2. Fejezet: Felismerés

Szijasztok!! Meghoztam a második részt:D Előre szólok, hogy nem tudom mikor lesz a következő friss, mert a bétám még nem küldte át az átnézett verziót!!
Persze remélem ez tetszeni fog. Véleményeket várok:D
Puszi

"Az életben előfordulnak szükséges dolgok, amikor inkább az észre kell hallgatni, mintsem a szívre"

Egy meleg kéz lágy tapintása keltett újra életre. A vállamat finoman lökdöste, s ahogy érzékszerveim kezdtek megvilágosodni, az érintésekhez társult egy kellemes hang is.
- Hé, kelj fel! – motyogta lágy hangon.
Bedagadt szemeimet lassan kezdtem nyitogatni. Először minden elhomályosult előttem, majd miután jobban magamhoz tértem, egy rövid, fekete hajú, barna bőrű fiúnak az arcát láttam meg, ahogy aggódóan néz rám.
- Jól érzed magad? – ráncolta homlokát.
Bár úgy éreztem, hogy minden porcikám fáj és sajog, de erőt vettem magamon és hercegnőhöz méltón nem panaszkodtam érzéseimről. Nem válaszoltam semmit, hiszen a fiú idegen volt és nem szokásom idegenekkel tudatni a hogylétemet. Arcomra erőltettem a szokásos rideg póker arcot, és óvatosan helyeztem testsúlyomat, kissé remegő lábaimra. Az ismeretlen fiú segíteni akart, de elkaptam a kezem. Kihúzva magam, felemeltem büszkén a fejem, ahogy kislány korom óta tanították, amikor idegennel találkozok.
- Köszönöm uram – szólaltam meg semleges hangon.
- Szívesen – állt fel ő is velem szemben – jól érzed magad?
- Igen, köszönöm – hazudtam.
- Megkérdezhetem, hogy hívnak? – kérdezte udvariasan.
- Arabella Moontieth hercegnő – pukedliztem előtte a fájdalomtól sajgó lábaimon.
- Hercegnő? – húzta fel a szemöldökét hitetlenkedve. – Mit keres erre egy hercegnő?
- Sajnálom uram, de nem szeretném önnel tudatni.
- Rendben, akkor nem faggatlak – vonta meg a vállát. – Tényleg hercegnő vagy?
- Talán nem hisz nekem? Urasága méltatlanul tiszteletlen, meg kell jegyeznem – néztem rá sértődötten a hitetlensége miatt. Hiszen nem szokásom hazudni, és nem is most fogom elkezdeni.
- Te tényleg hercegnő vagy, – nézett rám meglepetten – akkor ne haragudjon hercegnő, nem akartam tiszteletlen lenni – hajolt meg előttem végre udvariasságot mutatva. – Megkérdezhetem, hogy egyedül van-e itt? Ha már azt nem árulja el, hogy mit csinál erre.
- Igen, egyedül vagyok itt.
- Ahogy elnézem, a Lady-t, segítségre lenne szüksége – nézett végig rajtam.
- Tudja, uram ismét tiszteletlen volt. Egy igazi úriember nem szemléli meg a hölgyeket ilyen nyíltan – fejeztem ki ismét sértődésemet.
- Elnézést! – nézett rám őszinte tekintettel. – Esetleg felajánlhatom a segítségemet? Egyébként Jacob-nak hívnak, ha még nem mondtam volna. Jacob Black – nyújtotta a kezét.
Nem tudom miféle szokás van erre, hogy a férfiak a nőknek kezet nyújtanak. Modortalan egy szokás, meg kell mondanom. Mindenesetre nem fogtam vele kezet, hiszen ez nálunk újabban a tiszteletlenséget sugározza. Micsoda egy faragatlan alak! De ennek ellenére végiggondoltam az ajánlatát. Hiszen valóban itt vagyok egyedül a semmi közepén, fáradtan és csuromvizesen. A segítség pedig most nagyon jól jönne.
- Nem szokásom idegenektől elfogadni a segítséget, de ez esetben még is elfogadnám.
- Rendben, – bólintott – szívesen segítek. Adja a bőröndjét! – megfogta a bőröndöt, majd elindult.
Milyen hely ez, ahol nem segítenek a hölgyeknek? Még csak a kezét sem nyújtotta, hogy belekarolhassak. Gazember! De sebaj. A becsületem és a rendem megmarad mindezek ellenére, és tisztelettudó hercegnő maradok, minden helyzetben. Most inkább arra gondoltam, hogy ez a fiatalember segítséget nyújtott nekem, ezért valamilyen szinten hálás leszek neki és nem fogok szemrehányást tenni a folyamatosan elkövetett tiszteletlenségei miatt. Követtem őt kihúzva magam, viszont folyamatosan éreztem a bennem szurkáló és sajgó fájdalmat. Főleg a lábamban és a hátamban éreztem, de megpróbáltam túltenni magam rajta és nem kimutatni az érzéseket.
- Esetleg megmondaná, hogy mi ez a hely, uram? – szólaltam meg utolérve.
- Nyugodtan tegezhetsz, – nézett rám halványan elmosolyodva – nem vagyok én Lord, vagy vénember, hogy uramozz.
- Tiltja a rendem – vágtam rá büszkén és rideg hangnemben. – Szóval megtudhatnám, hogy hol vagyunk most?
- Az utca közepén!? – húzta fel a szemöldökét pimaszul.
- Ne viccelődjön, kérem! Magam is tudom, hogy az utcán vagyunk – dorgáltam meg.
- Micsoda egy mogorva hercegnő vagy te. Talán megköszönhetnéd, hogy segítek a luxus kis hátsódon.
- Hogy merészel velem így beszélni? – ráncoltam rá a homlokom sértődötten – köszönöm, de ennyi elég volt a segítségéből! – elegem lett ebből a semmirekellő fajankóból.
- És mégis hová mennél? Mert nem úgy nézel ki, mint aki nyaralni jött erre. Na, gyere! – indult tovább.
- Kérjen bocsánatot! – vágtam rá.
- Kérjek bocsánatot az igazságért? – húzta fel a szemöldökét.
- Maga irgalmatlanul tiszteletlen és nem fogom hagyni, hogy így beszéljen velem. Tudja, mit? Inkább aludnék az erdő közepén, mint hogy magával legyek egy fedél alatt! – dobtam ki szememből a belelógó hajszálat, miközben büszkén, a posztomnak megfelelően tartottam magam.
- És ki mondta, hogy fedél alatt lennél? Van kutyaház is! – erre a kijelentésére mérhetetlen düh ment át rajtam és azonnal eldöntöttem, hogy nem érdekel a segítsége. – Csak viccelek. Na, gyere, nem harapok! – mondta immár lágyabb hangon.
- Kérjen bocsánatot! – ismételtem önmagam, újra átgondolva hirtelen jött döntésemet.
- A fene azt a hercegnő fajtáját – morgott visszafordulva hozzám – bocsánat a tiszteletlenségért és mindenért, amit elkövettem, és amivel megbántottam kegyed! – hajolt meg.
- Így mindjárt más – válaszoltam egy gúnyos mosollyal. Majd tovább indultunk a végtelen hosszúnak tűnő utcán. – Szóval, végre megtudhatom, hogy mi ennek a helynek a neve?
- Forks – vágta rá.
- Forks? – húztam fel a szemöldököm megdöbbenve – és melyik ország rész ez?
- Amerika.
- Amerika? – ismételtem a Jacob nevezetű fiút meglepődve.
- Igen – bólogatott – és én megtudhatom, hogy te mégis melyik ország hercegnője vagy?
- Később! – vágtam rá.
- Na, szépen vagyunk. Te kérdezhetsz, de én maradjak csendben. Na, nem baj. Majd megenyhülsz és akkor végre tegezni fogsz.
- Azt majd meglátjuk.
Eszemben sem volt felfedni magam. Elég az, hogy megmondtam nemesi posztomat. Hiszen nem is ismerem ezt a fiút. Honnan tudjam, hogy valóban segíteni akar? Vagy csak ő is egy gazember, aki jó színészi tehetséggel bír. Semmi kétség a felől, hogy most szükségem volt a segítségre, de nem tartozom neki azzal, hogy elmondjam, ki vagyok, vagy honnan jöttem. Bár tudnék valamit a szüleimről, és a jelenlegi helyzet okáról! Hogy miért vagyok itt egyedül a családom nélkül? Vagy, hogy miért raboltak el és miért pont erre az elveszett helyre hoztak? Amerika – ismételtem magamban. Iszonyat messze van Dániától. Ráadásul azt sem tudom, hogy most Amerika melyik részén vagyok. Hogy fognak megtalálni ilyen távolságból a szüleim? Visszajutok valaha Dániába? Hiszen azt sem tudom, merre induljak innen. Sőt, egyedül csak a ruhák vannak nálam, amiket valamilyen oknál fogva a rablók kiraktak mellém, mikor kidobtak. Semmi pénzt vagy fizető eszközt nem hagytak itt nekem, amivel haza tudnék jutni. Érzéseim szerint addig itt leszek, míg valahogy rám nem találnak. De hogy fogom én kibírni ezzel a gazemberrel? Hiszen mióta találkoztunk folyamatosan szidalmaz engem, vagy tiszteletlenkedik.
Jobban végignéztem az előttem sétáló fiút, és felhúzott szemöldökkel figyeltem hiányos öltözetét. Egyedül egy farmer sort volt rajta. Még öltözködni sem tud! Az én országomban nem engedik meg, hogy ilyen hiányosan öltözködjenek a férfiak. Furcsa nép ez, meg kell, hogy mondjam! Furcsa szokások, furcsa öltözékek, furcsa viselkedés. Minden furcsa. Egyáltalán, hogy nem fázik? Hiszen hűvös az idő, és én így majd meg fagyok. Ő pedig csak egy alsóban flangál. Lehet az itteniek ilyen… forró bőrűek, vagy mi, akik nem fáznak ilyen rideg időben. Mindenesetre ezt az egyet most irigyeltem tőle. Hiszen jelenleg minden vágyam egy forró fürdő, és, hogy végre tiszta ruhába bújhassak. Mert már kissé le volt fagyva a lábam, és az arcomon is éreztem a kőkemény hideget.
Már sétáltunk egy jó ideje, a csönddel körbe zárva. Bár nem volt kínos a csönd, ezért nem is kívántam megtörni. Inkább a gondolataimban elmerülve követtem Jacob Blacket. Hirtelen megláttam egy kis vörös színű faházikót. Nem volt nagy, sőt. A faház melletti garázs is nagyobb volt tőle. És mivel a fiú arra felé vette az irányt, így egyből tudtam, hogy bizonyára ott lakik. Nem a megszokott környezetem, de legalább fedél lesz a fejem fölött.
- Hát… itt volnánk, – léptünk bentebb a kis házba, – nem épp egy kastély, vagy palota, de nekem tökéletes – motyogta az ifjú letéve a bőröndömet.
Nem szóltam semmit, csak körülnéztem. Először az apró konyhában, majd a nappalira terelődött a tekintetem, ahol egyszerű kanapé volt, szemben vele egy tévé és meglepetésemre még egy kandalló is helyet foglalt, amiben a lángok halkan ropogtak. Vonzott, hogy leüljek elé és békésen felmelegedjek, de a jelen állapotom ezt nem engedte meg.
- És… hol fogok aludni? – húztam fel a szemöldököm ránézve.
- A szobámban – vágta rá nyugodt hangon.
- Rendben – sóhajtottam fel.
Követtem a szoba felé a fiút, aki bevitte a szobába a bőröndömet. A szoba szintén nem volt túl nagy. Meglepetésemre azért még is befért egy nagy francia ágy a közepébe, szemben vele pedig egy szekrénysor húzódott. Hasonlított egy egyszerű motelszobához, de még is valahogy otthonosabb volt. Persze csak a körülményekhez képest.
- Köszönöm a segítségét! – fordultam a fiúhoz, őszintén meghálálva, amit értem tett.
- Ugyan, nincs mit! – legyintett. – Addig maradsz, ameddig csak akarsz – mosolyodott el halványan.
Nem tudtam mire vélni a kedvességét, és azt, hogy hogy mer egy idegent beengedni a házába. Hiszen úgy, ahogy ő nekem, én is idegen voltam a számára. Mégis megengedi, hogy itt aludjak. Méghozzá addig, ameddig akarok? Furcsa volt nekem, de valahogy mégis őszintének éreztem a fiú kedvességét, annak ellenére, hogy találkozásunk első néhány percében majd’ felpofoztam. Mindenesetre, a legjobb megoldás számomra ez volt, hiszen ha nem talált volna rám Jacob Black, akkor valószínűleg még most is az utcákat rónám.
- A fürdőt megtalálod a szoba mellett. Nyugodtan érezd magad itthon! – mondta lágy hangon.
- Rendben – bólintottam.
Bizony most a fürdőre nagy szükségem volt, hiszen, ahogy említettem, egy forró fürdő most nagyon jót tenne nekem. Így, miután kilépett a szobából az ifjú, a fürdőbe mentem és magam mögött bezárva az ajtót, a tükör elé léptem. Borzasztóan néztem ki, szinte elszörnyedtem saját tükörképemtől. A hajam vízben úszva, összekócolódva állt, a szemem fel volt dagadva, csupa kosz foltok voltak a bőrömön és nem utolsó sorban, amilyen szánalmas az én posztomnak, de mégis ki kell mondanom, hogy nem volt épp valami fenséges illatom.
Nem volt nálam semmilyen öltözék, amibe fürdés után át tudnék öltözni, ezért visszamentem a szobába. A szintén vizes bőröndömet minden erőmmel feltornáztam az ágyra, majd szétzipzárazva, elővettem az első ruhát, ami a kezem ügyébe akadt, de meglepődve konstatáltam, hogy csurom víz. Leraktam a bőrönd mellé és a következőért nyúlva, rádöbbentem, hogy minden ruha, és holmi, ami a bőröndben van, el van ázva.
- Jaj, ne! – ingattam a fejem azon gondolkodva, hogy most mit tegyek.
- Valami gond van? – lépett elő hirtelen Jacob, amire kissé ijedten reagáltam, hiszen még az előbb sehol nem volt.
- Minden ruhám elázott – néztem rá felemelve a fejem.
- Ezen segíthetünk – mondta könnyedén és a szekrényhez lépett. – Amíg meg nem száradnak, adok neked egy felsőt, amit felvehetsz – húzott elő egy egyszerű fehér, nagyméretű felsőt.
Bevallom, alaphelyzetben eszembe se jutott volna, egy egyszerű, fehér, férfi felsőben lenni, de nem sok választásom volt. Vagy maradok a mocskos és ázott ruhámban, vagy felveszem a rövid és tiszta pólót. Ezúttal az utóbbinál maradtam.
Elvettem tőle a felsőt, majd ismét megvárva, míg kimegy, a fürdőbe indultam. Lehámoztam magamról a koszos ruhát, amire már szinte rá se ismertem. Minden fénye és színe eltűnt, ami biztosan a rossz időnek és a furcsa helyzetnek köszönhető. Megnyitottam a vizet és beálltam alá. Hagytam, hadd lepje el a szintén mocsokban álló hajamat. Nagyon jól esett végre érezni a bőrömön végigszánkázó forró cseppeket. Fagyos végtagjaim kezdtek felolvadni és a közérzetem valamiért mintha megnyugodott volna annak ellenére, hogy elég rossz helyzetben voltam. Próbáltam inkább nem gondolkodni semmin.
Miután átestem a frissítő fürdőn, egy törölközőbe tekerve magam kiszálltam a kabinból, majd ismét a tükör elé álltam. Immár egy sokkal frissebb és tisztább hercegnőt láttam magam előtt, bár a megszokott kinézetemhez képest, semlegesen néztem ki és ez valamiért most tetszett nekem. Ugyanis mindig megdorgáltak azért, ha néha kicsit elengedtem magam és egy egyszerű nadrágot, egy szintén egyszerű felsővel vettem fel, mert szerintük az nem illő egy hercegnőhöz. De most valahogy felszabadító érzés, hogy senki nem szól bele, mit vegyek fel, és hogy nézek ki. Ezért elmosolyodva vettem magamra a fiútól kapott pólót. Azután a hajammal kezdtem el babrálni. De végül úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak kifésülöm és majd úgy szárad meg, ahogy akar. Tudom, hogy a palotában a szolgálók ezt nem hagynák, hiszen mindig azt szajkózták nekem, hogy egy hercegnő mindig legyen hercegnő, ne csak az adott helyzetben, de most jól esett végre kibújni a szerepemből és egy kicsit önmagamnak érezhettem magam. Ugyanis, bármilyen meglepő, de sosem éreztem magam teljesen hercegnőnek. Bár egész életemben erre neveltek, de én valahogy mindig valaki más akartam lenni. Lehetséges, hogy azért, mert sosem volt egy saját gondolatom, vagy saját cselekedetem, hanem mindig előírták, hogy mit kell tennem, hogy kell viselkednem, mit kell felvennem, mit kell mondanom, vagy hogy kell beszélnem. Gyakorlatilag olyan voltam nekik, mint egy házi robot, aki betartja az unalmas szabályokat és mindig úgy viselkedik, ahogyan mások szerint kell. Sokszor gondoltam arra, hogy egy nap kitálalok érzéseimről a szüleimnek, de akkor tudom, hogy megszégyeníteném őket, és borzasztóan haragudnának rám.
Ezen elgondolkodva fésültem ki hosszú, hullámokban cikázó hajamat, majd óvatosan nyitottam ki az ajtót, és kidugva a fejem, körbenéztem, hogy jelen van-e Jacob Black. Megnyugodva észleltem, hogy sehol nincs, így lábujjhegyen osontam át a nekem szánt szobába, majd bezártam magam mögött. Nem szerettem volna, ha így meglát a fiú, valószínűleg elvörösödnék. Hiszen sosem volt rajtam térdtől jóval fentebb érő ruha, ami megmutatja a combjaimat. Sőt, egyáltalán még férfival sem voltam soha kettesben. A szüleim sosem engedték, hogy saját döntésem szerinti fiúkkal találkozzam, csak a szerintük hozzám illőkkel találkozhattam, azok pedig mind unalmas nemesek voltak, akik csak az ország helyzetéről tudtak beszélni. Engem pedig általában ezek sosem érdekeltek. Mindig is vonzottak a gyerekek. Királynőként az lesz az első dolgom, hogy a megszorult gyerekeken segítsek. Ez a legkevesebb, amit megtehetek értük. Viszont ahhoz, hogy királynő legyek, először egy királyt is kell kerítenem magam mellé. Igazából a szüleim már erről is gondoskodtak, mielőtt megtörtént volna az elrablásom. Henry herceget tűzték ki férjemnek, aki a norvég király fia. De mondanom sem kell, hogy engem egyáltalán nem érdekel a Lordja, ezért most részben örülök is, hogy ide kerültem. Sosem vonzott az a gondolat, hogy szerelem nélkül házasodjak. Először szeretném megtudni milyen érzés az, ha az ember szerelmes, és majd csak utána jöhet a többi dolog. Persze a szüleim ezt egyáltalán nem így gondolják, főleg az anyám. Apámat még meg is tudnám győzni, hogy ne erőltesse rám Henry herceget, de anyám hajthatatlan. Egész életében meg akart védeni a hétköznapi emberektől, amit sosem értettem. Szigorú és sokszor ledorgált a néhai posztomnak nem megfelelő viselkedésem miatt, de ugyanakkor nagyon jószívű és megértő asszony. Bár sosem mesélt nekem arról, hogy honnan származik, vagy hogy ismerték meg egymást apámmal, de valahogy még sosem jutott eszembe erre rákérdezni.
Nem tudtam mit csinálhatnék egyedül a szobában, és bevallom vágytam is a társaságra, ezért úgy döntöttem, hogy kimegyek a nappaliba, ahol már talán ott van Jacob Black. De mielőtt kimentem volna, a szemem megakadt a sarokban heverésző sötét színű pokrócon, és erre azonnal összerázkódtam a hideg idő miatt, így kezembe kaptam és magam köré tekertem, hogy felmelegítsen. Halkan nyitottam ki a szoba ajtaját, és ahogy kiléptem a nappaliba, meglepetten figyeltem, hogy sehol nincs az ifjú. Bekukkantottam az apró konyhába is, de ott sem volt. Ezért úgy döntöttem, hogy csöndesen leülök a kanapéra, a kandalló elé, és hagyom, hogy békésen felmelegítsen.
Újabban rám törtek a gondolatok. Már az otthonom körül forgott az agyam. Vajon már észrevették eltűnésemet? De ki lehetett az? Elképzelni sem tudtam, hogy ki volt olyan bátor és volt mersze elrabolni engem. Viszont valamilyen szinten hálás is voltam neki. Hiszen most kicsit kikerültem a nemesi életből, és megízlelhetem a hétköznapi életet. Ez tetszett nekem. Lehet holnap már máshogy fogom gondolni, de… nem is tudom. Ahhoz képest, hogy elvileg rettegnem kellene, azért mert valószínűleg nem könnyen fognak rám találni, és én sem fogok hazajutni egykönnyen, elég nyugodt voltam. Egyáltalán nem tartottam az idegen fiútól, hiszen valóban őszintének éreztem a segítségét. Hogy léteznek ilyen emberek? Az én világomban biztosan nincs ilyen. És még mindig nem értettem, hogy miért ilyen segítőkész velem? Bár most modortalanul magamra hagyott, mint vendég, de jól esett ez a csend és a békés környezet. Ráadásul valamiért itt biztonságban éreztem magam. Mintha valami felsőfokú erő védené ezt a házat.
Csak ekkor kaptam észbe, hogy ez a fiatal fiú magában él, hiszen eddig senkivel nem futottam össze a házban. Ez hogy lehet? Ilyen fiatalon? Bár tőlem idősebbnek könyveltem el, de akkor is, az egyedül éléshez képest nagyon fiatal. És egyáltalán most hol lehet? Ebben az esőben nem hiszem, hogy bármit lehetne csinálni. Furcsa, hogy csak így, minden szó nélkül eltűnt.
„Véggondolataimra” hirtelen nyílni kezdett a bejárati ajtó, mire oda kaptam a fejem, és meglepetten figyeltem, ahogy Jacob Black még mindig csak egy sortban, alig vizesen lépett be az ajtón. Egyedül csak a haja volt csurom víz, de a többi testrésze majdnem, hogy száraz volt. Még egy furcsa dolog.
- Szia – mosolyodott el halványan, rám emelve a tekintetét. – Szörnyű az idő odakint – borzadt össze, de valahol láttam rajta, hogy csak tetette. – Nem vagy éhes? – kérdezte újra rám nézve.
- Nem, köszönöm! – válaszoltam rá.
- És egy kis teával kínálhatlak?
- Azt kérek – bólogattam.
Hátat fordítva öntött mindkettőnknek egy-egy bögre teát, én pedig addig jobban szemügyre vettem az ifjút. Fiatalsága ellenére magas volt és kidolgozott testű. A hátán csak úgy duzzadtak az izmok. Barna bőre folyamatosan vonzotta a tekintetemet. Majd lassan megfordult, kezeiben a 2 bögre teával, én pedig még mindig őt pásztáztam, ezúttal elölről. Kissé ledöbbenve figyeltem tökéletesen kidolgozott testét. A hasán a kockákat simán meg lehetett számolni. Széles válla szétdagad az izmoktól. Majd arcán állapodtam meg. Jóképű és kedves tekintetével szinte lehengerelt. Férfias arca volt, de ugyanakkor kissé gyermeki. Sosem történt még velem ilyen, de azt hiszem megtetszett ez a fiú. Mégis miket beszélek!? Biztosan csak félre beszélek!
Óvatosan kezembe adta a még gőzölgő teát, majd valamilyen oknál fogva, hirtelen közelebb hajolt. Meleg leheletét éreztem az arcomon, és megdöbbenésemben még levegőt is elfelejtettem venni.
- Örülnék, ha ezen túl Jacobnak hívnál, vagy Jake-nek – mondta lágy hangon, majdnem csak összeérintve ajkainkat.
Először nem jutottak el a tudatomig a szavai, hiszen közelsége valamiért olyan reakciót váltott ki belőlem, amit még ezelőtt nem éreztem. A szívem heves dübörgésbe kezdett a mellkasomban, és a levegő vételem is megnehezült. Őszinte és közeli tekintetében csodálkozva merültem el. Csillogó barna szemeit folyamatosan rajtam tartotta. Olyan közel hajolt, hogy még magamat is megláttam aranyló szemeiben. Valahogy ismerős volt nekem ez a tekintet. Mintha valahol láttam volna már. Majd hirtelen villámcsapásként ütött belém a felismerés. Lélegzetvisszafojtva húzódtam hátra.
- Ez nem lehet – suttogtam hírtelen a testemben átérzett félelemmel – te vagy az…