12. Fejezet - Aggódás és félelem

Helló mindenkinek^^ Itt a következő rész, bár elég szomorú vagyok, mert az előző részt kevesen olvasták el. Nem tudom, mi történt. Mindegy. De remélem ez tetszeni fog. Igazából ez egy kis bevezető féleség a következő részhez.
Jó olvasást^^
Véleményeket várok.

"Az aggódás és a lelkiismeret - két hatalmas erejű lendkerék. Ha elkapnak, nagyon keményen fogsz dolgozni. Ám semmi biztosíték, hogy olyasmit csinálsz, aminek értelme van."

/ Jake /

Egyszerűen minden össze volt zavarodva bennem. Minden! Nem tudtam miért reagáltam olyan dühösen arra, hogy Damonnak ennyire örült. Bárcsak nekem örülne ennyire! Majdnem csak a nyakába ugrott, nekem pedig még csak nem is köszönt. Bár elhiszem, hogy a szavához tartotta magát, de azért még is odaköszönhetett volna halkan. Ráadásul milyen jó kedvűen beszélgetett vele. Hogy lehet az, hogy velem nem tud olyan felüdülten beszélgetni? Habár rendben, bevallom, hogy mostanában viszonylag sokat beszélgettünk, de… nem tudom. Nem gondoltam volna, hogy Damon ilyen közel került hozzá. Azt állítja, hogy barátok, de ahogy ismerem Damon-t, hamarosan el fogja csábítani, főleg azért, mert láthatta a fejemben azokat a dolgokat, mialatt beszélgetett vele. Mert az a semmirekellő vérszívó azt a szerencsés gént örökölte, hogy nem csak hallja a gondolatokat, hanem látja is. Biztos vagyok abban, hogy mihelyst lehetősége lesz rá, megpróbálja Arabellát elcsábítani. Azonban valahol én még is előrébb vagyok, mert nem őt csókolta meg, hanem engem, és… röviden sokkal messzebbre jutottam el vele, mint Damon. Még sem tudom elfogadni, hogy jóban van vele. Sőt nem is rá vagyok dühös, hanem magamra. Miért hagytam, hogy így elcsavarja a fejem ez a kis fruska? Hiszen a régi Jake minden nap más nőre pályázott, most pedig minden percben azt várja, hogy Arabella közelébe lehessen. Továbbá, amikor megcsókolt… azt hittem majd kiesik a szívem a tombolástól. Mégsem akartam tovább menni a csóknál, annyira fel voltam dúlva és inkább úgy éreztem, hogy most távol kell lennem tőle, amíg tisztázom magamban az érzéseket. Bár azt mondtam neki, hogy levegőzni megyek, de ez a „levegőzés” eltarthat néhány napba. Addig is farkas alakban próbálom elterelni a figyelmem. Csak remélni tudom, hogy nem fog elindulni a keresésemre. Mondjuk, igazából nagyon szeretném, ha aggódna értem. Mégis azt súgja valami, hogy nem is érdeklem, csak azért, amit nyújtok neki. Akkor most ki használ ki, kit? Ő, engem. De én pedig hagyom… szóval. Értetlen az egész és össze vannak mosódva előttem az érzések. Ő az első olyan lány, aki ilyen mértékben tudja megdobogtatni a szívem és folyamatosan azt az érzést készteti bennem, hogy mellette legyek és, hogy nem is akarom elengedni. Sosem éreztem, hogy fájna a szívem, de most pedig éreztem, hogy szurkálja valami. Mi ez a rossz érzés? Ki akarom szedni magamból. Miért kellett nekem befogadni őt? Legjobban az fáj, hogy nem érzem ugyanazt az érdeklődést tőle, mint ahogy én érdeklődök iránta. Persze simán meg tudott téveszteni az, ahogy néz rám. Hiszen olyan melegséget és szeretetet látok belőle, hogy néha egy percre talán elhittem, hogy többet érez irántam a kelleténél, ami mindig boldogsággal töltött el, mert én is egyre többet érzek iránta, mint vonzódás. Lehet ez nincs helyén valón, de mit tehetnék? Nem kívántam 19 évesen, hogy így elkápráztasson egy ilyen kis fruska. Most már belátom, hogy talán, megeshet, hogy… nem! Akkor sem fogom kimondani. Még is mennyi esélyem lenne nála? Ki tudja. Lehet, ha megtalálják a királyi őrök vagy miket mondott, akkor fogják és hazaviszik, én pedig soha többé nem láthatom.
Ezekbe belegondolva, egy újabb adag szomorúság ragadt rám, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Nem táplálhatnék iránta ilyen érzelmeket, hiszen két külön világba tartozunk. Ráadásul itt van nekem ez a titok. Még is mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy nem hétköznapi ember vagyok? Biztosan megijedne tőlem. Elismerem már felmerült bennem az, hogy mindent kitálalok neki, de aztán mindig megakadt a nyelvem és sosem tudtam elmondani neki. Ezek után pedig nem hiszem, hogy megtenném. Lehet, jobb lenne, ha valahogy felvenném a kapcsolatot a dániai királlyal és elmondanám neki, hogy itt van nálam a lány. Akkor hamar elvinnék, én pedig annál hamarabb el tudnám felejteni. De miket beszélek? Hogyan is tudnék elfelejteni egy ilyen szépséget? Még ha akarnám, se tudnám. Még is ez lenne a legjobb. Kétlem, hogy egy ilyen emberrel szívesen lenne, mint én. Emberrel? Inkább állattal.

/ Arabella /

Másnap reggel mikor felkeltem, meglepetten figyeltem, hogy Jake még mindig nem jött vissza. Bár nem teljesen voltam meggyőződve erről, de amikor megláttam a kanapét, ahol egy csepp mozgolódás sem látszott, akkor már biztos voltam benne. Aggódtam érte. Persze, hogy aggódtam, de azzal nyugtattam magam, hogy biztosan valamelyik barátjánál van, rosszabb esetben az egyik nőjénél. De a lényeg, hogy épségben van. Vagyis remélem.
És mivel Seth egész nap a kávézóban nyugodtan és minden feszültség nélkül mosolygott, illetve beszélgetett velem, ezért biztosra vettem, hogy tudja, merre van Jake. De azonban még mindig a titoktartásnál maradtam, ezért nem kérdeztem rá. Bár sokszor éreztem a kísértést, hogy megkérdezzem, de végül mindig meggondoltam magam. Este viszont, ahogy hazaértem ismét megdöbbenten figyeltem, hogy üres a ház. Még is hová tűnt? Az aggódásom még erősebb lett és aznap éjszaka alig tudtam elaludni. Folyton azzal nyugtatgattam magam, hogy épségben van és biztos az egyik barátjánál van. De miért hagyott itt? Miért nem jön vissza? Ennyire megbántottam volna? De hiszen semmi durvát nem mondtam neki. Ha még is, akkor miért nem ad esélyt arra, hogy bocsánatot kérjek tőle?! Nem értettem az egészet.
A következő reggel már félve ébredtem, és amikor megláttam, hogy ugyanúgy üres a ház, a gyomrom görcsbe rándult és hányingerem lett az idegességtől. Egész reggel nem ettem semmit sem, annyira összeszorult a szívem attól félve, hogy Jake nem fog előkerülni. A munkahelyemen is teljesen el voltam gondolkodva és mindig ezen járt az eszem. Szerencsére pont kevés vendég volt, ezért nem vették észre. Még az is eszembe jutott, hogy talán tényleg eltűnt és senki sem tud róla semmit. A barátai pedig abban a hitben vannak, hogy otthon van. Bizonyára Seth is észrevette egész napi gondolkodásomat, amire végül rá is kérdezett, de egy „semmin” válasszal le is tudtam. Majd amikor újabb kérdést tett fel, hirtelen kétségbeesve figyeltem rá, ugyanis a kérdése úgy hangzott, hogy:
- Mi van Jake-el? Mostanában nem is láttam – nézett rám. Ahogy mondtam, egyből beindult a szívem és valami rosszat sejtettem.
- Tényleg nem tudod, hol van? – vettem mély levegőt összeszorult gyomorral.
- Akkor nem kérdeztem volna – vonta meg a vállát. Itt már nem akartam titkolózni, és el akartam mondani Seth-nek az egészet úgy, ahogy van. Utána pedig elmehetnénk megkeresni Jake-et.
- Figyelj Seth – néztem rá aggódóan. – Jake-el mi már… nem is vagyunk rosszban, sőt. Nagyon jól megvagyunk. Talán jobban is, mint kellene. De… tegnapelőtt este mérges volt és azt mondta, hogy levegőzni megy azóta pedig nem láttam – meséltem neki rekedtes hangon.
- Sejtettem én, hogy van köztetek valami – húzta össze a szemét. – De akkor hol lehet? Ez nem Jake-re vall. Nem szokott egyik napról a másikra csak úgy eltűnni.
- Fogalmam sincs – ingattam a fejem, már majdnem elsírva magam a rémülettől.
- Rendben. Akkor ma mihelyst végzek, elindulok megkeresni – döntötte el.
- Veled megyek! – vágtam rá.
- Eszedbe ne jusson – dorgált le komoly arccal. – Ki tudja, merre kószál az a tökfilkó. Te maradj csak otthon, hátha végül úgy dönt, hogy hazamegy.
- Igazad van – bólintottam rá.
Innentől kezdve nem sokat beszéltünk egymáshoz, mindketten el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Mondanom sem kell, hogy nekem egész végig Jake járt a fejemben. Nagyon aggódtam miatta, és már is eldöntöttem, hogy mihelyst előkerül, először összeölelgetem, aztán jól leszidom a fejét, amiért felszívódott minden szó nélkül.
Az egész nap iszonyat lassan ment. Biztosan azért, mert már alig vártam, hogy hazamehessek. Utolsó reményem, hogy talán már ott van, és nem kell keresgélni. De ahogy végre hazaértem, lekonyult ajakkal néztem körbe a házon, ami ugyanúgy üres volt. Nem tudtam mit tenni. Csak vártam, hátha csoda történik, és végre betoppan az ajtón. Főztem egy adag forró teát, majd a kandallót begyújtva, leültem elé. Nyugtalan voltam és feldúlt. Már azon is átfutott az agyam, hogy esetleg beveszek egy fél szem gyógyszer nyugtatót, de hamar elvetettem a gondolatot. Órákig ülhettem ott, de semmi nem történt, ezért a változatosság kedvéért úgy döntöttem, hogy a szoba ablakába fogok kiülni és némán fogom figyelni, ahogy esik az eső odakint. Ugyanúgy öntöttem magamnak egy bögre teát, majd egy pléddel magamat körbe takarva, oda ültem. Nem tudom elmondani akkor milyen érzések keringtek bennem, de a legerősebb az a féltés volt. Furcsa, hogy ennyire aggódtam Jake-ért. Úgy éreztem, hogy még a bőrömet is odaadnám, hogy ne essen baja.
Ott ülhettem már egy órája, de nem történt semmi. Azonban hirtelen, ahogy kinéztem az ablakon, az erdő felől mintha láttam volna valami alakot. Az eső elmosta a képet előttem, ezért először nem volt kivehető, hogy ki az, vagy mi az, de ahogy jobban szemügyre vettem, rögtön haragra gerjedve ugrottam fel az ablaktól.
- Ez Jake! – morogtam magamnak.
Gyors tempóban felkaptam magamra a kabátomat, majd a fejembe húzva a kapucnit, kivágtam az ajtót és az erdő felé kezdtem iramodni.
- Jake láttalak! Gyere ide, most azonnal! – ordítottam az előbb látott helyre.
Semmi válasz nem érkezett. Hát jó! Akkor majd én megyek utánad! Így bár félve, de még is haragosan csapódtam neki az erdőnek, ami egyből a szemembe vágta az egyik levelét, de miután jól kitöröltem a szemem, tovább indultam. Nem érdekelt, hogy eltévedhetek, és az sem, hogy talán valami rám támadhat. Csak az, hogy végre felbukkant és el agyabulálhatom azt a buta fejét, amiért elment.
Egyre mélyebbre mentem az erdőben, de sehol sem láttam. Kezdtem nagyon fázni, és ez arra az estére emlékeztetett, amikor kiraktak az utca szélére, és úgy átáztam, hogy már nem éreztem a testrészeimet sem.
Az erdő morajaira kisebbeket-nagyobbakat összerázkódtam és egyre jobban féltem. Egyedül voltam ebben a nagyerdőben. Pedig azt hittem, hogy nem tévesztettem szem elől, még is eltűnt… megint. Ekkor döbbentem rá, hogy valóban eltévedtem és már azt sem tudtam, hogy melyik irányból jöttem. Ráadásul bármelyik pillanatban elő ugorhat valami a bokorból. De miket is beszélek! Még is mi ugorna elém? Egy őz? Azok is ilyenkor elbújnak az eső elől. Én is talán jobban tettem volna, ha nem az indulataimra hallgatok. Lehet az nem is Jake volt? De őt láttam! Tudom! Akkor meg hová tűnt így el? Esetleg nem hallotta, hogy utána kiáltottam. De egyáltalán ha nem akar visszajönni, akkor miért volt a ház közelében? Nem értettem. Gondolkodásomat megzavarva váratlanul az isten tudja, honnan, előkerült egy alak. Egy félelmetes alak. Fehér bőre és piros szeme, már majdnem csak villámokat szórt. Az álmomban lévő lényre emlékeztetett. Lehet ez is csak egy álom?! Meglehet, de akkor minél hamarabb fel akarok kelni. Ezért nem túlzottan féltem tőle, hiszen tudom, hogyha felkelek, akkor kiderül, hogy nem is történt semmi.
- Ki maga? – szóltam oda neki határozottan.
A furcsa külsejű embernek tűnő lény, meglepődve nézett rám markáns hangomra, majd azonnal előttem termett és elgondolkodva méregette az arcomat.
- Tudja, merre van Jake? – szólaltam meg ismét a szemöldökömet felvonva.
- Kislány… nem túl ötletes egyedül kószálni az erdőben. Ráadásul ilyen tomboló időben! – ingatta a fejét. – De ez csak nekem kedvez – sóhajtott fel.
- Miért kedvezne pont magának? – mondtam szemrehányóan.
- Ne pimaszkodj velem, mert még a végén megkínozlak! – fenyegetőzött.
- Ne röhögtessen már jó ember! – húztam fel a szemöldököm. – Még is mivel kínozna meg? Letép egy vesszőt és elfenekel? Hú de megrémültem most! – Erre csak az előttem álló megdöbbent viselkedésemre, majd mérhetetlen haragra gerjedtek a szemei.
- Nem tudod, mire vagyok képes kislány – súgta a fülembe félelmetes hangon. Szinte valóságosnak tűnt, ahogy megéreztem hideg leheletét a nyakamon. Már-már kezdtem elhinni, hogy ez nem csak álom, így hamar elérte egész testemet a félelem.
- Ne bántson – motyogtam kérlelő hangon.
- Nocsak! Ezt már jobban szeretem – nézett a szemembe vöröslő tekintetével. – De nem tehetek róla – suttogta. – Olyan jó illatod van! – szagolt végig ismét az ütőeremnél.
Nyeltem egy nagyot, de a torkomban keletkező gombóc nem igazán engedte, hogy még egyet tudjak nyelni. Itt már remegtem egész testemben, és nem tudtam semmit sem mondani a félelmetes alaknak, amivel meggyőzhetném, hogy ne bántson.
De mire észbe kaptam, néhány másodpercnyi csönd után, az alak felnézett, majd arca váratlanul eltorzult, és egy nagy fájdalmat éreztem meg a nyakamon. Belém harapott ez a gazember! A további gondolkodásra nem volt időm, ugyanis minden percben éreztem, hogy a testemből folyamatosan tűnik el a vér. Elkezdtem szédülni és a nyakam egyre jobban fájt. Lélegezni is alig tudtam. Hirtelen elvált a nyakamtól, én pedig a remegett és erőtlen lábaimon összecsuklottam. Minden homályos volt előttem, de az kivehető volt, hogy miért hagyta abba a félelmetes alak. Ugyanis megláttam azt a két álmomban lévő farkast. Ez nem lehet! Egyből tudtam, hogy az nem is álom volt! Még sem tudtam elhinni, hogy velem történik mindez. A barna farkas rám emelte tekintetét, amiből a homályosság miatt, semmit nem tudtam levenni. Majd a hideg férfira nézett. A farkas immár haragosan és vicsorgó fogakkal kémlelte a félelmetes alakot. Nem tétovázott, egyből neki ugrott a már menekülő fehér bőrű férfinak, de előttem egyre elhomályosult minden, majd pár másodpercet követve, teljesen rám borult a sötétség…