17. Fejezet - Kiborulás

Hyy mindenkinek:D Itt is van a következő fejezet. Nem szeretnék sokat mondani, csak annyit, hogy köszönöm az 54 rendszerest, és az előző részhez a kommenteket:D Egyébként szerintem csak én vagyok ilyen bolond, aki hajnali fél kettőkor rakja fel a fejezetét :/ Mindegy is. 

Remélem tetszeni fog.

Véleményeket várok:D

Puszi, Molly

Az este folyamán nem sokat aludtam. Alig néhány órát tuszkoltam ki magamból, amit normálisan végig tudtam szundítani. Kívülről nem hallottam zajokat, ami egyrészt megnyugtatott, másrészt pedig megrémített, hiszen lehet, még itt van az a lány csak túl csendesek, vagy a párna megtette a hatását, ami egész éjjel a fülemen volt.
Reggel fáradtan keltem ki az ágyból. Alig hat órát mutatott az óra, de nem tudtam volna tovább aludni és valamivel le kellett foglalnom magam. Legalább nyugodtan felérek a városba!
Nagy sóhajjal összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd lassan húztam le a kilincset félve a látványtól, ami talán fogadni fog. Ám, ahogy kikukkantottam az ajtón, megdöbbenve figyeltem, hogy senki nincs a nappaliban. Hát persze! Biztosan a lányhoz mentek éjszakára! Valamiért sírni lett volna kedvem, mert megbántottnak éreztem magam, amiért ezt tette. Ugyanakkor nagyon dühös voltam és… féltékeny. Igen, az voltam, nem tagadom. Most már bánom, hogy nem léptem közbe, mivel akkor nem történt volna ez meg. Nem lehet, hogy megint így állnak a dolgok! Hiszen a napokban sikerült valamilyen szinten békét kötni, most még is haragszunk egymásra. Ráadásul ez, amit most tett, olyan szinten rosszul esett és megbántott, hogy komolyan megfontoltam azt az ötletet, hogy mihelyst visszaérek a munkából, fogom a holmimat és elmegyek, mondjuk Nessie-hez. Tudom, hogy ők szívesen fogadnának. Bár Kim-hez szívesebben mennék, merthogy őt közelebbi barátnőmnek érzem, de ha oda mennék, akkor Jared is tudna róla, onnan pedig Jake is hamar meg tudná, és valahogy elérné, hogy visszajöjjek. Mondjuk, az sem lenne ép ötlet, hogy egy vámpírokkal teli házba mennék. Egy biztos, hogy jelenleg nem szívesen maradnék itt, ugyanis folyamatosan azt érzem, hogy megbánt, vagy játszik velem és valamiért egyre komolyabb érzelmeim vannak iránta. Főleg most jöttek ki ezek. Enyhén fájt belül, és nem tudom melyik részem volt az, ami megsebesült. Egyszerűen… a mellkasom sajgott és rossz kedvem volt. A sírást sikerült visszatartanom főleg azért, mert tudom, hogy egy ilyen miatt, mint Jake nem szabad sírnom. Nem éri meg.
A fürdőben levetkőztem és alaposan lezuhanyoztam. Jól esett a meleg áramlat a testemen, és lenyugtatott.
Miután végeztem, felvettem a kikészített ruhát, és kiléptem a fürdőből. Még mindig nincs itt! Sóhajtottam egyet, majd a szobában átlendítettem magamon a válltáskám, és a konyhában még a kezembe vettem némi útravalót, amit meg tudok eszegetni.
Végig a tegnap esti incidens járt az eszembe. Főleg az, ahogy jó kedvűen beszélgettek, amikor kívülről figyeltem az eseményeket. Szomorú voltam és megsebzett. Pedig… nem értem. Miért érzem ezt? Hiszen… rendben, hogy vonzódunk egymáshoz, de eddig azt hittem, hogy csak ennyiről van szó. Vagy mások is ezt érzik, amikor hasonló a helyzetük? Annyira tudatlan vagyok. Semmit sem tudok az érzésekről. Nem kellene fájnia ott legbelül, még is úgy érzem, hogy majd’ összeesek. Főleg ha arra gondolok, hogy mit művelhettek annál a nőnél. Kettesben, a sötétben… jesszus. Még is, hogy tehette ezt? Habár… valószínűleg tévedtem, és semmit sem jelentek a számára. Én vagyok a hibás, mert azzal áltattam magam, hogy többet érez, mint szimpla vonzódás, vagy lakótárs. Hagytam, hogy bennem elinduljon iránta valami, most pedig én gyötrődök.
Nem Jake-re voltam dühös, hanem magamra. Nem kellett volna hagynom, hogy ennyire irányíthatatlanok legyenek az érzéseim. Bár azoknak szinte lehetetlen diktálni a helyes utat.
Eldöntöttem, hogy nem fogok tovább vele lenni egy fedél alatt. Egyszerűen nem bírom. Csak még azt kell valahogy kigondolnom, hogy kihez fordulhatnék. Ésszerű lenne Nessie-hez menni, de valahogy feszéjezve érzem magam ott, és annak ellenére, hogy „vegetáriánusok”, félek attól, hogy egyszer csak valamelyik Cullen rám veti magát. A szívem mindenféleképpen Kim nevét diktálja. Hozzájuk sokkal szívesebben mennék, persze csak, ha befogadnak néhány napra. De ezt majd eldöntöm a nap folyamán.
Lehorgasztott fejjel baktattam az úton, majd ahogy odaértem, előszedtem a táskámból a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Elrendeztem a nyitáshoz szükséges dolgokat és közben Seth is megérkezett. Rossz kedvem volt, és olyan élettelennek éreztem magam. Biztosan rájátszott az is, hogy nem sokat aludtam, de főleg az érzéseim vitték le annyira a hangulatomat.
- Gond van? – eszméltem fel Seth aggódó hangjára. Értetlenül kezdtem el pislogni, majd csak utána szólaltam meg.
- Nem, semmi – ingattam a fejem magamra erőltetve egy halvány mosolyt.
- Biztos? – ráncolta a homlokát. – Olyan… meggyötörtnek tűnsz. – Egy percre megrándultam, ahogy visszaemlékeztem az álmatlan éjszakára. Megköszörültem a torkom.
- Persze, csak… nem aludtam jól az éjjel – vontam meg a vállam.
- Csak nem Jake? – húzta fel a szemöldökét elmosolyodva. Újra megmerevedtem egy pillanatra amint kiejtette a nevét. Aztán eljutott az elmémig a huncut mosolya, és azonnal tudtam, hogy nem egyre gondolunk.
- Jaj Seth! – dörmögtem. – Ne képzelegj – ráncoltam a homlokom.
- Bocsi – emelte fel mindkét kezét védekezően. – Csak megörültem, hogy talált magának egy normális lányt – vonta meg a vállát.
- Persze – horkantam fel dühösen. Talált, de nem az én személyemben! – Hagyjuk ezt a témát. Nem akarok róla beszélni – dünnyögtem az orrom alatt.
- Rendben – bólintott értetlen arckifejezéssel. – Megbántott valamivel? – Csak nem adja fel! Vettem egy mély levegőt és próbáltam úgy válaszolni, hogy közbe ne sértsem végig Seth-t, ugyanis kezdtem egyre feszültebb lenni ezen a témán.
- Ne haragudj, de ez nem a te dolgod – húztam el a szám sajnálkozó arckifejezéssel.
- Oké, értem – vonta meg a vállát lehorgasztott vállakkal.
Látva szomorú arcát egy percre megsajnáltam, de még sem mondtam el neki, hiszen tényleg nem az ő dolga, és nem akartam, hogy tovább adja Jake-nek a rossz kedvem valódi okát.
Reménykedtem, hogy majd a munka leköti a gondolataimat, így összeszedtem magam, hogy ne olyan savanyú képpel szolgáljam ki az embereket.
Szerencsémre a délelőtt hamar elment, és végre a kedvem is jobb lett néhány fokkal. Főleg miután Seth próbált megnevettetni, ami sikerült is neki és ezért hálás voltam. Nem történt semmi izgalmas, minden a szokásosan ment. A legjobb erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak a tegnap estére, és a mai reggelre, de valamiért mindig elkalandoztam oda. Elhatároztam, hogy még is Kim-hez fogok fordulni. Majd megkérem Jaredet, hogy ne beszéljen róla senkinek, hogy oda mentem. Bár lehet, hogy Jake épp ott lesz, amikor össze akarnék pakolni, de majd akkor hajnalban, vagy este valamikor elosonok.

Hogy annak a lánynak, milyen jó éjszakája lehetett! Istenem… már megint itt járok. Valahogy, ki kell verjem a fejemből. Nincs valami gyógymód erre? Esetleg felejtő por? Vagy hasonló? Bárcsak ne ismertem volna meg. Vagy ne gyújtottam volna magamba hamis reményeket. Akkor most nem gyötörném magam az állandó képzeleteimmel. Miért kellett egyáltalán ide hozni engem? Miért nem lehetett valami másik helyre vinni, ahol nem ez történik? Istenem… bárcsak hazamehetnék végre.
Ez volt az első alkalom, hogy ezt kívántam, hiszen ezt is éreztem. Elmenekülhetnék innen, és itt hagynám ezeket a fájó érzéseket. Itt hagynám ezt a misztikus világot. Bár belül régóta kalandra vágytam és izgalomra, de most, hogy megérkezett az életembe, valahogy minden porcikám vissza akart menni Dániába. A palotába, a biztonságos helyre, ahol nincsenek vámpírok, vérfarkasok, nincs Jake és semmiféle misztikus dolog. Jelenleg inkább lettem volna egy unalmas partin, minthogy itt rostokoljak „összeesve” és minden percben attól rettegve, hogy mikor fog rám támadni egy… lény. Mert komolyan már az sem lepne meg, ha egy ufó szállna le és elrabolnának.
Azt hiszem ezekben a pillanatokban törtek rám ezek a kétségbeesett érzések. Mintha csak most fogtam volna fel, hogy milyen veszélyes világba csöppentem. Féltem és rettegtem, mert nem tudtam melyik percben mi fog következni. Bár itt volt Seth, és tudom, hogy megvédene, de valahogy Jake nélkül… nem éreztem magam biztonságban. És tessék! Újra Jake! Akármibe belekezdek, mindig a nevénél kötök ki. Most már biztos, hogy elmegyek onnan. Nem bírnám elviselni, ha még egyszer azt látnám, hogy más lánnyal van. Ráadásul, hogy vele is tölti az éjszakát.
Ismét valami fájdalmas hasítás érte a mellkasomat. Mi a fene ez? Alig kaptam levegőt és a szemeim hírtelen könnyben úsztak. Sírnék? Nem, dehogy! Csak biztosan a szemembe ment valami. Így gyorsan kitöröltem belőle az aprócska kis könny-t.
Nem akartam elmenni onnan, még is ez lesz a legjobb. Távol tőle, nem találkozni vele, nem beszélni, és úgy tenni, mintha sosem ismertem volna. Istenem, miért érzem mindig ezt a fájó érzést, amikor ezekre gondolok, és miért szorítja valami a torkomat?! Bárcsak valaki választ adhatna rájuk.
Vajon keresni fog miután elmentem? Vagy már nem akarja a kutatásomra pazarolni az idejét és az energiáját? Miért kérdezem ezeket? Hiszen nem is érdekel! Dehogynem érdekel. Hiába tagadom, akkor is azt érzem, hogy nagyon érdekel és megpusztulok, ha nem lehetek vele. De a távolság segíteni fog. Elfeledteti velem az érzéseket iránta. És ha megtalál? Majd hazudni fogok neki. Azt, hogy nem akarom többé látni és, hogy tartsa távol magát tőlem. Igen, ez jó lesz. Mi lesz, ha nem adja fel és elgyengülök? Nem fogok elgyengülni! Kizárom az érzéseimet!
Legszívesebben ordítottam volna egy nagyot, hogy kikiabáljam magamból a kétségbeesést, de valószínűleg akkor elriasztanám a vendégeket, és elég ferdén néznének rám. Össze voltam zavarodva. Mindenhogy. Úgy éreztem, hogy kezdek megfulladni ebben a zavartságban, ezért mély levegőket kellett vennem és össze kellett szednem magam. Nem eshetek szét itt mindenki előtt! Eddig csak akkor sírtam, amikor megütöttem valamimet, és az is régen volt. Most pedig okok nélkül sírva fakadnék. Habár a legfőbb ok az a mellkasomban lévő szurkálódás, ami nem akar abba maradni, és a feszültség, ami körülhatárolta a testemet. Mégsem kezdhettem el mindenki előtt zokogni.
Szükségem volt néhány percnyi egyedül létre, ezért most először ahhoz folyamodtam, hogy Seth-re bízom az egész kávézót arra a kis időre, míg összeszedem magam. Ám amikor elindultam felé, az ajtó csilingelője megszólalt, ami új vendéget jelentett. Nem akartam hátranézni, még is a zsigereim azt súgták, hogy tegyem meg. Így ellenkezés nélkül hátrafordultam, de ahogy odanéztem, egyből megbántam.
Jake nézett vissza rám ráncoló homlokkal. A szívem heves dobogásba kezdett és a légzésem még szaporább lett. Mintha a könnyek folyamatosan fojtogattak volna, főleg miután megláttam közeledő alakját. Nem akartam a közelébe lenni, és… egyáltalán semmit sem akartam tőle. Vettem egy mély levegőt és elkapva róla a tekintetem, Seth-hez tettem néhány lépést, majd gyorsan elhadartam, hogy kell egy kis szünet, mire csak némán bólintott.
Nem sokáig bírtam már, ezért egyből átszánkáztam a személyzeti szobán, aztán a kis folyosón, a raktáron, és végre elértem a hátsó kijárat ajtaját, amit szinte felszakítottam. Nem láthatott meg itt senki, mivel erdő volt hátul. Háttal a falnak döntöttem magam, és nem bírva tovább, hisztérikus és ugyanakkor zokogó könnycseppek szaladtak le az arcomon. Lecsúsztam a falon, és a mellkasomhoz húzva mindkét lábamat, a tenyerembe temettem a kezem, hogy azzal szárítsam fel kétségbeesetten potyogó könnyeimet. Úgy éreztem, mintha szétszakítottak volna legbelül. Nagyon szét voltam esve, és pontosan tudtam, hogy most jöttek ki rajtam ezek az érzések és csak most tudatosult bennem, hogy mennyi veszélynek vagyok kitéve. Fájt a mellkasom, és azon belül a… szívem! Igen. Most már tisztán éreztem, hogy ott fáj a legjobban. Mintha ezer tű szurkálná. Ugyanakkor mindenhol belém hasított ugyanaz a fájdalom. De a szívem hasogatott a legjobban. Dühös voltam, megtört és zilált. Haza akarok menni! Folyton ezt üvöltötte egy belső hang hisztérikusan. De ezúttal egyet értettem vele. Most először éreztem, hogy be vagyok zárva ebbe a városba, ebbe a hihetetlen és furcsa városba, és nem tudok szabadulni innen. Nincs semmim, amivel haza juthatnék. Bárcsak tudnám a palota telefonszámát! De még azt sem tudom. Hiszen ki gondolta volna, hogy valaha ilyen történhet. Meg akartam ölelni a szüleimet, az unokatestvéremet. Azt akartam, hallani tőlük, hogy szeretnek és sosem fognak többé elengedni.
Újabb adag könny szökött a szemembe, és megállás nélkül záporoztak az arcomon. Nem értettem ezt sem, hogy miért, de úgy éreztem, hogy Jake forró ölelése nyugtatna meg. Ugyanakkor rettenetesen mérges vagyok rá. Azért, mert ezt tette velem, mert ilyen fájó érzést csinált a mellkasomba, és mert annyira vágytam rá, mint még senki másra. Gyűlöltem ezért! Gyűlöltem, hogy pont rá lenne szükségem, amikor csak egy senki vagyok neki, gyűlöltem, amiért kihasznált, gyűlöltem mindenért.
Hírtelen hallottam, hogy nyílik az ajtó mellettem, de ügyet sem vetve rá, folytattam magamban a Jake elleni szitkozódást és a könnyezést. Lélegzetem szapora lett, szinte már alig kaptam levegőt.
Egy meleg kezet éreztem meg a csuklómon, ahogy gyengéden próbálja eltolni az arcom elől, de én nem engedtem. Nem akartam Seth-el beszélni, mert tudtam, hogy ő az. Ki más lenne?!
- Hé. – Csak nem? Az ismerős hangra elképedtem. Nem lehet, hogy ez a gazember kijött hozzám! Lassan felnéztem aggódó tekintetébe, és szívem újra hevesen kezdett dobogni. Még is kijött! Ahogy ránéztem elöntött a düh és hamar változtattam az arckifejezésemen. Próbáltam megszólalni, de a rekedtes hangom még nem engedte. – Mi történt? – kérdezte halkan. Jó színész válna belőle! Egy percre elhittem, hogy komolyan érdekli. Hol érdekelné? Elvégre én csak egy elkényeztetett liba vagyok ugye?! Újra éreztem, hogy eluralkodik rajtam a düh, a könnycsatornám pedig végre elállt. Erőt vettem magamon és megköszörültem a torkom, majd sértődött hangon felszólaltam.
- Takarodj innen! – néztem rá gyűlölettel telin.
- Tessék? – húzta fel a szemöldökét.
- Jól hallottad – sziszegtem. – Takarodj a közelemből! – Összehúzta a szemöldökét és a meglepettségtől hátrahőkölt.
- Miért?
- Mert gyűlöllek! Jobban, mint bárkit ezen a földön! – morogtam szikrákat szóró tekintettel. – Nem akarom, hogy a közelembe légy, nem akarom, hogy hozzám érj, nem akarom, hogy beszélj hozzám, semmit nem akarok tőled. Azt akarom, hogy eltűnj az életemből! Bárcsak soha sem ismertelek volna meg! – vettem mély levegőt, hogy új erőre kaphassak. – Soha többé nem akarlak látni! Soha!
- De hát… - hebegett a döbbenettől.
- Mi de hát? – emeltem fel a hangom. – Tudod mit? Nem érdekel! És csak, hogy tudd, ma este elmegyek. – Szóra akarta nyitni a száját, de én gyorsan közbe avatkoztam. – Nem érdekel, mit mondasz. Elmegyek és kész! Semmivel nem tudsz visszatartani. Csak egy kérésem van. Ne légy ott! – húztam össze a szemem utálkozóan. Láttam, hogy mondani akar valamit, de mielőtt megtette volna, felálltam és egyszerűen magam mögött becsapva az ajtót, ott hagytam.
Dühös voltam és mintha… jól esett volna az, amiket mondtam neki. Valamiért megkönnyebbültnek éreztem magam és most már egyáltalán nem kellett sírnom. A feszültség még bennem volt, viszont az is csökkent. De legalább most megkapta a magáét! Saját magamon is meglepődtem, hogy mondhattam ilyeneket neki, de a szívem jelenleg ezt súgta és csak onnan beszéltem.
Meglepett volt az arca, és megértem, hogy miért. Fogalma sincs arról, mi játszódott le bennem a mai nap folyamán. De megkönnyebbülhet, mert mától fogva élheti tovább a nőcsábász életét. Ki fogom törölni magamból. És képes leszek erre.
Ám mielőtt visszatértem volna a pult mögé, muszáj voltam leöblítenem az arcom, hogy ne tűnjek mosómedvének, aki épp most itatta meg az egereket. Miután megtettem, megnyugodva észleltem, hogy Jake-nek nyoma sincs. Legalább felfogta, hogy nem akarom látni! Vettem egy mély levegőt, és visszaálltam a pult mögé.
- Jobban érzed magad? – kérdezte Seth elmosolyodva.
- Igen – bólogattam határozottan, ugyanis valóban jobban éreztem magam néhány fokkal.
- És Jake? Utánad ment az előbb – ráncolta a homlokát. Kicsoda?!
- Nem tudom – vontam meg a vállam lazán, és a kávés csészékkel kezdtem babrálni.
- Hm… majd visszajön – fordult a kávéfőzőhöz, hogy önthessen egy csészével. Vagy nem! Tettem hozzá magamba.
Eszembe jutott, hogy vajon mivel menjek el Kimékhez. Persze egyből Seth ugrott be, de kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy ismét őt kell, megkérjem. Várjunk csak! Nem tudhat róla! Sőt, senki sem tudhat róla, hogy hová fogok menni. Így muszáj, leszek gyalogolni. Nem gond! Inkább oda gyalogolok, minthogy még egy éjszakát töltsek vele egy fedél alatt.

/ Jake /

Mit tettem?! Csak ez hangzott a fejemben. Elkergettem magam mellől. Istenem, mit hoztam ki belőle? Gyűlöl. Láttam a tekintetében, hogy teljesen őszintén… gyűlöl. De miért? Hát persze! Ahogy viselkedtem vele, nem csoda, hogy ezt érzi.
A szavak, amiket mondott… jobban fájt, mint bármi. Először nem akartam a fülemnek hinni, aztán még is sikerült elhinnem. Teljes szívéből utál. Akkora pofont kaptam elméletben, hogy még mindig nem sikerült a földről felállnom. Miért vagyok ekkora barom? Nem akartam bántani, még is akkora haragot szítottam benne, hogy ez lett a vége. El fog menni. Elveszítettem. De hisz meg se kaptam!
Nem akar többé látni. Nem kér belőlem.
Gyűlöltem magam. Szinte már undorodtam. Hiszen olyan békés és kedves lány… én idióta pedig, gyűlöletet gerjesztettem benne. És pont ellenem. Barom, barom, barom! Nem akartam elengedni, de láttam a tekintetében, hogy semmivel nem tudnám visszatartani. És talán jobb is, ha távolabb vagyunk egymástól. De hová fog menni? Nagyon reméltem, hogy egy biztonságos helyet talál. Ami viszonylag olyan közel lehet hozzám, hogy talán őrjáraton elmehetek hozzá, hogy megbizonyosodjak a védelméről. De… jesszus! Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt tettem. Ő az első és egyetlen nő, akit… menj a francba Jake! Térj már észhez. Igaz is! Nem szabad megállnom egy ilyen eset után. Ami volt, elmúlik. Akkor is azt érzem, hogy meg kell védenem. Az életem árán is. Gondolkozz Jake! Hová mehet? Emily? Nessie? Hát persze… Kim! Vele jött ki talán a legjobban. Megnyugtatott ez a gondolat, hogy oda mehet. De, ha Emilyékhez, vagy Nessieékhez megy, még az is jobb, mintha egyedül élne valahol a város közelében. Vagy azt tervezi? Nem hiszem! Nincs annyi pénze, hogy ki tudjon bérelni egy egész lakást.
Majd felemésztett az a gondolat, hogy ma este elmegy. Ennyire megutált volna? Úgy tűnik, igen. Olyan üres lesz a ház nélküle. Már megszoktam, hogy ott botorkál, amikor nem dolgozik. Vagy a vicces szócsaták közöttünk. Istenem… de szeretem ezt az énjét! Mit mondtam? Tiszta hülye vagyok. Vagy mégsem? Oh, a francba! Akárhogy is tagadom, érzem legbelül, hogy bele… ki ne merd mondani! De kimondom! Igen, beleszerettem. Azt hiszem. Mert ha nem így lenne, akkor nem tennék ilyen butaságokat, nem érezném úgy, hogy minden percben ölelni akarom. Imádom a hangját, ahogy nevet és a mosolyát is. Elbűvöl a csodálatos tekintetével. Kedves, ívelt és gyönyörű arcával… megőrjít. Úgy tűnik ez a pofon kellett ahhoz, hogy rájöjjek az igazságra és az érzelmeimre. De túl buta voltam, és kifutottam az időből. Most már gyűlöl. Elmegy. És nem tehetek ez ellen semmit. Csak annyit, hogy megpróbálom kiűzni magamból az érzéseimet iránta. Bár nem lesz könnyű, hiszen… már most annyira ragaszkodok hozzá, hogy akár az életemet eldobnám, hogy ő tovább élhessen.
Mostantól talán csak annyi időre láthatom, míg megbizonyosodok esténként arról, hogy jól van-e. Esetleg a környéken összefutok vele. De nem akarom látni a gyűlölködő pillantását, ezért az lesz a legjobb, ha elkerülöm, és csak akkor látom viszont, amikor alszik. Olyan gyönyörűen alszik! Fejezd be Jake! Legalább abban az egyben gyönyörködhetek. Ezt rendesen elszúrtad Jacob Black! Igen, így van. Rendesen elszúrtam.

/ Arabella /

Hála az égnek az incidens után Jake fel sem bukkant. Bár Seth aggódóan pillantgatott hátra, hogy nem-e ott van és kérdezgetett hol engem, hol saját magát, hogy merre van, de egy idő után feladta és azzal bíztatta magát, hogy biztos dolga akadt.
Én egy szót sem szóltam neki. Főleg azért, mert akkor elkezdene faggatózni, ahhoz meg semmi energiám nem volt, hogy mindent sorba elmeséljek neki. Úgyis meg fogja tudni Jake-től. Nemde?
Jobban éreztem magam, de még mindig dühös voltam rá és a döntésem mellett kitartottam. Egyre világosabbá vált számomra, hogy távol kell tartanom magamtól, mert ha továbbra is a közelembe lenne, akkor ez a valami, amit érzek… szóval nem lenne jó vége.

A délután is hamar eltelt, viszonylag. Bevallom már alig vártam, hogy összepakolhassak és odébbálljak. Reménykedtem benne, hogy Jake megértette minden szavam, és nem lesz ott, amikor elmegyek. És remélhetőleg az is eljutott az agyáig, hogy nem akarom látni és satöbbi, amit felsoroltam neki. Valójában már nem nagyon emlékszem miket vágtam a fejéhez, mert a düh elborította az agyam és csak foszlányok maradtak meg a szavaimból. Bár egy kicsit megsajnáltam, ahogy felidéztem meglepett, majd szomorú arcát, de nem gyengültem el. Véletlenül sem!

A munkaidő lejártával, Seth felajánlotta, hogy hazavisz, persze a hátán. Kedves volt tőle, és nem mondtam neki nemet, így percek alatt odaértünk Jake házához. Megköszöntem neki és elbúcsúztunk gyorsan. Lassan lépkedtem a ház felé, és közben próbáltam kiszűrni némi mozgolódást odabent, de szerencsére semmi ilyet nem láttam. Kinyitottam az ajtót, és megkönnyebbülve figyeltem, hogy üres a ház. Hála az égnek! Mélyet sóhajtottam, majd a szobába igyekeztem, ahol minden szükséges holmimat összeszedtem.

Talán egy órába telt, mire végeztem, és Jake még mindig sehol nem volt. Valamiért kicsit csalódottnak éreztem magam, hiszen azt hittem, hogy harcolni fog azért, hogy ne menjek el, még sem tett semmit. Meglepően engedelmeskedett és elfogadta a döntésemet. Így neki is könnyebb lesz, és élheti tovább a szokványos és megszokott életét. Ugyanakkor ezzel bizonyította, hogy csak a nagy semmit jelentem neki. Semmi mást! Még dühösebb lettem, amikor arra gondoltam, hogy valami elindult közöttünk, holott csak kihasznált engem. Néhányszor ágyba vitt, aztán eldobott, mint valami rongyot. Nem fogom irigyelni a következő „trófeáját”. Nekem elég volt belőle, és ennyi.
Mégis nehezemre esett itt hagyni ezt a házat. Ha arra gondoltam, hogy vámpírokkal küzd odakint… elfogott az aggódás. Pedig nem kellene ezt éreznem. Még is olyan volt, mintha saját magamat szakítanám ki onnan, ahová tartozom. Mégis mit hadoválok? Isten őrizzen, hogy én ide tartozzak! Biztosan csak azért mondtam, mert már majdnem az otthonomnak tekintettem ezt a helyet.
Tényleg ennyire nem akar engem? Hogy még el sem búcsúzik tőlem? Bár meglehet, hogy összefutunk valahol majd, de… nem akarok többé beszélni vele. Legalábbis amíg el nem tűnnek az érzéseim iránta.
Olyan tudatlan vagyok. Néhány perccel ezelőtt még biztos voltam abban, hogy elmegyek innen, most pedig meginogtam és kétségeim támadtak. Valamiért fájt, ha arra gondoltam, hogy nem láthatom most már. Valaki húzza ki belőlem ezt az érzést, az istenért!
Mély levegőt vettem, és magam elé képzeltem, ahogy ma a kávézó hátánál meg akart vigasztalni, én pedig olyan szavakat mondtam neki, amiket mostanra megbántam. Még, hogy gyűlölöm? Dehogy! Sosem gyűlöltem. Bár lenne okom rá, még sem tudok utálattal gondolni rá.
Aztán eszembe jutott, hogy csak sajnálatból jött oda. Mi másért? Lelkem megkeményedett, és újra düh szaladt át a testemen. Nem gyengülhetek el, mert meg sem érdemli, hogy szóba álljak vele. Biztosan megkönnyebbült, hogy elmegyek innen végre.
Fogtam a dolgaimat, és magamra vettem őket, majd az ajtó felé indultam. Mielőtt kinyitottam volna magam előtt, hátra fordulva, sóhajtottam még egyet, és kiléptem. Bezártam az ajtót utánam. Felidéztem magamban, hogy nagyjából merre laknak Kimék, és elindultam a sötétségben. Bár voltak lámpások, amik megvilágították a környéket, mégis féltem egy kicsit. De hát ki ne félne a sötétben? Főleg úgy, hogy tudja, léteznek az est szörnyetegei, akik egy harapással meg tudják ölni az embert. Persze itt vannak a jó tevő farkasok is, akik nem hagyják ezt. Még sem éreztem magam biztonságban. Jesszus! Farkasok… Jake! Remélem, nem akar követni farkasként. Az is lehet, hogy végig figyelte a mozdulataimat kívülről, ahogy bent összepakoltam.
Hátrafordultam, hogy megbizonyosodjak erről, majd mindkét oldalra pillantottam. Semmi mozgolódást nem láttam, és nem is hallottam semmit. Talán mégis szorult belé annyi tisztelet, hogy elfogadta a szavam! Vagy túl ügyes ahhoz, hogy bárki észrevegye. Mondjuk… azt a nagy farkast nehéz nem észrevenni.
Nyugodtabban sétáltam tovább, és még egy kis zizzenést sem hallottam. Akkor még sem követ! Mélyet sóhajtottam, miközben lassan lépkedtem a nehéz táskám miatt.
Ismét eszembe jutott azaz este, amikor először megcsókolt, aztán még egyszer megcsókolt és… térj már észhez te lány! Miért kellett nekem érzelmeket is belevinni ebbe az egészbe? De hát mit tehettem volna? Csak egy tapasztalatlan fruska vagyok… legalábbis érzelmi téren. Azt sem tudom mik ezek az érzések bennem iránta. Fáj, amit velem tett, holott tudom, hogy nem is az ő hibája, hiszen valószínűleg ő végig csak egy trófeának tartott. Néhányszor megkapott, és megunt. Csakúgy, mint mást. De vajon más nőnek is összetörte már a szívét? Biztos vagyok benne, hogy igen. Egyáltalán miért vonzódok így hozzá? Mivel ahogy izmos testét, és csillogó szemét magam előtt látom, azonnal elfog a hév. Bárcsak ne lett volna hozzám annyira… gyengéd és… kedves. Na és itt a következő kérdés bennem! Miért volt gyengéd? Miért simogatta az arcomat olyan csodálkozó és elbűvölt tekintettel? Miért tett olyat, amivel érzéseket váltott ki belőlem? Holott tudta, hogy csak egy játékszer vagyok a számára.
Igen, biztosan minden nővel ezt teszi! Kétség nem fér hozzá. Ráadásul ott voltam neki kéznél. Még csak ki sem kellett mozdulnia a házból. Én pedig úgy, ahogy volt bedőltem neki.
Milyen buta voltam, hogy hagytam magam az árral sodorni. És milyen vak voltam, hogy csak az egyik oldalt láttam, ahol elhitettem magamban, hogy ő is érez valamit. Az egész hazugság. Úgy, ahogy volt. Az elejétől kezdve tudta, hogy mire akar használni. Micsoda egy álszent gazember! Kihasznált úgy, hogy tudta, milyen érintetlen vagyok.
Undorodtam magamtól, amiért odavetettem magam neki. Ráadásul ellenkezés nélkül. Még izzítottam is benne a vágyat. Istenem, milyen undorító!
Miket beszélek? Hiszen nekem is jó volt. Csak fecsegek össze-vissza, amikor belül nagyon jól tudtam, hogy nem bántam meg. Egyedül magamat hibáztatom, hogy túl messzire mentem érzelmi szinten. Ha nem vontam volna bele őket, akkor most nem tartanék itt. Nem fájna a mellkasom. Nem botorkálnék itt az éjnek évadján, és nem lennék szomorú.
Egy szerencsém volt, hogy Kimék nem túl messze laktak, így viszonylag hamar odaértem. Féltem bekopogni az ajtón, mert nem tudtam mivel kezdeném a mondani valómat. Hideg is volt már, és éreztem, hogy átfagyott a meztelen kezem, így a kabátom zsebébe dugtam az egyiket, hogy legalább az ne remegjen annyira. Még is mit mondjak? Szia, Kim! Azt hiszem Jake-be szerelmes vagyok, de megbántott és nem érdeklem. Itt aludhatnék?
Tényleg ki mondtam volna? Jesszus! Hiába is akarnám tagadni, azt hiszem egyértelmű. Beleszerettem ebbe a gazemberbe. Bár nem tudom, hogy történt. De megtörtént, és nem tudom visszavonni.
Az ajtó nyílása szakított félbe, és megmerevedve álltam meg az ajtóban. Mintha a számat valami meggátolta volna, hogy beszéljen és egy szó sem tudott ki jönni a torkomon. Kim jött kintebb hunyorogva egy köntösben. Látszólag már aludni készült. Én hülye meg felébresztettem!
- Arabella? – kérdezte rekedtes hangon.
- Szia – nyögtem ki egy kis csönd után.
- Mondta Jared, hogy… vagyis gyere be – mosolyodott el kedvesen.
Elszégyelltem magam, hogy ide jöttem. Bár azt hittem, hogy még nem alszanak, de úgy tűnik, ők viszonylag hamar lefekszenek.
Bentebb léptem, és először egy tágas nappalit pillantottam meg. Fel volt kapcsolva a villany, így minden kivehető volt. Barátságosan volt berendezve és otthonos volt. Vajszínűre volt festve a fal, és középen egy sötét barna kényelmes kanapé foglalt helyet, amelyen a színhez illő párnák sorakoztak. Szembe vele volt egy nem túl nagy tévé, de kicsi sem volt. Fehér szőnyeg volt a padlóra rakva, ami látszólag puhának és selymesnek tűnt. A falon különböző képek sorakoztak fel. Mindegyiken emberek voltak… gondolom Kim és Jared családja. Voltak még virágok is, amik egészségesen álltak a kanapé mögött. Látszott rajtuk, hogy gondjukat viselik.
- Fogalj helyet – motyogta Kim a hátam mögött.
- Öhm… én… lehet nem is volt olyan jó ötlet, hogy ide jöttem – hebegtem lehajtva a fejem. Mintha Kim észhez tért volna eme mondatomra, kitágult szemekkel meredt rám.
- Ne butáskodj – legyintett lazán. – Ide bármikor jöhetsz – mosolyodott el. Hálás voltam neki, nagyon hálás. – Tudod… igazából vártalak már – meglepődve néztem rá. – Jake elmondta Jarednek, hogy elmész tőle. Kérdezte Jacob, hogy ide jössz-e, de azt mondtam, hogy nem tudok róla – vonta meg a vállát.
- De te tudtad, hogy ide jövök igaz? – néztem rá hálás tekintettel.
- Persze, hogy tudtam – vigyorodott el.
- Honnan?
- Éreztem – vágta rá.
- Hm… - mosolyodtam el én is.
- De látom fáradt vagy – komolyodott el. – Van egy üres szobánk. Ott nyugodtan aludhatsz.
- Csak addig maradnék itt, amíg találok magamnak lakást…
- Addig maradsz, ameddig csak akarsz – mondta kedvesen, s közben elindultunk az említett szoba felé. – Oh, segítsek valamit? – fordult hátra a csomagjaimra pillantva.
- Nem, elbírom – mosolyodtam el halványan. – De tényleg nem akarok…
- Ne is folytasd – vágott a szavamba. – Itt biztonságban vagy. Nem engedem, hogy valami idegen helyre költözz, ahol védtelen vagy. Bár nem tudom miért jöttél el Jake-től, de ha szeretnéd, majd elmondhatod – fordult hozzám barátságosan. Bólintottam egyet, jelezve, hogy szeretném majd elmondani neki, hiszen jól esne némi baráti tanács tőle. Főleg az érzéseimmel kapcsolatban és azzal, hogy hogyan tudom megszüntetni. – És Jared miatt sem kell aggódnod. Nincs kifogása az ellen, hogy itt légy.
- Köszönöm, Kim – böktem ki rekedtes hangon.
- Nagyon szívesen – mosolygott. A szobaajtó elé értünk majd egy könnyed mozdulattal kinyitotta, én pedig elmosolyodva beléptem. Nem volt túl nagy, de nekem tökéletes. Egy egyszemélyes ágy volt középen, szembe vele pedig egy fehér szekrénysor. Látszott rajta, hogy alig használták. Némi festmény is fel volt akasztva a falra, ami tökéletesen illet a színekhez. – Érezd otthon magad – szólalt meg Kim a hátam mögül. – Nem kell kérdezned semmit. Ha este megéhezel, nyugodtan vegyél ki a hűtőből valamit. A fürdő a folyosó végén van.
- Annyira hálás vagyok – fordultam hozzá mosolyogva.
- Nem kell – legyintett. – A barátnőm vagy. Persze, hogy segítek! És ismétlem, itt maradsz. Biztonságban. Nem kell házat keresned. Nem akarom, hogy veszélyben legyél.
- Rendben – bólintottam beleegyezően.
- Ez a beszéd – vágta rá. – Most pedig pihenj nyugodtan. Majd holnap elmondod, hogy mi történt.
- Tényleg köszönöm Kim! És mondd meg Jarednek is – hálálkodtam őszintén.
- Szívesen – vágta rá mosolyogva. – Akkor én magadra hagylak. Jó éjt – intett, majd maga mögött bezárta az ajtót.
Körbe néztem.
Furcsa volt, hogy nem Jake szobájában vagyok. Már hozzászoktam ahhoz a szobához és most valamiért hiányzott egy kicsit.
Letettem a táskámat az ágy mellé. Majd holnap kipakolok! Az ablakhoz sétáltam. Meglepődtem, amikor észrevettem, hogy pontosan a tengerre néz az ablak. Milyen szép és nyugodt a víz! Kedvem lett volna leszaladni, és megmártózni benne, vagy csak a parton sétálgatni. Talán akkor kitisztulna a fejem. De most nem lehet. Hiszen este van. Majd holnap megpróbálok lemenni. Érdekes, hogy mióta itt vagyok csak egyszer sikerült a partra mennem, amikor a parti volt. Jesszus… miért emlékeztem erre vissza! Aznap este történt. És… verd ki a fejedből! Ki kell zárnod!
Holnap megpróbálok lemenni a partra sétálni egyet. Biztosan jót fog tenni. Még jobb lenne, ha valaki társaságában lennék. Arabella!
Igen. Inkább még is egyedül megyek.
A mellkasomban ismét szúrást éreztem, ahogy visszaemlékeztem a tegnap estére. Miért kell nekem folyton visszaemlékeznem rá? A vámpírok feltalálhatnának valami felejtő port, hogy ki tudjam verni a fejemből, Jacob Blackel együtt.
Jobbnak láttam, ha inkább lefekszek és megpróbálok elaludni. Így előhalásztam a pizsamámat, belebújtam és elkényelmesedtem az ágyban. Oldalra fordultam és erőszakosan lehunytam a szemem. Szerencsére nem jelent meg Jake előttem, amiért most hálás voltam, bár ennek ellenére, még sem jött rám az álmosság. Hanyatt fordultam, de úgy sem volt jó. A másik oldalamra vergődtem magam, így sem jó! Komolyan mindjárt inkább lefekszek a földre! Sóhajtottam egyet, és megpróbáltam új pozíciót felvenni. Ezúttal a hasamra fordultam. Kényelmesebb volt így. Talán most sikerül elaludnom!
Tévedtem! Órákon át még hánykolódtam egyik oldalamról a másikra. Dühös voltam magamra, hogy egy percre se tudtam kikapcsolni az agyam, ugyanis folyamatosan azon töprengtem, hogy vajon Jake mit csinál? Hol van? Tudja-e, hogy itt vagyok? Keresni fog-e? És satöbbi. Mindenhol Jake volt! Meg fogok ebbe őrülni! Mindig ilyen rossz ez? Vagy csak átmeneti állapot? Bárcsak kikapcsolhatnám valahogy!
Végül hajnaltájon valahogy sikerült álomba ringatnom magam…