1. Fejezet: A kezdetek

Hello drágák!! Hát, ahogy ígértem meg is hoztam az első részt! El kell mondanom, hogy jól oda kell figyelni, mert lesznek olyan részek, ahol gyorsan váltogatom a szemközöket!
Egy kicsit rövid lett, de azt hiszem megteszi első résznek, mert innentől már csak hosszabbak lesznek a fejezetek!
Remélem tetszeni fog, és várom a véleményeket!
Puszi

Éjnek évadján, a záporozó esőben, kétségbeesetten róttam a sötét utcákat, a hátam mögött húzva bőröndömet. Féltem, sőt rettegtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok, hány óra, és hogy még is mit kereshetek itt? Bizonyára apám és anyám már rég a keresésemre indult. Miért raboltak el és löktek ki eszméletlenül egy utcára? Soha nem éreztem ilyen félelmet magamban. Mégis mit akarhattak tőlem azok az alakok? De hiszen honnan tudnám? Nem is emlékszem semmire.

- Jeff, megtennéd, hogy óvatosan bánsz vele? Nem akarom, hogy bármilyen nyom rajta maradjon, ami rabláshoz vezethet! – kérleltem az egyetlen beavatottamat.
- Igen, uram!
- Vidd el minél messzebbre, hogy még véletlenül se találhassanak rá!
- Ahogy kéri, uram!


Sosem bírtam elviselni a trónörökös kis libát. Gonosz tervem megvalósításához, muszáj voltam eltüntetni innen. Az nem lehet, hogy egy ilyen fruska lépjen a trónra. Nem fogom engedni. Remélem ez az alávaló Jeff jó messzire elviszi. Oda, ahol sosem fogják megtalálni, és ahonnan sosem találhat haza. A hercegnő eltüntetésével, újabb üres négyzetet pipálhatok ki rég szövögetett tervem lépéseiben. Remélem, sosem fogom viszont látni ezt a kis elkényeztetett, semmirekellő libát.

Félelemtől rettegve bolyongtam az egyenes, sötét úton, aminek két oldalán nem láttam mást, csak az erdőt. Csurom vizes voltam és már mindenem elázott. Rettenetesen sötét volt, szinte alig láttam a saját lábamat. Próbáltam kitartani, de egyre inkább elveszítettem a kitartásomat. Minden porcikám remegett. Azt sem tudtam, hogy hová menjek, vagy hol fogok kikötni. Még is, mi ez a hely? Ezek a semmirekellő emberrablók elhoztak engem az isten háta mögé. Legalább ott raktak volna ki, ahol rám találhatnak. Vajon még Dániában vagyok? Nem, nem hiszem, hiszen ez a terület rettenetesen idegen számomra, és nem utolsósorban ijesztő is. Mintha egy alagútban menekülnék, ahol sötétség vesz körül, és nem találom sehol a fényt, ami a kiúthoz vezetne. Csak derüljön ki, hogy ki volt ilyen bátor, és volt mersze elrabolni engem, ráadásul, csak úgy kilökött egy utca közepére. Esküszöm, ha visszatérek a palotába, olyan büntetésben fog részesülni, hogy élete végéig bánni fogja eme tettét! Biztos vagyok abban, hogy ezt sem apám, sem anyám nem fogja hagyni, hiszen rólam beszélünk. Dánia hercegnőjéről. Néhány hónap múlva betöltöm a tizennyolcadik életévemet, és ezzel királynővé fognak avatni. Hogy volt merszük ezt tenni velem? Elszakítani a családomtól és az otthonomtól? Ráadásul Dániának szüksége van egy trónörökösre. Kinek juthatott eszébe ez a csalfa terv?
Reménykedem abban, hogy valaki rám talál és segíteni fog visszajutni az otthonomba. Segítségéért pedig nem kis hálát fog kapni.
A lábaim egyre gyengébbek lettek, és az erőm szélvészként kezdett el szállingózni. Úgy éreztem, hogy perceken belül összeesek. De kitartottam a végsőkig és nem hagytam, hogy a félelem elborítsa egész testemet. Hirtelen az erdőben meghallottam valami zajt. Egyből odakaptam a fejem, de nem láttam semmit. A szívem rettegve kezdett el verdesni. Mikor már azt hittem le tudom győzni a félelmemet, újra átment egész testemen. A lábam földbe gyökerezett és nem tudtam egy lépést sem tenni tovább. Pedig minden zsigeremben éreztem, hogy most kellene igazán futnom, mégsem tudtam mozdulni.
Újabb mozgolódást hallottam az erdő felől, ezúttal a másik oldalon. Mély levegőt vettem, azzal nyugtatva magam, hogy csak képzelődöm és semmi sincs ott. A lábam még mindig megmerevedve állt egy helyben. A bőröndöm fogantyúját úgy szorítottam, mintha az megvédene, pedig nagyon jól tudtam, hogy ezúttal senki sincs a védelmemre.
Néhány percig ott álltam tehetetlenül, majd miután kissé megnyugtattam magam, végre elindult a lábam. Viszont hirtelen egy alak jelent meg előttem. Ijedtemben visszahőköltem egy lépést. Ijesztő volt. Minden porcikám azt sugallta, hogy: fuss! Piros szeme és hófehér bőre egy lényre emlékeztetett, amikről még édesanyám mesélt nekem kislány koromban.
A lábam újra földbegyökerezett és nem tudtam mozdulni. A hófehér bőrű embernek, fekete haja volt és nagy termete, két fejjel magasabb volt tőlem. Piros szemei szikrákat szórtak, fogai pedig vicsorítottak rám. Hihetetlen gyorsasággal, hirtelen már alig pár centire került tőlem. A jéghideg levegőt, ami belőle áradt, rám fújta. Összeborzongtam. Egész testemben-lelkemben remegtem. Úgy éreztem, hogy nincs hová menekülnöm, itt a vég. Szemével kezdte arcomat pásztázni, majd fagyos kezeit a nyakamon végigsimította.

- Helló kislány – szólalt meg mély hangon. Meglepődtem, hogy angolul beszél. Még szerencse, hogy kislány korom óta külön angol tanár jár hozzám! Ezek szerint, akkor valóban nem Dániában vagyok. Jesszus, hová kerültem?! De mielőtt elgondolkodhattam volna ezen, az idegen alak újra megszólalt – nem ajánlatos ilyenkor egyedül sétálgatni, nem gondolod?
- De, uram – motyogtam immár angolul. Azok a szemek! Éreztem, hogy testemen ismét végig fut a remegés.
- Mondd, mi a neved?
- Arabella hercegnő – fújtam ki magamból a félelemtől reszkető levegőt.
- Hercegnő – suttogta titokzatos hangnemben – mi járatban van erre egy hercegnő?
- Személyes okok, uram.
- Hm… - hajolt közelebb, s újra megéreztem hideg leheletét, ahogy végig illatoz a nyakamnál – pedig kár érted – suttogta.
- Kérem – kérleltem remegve – hagyjon békén!
- Van benned valami – suttogta újra a szemembe nézve, amitől a lábam megrökönyödött és mély levegőt véve próbáltam lenyugtatni feldúlt kedélyeimet.
A fehér bőrű alak, újra a nyakamhoz közel hajolva, mélyet szippantott az illatomból.
- Sajnálom, de nem tudok ellenállni – motyogta kezét végigsimítva ütőeremnél.
- Kérem – kérleltem remegő hangon.
Újra rám nézett pirosban szikrázó szemeivel. Majd hirtelen eltorzult az arca, én pedig összeborzadva és megrémülve, meredten álltam ott, halálomra várva, ami tudtam, hogy percek múlva be fog következni. Viszont hirtelen újabb hangokat hallottam meg a sötét erdőből, amire az ismeretlen alak is felfigyelt. Odakapta tekintetét.
- Mi a fene… - suttogta az erdő felé pillantva.
Morgás hallatszódott onnan, a fehér bőrű alak pedig megmerevedve állt velem szemben. Azt hittem csak egy rossz álomban vagyok, de remegő testem biztosított a felől, hogy ez nem álom. Az erdőből először egy hatalmas feketeség tűnt elő, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. Alakja hatalmas volt, a szeme pedig zölden villogott. Mellette újabb hatalmas alak jelent meg. Közelebb jöttek. Fokozatosan kirajzolódó alakjukból rájöttem, hogy valamilyen állatok lehetnek, de a sötét miatt, pontosan nem tudtam, hogy milyen állatok. Csak azt, hogy nagyok és ijesztőek. A másik sötét állat szeme, aranybarna volt. Mindketten elkezdtek vicsorítani. A szívem most hevesebben vert, mint bármikor. Hihetetlenül féltem, és nem tudtam, hogy most elfussak-e, vagy hagyjam, hogy darabokra tépjenek?! Mielőtt válaszolhattam volna kérdésemre, a sötétebb állat előugrott az erdőből, majd a másik is követte. Döbbenten néztem nagyságukra. Jobban végignéztem rajtuk, és elfojtott lélegzettel jöttem rá, hogy ezek az állatok nem mások, mint hatalmas farkasok. A könnyeim záporozni kezdtek. Tudtam, hogy nincs más lehetőségem. Lehetetlen, hogy ezt most túléljem.
A fehér alak előttem hirtelen néhány métert hátrébb lépett, és védekező állásban állt meg a farkasok felé fordulva. Az egyik farkas, a rozsdabarna színű, felém fordult. Tudtam, hogy rám fog támadni, még sem tudtam mozdulni.
Mélyen a szemembe nézett és azonnal valami megváltozott bennem. Olyan lágy tekintete volt, hogy szinte megbabonázott. Egy furcsa érzés hatása alá kerültem. Soha nem éreztem még ilyet. A gyomrom görcsbe rándult és levegőt venni is elfelejtettem. Hirtelen megmozdult és elkapta rólam a tekintetét. Megrázta a fejét, mint aki el akarja felejteni ezt a néhány pillanatot, majd újra rám nézett. Ám ezúttal a lágy tekintete, rémisztő és mérges lett. Egy halk morgás jött fel belőle, majd a fogait kezdte felém vicsorgatni. Mintha azt akarta volna mondani, hogy fussak. Lábaim újra erőre kaptak, és elkapva róla tekintetem, felkaptam nehéz bőröndömet, és még egy pillantást vetve a vöröses-barna farkasra, összeszedtem magam, és elkezdtem futni az ellenkező irányba. Nem néztem hátra. Egyszerűen csak futottam, ahogy bírtam. Szaporán szedtem a levegőt, és az oldalam is kezdett már fájni. Nem tudom milyen messze lehettem már, de úgy éreztem, hátra kell fordulnom, megbizonyosodni, hogy egyik furcsa lény sem követ engem. Nem lassítottam a tempómon, úgy pillantottam hátra, de megnyugodva észleltem, hogy senki nincs a hátam mögött.
A könnyeim kétségbeesve újra elkezdtek záporozni. Még mindig reszkettem. A hideg futkosott a hátamon, amikor újra a piros szemű és fehér bőrű ijesztő alakra emlékeztem vissza. Viszont ahogy ismét magam előtt láttam a farkas tekintetét, egyfajta forróság öntött el, ami gátolta néhány percig a hideg eső okozta reszketést.
Volt abban az állatban valami. Nem is tudom. Mintha értette volna minden szavamat, a nélkül is, hogy beszéltem volna. És hogy lehet az, hogy nem bántottak? Hiszen a farkasok ölnek, vagy nem? Ráadásul ezek nem csak sima farkasok, hanem hatalmas farkasok voltak. Ilyet még életemben nem láttam. Újra eszembe jutottak anyukám történetei. Sosem hittem neki, és azt hittem, hogy csak valóban egy kitalált történet. Folyton az ijesztő hidegekről, és az alakváltókról mesélt nekem. És arról, hogy az alakváltók elpusztítják a hidegeket, azért, hogy az emberek békében élhessenek tovább. Talán az alakváltók alatt ezeket a farkasokat értette? Még is hogy lehetséges ez? Egyáltalán édesanyám honnan tud ilyen dolgokról? Vagy egyszerűen csak ő is hallott ilyenekről?! Fogalmam sincs most már, hogy mit higgyek. Teljesen összezavarodtam. Ráadásul ismét itt bolyongok a sötét utcán, az erdővel körbekerítve, rettegve attól, hogy bármelyik pillanatban elém ugorhat valami.
A lábaim nem bírták már sokáig az iramot. Minden porcikám tele volt fáradtsággal. Hirtelen az egyik lábam begörcsölt, és összecsuklott testem alatt. A sáros és vizes földre estem. Mélyeket sóhajtottam és újabb fájdalmat észlelve a másik lábamban, kezemet rászorítottam. Csak ekkor éreztem, hogy mindenem sajog, és nem bírom tovább. A kitartásom is immár lecsökkent nullára. Úgy éreztem, hogy innentől nem tudok tovább menni, hogy itt ragadtam az utca szélén a bőröndömmel, az el nem álló esőben. Nem tudtam mit tenni. Leborultam a fűre, és csak hagytam, hogy megállás nélkül szakadjon rám a rossz idő minden cseppje. Lehunytam fáradtságtól duzzadt szemeimet és egész testemben sajgó fájdalommal, hamar rám borult a sötétség…