3. Fejezet: Álom vagy valóság?

Hy honeys!! Meghoztam a harmadik fejezetet! Itt már megláthatjuk Jake "új" személyiségét, de persze csak részben! És Arabellán is észre fogjátok venni az azonnali változást:D
Remélem tetszeni fog! Véleményeket kérek:D
Puszi

- Te vagy az… - sóhajtottam fel remegő hangon, és mint akit fenéken rúgtak, leugrottam a kanapéról, félve, hogy azonnal rám támadhat.
- Mi? – húzta fel a szemöldökét értetlenül.
Újabb reszkető sóhaj hagyta el a szám, és egészen a falhoz préseltem magam, hogy minél távolabb legyek tőle. Kérdésére erőt vettem magamon és megpróbáltam minél határozottabb lenni.
- Te vagy az a farkas! – vágtam rá felemelve a hangom.
Teste hirtelen megfeszült és tekintetével engem pásztázott.
- Milyen… farkas? – ráncolta a homlokát még mindig feszülten.
- Az, aki tegnap majdnem megtámadott! – mondtam gúnyos hangon.
- Biztosan csak álmodtad. Erre nincsenek… farkasok – mondta kissé elengedve megfeszült testét.
Bevallom, elgondolkodtam azon, hogy valóban csak álmodtam-e, hiszen nem mindenre emlékeztem a tegnap estéből. De az a tekintet tisztán megmaradt bennem. Az a lágy és kedves, barna, farkas-tekintete, ami a védelmet sugározta, majd valamilyen oknál fogva mégis rám morgott. Visszagondolva erre, valóban álomszerű volt, és elhittem, hogy Jacob Blacknek igaza van.
- Igazad lehet – hajtottam le a fejem. – Bocsánat, hogy megvádoltalak – néztem fel rá őszinte bűntudattal.
- Nincs semmi gond – vonta meg a vállát lazán.
- Csak… olyan valóságosnak tűnt – szűkítettem össze a szemem – vagyis… tiszta lökött vagyok. Már hogy léteznének olyan farkasok, akik emberek? – ingattam a fejem észbe kapva furcsa gondolatomon.
- Hát… igen – húzta el a száját.
- És légy szíves ne merészelj többé ilyen közel jönni hozzám! – dorgáltam le újra észbe kapva, az előbbi tettétől.
- Jól van, már tegeződünk. Haladás – bólogatott elégedetten.
- Nem vagy vicces – vágtam rá összeszűkült tekintettel. – Semmi jogod nincs ahhoz, hogy csak úgy flörtölgess velem! – tettem csípőre mindkét kezem.
Felhúzta a szemöldökét, végig mérte testemet, majd egy halovány mosollyal hirtelen közelebb lépett, amivel ismét iszonyat közel került hozzám. Valamiért az ösztöneim nem akartak elhajolni előle, annak ellenére, hogy az előbb pontosan ezért a viselkedéséért dorgáltam meg ezt a gazembert! Hirtelen újabb érzések kerültek bennem felszínre, amiket eddig még senki nem váltott ki belőlem. Már a közelségére szívem a torkomban kezdett nagy dobogásba. Lágy tekintetével mélyen az enyémbe furakodott, s önkéntelen mozdulatként a lábam beleremegett. Forró lehelete súrolta az arcomat, s erre eddigi nem látott reakciót váltott ki belőlem: még lélegezni is elfelejtettem.
- Itt állsz az én pólómban, az én házamban, ráadásul a szobámat is elfoglaltad, – mondta lágyan, le nem véve rólam a tekintetét, – most komolyan a jogaimról veszekedjünk? A saját házamban? – simított végig a nyakamon gyengéden, amire hirtelen libabőr futkosott össze-vissza rajtam. – Árva kis hercegnőm, hálás lehetnél, hogy befogadtalak! Ennyit csak érdemlek, nemde? – emelte meg szemöldökét, huncut mosolyra húzva száját.
Kábultságomból szavai hamar kizökkentettek, és összeszedve magam, végül válaszoltam pimasz modorára.
- Kezdem azt hinni, hogy egy szoknyapecér fogadott be magához! Nincs igazam? – húztam fel a szemöldököm, belemenve a játékába.
- Talán igen… talán nem – vonta meg a vállát.
- De ha azt hiszed Jacob Black, hogy ágyba bújok veled, hát nagy tévedésben élsz! Ugyanis, egy hercegnőt nem lehet megtéveszteni az ilyen viselkedéssel!
- Mondd ki még egyszer a nevem! – mondta lélegzetével súrolva ajkaimat.
- Nem, uram! – vágtam rá gúnyos mosollyal.
- Oh, szóval azzal büntetsz, hogy továbbra sem fogsz tegezni? – húzta fel a szemöldökét egy fél mosollyal – ez tetszik! – suttogta érzékien.
- Ne játszadozz velem, mert még nem is ismersz! – húztam fel a szemöldököm.
- Dehogynem ismerlek! – vágta rá – Arabellának hívnak, hercegnő vagy és segítségre volt szükséged – nézett végig rajtam lágy, de ugyanakkor szenvedélyes tekintettel.
Valahogy annyira jó volt hallani, ahogy kiejti a nevem. Nem is tudom. Furcsa, de még annál is jobb érzések kerültek felszínre bennem. Mintha már túl régóta ismerném ezt a fiút. Pedig alig néhány órája ismerem, mégis úgy beszéltem vele, mintha ezer éve ismerném.
Tekintetével még néhány percen árt pásztázott, majd lazán ellökve magát tőlem, a kanapéra heveredett. Valahogy minden porcikám azt sugallta, hogy meg akarom ismerni ezt az ifjút, annak ellenére, hogy valóban egy szoknyapecért fedeztem fel benne és elméletileg pont az ilyen alakoktól kellene magam távol tartani. Mégis úgy vonz magához, mint egy mágnest. Bevallom az első találkozásunkkor nem mondtam volna meg, hogy ő ilyen nőcsábász féle, de most már váltig állíthatom, hogy lesz dolgom vele, míg itt leszek. Természetesen minden erőmmel azon leszek, hogy ezentúl valóban ne engedjem magamhoz túl közel, és ne essek transzba minden ilyen tekinteténél, ami valahogy mégis a gyengédséget és a kedvességet, ugyanakkor a szenvedélyt mutatja. Hihetetlen, hogy egyetlen tekintetből mi mindent ki tudok olvasni. Ilyen még nem történt velem ezelőtt. Érdekes, hogy folyton ledorgálom, mégis… mintha vonzódnék hozzá.
A kanapén lazán heverészett és a kandallóban recsegő lángokat figyelte. Mintha valamin elgondolkodott volna, de nem voltam benne biztos. A kedélyeim csillapodni látszódtak, és valahogy ezek után is vágytam a társaságára, ezért hirtelen döntés szerint újra magamra kaptam a pokrócot és a kanapé másik végébe húzódtam. Mozdulatomat végig figyelte csillogó szemeivel, majd újra a kandalló felé tekingetett.
Újra elkalandoztak a gondolataim, afelé, hogy miért segít rajtam ilyen szívélyesen, amikor valóban nem is ismer. Az egy dolog, hogy tudja a nevem és a posztomat, de az még nem azt jelenti, hogy tetőtől talpig ismer engem. Lehet, hogy a nőcsábász külső mögött, egy érző szív lakozik? A lángok felé emelt tekintetéből ez sugárzott. Még oldalról is érezhető volt az érzékisége. Végül nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá kíváncsiságomra.
- Miért ilyen kedves velem? – motyogtam lágy hangon, végig rá nézve.
- Tegezz, kérlek! Már mondtam, hogy nem kell magázódni – mondta gyengéd tekintettel.
- Akkor miért vagy ilyen kedves velem? – tettem fel a kérdést, önmagamat ismételve.
- Tudod, az itteni emberek segítenek egymásnak. És én pont nem az az ember vagyok, aki egy védtelen lányt ott hagy a földön ájultan – fordult a kandalló felé.
- Ez eddig rendben van, de… nem értem miért engedsz csak úgy be a házadba és adod nekem a szobádat?
- Úriember vagyok! – nézett rám ismét egy kacér fél mosollyal.
- Na, persze! – morogtam
- Elmondod végre, hogy honnan jöttél és mit keresel itt? – váltott kissé feszült hangnemre.
Bevallom először feldühített a hanglejtése, de utána eszembe jutott, hogy tartozok neki ennyivel. És valamiért úgy éreztem, hogy bízhatok benne annak ellenére, hogy a nevén kívül semmit nem tudok róla. Így egy sóhaj után, válaszoltam kérdésére.
- Dániából. És elraboltak – hajtottam le a fejem az utolsó szót kiejtve.
- Elraboltak? – csattant fel hirtelen dühösen – mégis ki volt olyan elmebeteg, hogy egy ilyen… - akadt meg a szava hirtelen rám nézve.
- Hogy egy milyen? – húztam fel a szemöldököm.
- Hogy egy ilyen gaztettet elmert követni – ült vissza lenyugodott kedélyekkel.
- Ezt én is szeretném tudni – vontam meg a vállam.
- Mégsem vagy nyugtalan – húzta össze a szemöldökét gyanakvóan.
- Semmi értelme nincs az idegeskedésnek, hiszen lehetne ettől sokkal rosszabb is. A lényeg, hogy nem az erdőben kuksolok egy fa tövében.
- Akkor mégis hálás vagy – mosolyodott el elégedetten.
- Sosem mondtam, hogy nem vagyok – vágtam rá – csak azt nem értem miért pont ide, az isten háta mögé hoztak – fordultam a kandalló felé visszaemlékezve az esetre.
- Rosszul ítélkezel – szólalt meg Jacob.
- Igen? – húztam fel a szemöldököm – fél órát sétáltattál és egész végig ez volt az egyetlen ház, amit láttam.
- Az még nem azt jelenti, hogy kihalt ez a hely. A közelben van a város, és Port Angeles is alig húszpercnyire van.
- És legalább emberek is vannak?
- Bizony, hogy vannak, – vágta rá – de most ne erről beszéljünk – ingatta a fejét. – Miért raboltak el?
- Nem tudom, – vontam meg a vállam – semmit sem tudok az ügyről, szóval hiába faggatsz, nem tudok többet mondani.
- Jól van, jól van. Csak… - hallgatott el ismét néhány másodpercre – mindegy – rázta meg a fejét, kiverve az előbbi gondolatát.
- Örülnék, ha nem fél mondatokat hadoválnál! – húztam fel a szemöldököm. – Őszinte voltam, most te jössz!
- Oké, kérdezz! – nézett rám kíváncsian.
- Miért élsz egyedül?
Erre hirtelen tekintete szomorúvá váltott és újra a kandalló felé fordult. Éreztem, hogy nem a jó kérdést tettem fel, és, hogy valami rossz történhetett az életében, de sajnos nem tudtam visszacsinálni érzéketlenségemet.
Néhány percnyi csönd után, újra felém fordult lágy tekintettel, és szóra nyitotta a száját.
- Anyám még kiskoromban meghalt, – hajtotta le a fejét, majd másodpercek múlva felnézett rám – apám pedig tavaly követte – láttam a tekintetében a merő szomorúságot, és ezért iszonyat lelkiismeret furdalásom támadt.
- Sajnálom, én nem akartam… - néztem rá őszinte bocsánatkéréssel, de ő belém szorította a mondatom.
- Semmi baj. Nem tudhattad – ingatta a fejét. – Van még két nővérem, akikkel nem igazán tartom a kapcsolatot. Sara és Jules. Utoljára apám temetésén láttam őket. Mindig utaznak, és soha nem jönnek haza. De sosem álltunk egymáshoz közel, ezért őszintén szólva nem túlzottan hiányoznak.
- Értem – néztem rá együtt érzően, ugyanis ez a legkevesebb, miután a szülei halálán túl kellett tennie magát. – És… hogy haltak meg? De nem muszáj válaszolnod – hadartam el gyorsan, mielőtt túl érzéketlen lettem volna kérdésemmel.
- Anyám beteg volt. Apámat pedig megtámadta egy vá…. – hallgatott el hirtelen, – egy állat.
- Egy állat? – szökött egekbe az egyik szemöldököm.
- Tudod, erre gyakoriak az állat támadások. És apámat sajnos utolérte. Rosszkor volt rossz helyen – hajtotta le a fejét.
- Tényleg sajnálom.
- Semmi baj – mosolyodott el halványan, újra a kedves tekintetével pásztázva engem – de beszéljünk inkább másról. A te szüleiddel mi a helyzet? Mesélj nekem a királyi életről.
Hezitáltam egy kis ideig, hogy valóban érdemes-e feltárnom neki az életemet, de mivel a jelenlegi helyzetben rajta kívül nem ismerek itt senkit, így úgy döntöttem, hogy megbízom benne.
- Apámat Anthonynak hívják. Nagyon kedves és becsületes ember. Szeretek vele reggelente kilovagolni a birtokra. Viszont anyám már egy teljesen más kaliberű ember. Sokszor szigorú velem és másokkal is, de egyébként valójában megértő és belátja, ha hibázott. Az a legnagyobb gondom vele, hogy minden áron férjhez akar adni, miután betöltöttem a tizennyolcat.
- Hogy micsoda? – húzta fel a szemöldökét. – Nem vagy te kicsit fiatal a házassághoz?
- Én is ezt mondom neki mindig, – forgattam meg a szemem – de ő ragaszkodik a hagyományokhoz, és mindenáron Henry-t, Norvégia hercegét akarja rám erőszakolni – ingattam a fejem. – Közben pedig egy unalmas tuskó, aki folyamatosan a politikáról akar társalogni.
- Oh, úgy látom, nem bírod a ficsúrt! – nevette el halkan magát.
- Hát nem – morogtam visszaemlékezve az első bemutatkozóra, ami abból állt, hogy megkérdezte, mit gondolok az ország politikai helyzetéről! – Sosem érdekelt a politika – ingattam a fejem.
- Az jó mert engem se – mosolyodott el. – És milyen a szolgákat ugráltatni? Gondolom, mindenből a luxust kapod – mondta hirtelen gúnyolódva.
- Igen, – vágtam rá feldühödve – mindenből a luxust kapom, de nehogy azt hidd, hogy az olyan, hű-de-szuper dolog! És egyébként, ha tudni akarod senkit sem szeretek ugráltatni. Megvannak a saját szolgáim, de őket sem ugráltathatom kedvem szerint, mert ők is emberek és nem robotok! – dorgáltam le gúnyos megjegyzéséért.
Néhány percig rám meredve végigmérte dühös arckifejezésemet, majd elfordította a fejét.
- Nem akartalak megbántani – mondta lágyan. Meglepett ez a viselkedése, hiszen eddig akárhányszor kötekedett velem, vagy tett egy gúnyos megjegyzést, folyton vitába szállt velem. Most pedig, még bocsánatot is kért. Még oldalról is láttam, hogy megbánta gúnyos megjegyzését, ezért a szívem is meglágyult.
- Nem történt semmi – motyogtam lehajtva a fejem, hirtelen bűntudatot érezve.
- Szóval… hogy is van ez a muszáj-a-herceghez-menned dolog? – nézett rám kíváncsian.
- Hát… igazából, ahogy mondtam, csak anyám ragaszkodik hozzá. Szerinte, ha egyszer királynővé koronáznak, akkor egy hozzám illő király kell mellém. Sosem értettem miért veti meg az alsóbb rendűeket – ingattam a fejem.
- És te mit gondolsz erről?
- Te mit gondolnál, ha rád akarnának erőszakolni egy olyan nőt, akire abszolút nem vagy vevő? Csak azért, hogy hozzád illő legyen – néztem rá szomorúan. Hiszen valóban bántott ez a dolog és most örülök, hogy megszabadultam egy időre anyám állandó nyaggatásától, és Henry folyamatos untatásától.
- Az rossz lenne – tekintett rám együtt érzően.
- Nem is gondolnád mennyire kiábrándító a királyi élet – hajtottam le a fejem.
- Ezt hogy érted? Azt hittem, hogy egy hercegnőnek mindene megvan – ráncolta a homlokát.
- Nem jól hiszed – ingattam a fejem – az egész életemet irányítják. Sosem lehetnek saját gondolataim, saját ötleteim. Mindig azt kell csinálnom, amit mondanak nekem. És hidd el, ez nagyon rossz. Ha nem lehetsz az, aki valójában vagy – néztem rá, mélyen a tekintetébe furakodva, amitől először ismét transzba estem, majd gyorsan észbe kapva elfordítottam a fejem és folytattam. – Egészen kicsi korom óta arra tanítottak, hogyan legyek jó hercegnő és majd a későbbiekben, hogy lehetek olyan királynő, akit szeretnek az emberek. De sosem lehettem önmagam. Mindig úgy kellett viselkednem, ahogyan azt elvárják tőlem. Sosem voltak igaz barátaim, sosem mehettem úgy el bárhová, hogy ne követte volna minden lépésemet egy átkozott testőr, vagy egy kamera. Nem járhattam normális iskolába. És ha hiszed, ha nem, te vagy az első fiú, akivel tíz percnél tovább maradtam kettesben. Hidd el nekem, hogy dög unalom minden másnap egy olyan partin mosolyogni, ahol untatnak az emberek és nem érzed jól magad a körükben. Igen, az igaz, hogy mindent megkapok. De mi van a barátokkal? A szórakozással? És mi van a boldogságommal? Hol vannak ezek a dolgok? Szóval értheted, hogy most miért vagyok ilyen nyugodt, annak ellenére, hogy több ezer kilométerre vagyok az otthonomtól. Ez nekem inkább megkönnyebbülés volt, hiszen amint betöltöttem a tizennyolcat, valószínű, hogy anyám nem fog tovább várni, és megrendezi az esküvőt. Aztán rá nem sokára az is lehet, hogy királynővé koronáznak. Bár sosem értettem, hogy ezért miért szükséges egy férjet kerítenem, amikor úgysem ő gondozná a népemet, hanem én.
- Ezt… nem tudtam – ráncolta homlokát mély tekintettel.
- Most már tudod – hajtottam le a fejem. – Te vagy az egyetlen ember, aki tud erről – vontam meg a vállam – és nem értem, hogy mertem elmondani, amikor alig ismerlek. Talán azért, mert itt nem kötnek a kötelességek – néztem vissza rá.
- Jól esik, hogy elmondtad – tekintetével újra egy más világba küldött, de hamar elkaptam róla a szemem. – Ez azt jelenti, hogy a bizalmadba fogadtál, vagy azt, hogy már eleged volt ebből?
- Nem tudom mit jelent – ingattam a fejem.
- Itt nem kell adnod a nemes hercegnőt – nézett rám komolyan. – Az lehetsz, aki csak akarsz – mosolyodott el halványan.
- Kösz – húztam a szám fél mosolyra.
- De azért meg kell jegyeznem, hogy szerintem jó királynő lenne belőled!
- Gondolod? – húztam fel a szemöldököm.
- Ühüm – bólogatott.
- Nem is ismersz, mégis honnan tudnád? – ráncoltam a homlokom.
- Eleget hallottam! Jó emberismerő vagyok – mosolyodott el elégedetten
- Na, ne mondd! – húztam fel a szemöldököm – te abszolút nem ismersz engem.
- De remélem, lesz rá alkalmam.
Hirtelen valamilyen oknál fogva elgondolkodtam azon, hogy vajon most melyik énje az igazi! Hiszen érthetetlenül kedves velem, aztán pedig úgy viselkedik, mint egy nőket hajkurászó szoknyapecér. Bár biztos voltam benne, hogy ezzel az arcberendezéssel, és izmos testtel, sok nő környékezte meg, ő pedig biztosan nem állt ellen, de hogy lehet az, hogy mégis ilyen… kedves és megértő?! Vagy csak azért teszi, hogy az ágyamba… jelen helyzetben az ő ágyába csalogasson. Hát persze, hogy ezért teszi! Ostoba fajankó, nem tudja kivel kezdett ki! – morogtam magamban.
Csak most jutottak el szavai az agyamig. Szeretne megismerni? Majd ha fagy! Egyszerűen nem értettem, hogy nyílhattam meg neki ilyen könnyedén. Alig ismerem, mégis elmondtam neki, hogy mit érzek az életemmel kapcsolatban, elmeséltem neki a családomat és a körülményeket. Meglepődtem magamon, hiszen valóban senki sem tud ezekről a mély érzéseimről. Egyedül az én drága kis kutyámnak, Pamacsnak mondtam el mindent, mivel tudom, hogy ő biztosan nem fogja tovább adni senkinek. Jézusom! A kiskutyám – kaptam észbe rá gondolva. Vajon mit művelhetnek ott vele? Hiszen eddig senki nem állhatta a kastélyban a kutyámat. Biztosan már kitették a szűrét szegénykémnek. Nem, az nem lehet. Apám tudja, hogy azzal fájdalmat okozna nekem, ezért nem tenné meg – nyugtatgattam magam. Nagyon tudok ragaszkodni azokhoz, akiket szeretek, és így van ez Pamacsnál is. Hiába csak egy állat, de az évek során nagyon a szívemhez nőtt.
- Mi az hercegnőm, nagyon elgondolkodtál – térített észhez Jacob pimasz mondata.
- Ne hívj így! Nem vagyok a hercegnőd! – dorgáltam le villogó tekintettel.
- Úgy hívlak, ahogy akarlak – vonta meg a vállát – emlékszel? Az én házamba vagy.
- Ha ezen múlik, akkor inkább elmegyek! – álltam fel hirtelen érzett dühvel.
Komolyan gondoltam, hiszen nem szándékozom ezt tovább hallgatni. De mielőtt a szobába siettem volna a bőröndömért, egy meleg kéz utánam nyúlt.
- Nem úgy gondoltam! – fordított magával szembe, hogy mély és gyengéd tekintetével az enyémbe fúrja a magáét. – Ne haragudj! – motyogta őszinteséget sugározva,
- Miért van az, hogy egyszer ilyen kedves vagy, aztán pedig már modortalanul kezdesz viselkedni? Én nem csak egy nőcske vagyok, akinél bejönnek ezek a dumák! – szidtam le villámokat szórva dühös tekintetemmel.
- Tudom – motyogta. Ledöbbentem a válaszára.
- Mégis honnan tudnád? – ráztam ki kezéből a karom.
- Most mondtad!
- Akkor magyarázd el, hogy melyik vagy te igazából? A kedves fickó, vagy a nőcsábász?
- Mindkettő – mosolyodott el kajánul.
- Töröld le gyorsan a vigyort a képedről! – utasítottam, próbálva visszafogva indulataimat. Majd újra a szoba felé vettem az irányt, de ő ismét utánam kapott.
- Én tényleg sajnálom! – mondta immár feszültebben.
- Jó, akkor le lehet szállni rólam! – csaptam ki kezéből a karomat. Majd egy gyors mozdulattal beléptem a szobába, és majdnem az orrára csaptam az ajtót.

/Jacob Black/

Micsoda egy némber! Még a magyarázatom se érdekli. Pedig még magyarázkodnom se kellene neki, mégis azt próbáltam tenni. Mi ütött belém? Hiszen hercegnő. Honnan is képzeltem, hogy valaha megtetszem neki. Pedig már láttam valami kis fényt a szemében, most pedig mégis haragot és dühöt sugárzott. De ez jót jelent nem?
Nem! Most akkor holnap kezdhetem kiengesztelni. Mindegy is. Nem egy ilyen fruskán fogok fenn akadni, aki ráadásul még hálátlan is. Bár valójában semmit sem kérek cserébe tőle, mert szívesen fogadtam be egy ilyen szépséget. Semmi hátsó szándékom nincs vele. Mégis megfogott benne valami, pedig sokszor felidegesít dühkitöréseivel. Már akkor éreztem valamit, amikor először megláttam. Tudtam, hogy segítenem kell neki, mert csak így ismerhetem meg. De nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen ki tud hozni a sodromból. Mégsem tudok rá sokáig haragudni. Mindig úgy érzem, hogy bocsánatot kell tőle kérnem, amikor valamivel feldühítem. Nagyon furcsa, hogy alig néhány órája ismerem, és mégis mintha ezer éve ismerném. Ráadásul máris úgy veszekszünk, mint két házsártos sárkány egy megrökönyödött házasságban. Furcsa érzéseket hozott ki belőlem. Olyat, amit eddig egy nő iránt sem éreztem. Folyton a közelében akarok lenni, és csak csodálni akarom gyönyörű szemeit és kedves arcát. Már a beszélgetés alatt is jó néhányszor transzba ejtett együtt érző és gyengéd tekintetével. Mi lesz akkor ha…?! Nem. Az úgy sem fog bekövetkezni. Ne dédelgessek reménytelen álmokat! Hiszen ki vagyok én? Senki! Ő pedig egy hercegnő, ráadásul Dániában vár rá a hercege. Vagy talán…?! Nem! Vagy igen? Igen! Mindent megteszek, hogy megadja magát és az enyém legyen végül! És ha az kell hozzá, hogy ezerszer magamra haragítsam, hát megteszem. Bár kétlem, hogy ezzel bárkit is magamhoz csalogatnék. Sosem történt még velem ilyen. Nem váltak be nála a szokásos trükkjeim. Visszautasított. És ez még jobban késztetett arra, hogy az enyém legyen.

/Arabella/

Micsoda fajankóval kerültem össze! – zsörtölődtem az ágyban gubbasztva. És ki tudja, meddig kell kibírnom a gúnyos megjegyzéseit. Bár, ha újra felidézem elmémben a megértő és kedves tekintetét, kellemes érzés megy át rajtam. Nem lehet, hogy egy ilyen gazember kedves legyen! Mégis az volt. És most először láttam arcán az érzelmeit. Láttam, hogy fáj neki a szülei elvesztése. Már hogyne fájna?! Én bele is halnék, ha mindkettőt elveszíteném. Akkor ezek szerint nőkbe folytja a bánatát? Inkább, mint alkoholba! Jézusom, akkor mégis hány nő hentereghetett ebben az ágyban? – ültem fel rémülten. Gusztustalan! Holnap muszáj leszek, kitisztítani valamivel, ha tiszta ágyban akarok tovább aludni. Ezt az estét pedig kibírom valahogy – feküdtem vissza kényelmesen. Mégsem tudtam kiverni a fejemből, közeli tekintetét. Folyton arra az álombeli farkasra emlékeztet. Egyáltalán, lehet ezzel összefüggésben? Nem hiszem! De valahogy mégis azt éreztem, hogy az nem álom volt. Bár próbáltam meggyőzni magam, de a reggeli fájdalmaim azt bizonyították, hogy az igenis megtörtént. Összezavarodtam. De mégis reméltem, hogy valóban csak egy álom volt.
Megint eszembe jutott a közelségére érzett reakcióm. Miért van az, hogy nem tudom kiverni a fejemből ezt a gazembert?! Eddig még soha nem érzett érzéseket keltett fel bennem. Közelében a szívem jobban vert, mint valaha. Forró keze pedig olyan gyengéden simított végig a nyakamon, hogy szinte beleborzongtam. Csillogó szemei megbabonáztak úgy, hogy még a lélegzetvétel is nehezemre esett. Mi lesz, hogyha hónapokig itt kell maradnom, vele? Bele se merek gondolni, mit művelhet majd velem. Ráadásul, úgy fel tud bosszantani mogorva kifejezéseivel, hogy majd megüt a guta. Pedig nem kellene magam idegesítenem miatta. Mégsem tudom szó nélkül hagyni. De legalább van büszkesége bocsánatot kérni. Ezt értékelem benne!
Istenem, azok a szemek! Mégis mit művelek? Róla ábrándozom!? Megőrültem volna? Komolyan nem szabad hagynom, hogy elcsavarja a fejem. Hogy elcsavarni? Miről beszélek? Egy ilyen nőcsábász? Majd ha piros hó esik! Anyám mindig arra nevelt, hogy távolodjak el az ilyen nőfalóktól, mégis most egy ilyen emberrel vagyok összezárva. Bár apám szerint, ha ellopom egy nőcsábász szívét, akkor jobban tud szeretni, mint bárki. Már megint min gondolkodom? Én bolond! Nem kell nekem olyan férfi, aki előttem több ezer nővel bújt ágyba! Még csak az kéne.
Jó ideig hánykolódtam az ágyban, ezen jártatva az agytekervényeimet, de végül beadtam a derekam, és hamar álomra hunytam a szemem…