16. Fejezet.

Szijasztok kis ördögeim:D Tudom a chatben azt írtam, hogy kedden érkezik a friss, de mivel lemondtam a mai programot ezért hamarabb hozom az új fejezetet. Bízom benne, hogy nem bánjátok ^^

Na, szóval. Azért nincs ennek a résznek címe, mert őszintén megmondom, hogy nem tudtam, mit adni neki. Az "Elfojtott szenvedély"-re gondoltam, de majd ti eldöntitek:D

Remélem tetszeni fog!

Véleményeket várok.

Puszi, Molly

Másnap, ahogy terveztem, idejében felkeltem. Nem akartam vesztegetni az időmből, így felpattanva a kanapéról, óvatosan benyitottam a szobába. Megkönnyebbülve figyeltem, hogy Jake még mélyen alszik. Halkan előkotortam valami hordhatót, és a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd újra Jake-re pillantottam. Olyam kényelmesen szét volt terülve, hogy majdnem csak az egész ágyat ellepte. Csábított az a gondolat, hogy ráugrok és jót röhögök az ijedt arcán, ahogy felugrik az ágyról, de végül még sem tettem meg, hiszen most ő a „beteg”. Néhány másodpercig még figyeltem azzal a gonosz mosollyal az arcomon, majd ugyanolyan óvatosan kilépkedtem a szobából, és gondosan bezártam magam mögött az ajtót.
A zuhany után, felöltöztem és a holmimat összepakolva, gyorsan elraktároztam némi ennivalót a napra, hogy legyen nálam, majd elindultam a viszonylag rövid úton. Szerencsére már világos volt, de még mindig elrémített az a gondolat, hogy bármikor elém ugorhat egy vámpír. Azzal nyugtatgattam magam, hogy biztosan a közelben őrjáratozik valamelyik falka tag, és ha sikítanék egyet, akkor másodpercek alatt mellettem teremnének.
Magamnál kellene tartanom valami vámpír űzőt. Mondjuk fokhagyma? Vagy egy kereszt? Habár, kétlem, hogy ezek valóban elűznék őket, hiszen csak a filmekben használnak ilyen dolgokat. Tényleg! Vajon az itteni emberek tudnak róluk? És mit használnak, hogy védjék magukat? Lehet, hogy semmit sem. Bár az ide tévedő vámpírok nem hiszem, hogy a városban, nyilvánosan rátámadnának egy emberre. Muszáj leszek megkérdezni Seth-t. Vagy valamelyik Cullen-t. Esetleg elmehetnék Nessie-hez. Ő biztosan tudna többet mesélni a vámpírokról. Egyáltalán miért érdekelnek ennyire? Talán a félelmeim miatt. Mindent akarok tudni. Hogy mivel lehet megölni, távol tartani vagy még milyen képességei lehetnek. Hihetetlen, hogy ilyen könnyedén veszem fel ezt az egészet. Mintha már rég tudnék róluk, holott alig egy pár napja lett tudomásom a létezésükről. Eddig meg csak a képzeleteimben éltek. Ráadásul még érdekelnek is. És vajon a farkasok nem csak itt léteznek? Ki tudja, hány helyen fordulnak elő. De az is lehet, hogy ez az egyetlen város, ahol élnek.
Rájuk sem igaz semmi, amit a filmekben mutatnak. Legalábbis ahogy észrevettem. Mert nem csak teliholdkor tudnak átváltozni, hanem akármikor. Amellett nem az emberek ölésére teremtették őket, hanem arra, hogy védelmezzenek, és a vámpírokat kiirtsák. Talán ők is hallhatatlanok? És nem is öregszenek? Annyi mindent meg kell tudnom, mindkét fajról. Furcsa, de meglepően nagyon érdekelnek. És mielőtt még valaki azt kérdezné, melyik oldalon állok, azt mondanám, hogy nem tudom. Ugyanis ott van Damon, és a Cullen család. Olyan kedvesek, és egyáltalán nem gyilkosok. Rendben, hogy vámpírok és bármikor előtörhet a szörnyeteg, de nem tartom őket veszélyesnek. Persze, ha a többi vámpírra gondolok, akik bűntudat nélkül megölnek egy embert, egyértelműen a farkasokra teszem a voksom. Hiszen ők ártalmatlanok az emberekre nézve, és ugyanakkor ellenállhatatlanul jó pasik. Mind egytől egyig. Nem is értem, hogy bírja Emily és Kim a nélkül, hogy nem nézne végig egyszer-egyszer mondjuk épp Jaken, vagy Paulon. Habár… Jaken kívül még én sem néztem meg jobban a fiúkat. Lehet azért, mert tetszik nekem. Tényleg tetszene? Igen, azt hiszem ideje bevallanom, hogy tetszik nekem Jake. Nem is akárhogy.
Viszont Damon is odatrafál. Jó képű és izmos, de engem valahogy nem vonz úgy magához, mint az a gazember Jake. Gazember! Ezt a jelzőt elraktározom magamnak. Bár most már nem úgy gondolom, hogy tényleg az lenne, de… jó érzés kimondani.
Vajon felkelt már? És haragszik-e még? Remélem, megtartja a jó szokását, és benéz ma a kávézóba. Akkor esélyem nyílik a gonosz tervem megvalósítására. Bár az is lehet, hogy befuccsol és csak még jobban magamra haragítom. Én akkor sem fogok bocsánatot kérni tőle. Deja vu érzésem lett ezzel kapcsolatban, ugyanis a múltkor pontosan ő viselkedett így velem. Idehozta a kis szukáját és onnantól nem is beszéltünk egymással. Most pedig én bántottam meg. Legalább most meg tudja, milyen érzés volt nekem, amikor még csak annyit se mondott, hogy „bocs”. Ámbátor nem szeretek bosszút állni, ebben az esetben viszont kifejezetten örülök, hogy megtudja, milyen ha valakit megbántanak. Persze benne van a pakliban, hogy a már amúgy is felhős kapcsolatunk csak még rosszabb lesz, de van egy olyan érzésem, hogy hatni fogok rá. Hiszen a féltékenység sok mindent ki tud hozni az emberből. Többek között az elfojtott érzelmeket, amiket még magának sem akar bevallani. Vagy csak egyszerűen én vagyok túl vak, és lehet nem érez többet irántam mint egy lakótárs, vagy mint egy távoli barát. Mindenesetre egy próbát megér.
Mikor odaértem a kávézóhoz, ismét én nyitottam ajtót, ugyanis senki nem volt még ott. Biztosra vettem, hogy meg fognak lepődni, amiért megjelentem, és lehet utólag szólnom is kellett volna, de remélhetőleg nem lesz gond ebből.
Elvégeztem a szokásos teendőket a nyitás előtt, majd rá néhány percre végre megérkezett a drága kollégám, Seth személyében. Ismét fáradt volt, és a szeme alatti karikák jelezték, hogy nem aludt egész este. Ahogy meglátott, meglepettség ült ki az arcára, én pedig azonnal szóra nyitottam a szám.
- Jake már jól van, ezért nem volt értelme, hogy ott maradjak – vontam vállat lazán. – Őrjárat volt? – kérdeztem rá az egyértelműre. Erre csak némán bólogatni kezdett. – Menj aludni – mosolyodtam el a személyzeti szoba felé mutatva. – Tartom a frontot.
- Isten vagy – fojtott el egy ásítást, miközben elhaladt mellettem.
- Csak hercegnő – emlékeztettem viccnek szánva.
- Igaz is – motyogta elmosolyodva, majd maga mögött bezárta az ajtót.
Volt még néhány perc a nyitásig, így utoljára ellenőriztem a dolgokat, és mikor eljött az idő, az ajtóhoz sétáltam, ahol a „nyitva-zárva” táblát a jó irányba fordítva, kinyitottam az ajtót, várva a vendégeket.

A délelőtt szokásosan telt. Jó néhányan megfordultak ott, én pedig boldogan szolgáltam ki őket. Főleg üzletemberek és fiatalok tévedtek be, akik jó kedvűen nevettek a barátaikkal. Seth is néhány órán belül, már kipihentebben állt be a pult mögé és mikor épp én is ott voltam, főként Jake-ről kérdezgetett. Közben eldöntöttem magamban, hogy miután vége a műszakomnak, ellátogatok Nessie-hez. Csak remélni tudom, hogy nem fogják leharapni a fejem. Mondanom sem kell, hogy szinte egész délelőtt a farkasos és a vámpíros téma járt a fejemben. Nem mertem Seth-től kérdezgetni, hiszen lehetséges volt, hogy valaki meghallhat minket, illetve volt egy olyan érzésem, hogy hiába kérdezek Seth-től vámpíros dolgokat, úgysem fogja tudni a válaszokat, mert egy az, hogy ő farkas, a másik pedig, hogy nem régóta falkatag és kétlem, hogy olyan sokat eltudna mondani. Ezért is döntöttem a mellett, hogy elmegyek Nessie-hez. Ha ő nem is tud mindent, akkor biztosan ott lesz a többi családtag is, akik majd válaszolnak helyette. Egy gond volt. Fogalmam sincs, hogy hol laknak, vagy, hogy mivel jussak oda. Eszembe jutott a busz járat, de mivel erre felé nem sokszor látok olyat, így hamar elvetettem az ötletet. Szóba jött még Jake is, de nem hiszem, hogy elvinne. Utolsó reményem Seth volt, így miután kivitte a rendelést és visszalépett mellém a pult mögé, ráncolt homlokkal fordultam felé.
- Seth, kérdezhetek valamit?
- Persze – vágta rá halványan elmosolyodva.
- El szeretnék menni… Cullenékhez ma. De nem tudom, hogy hol laknak. Azt meg főleg nem tudom, hogy mivel menjek. Segítenél nekem? – vettem közbe halkabbra a hangom, hogy csak ő hallja. Először gyanakvóan méregette az arcomat, majd egy kis csöndet követve, végül megszólalt.
- Ha nem félsz a farkasoktól, el tudlak vinni a hátamon – suttogta. Elakadt a lélegzetem. A hátán utazzak?! Te jó ég! Bár valóban nem félek már tőlük, de azért még is megrökönyödtem annál, hogy a hátára ugorva vigyen el. És mivel nem volt jobb lehetőség számomra, így nagyot nyelve megszólaltam.
- Rendben – bólintottam rá.
- A munka után, gyere velem az erdőbe. Elviszlek, aztán haza is viszlek – mosolyodott el.
- Köszönöm – néztem rá hálásan.
- Ugyan már – legyintett. – Jó arcok Cullenék. Szívesen elviszlek oda. Csak el ne áruld Jake-nek, hogy ezt mondtam. Letekerné a fejem – húzta el a száját viccesen.
- Oké – nevettem el magam halkan.
Még egy mosolyt villantott rám Seth, majd a kávéfőzővel kezdett el babrálni.
Megoldva! Hálás voltam neki, hogy ennyire a segítségét élvezhetem. Nem is tudom, mi lenne, ha Seth nem lenne itt. Azonban bevallom kicsit féltem attól, hogyha Jake megtudja, akkor kitör belőle szó szerint az állat. Elvégre nem kedveli Cullenéket és akárhányszor szóba hozom őket, akkor dühös lesz. Mondjuk, lehet csupán Damon paprikázza fel annyira az idegeit és a többiekre nem is mérges. Nem tudom, de remélem, ezzel nem fogok rontani a helyzeten.
Azt is eldöntöttem, hogy a farkasos kérdéseimet majd Jake-nek fogom feltenni, ha majd úgy adódik, mert tőle akarom hallani az igazságokat. Valamiért megbízom benne, és a zsigereimben is érzem, hogy nem hazudna. Persze az is lehet, hogy nem a napokban fog ez megtörténni, és a végén majd valamelyik falka taggal ülök le beszélgetni, hogy meg tudjam a kérdéseimre a választ. Valójában talán erre a legmegfelelőbb ember Sam lenne. A falka vezér. De ő túl komor és kicsit félelmetes, így félnék, hogy még leharapja a fejem. Habár… Kim és Emily! Ők biztosan tudnak mindent. Hiszen Kim említette, hogy Jared mindent elmond neki. Emily pedig már túl régóta van együtt Sammel és biztosan nincsenek titkuk egymás előtt. Igen! Hozzájuk fogok elmenni! Túl türelmetlen és kíváncsi voltam ahhoz, hogy megvárjam mire Jake-el rendeződünk, és míg újra szóba áll velem.

Az ajtó csengője szakította félbe a gondolataimat. Egy feltűnően jó képű, szőke hajú srác lépett be. Fogai fehéren világítottak, és mosolyogva foglalt helyet az egyik üres széken. A felsője kissé feszült rajta, így tisztán kivehetőek voltak, kemény mellizmai. Biztosan sportoló! Bevallom engem nem túlzottan nyűgözött le, de a kávézóban csiripelő tinédzser lányok, ahogy meglátták, egyből egymás közt sugdolózni kezdtek és folyamatosan bámulták a nyugodt mosollyal üldögélő idegent. Nem tűnt helyinek. Inkább valami nagyvárosból érkező nagymenő volt. Talán New York? Esetleg Los Angeles? Lehet ő is üzletember. Nem, ahhoz túl fiatal! Mindegy is. Nem az én dolgom.
Ám mielőtt elindultam volna, hogy kiszolgáljam, az ajtó újra nyílt, én pedig automatikusan oda kaptam a szemem. Jake lépett be, és ahogy meglátott, felhúzta rám a szemöldökét, majd semleges arckifejezéssel tovább indult egyenesen Seth felé. Itt az én időm! Pont kapóra jött a jó képű idegen. Talán ha szépen rá mosolygok, akkor elkezd velem flörtölni. Jake észreveszi, és féltékeny lesz. Milyen egyszerű elmondani! Mégis annál nehezebb volt elindulnom. Még egyszer Jake-re pillantottam, hogy biztos legyek abban, kellő látásszög nyílik rám. Összeért a tekintetünk, és láttam rajta, hogy még mindig dühös rám. Egy percre megrökönyödtem, hogy nem is olyan jó ötlet, de aztán arra gondoltam, hogy úgy is muszáj vagyok kiszolgálni, ezért mély levegőt véve, elindultam.
Éreztem, hogy Jake rajtam tartja a szemét. Talán ezért néz be mindig a kávézóba! Hogy rajtam tartsa a szemét. Ezzel még egy okot adott arra, hogy kiderítsem az érzéseit.
Felvettem a kedves mosolyomat, amit minden vendégnek szánok, majd oda léptem az idegenhez, aki levéve a még rajta lévő napszemüveget, egyenesen rám mosolygott. Kedvesnek tűnt az arca, és talán még jobb képű volt így. Kék szeme szinte csillogott. Nyugodt mozdulatokkal letette a napszemüvegét, és újra rám pillantott. Hírtelen észbe kaptam, hogy nekem most elvileg fel kellene szolgálnom, én pedig csak bénán állok itt, így hamar szóra nyitottam a szám.
- Hello. Mit hozhatok?
- Szia – kissé mély, de annál kedvesebb hangján szólt hozzám. – Egy capuchino-t kérek – mosolygott rám.
- Rendben, már is hozom – bólintottam.
- Várj! – szólt, mielőtt elindultam volna. – Nem láttalak én már valahol? Olyan ismerős vagy – ráncolta a homlokát.
Csak nem?! Nem lehet, hogy felismert! Lehet, hogy épp Dániából jött. De várjunk csak. Ez még a javamra szolgálhat. Talán csak ez a csajozós dumája?! Igen! Remélhetőleg. És ha valóban ez, akkor még jobban kapóra jön. Még csak be sem vetettem magam, már is flörtölni akar? Csábító.
- Nem hiszem – ingattam a fejem még jobban elmosolyodva.
- Igazad van – sóhajtott fel. – Ilyen szépségre emlékeznék. – Tudtam! Szóval még is a csajozós dumája. Megkönnyebbültem. Egy kicsit belepirultam a bókjába, majd büszkén emeltem fel a fejem.
- Oh – nyögtem ki mosolyogva.
- Hogy hívnak?
- Arabella – válaszoltam könnyedén.
- Gyönyörű neved van – motyogta szinte csodálkozóan.
- Köszönöm – mosolyodtam el félénken.
- Engem Mark-nak hívnak. Nincs kedved találkozni velem? Mondjuk ma este? – Ez az! Szinte tomboltam magamban az örömtől. Főleg mert tudtam, hogy Jake hallja minden szavunkat.
- Hát… - kezdtem gondolkodásba, ám mielőtt válaszoltam volna, reményeim beválva, Jake dühtől izzóan rontott ki a kávézóból. Mindenki egyből távolodó alakjára figyelt fel, majd ahogy eltűnt, újra Markra néztem, aki még mindig az ajtót bámulta.
- Szóval? – nézett rám mosolyogva.
- Sajnálom de… - ingattam a fejem –, tudod, nem szoktam a vendégekkel randizgatni.
- Micsoda lepattintó duma – mormolta viccesen. – Semmi gond. Talán a barátod volt az, aki kirohant?
- Hát… - vontam vállat –, nem egészen, de… mindegy. Bonyolult – forgattam a szemem.
- Áh, értem – bólintott.
- Ha nem haragszol, megyek és kihozom a capuchinód – mosolyodtam el.
- Persze – vágta rá. – Még hosszú út áll előttem. Kell az energia.
Újra rá mosolyogtam, majd elnézést kérően meghajoltam, és a pulthoz igyekeztem. Gonosz mosoly férkőzött az arcomra, ahogy felidéztem Jake kirohanó alakját. Szóval sikerült a tervem egy része! Remélhetőleg mire hazaérek még mindig dühös lesz, így talán kiszalad a száján majd egy-két mélyebb dolog, amit érezhet irántam. Persze az is lehet, hogy jól meg fog bántani, vagy hozzám se szól. De egyelőre, akármilyen gonosz is, örültem, hogy féltékennyé tudtam tenni a nélkül, hogy bármi rosszat elkövettem volna. Hiszen csak egy vendéggel szóba elegyedtem, aki kérdezett tőlem valamit, én pedig válaszoltam. Ennyi volt. Jake-nek azonnal elborult az agya és kirohant. Nem tehetek róla, hogy ilyen forrófejű. Bár erre számítottam.
Miután kivittem Marknak a rendelését, elköszöntem tőle, és visszamentem a pulthoz, ahol Seth is állt, majd kérdő tekintetére lettem figyelmes.
- Mi az? – kérdeztem felé fordulva.
- Semmi csak… - harapott bele az ajkába, mint aki mondani akarna valamit, még sem meri. – Tudsz róla, hogy Jake dühös rád? – bökte ki végül.
- Tudok, miért? – húztam fel a szemöldököm. Seth arcára meglepettség ült ki.
- És miért nem teszel ez ellen?
- Ő mikor kért tőlem bocsánatot? Bármikor is?– háborodtam fel.
- Makacs – ingatta a fejét.
- Igen, tudom, hogy az vagyok. És mondott mást is Jake? – kíváncsiskodtam.
- Most? Semmit. Csak azt, hogy az este csúnyán beszéltél vele és, hogy haragszik rád. Aztán már csak azt láttam, hogy kiviharzik az ajtón – magyarázta nyugodt hangon.
- Áh, értem – bólintottam.
- Mit mondtál neki? – ráncolta a homlokát.
- Ez bonyolult – legyintettem. – És ránk tartozik.
- Oké – emelte fel a kezét védekezően. – Igazad van. Csak kíváncsi vagyok.
- Rendben – fújtam ki a levegőt. – Röviden annyi, hogy összekaptunk.
- A változatosság kedvéért – vágta rá gúnyosan.
- Olyat mondtam neki, amit nem kellett volna – húztam el a szám.
- És mi volt az?
- Hát igazából nem mondtam ki. Csak utaltam a „kutya” megnevezésre. – Seth teste megfeszült, és kissé haragos arcot vágott. Egyből megbántam, hogy elmondtam neki. – De nem gondoltam komolyan – ingattam a fejem.
- Ugye tudod, hogy ez nem csak Jake-re de az egész falkára nézve sértő? – ráncolta a homlokát. – Mi nem kutyák vagyunk – hajolt közelebb suttogva.
- Tudom – vágtam rá. – És ne haragudj rám, ha megbántottalak.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Jake-től. Mindig is zokon veszi, ha így nevezik. Engem nem zavar, mert a Cullen srácok szoktak viccelődni ezzel. De Jake kifejezetten sértőnek találja, és a falkából még vannak néhányan, akik egyetértenek vele.
- Rendben – bólintottam elmosolyodva. – De ugye ettől még elviszel?
- Persze – vágta rá határozottan. – Majd megmutatom, milyen gyors is vagyok – kacsintott rám mosolyogva.
- Oké – nevettem fel halkan.
Jake vajon tényleg ennyire zokon vette? Ajaj, azt hiszem, most bajban leszek, ha elmondja a srácoknak. Remélhetőleg egy szót sem fog szólni, hiszen akkor valószínű, hogy a falkát magam ellen fordítom. Vagy bocsánatot kérek. A srácoknál könnyen menne, de Jake-től nehézkesen kérnék bocsánatot. Csak remélni tudom, hogy bízhatok benne és nem csacsogja el a tegnap esti vitánkat.
Viszont még mindig boldogított az a gondolat, hogy féltékeny lett. Nem is akárhogy.
A délután nagy része hamar elment, ugyanis az eleredt eső miatt sok vendég betévedt a kávézóba, így nem volt unalmas egy percünk se. Jake nem jött vissza, és kicsit féltem attól, hogy valami butaságot csinál a nagy dühöngésébe. Nyilván az is lehet, hogy csak farkasként kitombolja magát, aztán hazamegy és ledől, vagy várni fog engem. Hát… engem aztán várhat. Kétlem, hogy sötétedés előtt hazaérnék. Majd magyarázkodhatok neki, hogy merre voltam. Vagyis… nem! Nem tartozok neki magyarázkodással. Jelenleg nem sok köze van hozzá.
Bizakodtam abban, hogy mire vége a munkaidőnek eláll az eső, ugyanis akkor biztosan nem tudna elvinni Seth. Jobban mondva, el tudna vinni, közben pedig eláznánk. Ha ő nem is, de én tuti.
Mikor láttam, hogy a munkaidő lejárta előtt néhány perccel, kezd kisütni a nap, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Micsoda szerencse!
- Még kiszolgálom őket, aztán indulhatunk – motyogta Seth mosolyogva, majd könnyed mozdulatokkal az előbb említett vendégekhez lépett.
Mivel már megérkezett a váltás, ezért nem rám maradt a takarítás, így nyugodtan a személyzeti szobába léptem, ahol összeszedtem a dolgaimat. Ahogy Seth is megérkezett, bólintott egyet, jelezve, hogy menjek utána. Persze előtte elköszöntünk José-éktól, akik mindig az esti műszakban vannak.
Követtem Setht az erdő felé, és mikor mélyebbre mentünk, eltűnt néhány pillanatra, majd egy szürke farkas tűnt elő. Sosem láttam még Seth-t farkasként, és kicsit meglepődtem, hogy Jake-hez képest, jóval kisebb. Biztosan a kora miatt! Viszont egy normális farkashoz képest, pedig sokkal nagyobb. Megtorpant egy másodpercre. Azt hiszem attól tartott, hogy megijedek tőle, de egyáltalán nem féltem. Tudtam, hogy nem bántana.
Miután látta, hogy nyugodtan állok ott, közelebb jött, és elfordult előttem. Már csak azt kell kitalálnom, hogy üljek fel! Ugyanis elég nehézkes felpattanni csak úgy egy ekkora farkasra.
Mintha a fejembe látott volna, lassan lehasalt előttem és így már mindjárt más volt a helyzet.
- Ugye nem olvasol a gondolatokban? – kérdeztem tőle, közben felugorva a hátára.
Erre csak egy halk felhorkanás hallatszott tőle, amiből levettem, hogy tévedtem, ugyanakkor megkönnyebbültem. Ezek szerint csak Damon és Edward tud a fejemben turkálni! Király!
Felállt Seth, majd viszonylag gyors léptekkel haladt előre felé. A lovaglós tapasztalataimnak köszönhetően, nem volt nehéz rajta maradni. Bár a kapaszkodást azzal oldottam meg, hogy erősen a szőrét szorítottam, és csak remélni tudtam, hogy ez nem fáj neki.
Szinte süvítettünk az erdőben, és ahogy Seth ígérte, megmutatta a gyorsaságát, amin meg is lepődtem, hiszen annyira szaladt, hogy a kép előttem sokszor elhomályosult és azt sem tudtam, hogy hol vagyunk. Noha biztosra vettem, hogy a farkasok és a vámpírok is egyaránt nagyon gyorsak, de azért erre nem számítottam.
Néhány perccel az indulás után, Seth lassulni kezdett és végre a kép kezdett kitisztulni előttem, majd hirtelen kilépve az erdőből megláttam a hatalmas Cullen házat. Legutóbb mikor itt jártam nem tűnt fel, hogy ekkora ez a ház. Bár igazából Jake miatt nem is tudtam megnézni, csak a nappalit és a rendelőt. Most talán esélyem nyílik erre!
Megállt, és ugyanazzal a mozdulattal lehasalt, én pedig kényelmesen leszálltam róla.
- Köszi, Seth - simogattam meg a fejét mosolyogva.
Valami „szívesen” féle morgás tört fel a torkából, majd megfordult és az erdőbe vágtázott vissza. Remélem, azért hazavisz!
Sóhajtottam egyet és az ajtó felé sétáltam. Egy picit izgultam a reakciójuk miatt, mert szerintem nem minden nap téved be egy ember hozzájuk. Ezzel szemben ismernek már… vagyis találkoztunk, de személyesen még csak Nessie-vel beszéltem, és akkor is kábé két szót. Nem volt bennem félelem, hiszen Carlisle is segített rajtam, amikor az a vámpír megtámadt, ráadásul egyik Cullen sem tűnik annak a vérszomjas fenevadnak. Inkább attól tartottam, hogy nem lesznek hajlandóak velem beszélni.
Épp a lépcsőn tartottam felfelé és azon gondolkodtam, hogy vajon hogy kezdjek bele a mondandómba, ám mielőtt felértem volna, kinyílt az ajtó és Nessie mosolygós személyével találtam magam szembe.
- Arabella – köszönt csilingelő hangján. – Tudtam, hogy el fogsz jönni.
- Szia – intettem neki félénken.
- Ne szégyenlősködj már – legyintett lazán. – Gyere be nyugodtan.
- Köszönöm – lépkedtem be a házba, kissé elpirulva.
Bátortalannak éreztem magam, és jobban pírbe borult az arcom, ahogy megláttam, hogy szinte az egész bagázs a nappaliban van. Minden szem rám szegeződött, ezért azonnal lesütöttem a szemem. Nessie vidáman mellém lépett, én pedig szégyenlősen felpillantottam. Nem értettem mi van velem, lehet már elszoktam a nagy tömegtől, ezért éreztem magam feszültnek. De ahogy újra körbe néztem, azt láttam, hogy mintha tudták volna, hogy jövök. Majd Edward halkan megköszörülte a torkát, így végre megtörve a csendet.
- Alice látja a jövőt, így tudtuk, hogy néhány percen belül eljössz. Azt is tudom, hogy miért jöttél ide. – Hatalmas megdöbbenés ült ki az arcomra, ahogy hallgattam Edward nyugodt hangját. Esetleg még valami?
- De ne aggódj, mindenre válaszolunk – szólalt meg Alice mosolyogva. Ekkor emlékeztem vissza, hogy Edward olvas az elmémben, így már értettem, hogy miért tudja, mit akarok. De Alice képessége nagyon megdöbbentett. Vajon látja az egész jövőmet?
- Nem, nem látja – motyogta Edward a gondolati kérdésemre válaszolva- – Csak az eldöntött közeli jövőt látja.
- Hm… értem – bólintottam ledöbbenve.
- Ne legyetek már udvariatlanok – dörmögött mellettem Nessie. – Álljatok fel a kanapéról, hadd foglaljon helyet Arabella. – Mintha itt Nessie lenne a kis hercegnő, szinte minden férfitag egyszerre állt fel, és könnyed mozdulatokkal elhagyták a nappalit. Mire észbe kaptam, Nessie már maga után húzva, leültetett mellé a kanapéra, és kíváncsian pislogott rám. – Kérdezz bármit! – vigyorgott. – Mindent tudok, mivel én is belelátok mások fejébe, de csak úgy, ha hozzáérintem a kezem, viszont én nem csak az adott gondolatokat látom, hanem mindent. A múlt és a jelen történéseit – darálta le gyorsan.
- Öhm… oké – ráztam meg a fejem, hogy észhez térjek, mivel őszintén szólva nem sok mindent értettem ebből, csak annyit, hogy Nessie is belelát a gondolatokba, ezért, hogy megértsem még egyszer végigjátszottam magamban az előbb hallottakat.
- Hozzak neked valamit? Enni vagy inni? – kérdezte kedvesen.
- Nem, köszönöm – ingattam a fejem. – Nem sokáig szeretnélek feltartani.
- Jaj, nem tartasz fel – legyintett lazán. – Örülök, hogy eljöttél. Érzem, hogy mi jó barátnők leszünk – vigyorgott.
- Rendben – bólintottam. – Szóval… nem is tudom, hol kezdjem. – Pedig annyi kérdésem lett volna, most még sem jutott eszembe egy sem.
- Mire vagy a legjobban kíváncsi?
- A vámpíroknak tényleg olyan nagy szemfogaik vannak, amikor isznak? – Bár nem erre voltam a legjobban kíváncsi, de hírtelen ez ugrott be elsőre.
- Nem – nevette el magát halkan. – Vagyis… nem a szemfog nő meg, hanem az arcunk torzul el. Úgy nézünk ki, mint valami… szörnyeteg. Bár szerencsére az én helyzetem más.
- Hogy-hogy? – hőköltem hátra meglepődve.
- Én félig ember vagyok, félig vámpír. – Jól hallottam?
- Ez még is, hogy lehet? – néztem rá kidülledt szemekkel.
- Úgy, hogy amikor anyukám teherbe esett, még ember volt és csak a születésem után változott át. Nagyon ritka ez, és a fajunkból csak én és még egy fiú van, aki szintén félig ember-félig vámpír.
- De attól még te is vérrel táplálkozol?
- Nem feltétlenül – vágta rá könnyedén. – Meg tudom enni az emberi ételt is, de a vér is ennivaló számomra. Ez olyasmi, mint a macskáknál a tej. Ők is megeszik a saját ételüket, de a tej is ennivaló számukra. Ugyanakkor a többiek is ehetnének emberi ételt, csak nincs szükségük rá, nekem pedig van.
- És te is olyan gyors vagy, meg minden?
- Igen – mosolygott. – Majdnem ugyanolyan vagyok, nem sok mindenben különbözök. Annyiban, hogy szükségem van az emberi ételre, és vér folyik bennem csak a normálistól lassabb a vérkeringés. Oh, és az én szemem barna, a családomé pedig olyan… sárgás barna, mivel állati vért isznak. Tudnod kell, hogy az a vámpír, amelyik emberi vért iszik, vörös szeme van. Habár… már találkozhattál ilyennel sajnos.
- Igen – motyogtam az orrom alatt. – És a családodban még milyen képességek vannak?
- Csak a különlegeseknek adatik meg ez. Közülünk csak nekem, a szüleimnek, Alice-nek és Damonnak van különleges képessége. Ahogy tudod, apukám a gondolatokban tud olvasni, Damon látja az érzéseket és ő is ugyanúgy olvas az elmében, Alice látja a közeli jövőt, anyukám pedig láthatatlan védő falat tud húzni, ami áttörhetetlen. Amikor még ember volt, nem tudták a nagyszüleim sem, hogy apám miért nem lát bele az elméjébe, de ahogy átváltozott és kiderült a képessége, egyből rájöttek, hogy azért, mert már akkor is volt körülötte egy védő fal szerűség.
- Csak itt léteznek vámpírok?
- Nem – ingatta a fejét. – Leginkább az ilyen esős és csapadékos helyen vannak, mivel a napfényt egyikünk sem bírja, és ahogy a nap érintkezik a bőrünkkel, elkezd csillogni, ami az embereknek gyanút fogna. Ezért nem szoktunk kimerészkedni, amikor előbújik a nap. De a legtöbb vámpír vadászik, járja a világot, hogy minél több emberi vért tudjon inni.
- És csak ti esztek állati vért?
- Nem. Van a hegyekben két család is, akik ugyanúgy élnek, mint mi. A nagyapám tartsa velük a kapcsolatot, és néha, ha erre járnak, akkor be szoktak nézni.
- Ez… tök jó. Azok a históriák igazak, hogy a fokhagyma és a kereszt árthat egy vámpírnak? – Nessie erre csak jó ízűen felkacagott, amire kicsit elszégyelltem magam, mert egyből leesett, hogy butaságot kérdeztem.
- Nem, nem igazak – szólalt meg végül két levegő vétel között. – Azok csak a filmekben vannak.
- Akkor mi árthat egy vámpírnak?
- Hát... hogy végleg elpusztíts egy vámpírt, akkor fából készült tőrre lesz szükséged, amit egyenesen a szívébe kell szúrni. Ahogy tudod, a farkasok is simán szét tudják tépni a vámpírokat.
- És mivel tarthatom távol magamtól őket? Tudod, hogyha esetleg megint rám támadna egy.
- Sajnos semmivel – húzta el a száját. – Pedig hidd el én már rég adtam volna neked valamit, és az összes embernek is, amivel meg tudnám védeni őket. A legjobb megoldás, ha mindig van a közeledben egy farkas, vagy kéznél van egy tőr. De nem kell aggódnod. Ott vagy a farkasok közelében, ezért egy vámpír sem mer arra merészkedni. Főleg, hogy Jake-el együtt élsz.
- Értem – bólintottam rá.
- Oh, és még van valami, ami elpusztítja a vámpírokat – emelte fel a mutatóujját. – A fajunk legidősebb vámpírjai, jobban mondva… a legelső vámpírok, az Eredetiek, hihetetlen erővel bírnak, és akár néhány másodperc alatt meg tudnak ölni bárkit. Három eredeti volt, de az előző században volt néhány vámpír vadász, akiknek sikerült egyet megölni. Persze már rég meghaltak a vadászok is, és mostanra már csak az itteniek próbálják a civil vámpíroktól megvédeni a várost.
- Huh – nyögtem ki ledöbbenve.
- Hát igen – húzta el a száját. – Elég… hihetetlen világ ez de… létezünk – vonta meg a vállát. Nem tudtam válaszolni rá, csak sokkoltan bólogattam az előbb hallottak miatt.
- És a város lakói tudnak róla?
- Nem – ingatta a fejét. – Legalábbis nem hiszem, mert mindig állat támadásra fogják, ha meghal 1-2 ember. Hála az égnek, mostanában egyre kevesebb vámpír téved erre, és ha esetleg ide jön, akkor a farkasok elintézik. Így mióta sokkal kevesebb a halálozási arány, az emberek biztonságban érzik magukat.
- Ez… végre jól hangzik – fújtam ki a levegőt.
- Igen – mosolyodott el. Hírtelen eszembe jutott Damon, és arra gondoltam, hogy talán Nessie megmondja, hogy hová ment.
- Damon messzire utazott el?
- Elég messzire – vágta rá. – És hiányzik is – horgasztotta le a fejét. – De szigorúan mindegyikőnkkel megígértette, hogy nem mondjuk el senkinek, hogy hová ment. Bár az is lehet, hogy hamarabb visszatér, mint gondolnánk – vonta meg a vállát felcsillant szemekkel. Muszáj volt halványan elmosolyodnom, mert Nessie-n lehetett látni, hogy belelkesült, nagybátyára gondolva. Persze kissé elszomorodtam, hogy valószínűleg nem fogom meg tudni, merre ment Damon, így csak abban bíztam, hogy hamar visszajön, hiszen ahogy Nessie-nek is, nekem is hiányzott egy kicsit.
- A farkasokról tudsz valamit? – jutott eszembe, arra gondolva hátha többet tudhatok meg a másik fajról.
- Azt hittem Jake mindent elmondott neked – hőkölt hátra meglepődve.
- Hát… a képességeit mondta el, és hogy vámpírokat ölnek.
- Mire lennél kíváncsi? – mosolyodott el.
- Ők öregszenek egyáltalán?
- Igen – bólintott. – De elég lassan. Vagyis leginkább onnantól kezdenek „öregedni”, ahogy megállapodtak valaki mellett. Például ott van Sam, vagy Jared. Igazából ők még mindig fiatalok, de úgy, ahogy az embereken, egy idő után rajtuk is meg fog látszani a kor.
- És ez a forróság… a farkas lényük miatt olyan forró bőrűek?
- Többnyire igen.
- Még is honnan tudsz ennyi mindent? – húztam össze a szemöldököm.
- Tudod… amikor megszülettem szóval… Jake az elméjébe engedett és mindent megtudtam a lényükről.
- Ezt nem értem – ráncoltam a homlokom. – Azt mondták, hogy Jake néhány évvel ezelőtt lett farkas.
- Igen – bólintott. – Akármilyen hihetetlennek fog hangzani de… még csak négy éves vagyok. – Szinte hallani lehetett, ahogy az állam a földre esik. – A vámpír részemnek köszönhetően nagyon gyorsan nőttem. Az anyukám hasában is alig három hónap alatt kifejlődtem. És ahogy látod, 17 évesnek nézek ki, pedig valójában nem vagyok több négynél.
- Ez… hihetetlen – néztem rá kidülledt szemekkel. – Lehet még fokozni valamivel ezt a misztikus világot?
- Nem – nevette el magát. – Nincs több misztikus dolog – ingatta a fejét.
- Akkor jó – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve.
- Kérdezhetek valamit? – nézett rám sejtelmesen.
- Persze – vágtam rá.
- Te tényleg hercegnő vagy? – Mélyet sóhajtottam, majd válaszoltam rá.
- Igen, az vagyok elméletileg – bólogattam.
- Mesélj nekem arról a világról – mosolyodott el kíváncsian.
Viszonoznom kellett a mosolyt, őszinte arckifejezésére és nem tudtam neki nemet mondani, de nem is akartam, hiszen valamiért megbízom benne, és aki ilyen világban él, tud titkot tartani. Igazából a titkom már nem is olyan nagy titok, mert az egész falka tud róla, és Cullenék is. Így örömmel kezdtem bele a mesélésbe, a másik világról, ahová elvileg tartozom, bár az érzéseim mást sugallnak.
Miután órákon át meséltem neki Dániáról, a családomról és magáról a körülményekről, már rég beesteledett. Közben Seth is megérkezett és míg, mi beszélgettünk, addig ő elment Emmettel és Jasperrel az udvarra focizni.
Bevallom tényleg jól elvoltam Nessie-vel, és ha arra gondoltam, hogy még csak négy éves, lesokkoltnak éreztem magam, hiszen ilyen csoda nem lehet. 4 évesen ilyen érettnek lenni… elképzelhetetlen, de még is létezik. Ráadásul olyan könnyedén beszélgetett velem a mélyebb dolgokról, hogy csak úgy kapkodtam az államat a földről.
A hosszas beszélgetés után, ideje volt indulni, így Seth-nek szóltam, aki engedelmesen és mosolyogva lépett elém, majd egy gyors búcsút követve, megvártam, míg átváltozik. Felpattantam rá és szélsebes gyorsasággal elindult a sötét erdőbe.
Ezúttal mire hazavitt, majd összefagytam a hátán. Valahogy most nehezebb volt kapaszkodnom, mert már fáradtnak éreztem magam, és a hideg levegő is kivette belőlem az erőt. De végül sikeresen hazavitt. Elbúcsúztunk egymástól, majd hamar el is tűnt.

A karomat magam előtt összefonva lépkedtem a bejárati ajtó felé, ám néhány méterre az ajtó előtt megtorpantam. Ez nem lehet! Nagy harag gyúlt bennem, ahogy megláttam Jake-t a kanapén üldögélve, egy másik lánnyal. Jó ízűen kacarásztak valamin, én pedig legszívesebben megfojtottam volna azt a lányt, Jake-el együtt. Szóval így akar visszavágni! Hát legyen! Egy percre átfutott az agyamon, hogy nem megyek be, hanem elmegyek Kim-hez, hogy ott aludhassak, mivel semmi kedvem nem volt bemenni hozzájuk. De aztán eszembe jutott, hogy mi történhetne, ha nem avatkoznék közéjük. Azt nem engedem! A nagy düh átment a testemen, és szinte észre se vettem, hogy már majdnem csak fújtatok. Igazán mély levegőket kellett vennem, hogy ne tépjem fel az ajtót és ne kezdjek el ordibálni. Bár mi értelme lenne! Magamat minősíteném le. És amúgy is, semmi közöm Jake-hez. Mostantól! Azt csinál, amit akar! Na, jó. Azért ez nem igaz, mert nem engedem, hogy itt aludjon az a lány. Bár… igen, ezt fogom csinálni! Nyugodtságot fogok színlelni, és azt, hogy nem érdekel, amit csinálnak. De ehhez le kellett nyugodnom, így bele telt még néhány percbe, amíg lehiggadtam.
Miután sikerült valamilyen szinten magamra erőltetnem a békés arcot, lassan elindultam az ajtóhoz, majd egy könnyed mozdulattal benyitottam. Nem néztem rájuk, csak hideg arccal bezártam magam mögött.
- Szia, Arabella – merevedtem meg a gúnyos hangra. Erőt vettem magamon, és feléjük fordultam.
- Hello – mondtam semleges hangon. Eszembe jutott, hogy nekem elvileg most nyugodtnak kellene lennem, így gyorsan megköszörültem a torkom és javítottam a beszéd stílusomon. – Ne is zavartassátok magatokat – legyintettem lazán. – Én már itt se vagyok.
Sóhajtottam egyet, lekapva róluk a tekintetem, majd a szoba felé igyekeztem, mivel ahogy láttam a kanapét szépen elfoglalták. Csönd keletkezett a házban, de végig magamon éreztem Jake meglepett arckifejezését. Úgy tűnik ez a nyugodtság még az előnyömre fog válni! Talán! Mintha Jake arra számított volna, hogy féltékenyen elkezdem kirugdosni a lányt a házból, ehelyett nem tettem semmit. Igazából a fáradtság is részt vett ebben, mert valójában nem sok kedvem lett volna még egy esti veszekedéshez. Csak reménykedtem abban, hogy nem fognak a dolgok elfajulni a nappaliban közöttük. Elég kellemetlen lenne, ha megtörténne. Ráadásul nem tudom biztosan, hogy nem-e rontanék rájuk, mert akkor viszont még nagyobb haragra gerjednék és valószínű, hogy megint megfenyegetném Jake-et azzal, hogy elmegyek innen.
Miután bezártam magam mögött az ajtót, hallottam, hogy a lány újra elkezd fecsegni, Jake pedig halkan hallgatja. Edd meg, amit főztél! Az ő baja, hogy magával hozott egy „nem-fogom-be-a-szám” féle típusú lányt, aki órákon át tud trécselni.
Nem sok kedvem volt újra kimenni közéjük, ezért a fürdést reggelre tettem át. Átöltöztem a pizsamámba, majd mélyen betuszkoltam magam az ágyba.
Hirtelen megcsapta az orromat Jake illata. Milyen finom! Nem az! Akár akartam, akár nem, folyamatosan éreztem az illatát az ágyon, az ágybelin, és szinte az egész szobán. Akaratlanul is mélyet szippantottam. És mi van, ha bebújik mellém? Akkor átmegyek a kanapéra.
Egy pillanatra átment az agyamon, hogy kicsapom az ajtót, és direkt megzavarom őket, hiszen valahogy nem bírtam elviselni azt a gondolatot, hogy most egy másik lánnyal van. Mást érint meg, másra figyel, más társaságát élvezi! Megteszem… nem inkább nem! Nem adom meg Jake-nek azt az örömöt, hogy féltékenynek lásson, holott annyira tombolok magamban, hogy legszívesebben hisztérikusan az ajtót csapkodnám, és szó szerint kirúgnám azt a lányt a házból.
A fülemre tornáztam a párnát, hogy semmit se halljak a kint lévő beszélgetésből, pedig az érzékeim azt súgták, hogy hallgatózzak. Nem fogok kémkedni!
Erőszakosan akartam elaludni, de végül forgolódás lett belőle.

/ Jake /

Meglepődtem, hogy milyen nyugodtan fogadta. Pedig én annyira kiborultam, amikor megláttam a kávézóban… istenem még most is elkap a düh, ha visszagondolok. És még ő akar megismerni engem? Amikor ennyire nem is érdeklem?! Kétszínű liba! Nem, sajnálom… mégis mit csinálok? Magamtól kérek bocsánatot? Tisztára megőrjít.
Arra gondoltam, hogy visszavágok neki, és majd tombolni fog a féltékenységtől e helyett mi történt? Lazán bevánszorgott a szobába engem pedig itt hagyott ezzel a dumagéppel. Bár ha jobban belegondolok talán meg is érdemlem. De ugyanúgy ő is. Vagyis… megőrülök komolyan. Mert a kávézóban nem is csinált semmit, csak a munkáját végezte, én pedig már arra feldühödtem, hogy szóba állt vele egy másik férfi. Legszívesebben kettészedtem volna a fejét ott a helyszínen. Mármint a férfinak. Egyáltalán miért viselkedek így? Hiszen ő is csak egy nő a sok közül. Mégis olyat hoz ki belőlem, amit idáig még senki. Istenem mit meg adnék, ha most mellette feküdhetnék. Nem! Ezt be kell fejeznem. Sosem ábrándoztam, hát nem most fogom elkezdeni. Még sem tudom abbahagyni. Az a finom bőr, a puha ajkak, a mosolya… jesszus le kell magam állítanom. Csak úgy tombol bennem a vágy. Itt ülök egy lánnyal, közben pedig folyamatosan rá gondolok. Ki kell vernem a fejemből.
- Jake? – Meg kellett ráznom a fejem, hogy feleszméljek.
- Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem – pislogtam rá értelmetlenül.
- Csak azt mondtam, hogy nem lenne jobb ötlet, elmenni máshová?
- Miért? – ráncoltam a homlokom. Sarah arcára meglepettség ült ki. Hát persze! – Ja, vagy úgy. Öh… ne haragudj de… fáradt vagyok – vontam meg a vállam. Még jobban megdöbbent és én is meglepődtem magamon. Még egy nőt sem utasítottam vissza, és a szavak csak úgy száguldoztak a számon kifelé. Bár ha jobban belegondoltam, semmi kedvem nem volt vele lenni, sőt senki mással. Csak egy valakire vágytam most… nem Jake! Verd ki a fejedből!
- Értem – rogyott le Sarah mosolya ezzel visszahúzva a valóságba. – Akkor gondolom, majd… beszélünk – állt fel a kanapéról.
- Ühüm – bólogattam halkan.
Kikísértem, és mivel autóval volt így szerencsére nem kellett hazafuvaroznom. Néhány szóban elbúcsúztunk majd hamar eltűnt a sötétségben. Előrehorgasztott vállakkal baktattam vissza a házba. Egy percre átfutott az agyamon, hogy bemegyek hozzá a szobába arra utalva, hogy elméletileg most én alszok ott, de végül még sem tettem meg. Hiszen ha már alszik, akkor nem szívesen keltem fel. Persze azért még mindig zavart mennyire nyugodt volt, mert amikor bejött olyan ridegen köszönt, hogy azt hittem, féltékeny lett, ám hamar eltűnt a kárörömöm. Káröröm? Tényleg örültem annak, hogy féltékeny… vagyis, hogy azt hittem, hogy az? Tényleg egy gazember vagyok!
Levetkőztem és csak alsót hagytam magamon, majd a kanapén kényelmesen elhelyezkedtem. Már amennyire kényelmes lehet, egy ekkora termetnek.
Folyamatosan a szobaajtóra szegeztem a tekintetem. Csábított az a gondolat, hogy eljátszom az alvajárót, és bemászok hozzá, de biztosan lerúgna maga mellől, vagy az én helyemre jönne. De az is lehet, hogy ott maradna, esetleg fel se kelne. Vagyis… mit művelek? Mert az az én ágyam. Jogom van ott aludni.
Felültem a kanapén, de azzal a hévvel, vissza is zuhantam. Már hogy lennék képes erre? Lehet, magamra haragítanám. Hiszen mit beszélek! Neki kellene bocsánatot kérni, amiért lekutyázott. Bár már rég elfelejtettem ezt, de legalább van okom arra, hogy távol tartsam magamtól. Pedig minden sejtem őt kívánja. Egyszerűen nem értem mi ez? Mik ezek az érzések? Azt kéri, hogy avassam be róluk, de még én se tudom, hogy mit jelent ez. 
Órákon át forgolódtam. Miért nem most kell őrjáratozni? Pedig már jól vagyok. Teljesen felépültem. Megőrjítettek a képzeleteim, a gondolataim és a vágyaim. Úgy éreztem csapdában vagyok, és nem tudok menekülni az érzés elől. A szívem őt akarja, az eszem pedig ellenkezik. Mit mondtam? Hogy a szívem akarja? Már azt se tudom, miket beszélek. Azt hiszem nem szívet akartam mondani, hanem vágyat. Igen. A vágyaim akarják. Nagyon. Csak ha selymes bőrére, és forró ajkaira gondolok, már is felhevülök. Le kell higgadnom! Talán, jobb lenne levegőzni egyet. Az talán segítene. És ha összefutnék, egy ellenséggel legalább rajta levezetném a feszültségemet. Igen, ezt teszem!
Felálltam és halkan kimentem a házból, majd egyből az erdő felé rohanva, a remegés végig szaladt rajtam és immár farkas alakban futottam tovább a sötétségben…