatja a legjobb butikokat, hogy ha vásárolni támadna kedvem, akkor tudjam, hová menjek. Ráadásul még ellenkezésemre is ragaszkodott hozzá, hogy vesz nekem új ruhákat, amik ide illőek. Bevallom egyre jobban tetszett ez a kis város. Nyugodt volt és békés, ugyanakkor mindent meg lehetett venni, amire szükségem lehet. Damonnal végül sokat ugrattuk egymást, de ez egyáltalán nem olyan ugratás volt, hogy közben megsértődünk egymásra. Kezdtem egyre jobban megkedvelni ezt a gazembert, akiről kiderült, hogy egyáltalán nem az. Nagyon kedves, segítőkész és iszonyatcsábító mosolya van. Bár azt hiszem Jacobé még is jobban megfogott. Micsoda? Mit beszélsz te lány? Az a szoknyapecér? Nem! Bolond kezdek lenni, a mindenit.
A városnézés eltartott egészen késő délutánig. Nagyon jól éreztem magam, és bántam, hogy nem nagyobb a város, mert akkor több időt lehettem volna Damonnal és kevesebbet Jacobbal. Semmi kedvem nem volt visszamenni a jelenlegi szállásomhoz és újabb veszekedésbe torkollni azzal a csirkefogóval – ahogy Damon mondaná. Mert kétlem, hogy csak úgy hagyná minden szó nélkül. Biztos, hogy belém fog kötni, mihelyst visszaérek. Vagy az is lehet, hogy nem is lesz ott. Bárcsak így lenne! Akkor gyorsan lefürödhetnék, és a szobába zárkózhatnék előle. De ahogy felidéztem magamba a tekintetét, amikor beültem Damonhoz… biztos vagyok benne, hogy várni fog rám. Ezért a rövid utat inkább azzal töltöttem, hogy azon agyalok, hogyan surranjak be a szobába. Vagy megint nem szólok hozzá. De akkor lehet, hogy betörik majd a szobába, idegességébe. Az ő baja, hiszen a saját ajtaját töri be. Vagy talán megint azzal fog cukkolni, hogy újabb nőcskét hoz? Majd szépen az orra alá dörgölöm, hogy kaptam munkát, és ráadásul Damonnak köszönhetem. Az biztosan feltenné nála a garatot.
Mikor befordult Damon az udvarra, már láttam, hogy a nappaliban ég a villany. Jézusom, és ha pont most van ott egy nőcske, én pedig rájuk nyitok? Akkor majd jól összeszidom a fejét és bezárom a szobaajtót.
- Köszönöm még egyszer, amit értem tettél. Tényleg hálás vagyok. – mosolyogtam Damonra őszintén.
- Ugyan már kishölgy, nincs mit. – legyintett – hHolnap vigyelek be reggel?
- Áh, nem köszönöm, – legyintettem – begyalogolok. Kell az a kis séta.
- De hiszen reggel még hűvös van. A végén még megbetegedsz.
- Köszi, hogy aggódsz értem, de megoldom. – mosolyogtam.
- Vagy kérd meg a kis duzzogó fiút. – biccentett a ház felé.
- Inkább gyalogolok. – vágtam rá felhorkantva.
- Rendben. De, ha kell…
- Valami. Akkor sikítok. Tudom, már mondtad ma egy párszor. – nevettem el halkan magam, visszagondolva, hogy vagy ezerszer elismételte ezt a mondatát.
- Hallom meg is jegyezted. – mosolygott – Akkor majd holnap benézek hozzád, hogy megy. – kacsintott.
- Oké, köszi. – öleltem meg gyorsan hálásan. Bár ölelése, úgy, mint a keze, szintén hideg volt. Így picit összerezzentem, de hál’ nem vette észre – Szia. – intettem neki kiszállva az autóból.
- Szia, kishölgy. – intett ő is mosolyogva, majd kikanyarodva már el is tűnt a sötét utcán.
A ház felé fordultam és néhány másodpercig ott álltam, erőt véve magamon és felkészülve, hogy talán mi várhat. Lehet mérges lesz, lehet aludni fog, lehet, csak bámészkodik majd maga elé, vagy egy nővel van. Az utolsó szót undorodva mondtam ki magamba. Reméltem, hogy nem egy kínos pillanatban fogok benyitni. Végül vettem egy mély lélegzetet és elindultam befelé. Bevallom akármilyen mérges is lesz, de már alig vártam, hogy az orra alá dörgöljem Damon kedvességét.
Az ajtótól néhány méterre ismét megálltam és jobban benéztem a kivilágított ablakon. Megnyugodva nyugtáztam, hogy Jake a kanapén ül a kandalló előtt. Bár háttal volt ezért nem tudtam leolvasni arckifejezését. De legalább tudom, hogy nem egy újabb nővel hetyeg.
Az ajtó kilincset lassan megszorítottam, majd benyitottam, direkt kerülve a pillantását. Persze ahogy beléptem egyből éreztem, hogy rám szegezi dühös arckifejezését, de a nem törődömet mutattam inkább és tudomást sem vettem jelenlétéről. Megfordultam és a szoba felé vettem az irányt, ám mielőtt beértem volna, még is megszólalt.
- Hol voltál? – mondta semlegesen. Mintha magyarázkodnom kéne neked! Aztán eszembe jutott, hogy most alkalmam nyílik arra, hogy elmondjam mit is csináltam ma egész nap, amitől biztosan az ideg fogja tépni. Így háttal egy lépést vissza léptem és gonoszan elmosolyodtam.
- A városban. – fordultam meg nyugodt hanglejtésben.
- Tudod mennyire megaláztál? – mondta kis szünet után dühösen.
- Fulladj meg a becsületedben. – vágtam neki szikrázó tekintettel.
- És legalább jól érezted magad? – kérdezte ismét kis szünet után gúnyosan.
- Képzeld, hogy nagyon jól éreztem magam. Ráadásul munkát is találtam, Damon segítségével. – mosolyodtam el gonoszul – Azt is el kell mondanom, hogy rosszul ítéltem meg Damont, mert nagyon kedves és megértő. Nagyon jól elvoltam ma vele. – mondtam nyugodtan. Persze láttam tekintetében a hírtelen fellángolt düht és haragot. Ha most a szemével ölni tudna, én már rég halott lennék. De természetesen én még fokozni akartam, hiszen nem láttam a határt – Oh, és majd elvisz a családjához. Nagyon szeretnék velük találkozni.– mosolyodtam el.
Már szinte fújtatott dühében, amire csak felvontam a szemöldököm, majd egy vállrántással megfordultam, hogy a szobába mehessek.
- Hogy merészelted? – ált fel haragosan és hírtelen megragadva vállamnál a falhoz nyomott.
A szívverésem hírtelen felgyorsult és levegőt venni is elfelejtettem, ahogy tekintetét az enyémbe süllyesztette. A karomat szorosan fogta, úgy, mintha soha nem akarná elengedni. A szemében észrevettem a robbanásszerű düht és haragot. Szinte már úgy nézett rám, mintha most azonnal a fejemet akarná leszedni. De nem féltem tőle. Sőt. A testéből hihetetlen forróság jött és a tekintete folyamatosan az enyémbe járt. Mintha keresett volna valamit. Én viszont teljesen elkábultam barnán csillogó szemeiben. Testemet forróság lepte el és ismét gyengének éreztem magam. Ez valami betegség vagy mi a szösz? Amit mindig ő vált ki belőlem!
Tekintete immár gyengébbnek tűnt, és mintha elviharzott volna belőle a düh és a harag viszont egy percre sem vette le rólam a szemét. Istenem ez a barna szem! És a haja! És a bőre! Muszáj voltam lélegezni, hiszen már nem volt több visszafojtott levegőm.
Majd hírtelen mozdulattal ajkaimra tapadt mohón, én pedig követelőzően nem ellenkeztem. Gyengének éreztem magam és testemen libabőr szaladt végig. Soha senki nem csókolt meg ilyen szenvedéllyel. Mit beszélek? Hiszen még nem is csókolóztam.
Az ajkai puhák és édesek voltak. Ennél édesebb ízt még nem éreztem! Nyelve lassan befurakodott az enyémbe, én pedig újabb lángra lobbant szenvedéllyel csókoltam vissza. A melegség egyre eluralkodott a testemen és hiába akartam volna ellenkezni, nem tudtam. De hisz nem is akartam. A szívem mélységesen nagyokat dobbant, amikor hozzám nyomta magát egész testében, és kezét gyengéden az arcomra helyezte. Éreztem, hogy már ő is lángol teljes egészében, és a szenvedélye sem tétovázott. Derekamat szorosan átölelte, és még jobban magához húzott, hogy egy milliméter se legyen köztünk. Ekkor megéreztem ágyékán a vad szenvedélyt és a tombolást, ami egyúttal észhez is térített. Tudtam, hogy nem szabad ezt csinálnom, hiszen ha engedek nagyon rossz vége lesz ennek az egésznek. Pedig annyira nem akartam. Még is muszáj volt.
- Ne! – beszéltem bele forróságtól izzó csókunkba.
Mellkasára tettem mindkét kezem, hogy megpróbáljam ellökni magamtól, ami először füstbe ment, mert, ahogy el akartam taszítani, még nagyobb szenvedéllyel és tűzzel kezdett csókolni, ami persze ismét gyengeséget okozott nálam. Majd újra eszembe jutott, hogy mi történhet, ha nem teszem meg, ezért erőt vettem magamon, és minden erőmmel ellöktem magamtól.
- Ne! – mondtam határozottabban.
Jake tűzzel teli tekintettel nézett rám. Ajkai duzzadtak a forró csókoktól. Legszívesebben újra megcsókoltam volna, de e helyett azonnal berántottam magam a szobába, és magam mögött becsaptam az ajtót. Háttal neki dőltem az ajtónak és még mindig kábán éreztem magam. Ez… ez… istenem! Szóhoz se jutottam. Annyira szenvedélyes, de még is gyengéd volt. Mintha a gyomromban pillangók és több ezer boldogság jelek száguldoztak volna. Egyszerűen majdnem elveszítettem a fejem. Senki nem mondta, hogy ennyire jó ez! Ha mondták volna már biztosan csináltam volna. És azok a finom, puha ajkak. Bárcsak ne lennék ennyire makacs és hagytam volna, hogy a szenvedély teljesen rabul ejtsen. Miket beszélek? Ez volt a helyes. Ha oda adom neki magam, abból semmi jó nem sül ki. Akkor is elkápráztatott.
Kellett néhány perc, hogy újra magamhoz térjek és lélegzetem is egyenletes legyen. Még sem tudtam kiverni a fejemből azt a heves és szenvedélyes csókot. Nem volt merszem kimenni a szobából, ezért úgy döntöttem, hogy korán kelek és gyorsan lezuhanyozok még munka előtt.
Fél óra múltán, már az ágyban gubbasztva forgolódtam a nem rég történt esemény miatt. Minden percben felidéztem magamban, és még mindig libabőrös lettem. Az ajkát még mindig éreztem az enyémen, ezért sokszor oda kaptam, hogy nem-e valóban ismét megcsókolt. A szívem ellenállhatatlanul vert, amikor a tüzes tekintetét felidéztem magamban. És ha abba belegondoltam mi is történhetett volna utána… egyenesen összerázkódtam és a forróság ismét elöntötte a testem. Nem értettem miért élveztem ennyire, hiszen csak egy csók volt. De még sem akármilyen csók. Tudtam, hogy valahogy törölnöm kell a memóriámból, hiszen nem kerülhetek közel egy ilyen alakhoz. Semmilyen formában. Ezért nehezen, de eldöntöttem, hogy megpróbálom elkerülni és minél kevesebbet beszélni vele. Ha lehet, inkább semmit sem beszélnék vele. Úgyis nappal dolgozok, este pedig alszok. Szabadnapon pedig majd kitalálok valamit. Csak ne keljen vele lennem.
Sokáig forgolódtam még ezen tanakodva, majd végül erőszakosan, a munkára gondolva sikeresen el tudtam aludni….