19. Fejezet - Izgalom

Nos, gyerkőcök - és akik nem azok:D Ahogy ígértem, itt is van a következő rész! Hát... nektek kedvezve, inkább semmit nem mondok el róla! De azt hiszem a cím mindent elmond! Oh és valóban extra hosszú lett, szóval mielőtt valaki nekiülne elolvasni, tegye szabaddá magát:D
Remélem tetszeni fog.
Véleményeket várok, puszi Molly

A következő néhány nap zavartalanul telt. Az alváshiányomat sikerült bepótolnom, és egyre jobban éreztem magam Kim és Jared társaságában. Persze ez várható is volt. Kim pedig ebben a néhány napban csak még jobb barátnőm lett és most már nem féltem elmondani neki az érzéseimet, mivel tudtam, hogy még Jarednek sem árulja el őket, és tökéletesen megbízhatok benne. Furcsa, mert eddigi életem során, ő az egyetlen és igazi jó barátnőm, akinek úgy érzem, bármit elmondhatok, és ez nagyon jó érzés volt, hiszen nem magamban tartogattam, hanem bátran kimondtam neki, ami belül gyötört.
Viszont Jakere ugyanúgy sokszor gondoltam. Nehéz volt bevallanom magamnak, de… minden nap egyre jobban hiányzott nekem. Főleg azért, mert nem láttam a kiborulásom óta. Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele, vagy, hogy jól van-e, mert a kávézóba se nézett be, egy percre sem. Nyilván próbáltam Seth-től megtudni a hogy létét, de mindig elintézte azzal, hogy jól van. Már nem igazán haragszok rá, mert beláttam magamnak, hogy nincs értelme, ugyanis ő csak próbálta élni a szokásos életét, én pedig megnehezítettem ebben, azzal, hogy előjött belőlem a féltékeny kismamus.
Megpróbáltam ebben a néhány napban kizárni a fejemből, de mindig volt olyan pillanat, amikor eluralkodott rajtam a szomorúság a végett, hogy reménytelen érzések keringtek bennem, amik még mindig nem akartak eltűnni. Valamiért minden egyes nap reménykedtem, hogy Jake feltűnik valahol, és elképzeltem, ahogy oda jön hozzám bocsánatot kérni, majd bevallja az érzéseit, de tudom, hogy ezek csak az én furcsa képzeletem szülöttjei. Biztosan már visszarázódott az életébe, és ahogy régen is tette, mindig elmegy csajozni, ha épp egy kis kielégülésre vágyik.
A mai napon kipihenten, és viszonylag jó kedvvel keltem fel. Ráadásul, ahogy megláttam az ablakon át, a fényesen sütő napot az égen, még jobb kedvre derültem. Furcsa, hogy mióta itt vagyok, már annak is örülök, ha egy fél órára kisüt a nap, mert, ahogy még régebben Jake mondta, errefelé mindig borús az idő.
Nagyot nyújtóztam az ablaknál állva, s közben a kék tengert figyeltem, ahogy csillog az ég alatt. Milyen szép!
Végre hétvége van, így nem kellett sietnem, hogy oda érjek a munkába, hanem nyugodtan pihenhettem, akár egész nap, mivel a hét utolsó három napja mindig szabadnap nekem és Seth-nek. Milyen szerencse, hogy pont a hétvégén nem kell dolgozni! Ezért nagyon hálás voltam a főnökömnek.
Néhány percig ott álldogáltam az ablaknál, majd magamra vettem a nem rég vásárolt köntösömet, és kiléptem a szobából, onnan pedig egyenesen a konyhába vezetett az utam.
- Jó reggelt! – mosolyogtam Kimre, aki épp az asztalnál ülve olvasott.
- Neked is! – emelte fel a fejét kedvesen, majd újra az újságra meredt.
- Mit olvasol ennyire? – mentem közben a konyha pulthoz, ahol öntöttem magamnak egy bögre teát, majd leheveredtem mellé az egyik székre.
- Hm… csak a friss hírek – vonta meg a vállát. – Azt írják, hogy Seattleben újabb gyilkolás történt – emelkedett fel, kihúzva magát.
- Nem értem, mi örömüket szerzik az emberek a gyilkolásban – ingattam a fejem rosszallóan.
- Egy gond van – tette hozzá –, hogy állítólag állat támadás történt.
- Gondolod, egy vámpír volt? – ráncoltam a homlokom.
- Valószínű – húzta el a száját. – De ha esetleg ide is elér, akkor Samék gondoskodni fognak róla.
- Sajnálom ezeket az embereket. Nem tudnak úgy végigmenni az utcán, hogy ne rettegnének. Főleg Seattleben, mert ugye az még nagyváros is.
- Igen – bólogatott egyetértően.
- Jared?
- Még alszik. Valamikor hajnaltájon esett haza – magyarázta elmosolyodva. – Oh, és egyébként tegnap elfelejtettem kérdezni – tette fel a mutatóujját. – Szóval ma este elmennénk szórakozni egy kicsit. Gondoltam te is velünk tarthatnál. Neked is jót tenne. Folyton dolgozol.
- Hm… nem akarlak kettőtöket zavarni…
- Jaj, nem – vágott a szavamba hirtelen. – Nem ketten megyünk. Elméletileg a falkából mindenki jön. – Elméletileg? És gyakorlatilag? Ahogy átfutott az agyamon, hogy Jake is ott lehet, először egyből igen-t akartam mondani, de utána eszembe jutott, hogy nem lenne jó ötlet a közelében lenni, ezért gyorsan változott a véleményem. De mielőtt rávágtam volna, megkérdeztem, hogy biztos legyek benne.
- Mindenki?
- Hm… azt hiszem – nézett rám tudva, hogy mire értettem a kérdést.
- Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – húztam el a szám.
- Kérlek! Mi a csajokkal el lennénk, a fiúk meg külön megint ellennének. Táncolnánk, iszogatnánk egy kicsit, utána pedig hazajönnék. Hidd el, hogy jó lesz! Nem lesz gond – váltott a kérlelős arckifejezésére. De talán még is igaza lehet. Végül is mi gond lehetne? Jake-et elkerülöm, ahogy tudom, persze csak ha ott lesz, közben pedig önfeledten kikapcsolódhatok. Ráadásul vonzott is a gondolat, hogy elmenjek egy nyílt szórakozóhelyre, hiszen még sosem voltam. Kipróbálhatnám, hogyan szórakoznak a normális fiatalok.
- Rendben – bólintottam rá végül.
- De jó – sikított fel örömében.
- Csak addig meg ne gondoljam magam – tettem hozzá gyorsan.
- Nem fogod – vigyorgott. – Nagyon ritkán megyünk el szórakozni, ezért most, hogy te is közénk tartozol, muszáj leszek elvonszolni, ha esetleg valóban meggondolnád magad. Ha kell, a hátamra kötözlek.
- Jól van, jól van – adtam be a derekam elmosolyodva. – De, ha nem bánod, megyek és összeszedem magam – álltam fel, miközben lehúztam az utolsó korty teát is.
- Persze – motyogta újra az újság lapjára meredve.
A szobaajtót magam mögött bezártam, és felöltöztem. Gondosan bevetettem az ágyat, majd az egész szobát kitakarítottam, s közben végig a mai estén járt az eszem.
Tartottam attól, hogy nem sikerül majd távol tartanom magamtól, és legfőképpen attól féltem, hogy a szemem láttára fog becsajozni, majd egy pillanatban az adott lánnyal eltűnik. Akárhogy is próbálom kiverni a fejemből, mindig elborzadok, ha elképzelem magamban, ahogy egy másik lánnyal van. Nem értem, miért pont iránta alakultak ki ilyen furcsa érzések, de ezért iszonyatosan dühös voltam magamra. Lehet a sors ezt szánta nekem, hogy mindig rá gondoljak és gyötörjem magam a reménytelen érzéseimmel. Mert tudom, hogy ezek viszonzatlanok. Főleg akkor tudatosult bennem, amikor egy csöppnyi érdeklődést sem tanúsított irántam. Hiszen, ha valóban érdekelném, akkor eljött volna a kávéházba és megpróbált volna a fejemmel beszélni. Esetleg ha nagyon akarná, akkor meg is keresett volna. De nem. Nem tett semmi olyat, amivel egy kis remény gyúlhatott volna bennem. Hagyott elmenni.
Ne gyötörd magad ezen! Igen! Semmi értelme annak, hogy miatta szomorú legyek. Majd elmúlik, és jön helyette másik.
Aztán eszembe jutott Dánia. Milyen rég beszéltem az anyanyelvemen! Már az angol nyelv szinte természetesnek minősült bennem. Mintha sosem tartoztam volna a királyi családhoz. Mégis ha drága kuzinomra gondolok, mindig eltölt a hiányérzet. Persze apám és anyám is hiányzott, illetve az a békés élet, amit ott éltem. Furcsa, mert míg a palotában laktam, azt gondoltam, hogy pontosan azaz élet, ami bonyolult, de rájöttem, hogy nem így van, mert ez a hely, maga a misztikus és félelmetes egyaránt, ami tele van rettegéssel, kalanddal és… érzelemmel. Néha vágyok arra, hogy visszatérhessek a normális életembe, de utána mindig visszatántorít az a furcsa érzés, amit azóta érzek, mióta jobban megismertem itt az embereket. Azaz érzés, ami azt súgja, hogy jó helyen vagyok, és ide tartozom. Bár először furcsa volt ezt bevallanom magamnak, de akárhogy is ellenkezek, ezt érzem.
Ami ugyanakkor mégsem olyan idegen, hiszen sosem éreztem magam igazi hercegnőnek, aki imádja a nemesi összejöveteleket, bájosan cseveg a hercegekkel és a többi vele egykorú felsőosztályú lánnyal. Bár próbáltam úgy tenni, mintha érdekelne, de mindig unalmasnak tartottam és egy nemesi férfi sem fogott meg igazán. Ennek ellenére szigorú anyám mindenképp Henry-hez akart adni. Még akkor is, amikor bejelentettem neki, hogy nem érdekel a fiú.
Vajon mit szólna ahhoz, ha megtudná, hogy egy olyan fiú iránt, mint Jake, táplálok ilyes fajta érzelmeket? Biztos vagyok abban, hogy megvetné és elküldené melegebb éghajlatra, engem pedig bezártatna a szobámba addig, amíg jó messzire el nem menne. De hát miket is beszélek! A képzeletem ismét nem húzott határokat, és már megint azon kaptam magam, hogy olyanokat gondolok, amik biztosan nem fognak megtörténni.
Na, jól van! Elég ebből! Elsöpörtem a gondolataimat, és megpróbáltam elvonni a figyelmem azzal, hogy csatlakoztam Kimhez, aki még mindig a konyhában ügyködött. Ráadásul a gyomrom hangos morgása jelezte, hogy ideje reggelizni.
Miközben csendes és barátságos körülmények között megreggeliztünk, újra szóba jött az esti parti és Kim rávett arra is, hogy menjek be vele a városba vásárolni valami ruhát a mai estére. Persze nem tudtam neki nemet mondani, és mivel én is szerettem vásárolni, ezért nem is akartam akadékoskodni.
A délelőtt folyamán megvártam, míg Kim elkészíti a Jarednek szánt reggeli-ebédet, mivel még mindig aludt, majd utána mindketten autóba szálltunk és a várost környékeztük meg.
Bejártunk néhány boltot, és szerencsére mindkettőnk megtalálta a megfelelő koktél ruhát, s közben megmutatta Kim azt a helyet, ahová ma este menni fogunk. Hát, mit ne mondjak. Elég modern hely volt, és valamiért én is izgatott lettem, hiszen végre megnyílt előttem az a lehetőség, hogy önfeledten kikapcsolódhatok a nélkül, hogy bárki meggátolhatna benne.
Miután visszaértünk, Jared hagyott egy üzenetet az asztalon, miszerint az est előtt találkozik a falkával, hogy biztosra menjenek az erdő és a környék biztonságáról. De persze a kikészített ennivalót, mind egytől egyig megette.
- Nem zavar téged? – szólaltam meg épp azon gondolkodva, hogy Kim vajon, hogy bírja Jared majdnem állandó távollétét.
- Mit? – nézett fel mosolyogva, miután letette a vásárolt holmikat.
- Hát… Jared. Szinte alig van veled.
- Ja – eszmélt fel. – Hm… az elején furcsa volt, de… már hozzászoktam. Igazából nincs ez mindig így. Ez a két hét most az övé, utána pedig valaki más veszi át az állandó őrjáratot.
- Áh, értem – mosolyodtam el.
- De persze nehéz mindig az a két hét – vonta meg a vállát. – Azzal nyugtatom magam, hogy hamar vége lesz – mosolyodott el.
- És egyébként, ti hogy találkoztatok? Még sosem meséltél erről nekem – ültem le a kanapéra várakozóan, majd Kim halvány mosollyal levágódott mellém.
- Nem olyan nagy szám – legyintett lazán. – Az apám régi barátja volt Jared apja, és gyakorlatilag már kicsi korunk óta ismerjük egymást. De 8 éves koromban elköltöztünk, majd anyukám halála után, apám úgy döntött, hogy visszajövünk ide.
- Sajnálom – néztem rá bocsánatkérően, az anyukája halálára célozva.
- Semmi gond – mosolyodott el. – Szóval, olyan 17 lehettem, amikor visszajöttünk, de akkor már Jared-re rá se ismertem. Teljesen megváltozott és a régi képzeletemben élt vékony és törékeny fiúból egy hatalmas és izmos férfi lett. Akkor még nem tudtam, de már farkas volt. Nem járt be a suliba, csak néha-néha, aztán meghívott az egyik évfolyamtársam, hogy menjek el egy tengerparti bulira. Persze elmentem és ott ismét találkoztam Jareddel. Egyébként ő nem ismert meg, még akkor sem, amikor sokáig bámultuk egymást – nevette el magát halkan. – De utána odajött hozzám, és megkérdezte, hogy honnan vagyok neki olyan ismerős, én pedig elmondtam neki, hogy mi régen jó barátok voltunk, csak elköltöztünk és utána visszajöttünk. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődött – forgatta a szemét. – Aztán… elkezdtünk újra együtt lógni, elhívott moziba meg minden, megismertem a barátait, vagyis a falkát, és hát… szerelmesek lettünk – mosolyodott el. – Azóta pedig együtt vagyunk.
- Aw – mosolyodtam el én is félre biccentett fejjel. – És te hogy birkóztál meg ezzel a farkas dologgal? Egyáltalán mikor tudtad meg?
- Nekem nem volt nehéz, mert apám aktívan segített a farkasoknak, és ez által sokat mesélt róluk. Persze amikor Jared elmondta, kicsit megrémültem, de miután láttam, hogy semmi okom az aggódásra, akkor megnyugodtam.
- Ühüm, értem – bólogattam. Eszembe jutott az a nap, amikor én megtudtam, hogy léteznek nem csak vámpírok, de farkasok is. Valójában még Carlisle-nál kimondtam, miközben Damonnal veszekedtek azon, hogy mondják-e el, vagy ne. Aztán Jake haza akart küldeni, de én nem akartam menni, majd magával húzott az erdő felé és megmutatta farkas énjét. Istenem, mennyire féltem akkor! Igen, féltem! Csak nem tudom, hogy Jake-től, vagy a farkastól. Talán mindkettőtől. Aztán meglepetésemre, hamar megbirkóztam a gondolattal.
- És te? Hallottam, hogy nagyon megrémültél! – szólt közbe Kim ezzel visszarángatva a jelenbe.
- Hm… igen, mert eddig csak a képzeletemben léteztek ezek a lények – vontam meg a vállam. – Tudod… anyukám mesélt egy-két történetet, de nem túlzottan foglalkoztam velük. Azt gondoltam, hogy jó kis horror sztori, amivel el tudják ijeszteni a gyerekeket, de mostanra változott a véleményem.
- Anyukád tud róluk? – húzta fel a szemöldökét gyanakvóan.
- Nem hiszem – ingattam a fejem. – Mégis honnan tudná?!
- Hm… igaz. Bár ki tudja – vonta meg a vállát. – Lehet régen itt élt valahol, és… köze lehetett hozzánk. Tudsz valamit a származásáról?
- Nem sokat, de azt tudom, hogy ő is nemes.
- A családjáról sem tudsz semmit? – hőkölt hátra meglepetten.
- Nem – ingattam a fejem. – Bár valami olyasmit hallottam a szolgáktól, hogy állítólag anyámnak még 18 éves korában volt titokban egy fiúja, aki nem tartozott a felsőfokú életbe, ezért szakítaniuk kellett, majd utána találkozott apámmal és összeházasodtak.
- Akkor biztosan csak olvasta ezeket a történeteket – vonta meg a vállát megkönnyebbülten.
- Szerintem is – bólogattam egyetértően.
A beszélgetés után, úgy döntöttünk, hogy letelepszünk a tévé elé, mivel épp egy szórakoztató film ment benne, s közben jókat nevettünk együtt. Persze nem maradhatott el a popcorn és a csoki.
Majd késő délután Jared is csatlakozott hozzánk, és miután vége lett a filmnek, már épp ott volt az idő, hogy készülődjünk az estére, így elvonultam a szobába.
Nem igazán voltam képben, hogy, hogy kell kinéznem, így egy kis gondolkodás után, úgy döntöttem, hogy még is megkérem Kimet, hogy segítsen, aki szó nélkül vigyorogva fogott hozzám.
Először felvettem a vásárolt ruhát, ami meglepetésemre még nekem is nagyon tetszett. Aranyszínű volt, a pántja pedig fekete kövekkel volt díszítve, egészen a V alakú mellrészig. Egyáltalán nem olyan stílusú, amit otthon rám szoktak aggatni. Rövid és testhez simuló volt, ami kihangsúlyozta testem néhány részletét. Egy kicsit tartottam tőle, hiszen nem megszokott, hogy ilyen rövid ruhákban legyek, de ugyanakkor tetszett is.
Kim persze próbált azzal nyugtatni, hogy jól áll és nem kell attól félnem, hogy valaki rám szólna amiatt, hogy kimutatom a lábaimat, mivel elég sokszor megemlítettem neki ezt.
A ruha után következett a hajam. Sosem magamnak készítettem el, így kicsit nehezemre esett, de Kim ismét azonnal a segítségemre jött. Sokáig babrált vele és gondolkodott, de mire észbe kaptam már azt vettem észre, hogy könnyed mozdulatokkal kontyszerűen felcsatolta, és néhány tincset oldalt hagyott.
Mondanom sem kell, hogy nem volt kifogásom ez ellen, így a sminket is ő készítette el, majd mikor mindenki kész lett, autóba szálltunk és elindultunk.
Jared ma meglepően jól nézett ki. Bár egyébként sem csúnya, de mióta itt lakok sosem láttam ilyen fittnek és jó kedvűnek. Kim pedig csak úgy sugárzott. Egy kicsit feszélyezve éreztem magam, főleg azért, mert úgy éreztem, hogy csak egy harmadik vagyok a hátukon, aki nem kívánt személy, de Kim kedves mosolya mindig elfeledtette velem ezeket a gondolatokat.
Újra eszembe jutott Jake! A szívem a torkomban zihált és folyton azok a képek villantak be előttem, amikor legutóbb láttam. Dühös voltam rá. Túlzottan is. Nem sok mindent tudtam kiolvasni az arcából, de az aggódás határozottan ott volt. Sokszor megfordult a fejemben, hogy vajon tényleg aggódott-e, vagy csak udvariasságból jött utánam!? Hiába akartam tagadni, mégis éreztem belül, hogy nem csak a szórakozás vágya hajtott bele ebbe a ma estébe, hanem az is, hogy végre láthassam. Hiányzott, és azok a néhai barátságos szócsaták is. Néhányszor belém ötlött az a gondolat, hogy… rosszul ítéltem meg és talán… ismétlem, talán ő is érezhetett valamit. De aztán elmosta ezeket az a kép, amikor azzal a lánnyal jó kedvűen fecsegett, majd egész éjszakára eltűnt.
Nyugi Arabella! Csak szórakozni mész! Igen, nyugalom.
De akárhogy is nyugtatgattam magam, ahogy közeledtünk a helyhez, egyre inkább lüktetett a szívem és a remegés is elért. Nem értem miért kell reagálnom így arra, hogy talán láthatom. Ő is csak egy férfi. Nem, nem csak egy férfi! Hanem egy átkozott gazember, aki még jól is néz ki! Igen. És ő az egyetlen, akit végre látni akarok. Hogy miért? Bárcsak tudnám rá a választ. Igazából talán tudom is, de… egyelőre nehéz bevallanom, ráadásul fogalmam sincs, hogy ez az-e, amire gondolok.
Jared nyugodt tempóban leparkolt, majd elmosolyodva kisegített mindkettőnket úriember módjára. Körbe néztem a parkolóban, de egyelőre nem láttam Jake autóját. Egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen addig le tudom magam nyugtatni. De persze az is lehet, hogy el sem jön. Kérlek, jöjjön el!

Hogy eloszlassam róla a gondolataimat, inkább szemügyre vettem a kivilágított helyet. Másképpen nézett ki, mint délután. Több színben cikázó neonfények világították meg a hely nevét, és szerencsére csak néhány ember sorakozott a bejárat előtt. Csak akkor jutott eszembe, hogy talán engem ide be se engednek, hiszen nem töltöttem be még a 18-at, ráadásul semmi papír nincs nálam.
- Kim? – szólaltam meg túlharsogva a bentről jövő zenét.
- Mondd – fordult hátra elmosolyodva.
- Beengednek engem ide egyáltalán? – húztam fel a szemöldököm. – Semmi sincs nálam.
- Nyugalom – legyintett. – Az egyik ismerősöm itt dolgozik, így mindig probléma nélkül be tudunk jutni – kacsintott egyet.
- Oké – motyogtam elhúzva.
Rendben, akkor ezzel nem lesz gond. Már csak azt kell kivernem a fejemből, hogy Jake is itt lesz. Mert megint eszembe jutott. Hihetetlen, hogy akárhányszor nem tudom elterelni a figyelmemet, mindig ő jut eszembe. Bár a legtöbbször még akkor is körülötte forognak a gondolataim, amikor valami mással kellene törődnöm. És jelenleg semmi más nem jutott az eszembe, ezért a két nagydarab kidobó embert vettem figyelembe.
Biztosan nem kezdenék ki velük! Jesszus még is hány centiméter lehetnek? A kilójukat már meg se merem kérdezni. Elég bátor lehet az, aki szembeszáll velük.
Az otthoni testőrökre emlékeztettek. Bár azok nem voltak ilyen nagydarabok, mégis úgy védelmeztek, mint egy anya tigris. Vagyis… ez elég fura kifejezés rájuk, de valóban így volt, mert akárhányszor a közelembe mert jönni egy nem biztonságos kinézetű alak, ők egyből lerohanták.
Hát… úgy tűnik, mindenhol kapok védelmet. Mert jelenleg is egy egész falka áll előttem, jobban mondva, az egész város előtt, akik a kapott „tehetségükkel” védelmezik az embereket.
Kíváncsi lennék vajon hány vámpírral bántak már el. Biztosan sokkal. És Jake? Egyáltalán mióta farkas? Istenem azok az izmok biztos jól jönnek neki. Habár… mindegyik farkas duzzad az izmoktól, de Jake…
Hagyd abba! Oké. Feladom! Akárhogy is akarom elterelni a figyelmem, mindig nála lyukadok ki. Főleg most, hogy bármelyik percben megpillanthatom. Az is lehet, hogy észre sem fog venni. Elvégre senkije se vagyok, csak a lakótárs… féléje voltam, aki volt olyan hülye és ágyba bújt vele. Talán ez lehetett a baj. Ha nem engedtem volna neki, akkor lehet már… nem! Kétlem, hogy tetszenék neki. Semmi különös nincs bennem, azon kívül, hogy nem ide valósi vagyok. De olyan jól csókol és… ah, fejezd be, kérlek! Meg fogok őrülni.
Mély levegőt vettem, hogy próbáljam lelassítani egyre dübörgő szívverésemet, ami sikertelenül járt, majd mire észrevettem, a kidobó embereknél jártunk, akik néhány másodperc után beengedtek minket. Végre elterelhetem a figyelmem!
A levegőt kifújva lépkedtem befelé, s megkönnyebbültem, hogy talán még sem bolondulok meg.
Az első, amit megpillantottam, az a tömeg volt. Bár hál’ nem volt zsúfoltig a hely, de így is tele volt a táncparkett. A diszkó fények bevilágították a helyet, s néhai sötétség miatt, nem igazán tudtam felfedezni az egész teret.
Figyelmesen követtem Kiméket, majd egy nyugodtabb helyre értünk, ahol egyből észrevettem, hogy jó kedvűen vigyorog Paul és Seth. Bizonyára lement már néhány pohárka. Ejnye Seth! Ott ült még Emily, Sam, Embry és Quil. Újabban megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amikor megláttam, hogy nincsenek többen. De még megjöhet! Ssh!
Egyedül Leah és… Jake hiányzott. Bár Leah-ra nem számítok, mert ő mindig kimarad az ilyenekből, Jake viszont… jól van, elég. Ha eljön, eljön, ha nem, akkor nem. Magamra erőltettem egy amolyan tök-jó,-hogy-itt-vagyok féle mosolyt, majd lehuppantam Kim mellé. Nem tudom, hogy ez a klub melyik helyisége volt, de örültem, hogy nem volt ott olyan hangos a zene, így nyugodtan lehetett beszélgetni. Persze a srácok egyből félre vonultak a bár pulthoz, mi pedig mosolyogva kezdtünk el társalogni minden féléről. Bár igazából csak Kim és Emily beszélgetett, én pedig néha bólogattam, vagy elnevettem magam valamin. Nem igazán figyeltem oda, inkább a helyet pásztáztam a tekintetemmel.
Mire észbe kaptam, azt vettem észre, hogy Jake-et keresem a tekintetemmel, de sehol sem láttam. Talán felesleges volt az izgalom! De nem is tudom, miért túráztattam magam. Elvégre… nem is olyan sokat… jelent nekem. Bárcsak így lenne! Nem akarom tovább tagadni. Ebben a pillanatban, minden vágyam az volt, hogy feltűnjön valahol. Csak egy percre… egy pillanatra, hadd nézhessek rá…
Atyaságos Szent Szűz Mária! Kimeredt szemekkel és felgyorsult szívveréssel figyeltem a srácokhoz támolygó Jake-et. Itt van, eljött! Úristen! Oké. Nyugi. Csak semmi izgalom!
Nem vett észre, egyelőre. Így van időm végig mérni.
Bár nem volt semmi feltűnő rajta. Egyszerű farmert és egy kékes, kockás inget viselt, ami tökéletesen állt barna bőrén. Ébenfekete haján látszott, hogy valami fényes csillog. Biztosan zselé.
Mély levegőt kellett vennem, és le kellett állítanom a remegő lábamat. Hál’ az égnek úgy láttam, hogy jól van, így kissé megkönnyebbültem, ám még mindig nem tudtam levenni róla a szemem.
Úgy láttam, hogy épp köszön a srácoknak, majd valamit mondott neki Paul, amire elmosolyodott és elé tettek egy pohár… alkoholt. Igen, azt hiszem az volt. Meglepetésemre ő mégis megrázta a fejét és eltolta maga elől. Nem akar alkoholt inni? Furcsa, de örülök neki.
Ám mielőtt túlságosan örültem volna, egy másik pohár került elé, amiben határozottan alkohol volt. Na, tessék! Egy mozdulattal le is húzta.
Sóhajtottam egyet és inkább elvettem róla a tekintetem, megpróbálva újra Kimre és Emilyre figyelni.
Azt hiszem valami boltról beszélgettek épp, de úgy döntöttem, hogy nem szólok közbe, csak némán hallgatok mellettük.
Hirtelen meghallottam a srácok nevetgélését, ami egyre hangosabb lett, és ebből kikövetkeztettem, hogy biztosan visszajöttek. A szívem ismét dörömbölni kezdett, és muszáj voltam nyelnem egy nagyot. Légzésem szaggatott lett, bár alig lehetett észrevenni. Féltem felnézni. Szinte rettegtem.
- Sziasztok – hallottam meg a rég nem hallott, de annál ismerősebb hangot.
Szűz Mária ott fenn az égben, mit tegyek? Úgy éreztem muszáj felnéznem, csak egy pillanatra… nem fog történni semmi.
Lassan felemeltem a tekintetem és mit nem ad az isten, épp ő is rám nézett. A fene vinné el! Nagyot káromkodtam magamban, majd gyorsan inkább lesütöttem a szemem.
Miért kellett nekem felnéznem? Zavarban éreztem magam és próbáltam nem újra felnézni. Ám valami belső hang azt súgta, hogy tegyen meg.
Néhány percig veszekedtem magamban, de végül a hang győzött, és újra felemeltem a tekintetem. Jake pontosan velem szembe ült. Bár távol volt, de azonnal észrevettem, hogy megint engem néz. Újabban szaggatott lett a légzésem, ahogy barna szemeibe szinte elolvadtam. Elkápráztatott és arra késztetett, hogy folyamatosan rá nézzek. Furcsa volt a tekintete. Kissé feszült, és olyan, mintha valamit keresett volna a szememben, majd elővette a nézz-a-szemembe-kérlek féle gyengéd nézését, amitől ismét majdnem összeroskadtam ülő helyzetembe.
Erőt vettem magamon, és gyorsan elfordítottam a szemem, mielőtt a szívem kiugrott volna a helyéről.
Tudtam, tudtam, tudtam! Nem volt jó ötlet eljönnöm. És egyáltalán… áh, miért kellett nekem megint felnéznem?
Lehajtott fejjel még jó ideig bosszankodtam magamban, majd csak egy karra lettem figyelmes, ahogy felhúz a kanapéról. Ijedtemben összerázkódtam, és meglepetten néztem fel.
Ja, igen! Kim volt az.
- Megyünk, táncolunk egyet, nem jössz? – kérdezte mosolyogva.
- Hát, én nem is tudom, nem hiszem, hogy jó öt… - let. De mielőtt kimondtam volna, magával rántott és így muszáj voltam vele, vagyis még Emilyvel menni a táncparkettre.
Nem volt ismerős a dal, de elég ritmusos volt, így megpróbáltam velük mozogni.
Sosem voltam igazán jó táncos, ezért most is csak csetlettem-botlottam. Volt, akinek a lábára ráléptem, és volt, akibe sokszor beleütköztem. Egy szóval: tragikus! Nem nekem való ez! Így inkább úgy döntöttem, hogy megpróbálok elosonni, mivel az első két próbálkozásom fuccsba ment, ugyanis Kim észrevett és magával rántott vissza.
Szerencsére most pontosan nem figyelt ide, így gyors mozdulatokkal megfordultam, viszont ahogy megtettem, meg is bántam, hiszen valami keménybe ütköztem bele és az ijedtségtől egy lépést hátraugrottam.
Istenem, ne! Megláttam az ismerős farmert és szinte könyörögtem magamban, hogy ne ő legyen. Lassan felemeltem a tekintetem, majd gyorsan le is sütöttem. Ilyen az én szerencsém! Persze, hogy Jakebe botlottam bele. Szitkozódtam egyet magamban, és megpróbáltam elmenni mellette, de ő újra az utamba állt. Sóhajtottam egyet, felvettem azt a mit-akarsz féle arckifejezésemet, majd rá emeltem a tekintetem.
- Táncolsz velem? – kérdezte kinyújtva a kezét. Ezek a szemek! Nem! Vagyis… tessék? Mit is kérdezett? Hogy táncolok-e vele? Bolond? Az előbb látta, hogy szinte feldöntöttem az embereket, most meg azt kérdezi, hogy táncolok-e vele? Vele?
Megörültem egy pillanatra, hogy most a közelébe lehetek, de gyorsan átváltottam magam robotba, és inkább nem feleltem semmit, hanem újra megpróbálkoztam azzal, hogy mintha meg se hallottam volna, elmegyek mellette. De ez sem sikerült.
- Csak egy tánc lenne. – mondta gyengéd hangon. Ez a hang! Mintha megszédültem volna, de gyorsan összeszedtem magam. Komolyan megrészegít ez a gazember!
- Nem jó ötlet – szólaltam meg rekedtes hangon, s csak ekkor döbbentem rá, hogy valami szorítja a torkomat, ezért gyorsan megköszörültem, majd így folytattam. – Nem tudok táncolni, amint az előbb láttad – sütöttem le a szemem enyhe pírt érezve az arcomon.
- Szerintem jól táncolsz. – Hallottam hangjában, hogy elmosolyodik. Tessék? Hogy jól táncolok?
- Akkor sem jó ötlet. – Váltottam a rideg hangnememre.
A szemem sarkából láttam, hogy lehorgasztja a vállát, de végül még is elállt az utamból. Gyorsan, ahogy csak tudtam, visszaültem a helyemre, és kortyoltam egyet a nem rég kért kólámból. Még mindig szégyelltem magam, amiért így viselkedtem vele. Bár nem értem, hiszen lenne okom rá, mégis a lelkiismeretem közbeszólt. Persze meglepett, hogy felkért táncolni, ugyanakkor ő nem tűnt meglepettnek a válaszom hallatán. Biztosan csak udvarias akart lenni. Engem pedig még jobban bántott, hogy csak így elküldtem.
Így néhány percig hezitáltam, hogy visszamenjek hozzá bocsánatot kérni, végül elhatároztam magam, és határozottan felálltam, majd a táncparkettre terelődött a tekintetem, ahol az előbb belebotlottam.
Hát ez…! Elkerekedett szemekkel figyeltem, hogy sehol sincs. Egyszerűen… eltűnt. Vagy én vagyok túl vak és nem láttam. Pedig jelenleg a táncparketten nem sok páros dülöngélt, és a hely többi részében sem találtam meg. Jesszus… megbántottam volna?
Nyeltem egy nagyot, s azon gondolkodtam, hogy vajon merre lehet. Talán kiment levegőzni? Vagy úgy megbántottam, hogy inkább hazament? Ne!
Nem értettem miért lettem ilyen kétségbeesett, mert nem mondtam olyat, amivel annyira belé marhattam volna. Csak visszautasítottam egy táncot. Ennyi volt. Akkor miért tűnt el így?
Álljunk csak meg! Nem kellene, hogy ennyire lelkiismeret furdalásom legyen, hiszen elvileg még mindig haragudnom kellene rá. De hát… a fenét haragszok én rá!
Egy kicsit fojtogatott már a helyiségben lévő pia és izzadság keverék szaga, így úgy döntöttem, hogy kimegyek levegőzni, és talán ott rábukkanok Jakere is. Persze előtte elmutogattam Kimnek, majd fogtam a poharam, kiittam belőle az utolsó korty kólát, és kiviharoztam az épület elé, hogy minél előbb magamba szívhassam a friss levegő illatát. Szerencsére ez elég elit hely volt, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg egy bandita vagy valami bűnöző rám támadna. A vámpírok pedig nem merészkednek be a városba. Azt hiszem.
Találkozott a tekintetem az egyik kidobó emberével, s egy percre megtántorodtam, hiszen úgy nézett rám, mintha valami ufó lennék, majd bólintására értetlen kifejezés ült ki az arcomra, de ennek ellenére összeszedtem magam és a járdára léptem. Arrébb mentem néhány lépést, mivel a séta is jól esett a lábaimnak. Mélyet szippantottam a levegőbe, és végig éreztem, ahogy átáramlik a tüdőmön. Hm… finom, friss levegő!
- Szia. – Ijedtemben a szívemhez ragadtam a kezem, és védekezően megpördültem.
Te-jó-ég! Tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy Jake a két épület közötti sötétségben, lazán a falnak támaszkodva engem figyelt. Meglepettségemben még a hangom is elszállt és nem tudtam, mit mondhatnék neki. Nyisd már ki a szád és beszélj!
- Mit csinálsz te itt? – nyögtem ki hosszú csend után. Hülye liba! Ja, igen. Bocsánatot kell kérnem. De mielőtt újra megszólalhattam volna, Jake közbevágott.
- Levegőzök – vonta meg a vállát –, és te?
- Hát öh… - hebegtem zavartan. – Épp… téged kerestelek – sóhajtottam mélyet, majd gyorsan lesütöttem a szemem, mert, ahogy kimondtam, egyből éreztem, hogy az arcom piros paradicsommá válik.
- Miért? – kérdezte, s hangjában észrevettem a kíváncsiságot.
Sóhajtottam még egyet, és miután rendeződött az arcszínem, felemeltem a fejem, majd válaszoltam.
- Az… előbbiért. Nem akartalak… megbántani – nyögdécseltem.
Arca meglepettnek tűnt, majd felhúzta a szemöldökét és szóra nyitotta a száját.
- Nem bántottál meg. De… gondoltam, hogy visszautasítasz.
- Igen? – húztam fel ezúttal én a szemöldököm.
- Igen – vágta rá. – De… hagyjuk – vonta meg a vállát, és lesütve tekintetét, a földet kezdte pásztázni.
Újra meg akartam szólalni, ám egy gond volt. Nem tudtam, mit mondani neki, ezért gyorsan inkább visszacsuktam a szám. Megkönnyebbültem, hogy mégsem bántottam meg és a lelkiismeretemről is egy nagy nehezék esett le, de még mindig úgy éreztem, hogy valamit mondanom kell neki. Csak egyszerűen nem tudtam, mit. Talán azért éreztem ezt, mert szeretek a közelébe lenni. Vagyis… igen, azt hiszem, talán ezért nem akarok elmozdulni.
Egy hosszú csönd állt be közöttünk. Nyugtalankodva álltam ott, és figyeltem, ahogy Jake is az egyik lábával piszkálja a földet. Mit mondjak neki? Segítsééééég!
- Hogy vagy… mostanában? – böktem ki hirtelen. Micsoda agytröszt! Ettől jobbat nem is kérdezhettem volna.
Lassan rám emelte a tekintetét, és meglepődve érzékeltem, hogy valami szomorúság csillan a szemébe, amitől valahogy rosszul éreztem magam. Majd újra lehajtotta a fejét.
- Megvagyok – válaszolt halkan.
- Biztos? Vagyis… úgy értem… öhm – hadováltam össze vissza. A fenébe! – Jól vagy Jake? Őszintén! – kérdeztem határozottabban.
Olyan rég mondtam már ki a nevét hangosan és most ez jó érzés volt. Bár aggodalom árasztotta el a testem, ahogy újra rám emelte szomorú tekintetét.
- Ahogy mondtam. Megvagyok – vonta meg a vállát. – Nem kell tettetned, hogy érdekel – motyogta keserűen.
- Tettetni? – szaladt a szemöldököm az égbe. Oops! Ezt hangosan is kimondtam.
Jake felemelte a fejét ráncolt homlokkal, és végre nem azt a szomorú képét láttam meg.
- Vagyis… - sóhajtottam nagyot. Oké, nem érdekel mi fog történni! – Az istenért, persze, hogy érdekel a hogy léted! – mondtam felemelve a hangom.
Még jobban ráncolta a homlokát és immár valami más fény csillogott a szemében. Még a sötétben is láttam, hogy folyamatosan az arcomat pásztázza. Mit tegyek!? Habár… azt hiszem semmi olyat nem mondtam azzal, hogy elárultam az aggódásomat iránta.
- Gyere ide – suttogta halkan, és felegyenesedve kitárta az egyik kezét felém. Egy percre lesokkolt, hogy oda hív magához, de gyorsan észbe kaptam.
- Nem megyek – fontam össze a karom, mellkasom előtt.
- Jó – motyogta, majd újra a falnak dőlt lehajtott fejjel.
Ez hülye? Csak ennyi. Oda böki, hogy… jó? Hát ez… hű.
Felbosszantott és ugyanakkor nem értettem, miért mondta azt, hogy menjek oda, amikor innen is tökéletesen hallottam és láttam. Ráadásul újra előjött az a szomorú arckifejezése. Összezavart. Most menjek oda vagy csak így feladja? Mit akart ezzel mondani? Istenem, olyan érthetetlenek a férfiak!
Azonban ez az arckifejezés még jobban feldühített és hírtelen hévként összeszedve magam, megszólaltam.
- Mi van veled Jake? Azt hittem örülni fogsz, ha kilépek az életedből! – emeltem fel a hangom, s közben néhány lépést közelebb mentem. Hoppá! Azt hiszem az utóbbit nem kellett volna kimondanom!
Rám nézett azzal a te-meg-miről-beszélsz nézéssel, és felegyenesedett a falról, majd kihúzta magát. Mélyen a szemembe nézett, amitől majdnem csak összeroskadtam, ám nem engedtem a gyengeségnek és büszkén tartottam magam előtte.
- Valóban tudni akarod, mi van velem? – húzta össze mindkét szemét.
- Igen… - nyögtem rekedtesen. Megköszörültem a torkom és határozottabban ismételtem magam. – Igen, tudni akarom!
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk és hirtelen megragadta mindkét karomat, majd közelebb húzott magához. Olyan közel volt, hogy éreztem arcomon a forró leheletét, amitől végigszánkázott a hátamon a libabőr. Érintése határozott, de még is gyengéd volt. Bárcsak én is megérinthetném valahol! Ehelyett csak az összeszűkült szemébe néztem folyamatosan. Mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta, és minden egyes fújásnál egyre jobban melegem lett tőle. Jaj, ne! A hányinger! Most ne kérlek! Gyengeség tört rám és a közelségére a lélegzetem is felgyorsult. Annyira vágytam tüzes csókjára, hogy az ajkaim már szinte égtek. A lábam majdnem megbicsaklott a testem alatt, de mindig próbáltam nem elveszíteni az egyensúlyomat. Éreztem a testéből áradó melegséget, én pedig mintha valami tűzben álltam volna, annyira melegem lett. Tekintete mintha keresett volna valamit az enyémben, majd hirtelen ez a szigorú nézés, gyengéd lett. Istenem, mindjárt elolvadok! Elbűvölt ismét barna csillogó szemeivel, amik olyan melegséget sugároztak, ami után már napok óta sóvárogtam. Légzésem egyre szaggatottabb lett és úgy éreztem, hogy a percen elveszítem a fejem. Tekintete mintha azt sugározta volna, hogy ő is ugyanezt érzi, ám nem igazán tudtam itt már koncentrálni.
Eddig a csuklómon heverésző keze, lassan felsiklott a nyakamig. Ez az érintés! Mindjárt meghalok! A szívem dübörgését szinte hallani lehetett, és immár lélegezni is elfelejtettem.
Végigsimított a nyakamon, majd az arcomra tévedt. A keze olyan forró volt, hogy szinte égette a bőrömet. Közben pedig egy percre sem engedte el a tekintetemet.
Remegtem már belül is. Ha nem lett volna, elég tartásom azt hiszem már rég az ajkaira vetettem volna magam. Ezért önkéntelenül is megnyaltam és beleharaptam alsó ajkamba, jelezve neki, hogy semmi kifogásom sincs ellene. Sőt. Akartam! Istenem, mennyire akartam!
Még egyszer végig simított az arcomon, majd közeledni kezdett. Végre, kérlek, csókolj meg! Szinte már sikítoztam belül, hogy érezhessem finom, puha és forró ajkait az enyémen, ahogy tökéletes táncot járnak annak ellenére, hogy én még is egy két bal lábas vagyok.
A szívem a torkomban dobogott, remegtem már mindenhol és felkészültem arra, hogy megízleljem tökéletesen ívelt ajkait, ám hirtelen megállt és megfeszült testével felemelte rólam a fejét, majd balról-jobbra és jobbról-balra kezdte emelgetni a tekintetét.
Káromkodtam egyet magamban, amiért hagytam magam ilyen módon transzba ejteni, majd felnéztem Jake-re, aki még mindig a környéket pásztázta ezúttal feszült és gyanakvó tekintettel. A tenyere még mindig a csuklómon pihent, de egyáltalán nem zavart az érintése. Viszont kezdett furcsa lenni nekem ez a nézés.
- Mi az? – kérdeztem rekedtes hangon.
De mintha meg se hallotta volna, ugyanúgy nézett körbe, majd mélyet szippantott a levegőbe. Megköszörültem a torkom és újra megszólaltam.
- Jake?
- Egy vámpír – vágta rá újra beszívva a levegőt. Testem megfeszült, mintha átéreztem volna Jake aggodalmát. Vagy csak féltem? Nem!
- És mit keres… - De mielőtt befejeztem volna a mondatot, Jake kézen ragadott és maga után kezdett húzni. A meglepettségtől kissé összehúztam magam, hogy feltartsam, mivel nem értettem mire fel ez a nagy sietség. – Még is hová viszel? Engedj el Jake! – ordítottam rá észbe kapva.
- Itt veszélyben vagy – motyogta rám se nézve.
- És a többiek? Mi lesz a…
- A többiek jól lesznek!
- Visszamegyek hozzájuk! – rántottam ki a kezemet az övéből.
- Hát nem érted? – emelte fel a hangját. – Ez ugyanaz a vámpír, aki mostanában erre járkál! – fordult felém végre.
- Na és? – húztam fel a szemöldököm. Jake arcán harag tükröződött, majd mély levegőt vett.
- Befelé a kocsiba! Most! – parancsolta rám.
- A többiekkel is biztonságban vagyok! Nem kell elráncigálnod! – tettem csípőre mindkét kezem. – Miért kellene pont veled mennem?
- Mert meg akarlak védeni! – ordította rám szinte már félelmetesen. De tudtam, hogy nem tudna bántani, ezért összefontam a karom és újabb kérdésre nyitottam a szám.
- Miért? Miért pont engem?
Mély levegőt vett, mintha próbálná nyugtatni magát. Ajaj, azt hiszem, most feszegetem az idegeit! Végighúzta kezét a haján és egy kis csönd után, megszólalt.
- Ne akarj most felhúzni Arabella! Mert tudod, hogy mi fog történni! – húzta össze a szemét fenyegetően. – Úgy hogy ülj be a kocsiba, vagy komolyan én magam foglak belökni!
- Jó – morogtam megadva magam.
Beült a vezetői ülésbe, és gyújtást adva az autóra már el is indultunk. Előkapott egy mobilt, és elkezdett bepötyögni egy számot.
- Értesítem a többieket – motyogta.
- Na, hát! Neked mobilod is van? – jegyeztem meg gúnyosan.
- Van – vágta rá. – De most nincs időm a gúnyos megjegyzéseidre, úgy, hogy megtennéd, hogy csöndben maradsz? – nézett rám, miközben a füléhez emelte a telefont. Persze, hogy nem! Miután elhadarta az információt, letette a telefont és az útra figyelt.
- Szóval hová megyünk? – szólaltam meg.
- Haza.
- Dániába? De, jó! – mosolyodtam el gúnyosan.
- A házamba – javította ki magát.
- Úgy hallottam, hogy pont arra ment a vámpír, szóval, ha meg akarsz védeni, miért oda viszel? – tettem fel immár őszinte kíváncsisággal.
- Ha gondolod Kiméknél is kirakhatlak, de akkor is ott leszek! – Tessék? Vagyis ő…? Jesszus.
- Tudtad, hogy… te tudtad! – kiáltottam fel dühösen.
- Persze, hogy tudtam! – vonta meg a vállát lazán.
- Kinyírom Jaredet! – morogtam magam elé.
- Nem kell hibáztatnod őt. Én találtam ki.
- Nem lehet, hogy ennyire ismersz! – ingattam a fejem hitetlenkedve.
- Nem, de mivel Kim jó barátnőd lett, ezért gondoltam, hogy oda mész.
- És te nem is kere…. – stél meg? – Vagyis – köszörültem meg a torkom. – Semmi.
Ezután az oda út síri csöndben ment el. Egy párat káromkodtam magamban, amiért itt vagyok vele… egy autóban és jelenleg a háza felé tartunk, oh, és egy vámpír elől menekülünk. Vagy mi. Ja és közben kiderült, hogy ez a gazember tudta merre vagyok. Hm… ennél jobb már nem is lehetne a helyzet.
Fortyogtam magamban és legszívesebben kiugrottam volna az autóból, csak hogy ne legyek vele kettesben, de nem akartam megölni magam.
Miután leparkolt a garázsba, mintha nyugodtabb lett volna, de ettől én még ugyanúgy mérgelődtem belül.
- Szóval… mi lesz? – szólaltam meg, ahogy kiszálltam az autóból.
- Hogy érted? – motyogta közben elindulva.
- Ugye nem azt tervezed, hogy itt maradok? Mert akkor inkább a vámpír elé vetem magam.
- Ennyire nem bírod a képem, vagy mi? – fordult meg dühös tekintettel. – Ne aggódj, hozzád sem fogok érni, ha nem akarod.
- Ha nem akarom? – húztam fel a szemöldököm.
- Rendben. Akkor menj csak, ha meg akarsz halni! – nézett rám szikrázó szemekkel.
- Most meg miért vagy ilyen dühös? Nem tettem semmit! – tettem csípőre a kezem.
Mély levegőt vett és beletúrt fekete hajába.
- Tudod mit? Hagyjuk! – rázta meg a fejét.
- Még mindig érzed a vámpírt? – kérdeztem, s közben követtem a ház felé. Bár magam sem értettem, hogy miért megyek utána, de a lábaimnak nem tudtam parancsolni.
Jake mintha meg se hallotta volna, kicsapta a bejárati ajtót, és előrehorgasztott vállakkal, lesütötte a szemét, miközben megállt a nappali közepén. Beléptem a házba, és mivel elég dühösnek tűnt, így úgy döntöttem, hogy inkább nem szólalok meg. Helyette a konyhába lépkedtem és egy poharat elővéve, öntöttem magamnak vizet, majd gyorsan lehúztam. Letettem a pultra, és megköszörülve a torkomat végül még is szóra nyitottam a szám.
- Szóval? Itt van még az állítólagos vámpír?
Lassan és sóhajtva rám emelte tekintetét, amiben már nem düh tükröződött, hanem… szomorúság. Megint! Azonnal közbeszólt a lelkiismeretem. Miért kellett nekem megint bántanom? Ösztöneimet követve, azonnal elhatároztam, hogy váltok a rideg hanglejtésemen.
- Vagyis… - köszörültem ismét a torkom. – Miért hoztál ide és miért kellett eljönni onnan? A vámpír biztosan nem támad nyilvános helyen, főleg, hogy mindannyian ott voltatok.
- A többiek is már eljöttek onnan – motyogta halkan. – És azt gyanítjuk, hogy engem keres valamiért. Azért mondtuk azt, hogy már nem keressük, mert nem akartuk, hogy Emilyék aggódjanak.
- Miért keresne téged? – húztam fel a szemöldököm rosszallóan.
- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Az is megfordult a fejünkben, hogy nem is vámpír. Hiszen… azok nem szoktak csak úgy a közelünkbe férkőzni. Eddig csak az erdőben éreztem a szagát, de most feltűnt a klubnál is. És az a legbosszantóbb, hogy fogalmunk sincs, hogy néz ki, mert olyan gyors, hogy mire el akarnánk kapni, elmegy. Egyedül a szagát ismerem fel – hajtotta le a fejét. – Cullenékat is megkérdeztük, hogy nem-e várnak vendéget mostanában, de azt mondták, hogy nem.
- Érdekes – motyogtam meglepetten.
- Az – vágta rá.
- És akkor miért hoztál ide, ha Kimékkel is elmehettem volna?
- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Csak… úgy éreztem, meg kell védjelek.
- Ez nem lep meg – mormoltam magam elé révedve.
Már az első perctől fogva azt hajtogatja, hogy meg akar védeni. Bár sikerült neki kétszer is de… nem értem, ha Kimékkel biztonságba voltam, akkor… áh, mindegy! Lehetetlen megérteni Jake agyjárását.
- Ha, gondolod, felhívom Jaredet, hogy jöjjön el érted.– mondta lehorgasztott fejjel.
Valami hang azt súgta belülről, hogy nem akarok elmenni. Talán azért, mert most lehetőségem van arra, hogy négyszemközt tudjak vele beszélgetni. Bár az előbb még sikítoztam belül, hogy nem akarok vele kettesben lenni, de most valahogy ezt éreztem helyesnek. Meg akartam végre tudni, a kérdéseimre a választ.
Épp ki akartam nyitni a szám, hogy feltegyem neki az első kérdésem, ám ő megelőzött azzal, hogy rám emelte tekintetét és még néhány méter távolságból is sikerült mélyen a szemembe néznie. Persze azonnal majdnem elfelejtettem azt is, hogy mi a nevem, vagy épp most hol vagyok.
- De mielőtt felhívnám – szólalt meg rekedtes hangon. Megköszörülte a torkát, és folytatta. – Hadd kérdezzek valamit.
A szívem egy ütemet kihagyva dobbant fel, majd zakatolva kezdett verni a mellkasomban. Visszatartott lélegzettel vártam a kérdését. Bárcsak azt kérdezné, hogy mit érzek iránta! Istenem, lehet, annyira elgyengülnék, hogy a karjaiba omolva üvölteném, hogy…hogy….
- Mit tettem, hogy ennyire gyűlölsz? – szólalt meg rám nézve, ráncolt homlokkal.
Meglepett a kérdése, és ugyanakkor visszarántott a jelenbe. Gyűlölni? Bárcsak gyűlölnélek, de nem tudlak! Most mit válaszoljak neki? Az igazat? Vagy… csak próbáljam elterelni a kérdést. Ez az!
Sóhajtottam egy mélyet, majd kinyitottam a szám.
- Jake, érzel valamit irántam? – böktem ki.
Hátrahőkölve rám emelte a tekintetét. Néhány másodpercig pásztázta arcomat, majd lesütötte a szemét, érzékelve arcán némi pírt. Csak nem elpirult? Talán… ? Egy kis remény csillant fel bennem, ahogy figyeltem elszégyellt arcát. Lélegzetem viszont hirtelen szaggatott lett, ezért mélyeket kellett belélegeznem. Dübörgő szívvel és már remegő kézzel vártam a válaszára. Kérlek, mondd azt, hogy igen!
- Ha azt mondom talán, változtat valamit a helyzeten? – Jesszus, mit mondott? Hogy talán? Jól van Arabella. Szedd össze magad és légy határozott! Ez még nem az igent jelenti. De jobb, mint a nem.
Vettem egy mély levegőt és válaszoltam.
- Miért nem mondod el?
- Mert… - akadt meg benne a szó, majd villámló tekintetét rám emelte, amitől egy pillanatra összeborzadtam. – Miért gyűlölsz?
- Én, nem gyűlöllek! – nyögtem ki felemelve a hangom.
- Akkor miért mondtad azt? – ráncolta a homlokát kiegyenesedve.
- Mert akkor így éreztem! – vágtam rá. – Amiért… - felbolygattad az érzéseimet. Vennem kellett egy mély levegőt és szorosan összezártam az ajkaimat, nehogy véletlenül is kibökjem.
- Amiért mi? – húzta fel a szemöldökét.
- Semmi – sütöttem le a szemem.
- Szóval, ha nem gyűlölsz, miért mentél el? – húzta össze a szemét.
Épp szóra akartam nyitni a szám, de gyorsan visszacsuktam, nehogy kinyögjem az igazságot. Meglepődtem, hogy ennyire zavarja a távollétem, mert egész végig azt hittem, hogy megkönnyebbült, amiért élhette tovább a régi életét. De kis hezitálás után, mély lélegzetet vettem és megszólaltam.
- Azt hittem örülni fogsz – vontam meg a vállam. Részben ez igaz volt, de messze állt tőle.
Felemelte a fejét és kinyitotta a száját, mintha valamit nagyon gyorsan ki akart volna mondani, de aztán bezárta, majd lesütötte a szemét.
- Hogy őszinte legyek, már hozzászoktam, hogy itt botorkálsz a házban. – vonta meg a vállát.
- Oh, szóval hiányzok? – mosolyodtam el gúnyosan.
- Azt nem mondtam – horkant fel.
- Utaltál rá – vágtam rá. Nem szólt semmit, csak egyszerűen lehajtotta a fejét és a padlót kezdte tanulmányozni. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem lenne hozzá néhány kérdésem. Hezitáltam egy kis ideig, hogy tegyem-e fel őket, vagy ne, de mivel ez tökéletes időpont volt erre, így elhatároztam magam rá. Bár volt egy kérdés, ami a legjobban érdekelt, így egyből a közepébe vágtam. – Mondd ki Jake, ha érzel valamit irántam, mert így nem fogunk dűlőre jutni! – mondtam nyugodt hangon. Kérlek, mondd ki! Csak mondj valamit.
- Tényleg tudni akarod? – emelkedett fel dühös tekintettel.
Azt hiszem, talán nem. Egy percre megijedtem hirtelen jött haragjától, amit nem értettem, de összeszedtem magam és büszkén felemeltem rá a fejem.
- Igen! – mondtam határozottan. – De tudod, nem kell ezt csinálnunk egymással.
- De igen, kell! – vett egy mély levegőt, majd fújta ki.
Feszült lett a tekintete és teste is mintha egy helyben maradt volna. Visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát. A szívem úgy kalimpált, hogy szinte látni lehetett a mellkasomon. Lehet nem is olyan jó ötlet megtudni az érzéseit! Elvégre… előfordulhat, hogy megint tévedtem és csak beképzeltem magamnak, hogy valóban törődni akar velem, holott… nem is tudom miért tehette. Vagy… istenem! Miért néz most rám így? Tekintete olyan gyengéd, de ugyanakkor szomorú is lett. Úgy éreztem, hogy ettől a nézéstől majd megszakad a szívem. Legszívesebben odamentem volna megölelni, de a jelen helyzet tiltotta ezt. Inkább lesütöttem gyorsan a szemem, és belekapaszkodtam a konyha pultba hátulról, nehogy elinduljanak a lábaim maguktól.
Váratlanul hallottam, hogy elindul felém. Nem mertem felnézni, mert féltem attól, hogy összeroskadok a látványtól. Mély levegőt vettem. Igen! Beszív, kifúj. Csak nyugalom! A szívemnek viszont nem hatott ez a módszer. Annyira vert, hogy a remegés is elérte a végtagjaimat. Ugyanaz az érzés vett maga köré, amit a sötét sikátorban éreztem. Gyenge voltam és majdnem elszédültem. Kérlek, add, hogy ne ájuljak el!
Még jobban lehajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet. Jaj, ne! Megláttam Jake lábát magam előtt, bár a nélkül is éreztem, hogy közvetlen előttem áll, alig pár centire tőlem. Nagyot nyeltem és újabb sóhaj hagyta el a szám. Jól van. Levegő beszív, kifúj, beszív, kifúj… Atyaságos Szent József!
Ahogy hozzáért a nyakamhoz, összeborzadtam gyengéd érintésétől. A lélegzetemet már nem tudtam irányítani, egyszerűen abbamaradt és elfelejtettem azt is venni. Kitágultak a szemeim és egyre jobban remegtem.
A mutatóujját az állam alá helyezte, ezzel próbálva felemelni a fejem. Ne nézz rá, ne nézz rá! A fenébe! Ahogy felemelte a fejem, és mélyen belenézett a szemembe, azt hittem a percen hanyatt vágom magam a földön. Semmilyen haragot nem láttam a tekintetében, csak egyszerű… gyengédséget és melegséget. Milyen régóta várom már, hogy így nézzen rám.
Elvesztem csillogó barna szemeiben. Jesszus, még mindig ilyen reakciót tud kiváltani belőlem ez a fiú… férfi… mindegy, akármi! Úgy tűnik semmit sem hatott az elmúlt néhány nap. Olyan volt, mintha meg se történt volna, most ugyanott vagyunk, ahol abba hagytuk. Vagyis… el se kezdtük. Vagy mi.
Már gondolkodni sem tudok.
Mélyeket lélegzett, és láttam a szemében, hogy hezitál valamin. Megpróbáltam magam észhez téríteni valahogy, de, ahogy a szemem az ajkára siklott, még jobban csak elveszítettem az agyam. Csókolj meg, végre! Nem akartam rátámadni, és azt sem, hogy visszatántorodjon ezért hagytam, hadd cselekedjen ő. Bár… azt hiszem, most bármire rá tudna venni. Atyaságos Mária, miket beszélek! Még, hogy bármire? Nem! Azért bármire nem. Vagy még is? Hiába álltatom magam. Meg akartam csókolni, mindenhol megérinteni, azt akartam, hogy simogasson gyengéden, és, hogy nyugtató szavakat súgjon a fülembe. Nem lehet, hogy valaki ennyire el tudjon kábítani. Most már értem, miért sóvárog utána mindenki.
Végigsimított az arcomon, s erre a levegővételem még nehezebb lett, majd lassan elindult az ajkam felé. Végre! Te jó ég mindjárt megcsókol és…

- Valamit el kell mondanom. – Tágra nyíltak a szemeim, amikor hirtelen megszólalt. A. Fenébe! De ahogy kinyitottam a szemem és megláttam, hogy ajka alig pár milliméterre van az enyémtől, ismét megborzongtam és elveszítettem az eszem. Éreztem, hogy forró lehelete végigsöpör az orromon, majd az ajkamon, és a nyakamon ér véget. Csak ekkor jutott el az agyamig, hogy mit is mondott, így összeszedve magam, felnéztem rá.
- Mit? – motyogtam rekedtesen.
- Én… - akadt meg a szó benne, s vett egy mély levegőt.
Lehajtotta a fejét, és elrugaszkodott tőlem. Már megint itt hagyott felfokozott vággyal! Na, mindegy!
Sóhajtottam egyet, és néztem, ahogy el-vissza járkál nyugtalanul a nappaliban. Nem értettem, mit nem mer elmondani, de most már nagyon bökte a csőrömet. Főleg, hogy a mai este folyamán kétszer is helyben hagyott.
- Mit akarsz elmondani? – szólaltam meg némi csönd után, mert, ahogy láttam, kell neki egy kis noszogatás.
Nem válaszolt semmit. Mintha meg se hallotta volna, tovább járkált fel-alá gondolkodóan. Láttam rajta, hogy hezitál, de engem már egyre jobban idegesített ez a csönd.
- Jake? – húztam fel rá a szemöldököm türelmetlenül.
- Várj – mutatta fel a mutató ujját, rám se nézve.
- Még is mire várjak? – dühödtem fel meghökkenve. – Egyébként se tudom, hogy még mindig mit keresek itt – fontam össze magam előtt a karom.
- Jó, akkor egyszerűen csak kibököm – motyogta egy sóhaj kíséretében.
- Hajrá! – vágtam rá.
- Szóval… - akadt meg ismét, mintha egy kazetta lenne, aminek meghibásodott a szalagja. Mondd már, mit akarsz! Erősen rá koncentráltam, hátha nem kell ismét megszólalnom ahhoz, hogy tovább folytassa, de nem vált be, így, hogy határozott legyen a hangom, megköszörültem a torkom és megszólaltam.
- Mondd már ki, mit akarsz! – förmedtem rá idegesen.
- Szerelmes vagyok beléd. Ez a helyzet. Arabella! – nézett rám villámló tekintettel.
A meglepettségtől összerázkódtam és tágra nyílt a szemem. Jól hallottam?
- Mit mondtál? – ráncoltam a homlokom. Nem igazán hittem a fülemnek.
- Nem tudom, hogy csináltad de…ez van– hajtotta le a fejét.
A szívem két ütemet kihagyva először lelassult, majd fokozatosan felgyorsult a szavak hallatán. Hogy mi? Szerelmes belém? Ez nem lehet!
Végig kellett játszanom az agyamban ezt a jelenetet újra és újra, de még mindig nem fogtam fel. Ennyire félreértelmeztem volna a reakcióit? Vagyis… nem! Az elejétől éreztem, hogy van valami köztünk, ő még is tagadta végig. Aztán… elhitette velem, hogy nem érdeklem, holott… nagyon is kedvel. És akkor most én mit mondjak neki?
- De úgy is mindegy, mert nem bírod a képem, szóval most tök hülyén érzem magam – motyogta a kandalló felé révedve.
Hogy nem bírom a képét? Ez a legbutább dolog, amit hallottam. Pont őt ne bírnám? Bárcsak ki tudnám neki mondani én is, de most még nem megy! Mégis mondanom kell valamit, hogy megváltoztassam a véleményét. Mit mondjak, mit mondjak?
- És, ha azt mondom, hogy talán én is így érzek… változni fog valami? –nyögtem ki nagyot nyelve.
Rám emelte csillogó tekintetét. Mintha tele lenne… reménnyel. Igen, azt hiszem az volt! Nem tudtam mit tegyek, vagy mit kellene még mondanom. Összezavarodtam. Teljesen! De még mielőtt nekiállt volna az agyam gondolkodni, újra leállt. Jake indult el felém először lassú léptekkel, majd gyorsított a tempón, amíg teljesen elém állt. A lélegzetem befuccsolt, miután belenéztem barna szemeibe. Szívem ziháltan dübörgött, és azon gondolkodtam, hogy vajon most mit akar tenni. Én már azt sem tudtam mit gondoljak, hiszen semmit nem értettem, de ebben a pillanatban nem is tudtam normálisan használni az agyamat, mivel ismét elkábított gyengéd tekintetével. Azok a szemek egyszer a bolondok házába juttatnak!
Dejavu érzésem lett, mert újra forró kezét a nyakamra helyezte, és egy simítás után, tekintete még gyengédebb lett, amivel már majdnem összecsuklott a lábam. Zihálva szedtem a levegőt, és megpróbáltam összeszedni magam, de ahogy ajkaira tévedt a szemem… kitágultak a pupilláim a vágyakozástól, ám gyorsan inkább lesütöttem a szemem, hogy semmi rosszat ne kövessek el, mielőtt teljesen elveszíteném a fejem.
- Tényleg így érzel? – suttogta halkan, s leheletét végig éreztem bőrömön. Mély levegőt kellett vennem, hogy ne essek össze érzéki hangjától, majd egy kis csöndet követve, végül szóra nyitottam a szám.
- Lehet, most ki fogsz nevetni, de egész éjjel azért könyörögtem, hogy láthassalak – vallottam be az orrom alatt motyogva, s ahogy kimondtam, egyből éreztem, hogy arcomat elárassza egy enyhe pír.
Hosszan kifújta a levegőt, és halk morgás hangzott fel a torkából, amit nem tudtam mire vélni, de nem éreztem, hogy rossz lenne. Mutatóujjával próbálta felemelni az állam, majd miután sikerült neki… drága Szentséges Isten! Miért van az, hogy minden alkalommal úgy érzem majd’ meg halok, ha a szemébe nézek? Bárcsak ne gyengülnék el folyamatosan a közelébe. De nem ment! Most is, ha nem tartottam volna magam a konyha pultnál, talán már rég összeroskadtak volna a lábaim a testem alatt.
A tekintete hirtelen megkönnyebbült lett, és halvány mosolyra húzta az ajkát. Nem tudtam, miért, de olyan késztetést éreztem magamban, hogy nekem is el kellett mosolyodnom.
Majd ajkaimra tévedtek a szemei, és a szívem már oly annyira tombolt, hogy átfutott az agyamon, hogy lehet szükség lesz egy mentőre. Csak csókolj már meg, kérlek…
Végszóra szenvedélyesen rátapadt ajkaimra és szinte kétségbeesetten kereste a be utat a számba. Édes istenem, hogy ez milyen jó! Miután megtalálta forró nyelvemet, tökéletes táncba kezdtek, testemben pedig, mintha valami kazán robbant volna, akkora tűz gyúlt benne.
Még közelebb húzott magához, és tisztán érzékeltem, hogy benne is felcsillant a vágy, amit már nem tudott leplezni. Nem bírtam tovább, hogy ne érintsem meg, ezért felemelve két tenyeremet, gyengéden az arcára helyeztem. Egy másodpercre mintha meglepte volna érintésem, majd még nagyobb tűzre lobbanva, mohón játszott ajkaimmal. A gyomromban ismét valami gyönyörérzés költözött, amit egy halk nyögéssel nyugtáztam. Forróság áradt szét egész testemben, és egy hang a fejemben folyamatosan azt súgta, hogy: még!
Ám hirtelen elszakadt ajkaimtól, s ingje után kapva vissza akartam húzni, de ő erősebb volt. Zihálva és értetlenül néztem rá, ahogy két lépést hátrament, majd ő is ugyanolyan ziháltan nézett rám.
- Veled nem… - nyögte ki rekedtesen, majd megrázta a fejét. Nem tudtam megszólalni, ezért meg sem próbáltam. Egyedül arckifejezésemben reménykedtem, hogy talán lökést ad arra, hogy Jake elmagyarázza, miért hátrált meg.
Vett egy mély levegőt és néhány percnyi csönd után, végre kinyitotta a száját.
- Nem így akarom - bökte ki határozott hangon. De még mindig nem értettem, hogy mit nem akar így. Elvégre kettesben vagyunk… azt csinálunk, amit akarunk, és ahogy akarjuk.
Mielőtt elgondolkodtam volna válaszán, kiegyenesedett és felemelve a fejét határozott léptekkel felém indult. Újra felcsillant bennem valami, így kéjesen néztem rajta végig. Majd… mi a fenét művel ez? Csípőm felett, és térdem alatt megragadott, majd a karjai közé kapott, mintha valahová rohanni akarna velem. Meglepődtem és egy percre átfutott az agyamon, hogy elkezdjek kalimpálni, de rájöttem, hogy semmi értelme nem lenne, ezért inkább nyugton maradtam.
- Mit akarsz Jake? – kérdeztem tőle nyugodt hangon.
- Téged – vágta rá.
A lélegzetem szaggatott lett és összeszorult a torkom, a hirtelen hallottak miatt. Engem… akar? Habár… az előbb mondta, hogy mélyen érez irántam! El se hiszem! Hát akkor hiába való volt az a sok gyötrődés magamban. Bárcsak aznap nem azt ordítottam volna neki, hogy gyűlölöm, hanem épp az ellenkezőjét.
Bevitt a hálószobába, és egyből rájöttem, hogy ezt a ma estét itt fogom tölteni. Hál’ az égnek!
- Letennél végre? – húztam fel a szemöldököm még mindig az ágy előtt ácsorogva.
Pimasz mosoly terült el az arcán, majd gyengéden letett az ágyra. Mennyire hiányzott ez a mosoly! Akármilyen gazember, valahogy még is belopta magát a szívembe. De, hogy, hogy csinálta… arról fogalmam sincs.
Lefejtette magáról az ingét, miközben folyamatosan tartotta velem a szemkontaktust. Vártam, hogy felemel, és segít kibújni a ruhámból, de e helyett csak előrehajolt, és az ajkam helyett, nyakamra tapasztotta az övéit. Szenvedélyesen, ugyanakkor a legnagyobb gyengédséggel csókolta. Megvonaglottam egy percre, mikor megéreztem, ahogy államat harapdálja, majd ellazultan hátravetettem a fejem, hogy feltárjam neki a teljes nyakamat.
Kínzó lassúan csókolta végig az egyik oldalról a másikra, persze úgy, hogy még véletlenül se találkozzanak ajkaink. Még megölöm ezért! Forrt a vérem, és kellemes bizsergés ment át a testemen. A mellkasom hevesen emelkedett le-fel, ahogy zihálva vettem a levegőt. Már épp azon voltam, hogy a hajánál fogva magamhoz húzom, amikor felemelte a fejét, és felállt az ágyról. Aggodalmas tekintetére, értetlen kifejezés ült ki az arcomra.
- Nem jó ez így – szólalt meg rekedtesen.
Még is mi nem jó az istenért?! Gyere már ide és folytasd, mert itt fulladok meg! Nem szóltam semmit, csak próbáltam szuggerálni a tekintetemmel, de semmit nem hatott.
Megköszörülte a torkát, majd folytatta.
- Lehet, itt ólálkodik a vámpír mi meg közben…,- akadt meg benne a szó. – Szóval érted.
Még most is arra a hülye vámpírra tud gondolni? Sóhajtottam egyet és úgy döntöttem, hogy majd én átveszem az irányítást.
- Érzed, hogy itt van? Nem! Akkor meg ne parázz itt nekem – motyogtam összeszedve magam.
Elégedett mosoly ült ki az arcára, amolyan na-ne-mondd féle, amit most már bevallok, hogy nagyon tetszett.
- Érdekes, hogy 15 perccel ezelőtt, még be sem akartál ülni az autóba, most meg milyen kis engedékeny lettél – húzta fel érzékien az egyik szemöldökét.
Ez persze észhez térített, de… nem éreztem azt, hogy még mindig ellent kellene állnom neki, hiszen bevallotta, amit… igen! Amit hallani akartam!
Végignéztem csupasz felső testén, és újra elöntötte testemet a forróság. Elképzeltem magamban, ahogy rám fekszik és összeér a bőrünk… mint akkor, először. Könyörgő hang szólalt meg a fejemben, ami azt sugallta, hogy: akarom. Szívem ziháltan verdesett és már csak a forró jelenlététől is elállt a lélegzetem. Akadozott levegő vételem híján, beszédkészségem is búcsút mondott, így meg sem próbáltam kinyögni valamit, mert tudtam, hogy úgysem menne.
A testem vadul tombolni kezdett és minden porcikám Jake gyengéd és forró csókjára vágyott.
Csak reménykedni tudtam abban, hogy észreveszi vágytól túltengő arckifejezésemet, mert ahogy mondtam, képtelen voltam arra, hogy bármit is kinyögjek.
Jake látszólag teljesen nyugodt volt, és látva mocorgó testemet, ami csak rá várt, még nagyobb mosoly terült el az arcán. Miért kínzol ennyire?
Eszembe jutott második együtt létünk, ami furcsa módon a fürdőszobában következett be. Akkor is ilyen önelégült mosolyt láttam a képén, és azt hajtogatta, hogy mondjam ki, mennyire vonzódok hozzá és mennyire akarom. Lehet most is ezt kellene tennem?
De mielőtt rászántam volna magam, végre előrehajolt és résnyire nyílt ajkaimra tapadt. Belenyögtem szenvedélytől izzó csókunkba, ami olyan forró volt, hogy egy kazánnal is versenybe kelhetett volna. Nem kaptam levegőt a hirtelen jött szenvedélytől, így muszáj voltam egy percre elszakadni tőle, majd nyakát megragadva újra egybeolvadtunk. Túlforró volt már, és túl sok textil volt még közöttünk, ezért átvéve az irányítást, felülkerekedtem, és lovagló helyzetbe ráültem az ágyékára, amin tisztán éreztem, hogy benne is tombolnak a vágyak.
Most visszakapod! Eldöntöttem, hogy nagyon gyorsan lehámozom magamról és Jakeről a többi ruhát, s miután megtettem, leszálltam róla, és újra felé kerekedve, vigyázva, hogy ne érjek hozzá, lehajoltam a nyakához s ezúttal én kezdtem bele a lassú csókokba, amivel tudtam, hogy csak még jobban fokozom benne a mindent elsöprő vágyat. Meglepődtem magamon, mennyire tudom uralni a testemet, ami szinte már sikoltozott azért, hogy Jake a magáévá tegye.
Végigcsókoltam a nyakán, majd érzéki szavakat suttogtam a fülébe, amire halk dorombolásszerű hang jött fel a torkán.
Lentebb terelődtem a mellkasára, majd elidőzve izmos felső testén, minden egyes kockáját megcsókoltam. Jake egy percre megfeszítette a hátát tágra nyílt szemekkel és mielőtt leggyengédebb pontjára értem volna, felült és maga alá utasított.
Tenyerét a fejem alá csúsztatta, majd beletúrt a hajamba, miközben végig mélyen a szemembe nézett. Ajkaink ismét egymásra találva, már a megszokott szenvedélyes táncba kezdtek, és én sem lazítottam el a kezeimet. Végigsimítottam izmos hátán, majd vissza a mellkasára, onnan pedig fel a nyakára, egészen a hajáig, amibe beletúrtam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Minden részem csak az ő érintéséért sajgott.
Lábaimat csípője köré fontam, s ahogy még közelebb éreztem ágaskodó vágyát, teljesen elborult az agyam. Hatalmas vágyhullám ment át a testemen. Levegőért kapkodva váltak szét ajkaink, amik csak halk nyögésekké váltak.
Éreztem, hogy a szenvedély teljes birtoka alá kerültünk, és már menekülni se tudtunk. Bár nem is akartunk.
Jake tekintetével ismét elkápráztatott, ahogy szinte már feketén izzó szeme csak azt mutatta, hogy mennyire kíván.
Majd megéreztem egyik karját, ahogy közöttünk piszkálódik és egy határozott mozdulattal belém hatolt. Felsikoltottam a gyönyörtől, ami libabőr és remegés formájában ment végig a testemen. Belemélyesztettem körmömet, izmos hátába, s eközben Jake elkezdte az egyre nagyobb lökéseket. Fejét a hajamba fúrta, s hallva egyre hangosabb zihálását, szívem vadabbul vert a mellkasomban. Egy halk nyögés kíséretében, belecsókoltam a nyakába, mire elégedetten felmordult és átadva magát a helyzetnek, teljesen összeolvadt a testünk miközben forró bőrünkön megjelent a vágy izzadt cseppjei.
Felemelte fejét a hajamból, majd elkapva kezemet a válláról, a fejem fölé nyomta és forró csókot lehelt az ajkaimra. Most először éreztem, hogy eluralkodik rajta a birtoklási vágy, amire még gyönyörűbb érzelmek szöktek a gyomromba. A mellkasunk zihálva mozgott le-fel, miközben egyre gyorsabban haladtunk a beteljesülés felé.
Érzéki hangon nyögtem a fülébe a nevét, mire gyengéd doromboló hangot adott ki magából.
A csípőm együtt mozgott az övével. Az izmai megfeszültek, majd arca egy pillanatra eltorzult. Hangosan kiáltottam fel a nevét, ahogy éreztem magamban a szétterjedő gyönyört, majd Jake is követett engem egy nyögés kíséretében, amiben érezhető volt minden eddigi elfojtott érzelme…