27. Fejezet - Küzdj!

Sziasztok. Meghoztam a következő fejezetet. Bár egy komment sem érkezett, még sem vagyok szomorú, hiszen három új rendszeres olvasóval bővültünk. Ezúttal is köszönöm nektek, és persze mindenkinek, aki olvas.
Remélem tetszeni fog a fejezet.
Puszi, Molly

"A harc a túlélésért itt indul. Most. Ha nem akarsz küzdeni - nem is fogsz. Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell. Megvan minden fegyvered a harchoz. Hát küzdj."

Amikor felkeltem úgy éreztem, mintha minden részemet összeverték volna. Nem értettem, miért. Hiszen a legjobb emlékezetem szerint, senki nem ért hozzám.

Lassan pislogni kezdtem, és nem láttam már Damont a szobában. Biztosan el kellett mennie. Nehézkesen feltápászkodtam, s azonnal tudtam, miért érzem magam ilyen összetörten. Nem bántott fizikailag senki sem! De belül romokban hevertem! És ahogy eszembe jutott a tegnapi nap, még rosszabbul kezdtem magam érezni. Talán most már elhittem. Főleg a mellkasomban érzett gyötrelem emlékeztetett rá. Nem akartam beletörődni. Isten őrizzen! Sőt. Ezek a hasogatások bennem, tudatták velem, hogy nem csak egy rossz álom volt, hanem valóban megtörtént. És nem akarom elfelejteni. Miket beszélek? Hiszen el sem tudnám!

Vettem egy mély levegőt, majd lecsuktam a szemem és szippantottam még egyet. Csak az ajtó nyílására eszméltem fel. Damon lépett be egy nagy tálca ennivalóval.

Becsukta maga mögött az ajtót, s a homlokát ráncolva rám nézett.

-          Hogy érzed magad? – lépkedett közelebb.

-          Jól vagyok – hazudtam.

-          Nem úgy nézel ki – húzta fel a szemöldökét.

-          Na, jó – fújtam ki a bent tartott levegőt. – Borzalmasan érzem magam.

Válaszképp csak megcsóválta a fejét és arckifejezése inkább rosszalló lett.

-          Nem kellett volna fáradnod – szólaltam meg a tálcára pillantva. – Nem vagyok éhes.

-          Muszáj enned. Ha kell, magam fogom beléd gyömöszölni – mormolta kissé fenyegető hangon, ugyanakkor éreztem, hogy nem gondolja komolyan.

-          Akkor sem kell – ráztam meg a fejem.

-          Csak magadnak ártasz, ha nem eszel – váltott gyengédebb hangra, s ült le az ágy szélére. – Én pedig nem fogom végignézni azt. Próbáld meg összeszedni magad. Tudom, hogy nehéz, de nem lehetetlen.

Tágra nyíltak a szemeim a meglepettségtől. Bevallom kissé dühbe gurultam, amiért máris azt kéri tőlem, hogy szedjem rendbe magam. Nem túl korai ez még? Kíváncsi lennék, hogy ő mit szólna ahhoz, ha ugyanazon kellett volna átmennie a tegnapi nap folyamán, mint nekem. Utálom sajnáltatni magam. És ha tudnám, hogyan kell eljátszani a jól-vagyok-minden-okét, miután mindenkit elveszítettem, megtenném. Csak egy hiba volt! Erre most nem voltam képes. Túl sok erőt vettek el tőlem a borús érzelmeim. És egyáltalán hogyan kérheti ezt tőlem? Hát, tényleg nem valami jó az ilyen dolgokban.

-          Szerinted… - kezdtem volna bele ingerült hangon egy jó kis dorgálásba, de Damon közbe vágott.

-          Én is átéltem ezt nem emlékszel? – húzta fel a szemöldökét. – Jó, nem pont így, de én a szüleimet vesztettem el. Szerettem őket. És hidd el, sikerült tovább lépnem, mint látod.

-          A szüleidet nem gyilkolták meg! – morogtam szikrázó tekintettel.

-          Akkor is lépnem kellett. Új nap virradt. Te pedig élsz. Használd ki és próbálj ne rájuk gondolni.

Válaszként csak dühösen rámeresztettem a tekintetemet, és magam előtt összefonva a karom, sértődötten elfordítottam a fejem.

-          Jól van, bocsi – mormolta néhány perc multán. – Akkor is enned kell.

-          Nem kell – makacskodtam.

-          Akarsz beszélgetni?

Nocsak! Ezzel akar kiengesztelni?

Dühös voltam rá. Máris azzal jön nekem, hogy lépjek tovább. Bár igaza volt, ezt bevallom. De ő nem én vagyok. És én nem tudok csak úgy félretenni dolgokat. Ha pedig most nyeregben érzi magát azért, mert csakis ő maradt nekem, hát rosszul hiszi.

-          Nem akarok – morogtam az orrom alatt, rá se nézve.

-          Nézd… - kezdett bele – nem akarlak megbántani. Csak próbálom felnyitni a szemed. Magad mondtad… vagyis gondoltad, hogy erősnek kell lenned.

-          Már megint a fejemben turkáltál? – húztam össze a szemem.

-          Ne haragudj, de véletlen volt – emelte fel mindkét kezét védekezően. – A lényeg, hogy elvileg Klaus nem sokára betoppan hozzád. Úgy, hogy addigra próbálj meg feltápászkodni az ágyról és mutasd a mindent-kibírok erős lányt.

-          De én erős vagyok!

-          Hát persze – húzta fel a szemöldökét szemrehányóan. – Gondolj a bosszúra. És mindjárt jobban fogod érezni magad.

Megráztam a fejem ellenkezve, annak ellenére, hogy ebben is igaza volt. Valóban átjárta a testemet a bosszúvágy és a mellkasomban lévő fájdalmak, mintha enyhültek volna. Vagy csak visszavonulót fújtak!

-          Szóval most egyél – mondta.

A tekintetem az íncsiklandozó illatok felé fordítottam és akármilyen apróra zsugorodott a gyomrom tegnap este, most mégis megmordult. Ezért nem is ellenkeztem tovább, és magam elé téve a tálcát nekiláttam.

Csak akkor döbbentem rá, hogy mióta itt vagyok egy falat ennivaló sem ment le a torkomon, ezért nem is volt csoda, hogy éhes voltam. Bár az sem meglepő, hogy valaki egy ilyen helyen egyáltalán enni mer.

Miközben tömtem magamba a finom reggelit, azon gondolkodtam, hogy miként tudnám felgyorsítani ezt a Klaust-megölni projektet. Az a gond, hogy másokra vagyok utalva. Bár lehet nem is olyan nagy probléma, mert ezekkel a heves érzelmekkel gondolkodás nélkül nekirontottam volna és az lett volna a vége, hogy valószínűleg vagy vámpírrá változtat, vagy meghalok. Milyen ironikus! Mert akkor is meg kell halnom, ha vámpírrá változtatna. De én inkább az utóbbit választom. Azonban kétlem, hogy bármiféle választási lehetőségem lenne.

Miután végeztem, eltoltam a tálcát és megtöröltem a szalvétával a számat, majd Damon sikerült-elérnem-a-célom mosolyára lettem figyelmes.

-          Ne örülj – jegyeztem meg semlegesen.

-          Valld be, hogy már éhes voltál – húzta fel a szemöldökét sejtelmesen mosolyogva.

-          Lehet – vontam vállat.

-          Oké. Ennyi is elég – legyintett lazán. – Kiviszem gyorsan, aztán jövök. Szeretnél ma sétálni egyet? Kiszellőztetni a fejed?

Nem tartottam rossz ötletnek. Sőt. Ha már ennyi szomorúság vesz a házban körül, legalább az a szép kert mosolyt húzzon az arcomra. Ezért habozás nélkül bólintottam, majd Damon hamar el is suhant. Mivel sejtettem, hogy hamarosan visszajön a vámpír gyorsaságának köszönhetően, kikeltem az ágyból és elvégeztem a szükséges dolgaimat.

Ahogy gondoltam, mikor kiléptem a fürdőből teljes készenlétben, már Damon ott ült az egyik kényelmes fotelban egy újságot olvasgatva. Úgy tűnt, mint aki jó ideje várakozik, miközben talán csak tíz perc múlhatott el. Vagy lehetséges, hogy már az időérzékemet is kezdem elveszíteni?

Sóhajtottam egyet, majd odaballagtam az ágyhoz és levágódtam rá. Damon erre felnézett, s az újságot visszatette a helyére.

-          Tudtad, hogy… - kezdett bele a mondatába, de valamilyen okból kifolyólag nem mondta végig. Láttam, hogy szorosan összezárja az ajkait, és próbálja magában tartani a kérdését. Engem viszont ez felettébb zavart.

-          Mit akartál kérdezni? – ráncoltam a homlokom.

-          Semmiség – rázta meg a fejét.

-          Ha már elkezdted, fejezd is be.

-          Rendben – fújta ki a levegőt. – Tudtad, hogy benne vagy ebben a magazinban? – bökött a fejével az újság felé.

-          Aha – válaszoltam semlegesen.

Tisztán emlékeztem a cikkre és arra, hogy mennyi hazugságot összehadartak rólam. De ahogy belegondoltam, hogy a szüleimet is… szóval igen. Ismét előjöttek a mellkasi problémák. Magam előtt összefontam a karom, reménykedve abban, hogy enyhíti a gyötrelmet, azonban mit sem segített. A lelkiismeretem sem hagyott békén azzal, hogy anyámra mennyire dühös voltam a cikk miatt. Na, meg az egész vámpír ügy miatt. Nem lett volna szabad gonosz gondolatokat engedni az elmémbe. És akkor most nem kínlódnék ezekkel a borzalmas érzelmekkel, amik miatt ismét a fulladás szélén állok.

Bosszú! Csak erre kell magam emlékeztetni! Nem szép dolog az, hogy ez a gondolat enyhít a gyötrődésemen, de ha erős akarok maradni, akkor ezt kell tennem. Azt hiszem lesz még elég időm a gyászolásra.

Jaj, ne!

Jake jutott eszembe, és az egy perccel ezelőtt enyhült érzelmek, most még rosszabbakra változtak. Egyenesen majd kiszakadt a mellkasom a szurkálódástól. A torkom elszorult és ismét alig kaptam levegőt. Tudtam, mi következne ezután. Valószínűleg még egy pánik roham. De mielőtt megtörtént volna, szorosan összezártam a szemem, vettem néhány mély lélegzetet és a kellemesen gyötrő képet, Klaus arcává alakítottam, amitől a bosszúvágy érzése ismételten felülkerekedett a nyilallásokon.

-          Szereted? – Azonnal felnyitottam a szemem, Damon halk kérdésére és meghökkenve néztem rá.

Először észhez kellett térnem, s csak utána jutott el az agyamig a kérdése. Abban a percben haragudtam magamra, amiért ilyen felelőtlen voltam. Ugyanakkor Damonra is dühös lettem, mert már vagy ezerszer megmondtam neki, hogy ne turkáljon a fejembe. Nyilván gyorsan bezártam előtte az elmémet, és inkább egy tengerparti képet vetítettem fel magamban. A kérdés viszont… Nem akartam Damont megbántani. Bár lehet már az érzései irántam, amiket akkor érzett, mielőtt eljött volna, megváltoztak. De én nem akartam kockáztatni.  

-          Nem – ráztam meg a fejem. – Én csak… - Gyorsan megköszörültem a torkom. – Mindenki hiányzik – vontam vállat lehajtva a fejem.

-          Én még mindig itt vagyok – motyogta.

-          Tudom, és nyugi nem kell mindig emlékeztetned rá – mosolyodtam el halványan.

-          Rendben – mosolyodott el ő is. – Akkor mehetünk sétálni?

-          Persze – bólintottam.

Szinte egyszerre álltunk fel, majd Damon udvariasan felkínálta az egyik karját, amibe először egyből bele akartam karolni, de eszembe jutott, hogy nem-ismerem-Damon-Cullent! És Damonnak is hamar eljutott ez a tudatáig, így szó nélkül leengedte a karját, majd előre engedve, kitessékelt a szobából.

A kert csakúgy, mint legutóbb, most is gyönyörű szép volt. Még mindig nehéz elhinni, hogy egy ilyen gonoszokkal teli helyen, ekkora szép udvar van. Ha boldog lennék, itt lehetőségem és kedvem lenne örömmel telin szaladgálni a rózsaszín-fehér virágok között és a zölden virító tökéletesen gondozott füvön. Az élet szívás! Erre már rájöttem! Hatalmas szívás!

Próbáltam nem gondolkodni és a bosszúvágyat, a fájdalmas érzések elé helyezni, de valahogy nem ment. Pedig meg kellene tanulnom kezelni az érzéseimet. Vagy az lehetetlen? Bár… Klaus közelében nem kell tettetnem a gyűlöletet. Ez kellőképpen megkönnyíti a dolgomat. Viszont Damon közelében? Na, jó. Ha mindig úgy fog rángatni, akkor azt sem kell tettetnem. Köszi, Damon! Köszi! Ezért megéri, hogy kék-zöld foltos legyen a karom.

-          Szeretnél beszélni? – szólalt meg hirtelen Damon.

Ugye megint nem tettem lakatot az agyamra? De raktam! Akkor nem kotorászott a fejemben. Haladás!

-          Nem is tudom… - vontam vállat hezitálva.

-          A barátod vagyok. Tudom, hogy bánt… minden. Ahogy mondtam, nem vagyok jó az ilyesmiben, de azért meg tudom hallgatni, ha szeretnél valakivel beszélni.

-          Tudom… én csak – sóhajtottam. – Félek attól, hogy túlságosan… elöntenek az érzelmek és nem tudok erős maradni.

-          Nem kell mindig azt játszanod – ráncolta a homlokát. – Mármint, bízhatsz bennem. De nyilván, ha nem akarsz erről beszélni, akkor nem kell – rázta meg a fejét.

-          Nekem elég az is, hogy itt van velem egy barát. Szerintem szavak nélkül is megérted, mi játszódik le most bennem.

-          Igaz – bólintott. - Csak én meg úgy érzem, hogy tennem kellene valamit. Mert utálom, amikor ilyen savanyú képet vágsz.

-          Már így is sokat tettél értem – mosolyodtam el halványan. – És mivel rajtad kívül már senkim sincs, ezért ne aggódj, mert te leszel az első, akihez fordulni fogok – tört ki belőlem váratlanul. A torkom is összeszorult a számból elhangzottak miatt. Nem mondtam még ki ilyen nyíltan, de… lehet nem is lett volna szabad. Vagyis… ez igaz, mégse tudom elhinni. Még mindig! Nem is baj. Talán így jobban eltudom viselni.

-          Mondtam már, hogy sajnálom?! – mormolta elfojtott hangon.

-          Igen – bólintottam. – De azért, kösz – sóhajtottam mélyet.

Damon kinyújtott kezét, mire felemeltem a fejem. Először nem tudtam, hogy mit akar, de miután már a másik kezét is kinyújtotta, leesett a tantusz. Ellenkezés nélkül beleborultam a felkínált karjaiba. Ez a baráti ölelés szintén sokat jelentett nekem. És valóban úgy gondoltam, hogy Damon pontosan tudja, min megyek most keresztül, ezért nem kell beszélnem róla.

Nem is tudnék! Mert tuti, hogy akkor magam is elhinném a történteket, és újabb pánik törne rám. Fogalmam sincs, hogyan fogok megbirkózni mindezzel. De jelenleg tudom, hogy a bosszú és a nem-hiszem-el gondolat segít elterelni a figyelmemet. Azután viszont? Csak reménykedek abban, hogy nem esek össze teljesen. Ha pedig igen, legalább tudom, hogy Damon ott lesz. Remélhetőleg. Előbb azonban legyünk túl az egyik nehezéken.

Néhány perc multán, szétváltunk egymástól, majd magamra erőltetve egy halvány mosolyt, tovább sétáltunk.

Körülbelül másfél órával később, ismételten a szobában ücsörögtem. Egyedül! Damonnak jelentést kellett adnia rólam. Vagy valami ilyesmit magyarázott.

Nagyszerű! Hogy eltereljem a gondolataimat, minden újságot magam elé raktam, és unottan lapozgattam őket. Sőt, néha még magamon is meglepődve halkan felnevettem egy-egy pletyka miatt. Ismerem a sajtót! Általában hazugság, amit írnak, vagy félig igaz, és felturbózzák a sztorit, hogy eladható legyen az újság. Micsoda agyhiányban szenvedő tuskók! És vannak olyanok, akik megveszik, ráadásul még el is hiszik az írottakat. Na, nem mintha, őket sértegetni szeretném, de csak pénz kidobás az egész. Ha valami nagy hírről van szó, az a tévé is adni fogja, esetleg, ha pletykás helyen él, akkor tuti eljutna a fülébe.

Sóhajtottam egyet, s hanyagul ledobtam a kezemben tartott újságot, majd feltápászkodva, odabicegtem az ablakhoz. Érdekes! Nem is tudtam, hogy ennek a szobának az ablaka, arra a csodás kertre nyílik. Talán mégis van egy jó oldala ennek a helyiségnek és nem csak a szomorúságot, illetve az unalmat juttatja az eszembe.

Hirtelen megláttam valakit odalent. A kék farmernadrágja, fehér trikója és szalmakalapja alapján, biztosan a kertész az. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy lekiáltok neki, azért, hogy gratuláljak a csodás munkájáért, de amikor megfordult és megláttam az arcát… A szívem hevesebben kezdett dobogni, a torkom pedig elszorult. Tágra nyíltak a szemeim a meglepettségtől, és abban a néhány másodpercben, hatalmas remény gyúlt bennem. Jake! Ő volt az első gondolatom, a kertészre nézve. Azonban ez a hevesség ugyanolyan gyorsasággal el is tűnt.

Tényleg azt hittem, hogy Jake az. De, ahogy jobban szemügyre vettem a férfit, hamar rájöttem, hogy tévedtem.

Úgy tűnik, már képzelődöm is! Remek!

Előrehorgasztott vállakkal baktattam el az ágyig, majd ismét levágódtam rá.

Ismeretlen érzés bújt meg bennem, amire csak akkor lettem figyelmes. Nem is tudom… mintha ez az érzés azt súgta volna, hogy Jake még él. Bár nem virul, de él. Lehet hülyeség! És nem kellene hallgatnom rá. De… mégis honnan a fenéből érezhetném meg ezt? Mármint van valami kötelék közöttünk… azt hiszem. Ennyi is elég ehhez? Nem! Nem hiszem. Szerintem ez csak vágyálom.

Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Ekkor nyílt az ajtó, és kitágult szemekkel figyeltem a belépőt. Elijah volt az! Nem féltem. Sőt, talán meg is örültem, hogy ő jött be, mert ez azt jelentheti, hogy hírei vannak számomra. Remélhetőleg jó hírek.

Közelebb lépett néhányat, majd egy kis tétovázás után végül szóra nyitotta a száját.

-          Megvan a terv! – suttogta.

Egyből felpattantam az ágyról és izgatottan kezdtem fürkészni az arcát.

-          Mi az? Avasson be! – néztem rá kérlelően.

-          Persze, hogy beavatlak – jegyezte meg könnyedén. – De először üljünk le.

Válaszként csak bólintottam egyet, s gyorsan visszahanyatlottam az ágyra, Elijah pedig az egyik fotelbe.

-          Gyorsan kellett cselekednem, mert tegnap a fivéremmel folytattam egy beszélgetést. – Hatásszünet. – Miszerint néhány napon belül végrehajtaná az átváltoztatásodat.

Elszorult a torkom és a gyomrom ismét összezsugorodott. Nem tudtam mit mondani erre. De nem is akartam. Így csak feszülten figyelve vártam a következőket.

-          Nem kell megijedned – rázta meg a fejét. – Könnyebb dolgunk lesz, mint gondoltam. Ma Damonnal váltottunk néhány bizalmas szót, és véletlenül meghallották néhányan. De ahelyett, hogy szaladtak volna a fivéremhez, bejöttek és csatlakoztak az ölési tervünkhöz. Tőlük pedig megtudtuk, hogy Klaus kis talpnyaló „őrei” sem túlzottan kedvelik őt. Úgy, ahogy senki sem. Szóval ebből az következik, hogy valóban csak a fivéremmel kell elbánnunk. De a tervhez rád és Damonra lesz szükség. Senki másra.

-          Értem – sóhajtottam.

-          Ma hajnalban…

-          Ma? – rikkantottam fel. Egy kicsit korainak tűnt, de miután olyan meglepetten nézett rám Elijah, kissé pirbe borult az arcom.

-          Nem várhatunk – rázta a fejét.

Ezután lassan és érthetően elkezdte magyarázni a tervet, amit próbáltam a legjobb értelmem szerint felfogni. Izgatott lettem és ugyanakkor elkezdtem félni is. Mert, ahogy elmondta Elijah, tisztára könnyűnek tűnt. De mi van akkor, ha valami balul sül el? És akkor tuti, hogy ettől is rosszabb lesz. Már az lesokkolt, hogy Elijah az átváltoztatást szóba hozta. Jézusom képes leszek én erre? Megölni egy vámpírt? Vagyis… még szép, hogy képes leszek rá. Egy ilyen semmirekellő… erős, halhatatlan, kemény és szívtelen dögöt? Komolyan kezdtek kételyeim támadni. A bosszú! Csak ez fog előttem lebegni! Bosszú, bosszú, bossz…

-          Megértetted? – térített vissza Elijah halk, határozott hangja.

-          Igen… azt hiszem – hebegtem.

-          Rendben – bólintott.

Válaszként én is bólintottam egyet, mivel nem sok mindent tudtam kinyögni. Majd Elijah néhány másodpercet követve felállt és kiment az ajtón.

Oké, szóval ma este megölöm Klaust! Micsoda boldogság! Tényleg? Mert nem, nem az. Főleg, ha nem leszek rá képes és akkor fogok berosálni. Eddig annyira éltetett a bosszúvágy erre pont most fogok visszavonulót fújni? Soha! Addigra összeszedem magam. Valahogy?! De hogy, hogy?

Na, jó. És mi lesz, ha sikerül? Hogyan tovább? Azt hiszem ezen a téren is Damonba kell majd kapaszkodnom. De mivel haza nem mehetek és valószínűleg nem is tudnék így… tényleg vissza akarok én menni Forksba? Mármint… sok emlék fűz oda. Nem vagyok ebben olyan biztos. És ott hová mennék?

A szívemben hatalmas szúrást éreztem, ahogy átfutott a fejemben ez a kérdés. Normális esetben azonnal tudnám, hová menjek ám így…?

Jaj, ne! A mellkasom ismét kiszakadni készült, a gyomrom pedig még kisebbre ment össze. Hányingerem lett és igazán összekellett zárnom a szám, hogy ne jöjjön ki belőlem a reggeli. Az is mikor volt már! Főleg, hogy lassan esteledett befelé. Vagyis közeledett a hajnal. Nem hiszem el, hogy pont most telik olyan gyorsan az idő. Oké. Arabella szedd össze magad. Csak nem lehet olyan nehéz megfogni azt a tőrt és belevágni a szívébe! És ha elvétem a célt? Akkor nekem annyi!

Oké. Gyorsan űzzük ki a fejemből ezeket a rossz gondolatokat. El fogom találni a szívét, megölöm és… mi lesz utána? Ja, igen. Nem leszek vámpír. Oh, és nagy valószínűséggel megyek vissza Damonnal Forksba. Hacsak nem akarok itt maradni. Az pedig lehetetlen! A sors rendesen kisodorta alólam a boldogsághoz vezető utat! Fogjuk fel pozitívan. Ha sikerül, nem kell már azon aggódnom, hogy vámpír leszek-e vagy sem. Vagy nem kell tartanom Klaustól. Mondjuk nem mintha eddig annyira rettegtem volna tőle. Mit is kell csinálnom majd? Ja, menekülnöm előle és úgy tennem, mintha bujkálnék. Remek ötlet Elijah! Gratulálok! Bár jobb, mint a semmi.

-          Elijah volt már itt ugye? – Összerezzentem a hirtelen jött ismerős hangtól.

Észre sem vettem, hogy Damon belépett a szobába. Bizonyára rendesen elbotorkáltam a gondolataim között, vagy csak halk volt. Ez esetben fogalmam sincs, mivel tényleg elgondolkodhattam annyira, hogy semmit nem vettem volna észre, ha nem szólal meg Damon.

-          Igen, volt – bólintottam felé. – És elmondott mindent.

-          Rendben – motyogta, majd leült ezúttal mellém. – Mit szólsz hozzá? Készen állsz?

-          Az túlzás, hogy készen állok, de… nincs sok választásom szóval… - vontam vállat.

-          Majd én megvédelek, ha bármi történne. Az életem árán is – nézett a szemembe.

Elmosolyodtam, mert kissé megnyugtatott ez a tudat. Viszont nagyon nem szerettem volna, ha ő is… mármint értitek. Mert akkor tényleg egyedül maradnék és fogalmam sincs, mihez kezdenék. Nagyon hálás vagyok mindenért Damonnak. Azonban nem tudom, mivel nyilváníthatnám ezt ki. Ugyanis, ha minden jól megy, akkor ezek után is szükségem lesz rá. És nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy kihasználom vagy ilyesmi. Mert nélküle… ki tudja, hol a fenében lennék már. Oh, és ha már itt járunk. Talán szót ejthetnék a továbbiakról. Vagy ne igyak előre, a ló bőrére?

 Végül mégis az előbbinél maradtam.

-          Damon – kezdtem halkan.

Rám emelte kedves tekintetét, ami úgy csillogott, mintha most száguldott volna a szemébe egy hullócsillag. Egy percre elkápráztatott, mivel még sosem láttam, hogy így nézne rám.

-          Tessék? – mormolta lágyan.

-          Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha kihasználnálak… de mi lesz velem, ha sikerül a terv?

-          Hogy érted? – ráncolta a homlokát.

-          Maradjak itt vagy…

-          Visszajössz velem Forksba! – mondta határozottan. Majd megrándult az arca és a határozottból hamar határozatlan lett. – Vagyis… csak ha szeretnél.

-          Ha nem okozok túl nagy gondot – vontam vállat. – Bár nem tudom… - motyogtam elhaló hangon.

-          Nézd – tette az ujját az állam alá, majd a szemembe nézve folytatta -, sosem hagynálak cserben. Ha bármi közül választhatnék, én téged választanálak. Mindig!

A lélegzetem egy percre elakadt a hirtelen jött vallomástól. Bár nem kellene meglepődnöm, de nem számítottam arra, hogy még mindig így érez. És ezt inkább a tekintetéből vettem le, mivel olyan szeretettel nézett le rám, mintha én lennék a boldogsága kapuja.

-          Számíthatsz rám, ezt te is tudod. Nem engedném meg, hogy egyedül kasmatolj a világban. Főleg egy ilyen világban nem. Forks pedig… tudom, hogy nehéz lesz visszamenned oda. De azt hiszem ott biztonságban lennél. Mert ott lesz a családom is. És ők is tudnak rád vigyázni, ha nekem el kellene mennem.

Mindezt olyan rekedtesen mondta, hogy azt hittem teljesen elmegy a hangja a végére. Bár inkább a szavaira figyeltem, minthogy a hangjára.

Nem tudom hogyan, de ezúttal a szívemig hatoltak a szavai. Azonban csak barátilag. Eddig is bíztam benne, de most még jobban. Mégis egy dolog aggasztott. Damon nézése! Mennyire tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy már ő is csak barátként tekint rám! Mert a tekintete… olyan melegséget és szeretet sugárzott és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egyáltalán nem érdemlem meg ezt tőle. Egy azért, mert… akárhogy is szeretném, nem tudom az érzéseit viszonozni, kettő pedig, már így is túlzottan rátámaszkodok mindenben.

Ám mielőtt jobban elmélyültem volna ezekben, Damon szemeire lettem figyelmes, amik az ajkaimon telepedtek le. Az arcomra simította hideg kezeit, majd ismét a szemembe nézett. Ekkor elkezdett közelebb húzódni hozzám, és egyáltalán nem ellenkeztem. Elvégre, ha már annyi mindent megtett értem… egy csók belefér nem igaz? Dehogynem! Ismerem, az érzéseit irántam. És talán csak így tudok hálálkodni neki. Lehet, valaki ezt visszataszítónak találná… de úgy érzem, tennem kell valamit. Ha ez boldogítja, akkor én is az leszek.

Lassan közelített az ajkaimhoz. Szerintem félt attól, hogy visszahúzódok. De eszembe sem volt.

Majd apránként ízlelte meg a számat úgy, ahogy én is. A csókja hideg volt, és… annyira szánalmasnak éreztem magam, amiért nem éreztem semmit. Bárcsak ne így lett volna! Bárcsak éreztem volna valamit! De, nem! Még csak egy kis lobbanás sem volt. Persze ettől függetlenül hagytam, hogy Damon vegye át a „főnök” szerepét.

Aztán elvált tőlem, és alig néhány milliméter volt közöttünk, amikor a szemembe nézett és az arcomat kezdte fürkészni. Nem sok mindent tudtam levenni az övéből, ennek ellenére próbáltam színlelni a semmi-érzést és azt mutatni, hogy mégis megindult bennem valami. Álljunk csak meg!

Oké, lakat van az agyamon. Már megijedtem, hogy a gondolataim miatt néz ennyire.

Szóval… ha Damon komolyan gondolja… talán beleszerethetek. Ám ezt messziről nem garantálom ugyanis, mint tudjuk… Valaki hamarabb beleköltözött a szívembe.

-          Ne haragudj – szólalt meg rekedtes hangon.

-          Hé, semmi gond – vágtam rá azonnal, majd halványan elmosolyodtam. – Minden oké – nyugtattam meg.

Mosolyra húzta ajkait, s úgy tűnt, hogy tényleg örült, amiért esélyt adok neki. Valójában ettől a szótól, felfordul a gyomrom, mivel még nekem is furcsa, hogy hálából adok neki egy lehetőséget. De igazából úgy is vehetném, hogy magamnak adok egy eshetőséget arra, hogy kiűzzem magamból a fájdalmas érzéseket. Ám mi van akkor, ha nem akarom? Azonban mégsem maradhatok egyedül örökre. Egy… olyan miatt, ami lehet, nem is volt komoly. Mégis mit beszélek? Ha nem komoly az, hogy majd meghalok, amikor Rá gondolok, akkor mi? Szóval rendben. Tegyük fel, hogy beleszeretek Damonba és tovább lépek Jaken.

Még kimondani is szörnyű! Egyből elszorult a torkom és a gondolattól kirázott a hideg.

Akkor csak… haladjak úgy, ahogy megy. Mármint… lehetséges, hogy korai, de… Damonra kell gondolnom és arra, hogy boldognak akarom látni. Ha pedig azt hiszi, hogy velem az lehet, hát megkapja. Mert megérdemli. Én viszont nem érdemlem meg őt.

-          Arabella – térített vissza Damon hangja.

-          Hm? – néztem rá.

-          Most megyek. Te is pihenj. El kell majd az energia. Indulás előtt bejövök érted, Elijahval.

-          Rendben – bólintottam.

Kémlelte az arcomat még néhány másodpercig, majd felállt és kisuhant az ajtón.

Még, hogy pihenjek! Viccelt, amikor ezt mondta? Biztosan! Mert ilyen izgalmak és félelmek közt lehetetlen aludni. Fel kell magam készítenem valahogy a hajnalra. Már csak azért is, hogy jól tegyem a dolgom.

Tényleg akarom én ezt? Igen! Pedig még mindig kételyek közt úszkálok. Akarom, teljesen. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy képes leszek rá. Le kell küzdenem a pánikomat. El kell hinnem, hogy erős vagyok és meg tudom csinálni! Hinnem kell magamban! Sikerülni fog!

Oké, de mit csináljak akkor ezzel a hasfájással?! Ugyanis mióta Elijah tudatta velem a tervet, görcsbe van a gyomrom. Tuti, ha most valami ennivalót elém raknának, egyből kijönne belőlem. Lehet ez még rosszabbra fog fordulni, amikor már ott leszünk? És várunk rá? De hiszen Damon is velem lesz. Mégis mitől tartanék?

Ugye most csak viccnek szántam ezt a mondatot! Hogy mitől tartanék? Mindentől! Na, jó. Legfőképpen Klaustól és a bénaságomtól. De ha legyőzöm az egyiket, akkor a másikat is lefogom.

Beleörülök ebbe, komolyan!

Figyelemelterelésképp úgy döntöttem, hogy inkább máris elkészülök az indulásra.

Egy hosszas tusolás és öltözködés után, végül mégis az ágyba heveredtem le és próbáltam pihenni. Bárcsak olyan könnyű lenne! Folyamatosan elképzeltem magamban a terv minden jelenetét. Örülnék, ha minden olyan simán menne, mint a fejemben. Tényleg! De tapasztalatból mondom, hogy a valóság sokkal keményebb. Azonban hála az égnek a gyomrom kezdett jobban lenni, főleg miután vagy ezerszer elhadartam magamban, hogy: Erős vagyok, sikerülni fog! A jó hír, hogy végre kezdtem is elhinni. Minden erőmmel erre koncentráltam. Nem fogok megfutamodni a célban. Én aztán nem!

Egy ideig még traktáltam magamat az ötletekkel és az erősítő mondataimmal, majd saját meglepetésemre mégis csak éreztem, hogy a szemeim kezdenek leragadni, így Damon szavaira gondolva, hagytam magam álomba szenderíteni.

Ajtónyikorgásra lettem figyelmes, amire azonnal felpattantak a szemeim és rögtön az ugrott be, hogy: itt az idő!

Felültem az ágyon. Korom sötét volt, ezért nem láttam semmit sem. Valami rossz érzésem támadt, és tudtam, hogy nem Damon, de nem is Elijah van a szobában. Megvártam, míg a szemem hozzászokik a megvilágítatlan szobához, majd összeráncoltam a homlokom, amikor észrevettem, hogy az ajtó résnyire nyitva van, holott zárva volt. A szívem automatikusan hevesen kezdett dobogni, a lélegzetem pedig elakadt egy másodpercre.

Aki járt a szobában vagy elment, vagy… még mindig itt van. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Szó szerint mozdulni sem mertem. Elkapott a félelem.

Úgy éreztem, mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna. Ha egy rendező látná ezt a jelenetet, tuti megvenné!

Csak reménykedtem abban, hogy ne valaki olyan lepjen meg, akit nem akarok látni. A torkomban gombóc keletkezett, azonban gyorsan lenyeltem. Viszont, ha tényleg senki sincs a szobában, akkor hülyét csinálok most magamból. Bárcsak így lenne! De sajnos az érzékeim egyáltalán nem ezt mutatták.

Ismételten sóhajtottam egyet, majd kis hezitálás után, rávettem magam arra, hogy megmozduljak. Ezért megpróbáltam lerántani magamról a takarót… rossz ötlet volt! Ugyanis abban a pillanatban megláttam egy árnyékot az ágy végében. Ami nagy rémületemre, elkezdett mozogni. Egyenesen felém! Persze az ágyat kikerülve.

Megint ledermedtem, ahelyett, hogy megpróbáltam volna elszaladni. Akárki is volt az!

A lélegzetem szapora lett, és úgy éreztem, hogy menten megfulladok a levegőhiány miatt, amit az ijedtségem okozott.

Időm sem volt gondolkodni, ugyanis az eddig feketén világító árnyék, előugrott és sokkoltam kaptam észbe, hogy Klaus önelégült képével és torz arcával kerültem szembe. Most először féltem ennyire tőle. Főleg a furcsa arcától, ami azt jelezte nekem, hogy harapni készül valamit. És az a valami biztosan én leszek.

A szívem ész veszejtve dobogott a mellkasomban, a szám pedig automatikusan résnyire szétnyílt, hogy tudjak némi levegőhöz jutni. Úgy tűnik Elijah ezzel nem számolt!

Egész testem remegett, ahogy villódzó tekintetével közelebb hajolt, majd egyik kezét végigsimította a nyakamnál. A torkomban keletkezett egy gombóc, amit muszáj voltam lenyelni, azonban most még ez sem segített.

-          Mit szólnál, ha meglepnénk holnap reggel az itt lévőket? – sziszegte.

Nem tudtam egy ép választ sem kinyögni, mert egyedül csak a félelmetes tekintetével foglalkoztam, amik ismételten sokkoltak.

-          Eleget vártam már. És tudod, alig várom, hogy végre közénk tartozz – húzta végig az ujját az arcomon. Amitől összeborzadtam, s csak utána jutott el az elmémig a mondata.

-          Soha! – motyogtam rekedtes hangon.

Gondolatban gyorsan összeszidtam magam, mert határozottabban akartam kimondani, ehelyett pedig csak hebegek. Habár… ki nem félne egy ilyen ijesztő pillanatban?!

De mielőtt elmélyültem volna ebben, Klaus orrára lettem figyelmes, ami bökdösni kezdte a nyakamat.

Jaj, ne! Tennem kell valamit! Mégis mi a fenét? Annyira reszkettem egész testemben, hogy egy ártalmatlan szirom is kiesett volna a kezemből. Az agyam pedig teljesen felmondta a szolgálatot, de, ha működne, akkor sem igazán találnám a gondolataimat.

-          Hm… - vett mély levegőt. – Látom az ütőeredet. Ennyire félnél? – kérdezte gúnyos meglepődöttséggel. – Nem kellene, drága. Csak egy kicsit fog fájni – suttogta el a végét.

Majd hirtelen valamiféle morgás hangot hallottam, és ahogy megéreztem Klaus fogait a nyakamban, felkiáltottam rémületemben. A légzésem még szaporább lett, és szinte már hisztérikusnak volt mondható ez a fajta levegő vétel. De ez most kit érdekelt?

Nem tudtam, mit tegyek. A gondolataim mindenfelé forogtak. Azonban egyért imádkoztam. Hogy valaki jelenjen meg abban az átkozott ajtóban, és hiúsítsa meg Klaus tervét.

Lassan szívta a véremet, amit nem értettem, hiszen most elvileg meg akar ölni, nem?

Ezután az események még gyorsabban történtek. Mert az ajtó kicsapódott, és Klaus hirtelen felemelkedett a nyakamról, majd valaki a falhoz csapta, aminek néhány darabkája azonnal lehullt. Kellett néhány másodperc, mire rájöttem, hogy Damon az, aki épp próbál észhez téríteni azzal, hogy az arcomat óvatosan csapkodja, miközben mozgott a szája. Csak én meg nem észleltem semmit sem.

-          Arabella mondd, hogy jól vagy?! – hallottam végre meg Damon aggódó hangját.

Még mindig nem tudtam beszélni, így csak sűrűn kezdtem pislogni jelezve, hogy valóban visszatértem. Bár az túlzás volt, hogy jól voltam, mert úgy szédültem, mintha egy kerékben lettem volna, ami körülöttem forgott. Ekkor eltűnt Damon előlem, és tudtam, hogy valószínűleg Klaus magához tért.

Azonnal észbe kaptam, amikor eljutottak a csata hangjai a fülemig. Megráztam a fejem, hogy még jobban kiélesedjen a kép előttem és elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy Damon próbálja leküzdeni Klaust. Ami elméletileg lehetetlennek tűnt. De a látottak alapján, Damon egyelőre tudja tartani a frontot, szóval valahogy erőre kell kapnom, minél hamarabb.

Újabb falhoz csapás és törmelékesés hallatszott, amit ezúttal Damon teste okozott. Elkapott a félelem, mert néhány másodpercig mozdulatlan maradt, azonban ismét nem várt cselekvés következett!

Elijah is feltűnt a színen, és rögtön Klaushoz lépett, majd hátulról a padlónak döntötte. Egy pillanatra elállt a lélegzetem a gyors történtek hatására, de amikor láttam, hogy Damon felugrik, majd ő is Klaushoz lép, hosszasan fújtam ki a levegőt.

És csak ekkor döbbentem rá, hogy én még mindig itt ülök az ágyban. Ideje nekem is cselekednem!

Mintha Damon és Elijah meghallották volna az elhatározásomat, mindketten rám villantották a tekintetüket, szinte egyszerre. Ez végképp megadta nekem a löketet, és tudtam, hogy itt az én időm! Másodperceim voltak összeszedni magam, ezért futtában vettem egy mély levegőt, miközben az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjába nyúltam. Remegő kezekkel húztam ki a tőrt, amit Elijah hagyott itt nekem a beszélgetésünk után. Nem volt időm megfutamodni. Sőt mi több, nem is akartam. Ez a nyomorult belém harapott és még Damont is megsebesítette!

Nyeltem egy nagyot, s határozottabban szorítottam meg a tőr markolatát. Bevallom féltem attól, hogy a végén még elejtem! De nem így történt.

Minden erőmet összeszedtem, ami még volt bennem. Mindeközben Damon és Elijah felrángatták a padlóról Klaust, aki úgy tűnt, hogy Elijah erejére valóban gyengült. Mégis volt arra energiája, hogy vicsorogjon mindünkre és rángatózzon. Néhány pillanatra megrémültem attól, nehogy kiszabaduljon a két erős vámpír szorításából, de azonnal rájöttem, hogy pont ezért kell gyorsan cselekednem.

Leugrottam az ágyról, majd felemelve a kezemben tartott tőrt, nagyot nyelve lépkedtem közelebb. Még mindig éreztem, hogy a nyakamból lassan folyik a vér, de nem túlzottan érdekelt.

Ahogy közeledtem Klaus rémisztő arcához, újra fellobbant bennem a bosszúvágy és ez több erőre késztetett. Meg akartam ölni! Itt és most! Semmi nem tudott volna visszatartani. Ugyanúgy a bátorságom is fellendült a magasba, bár lehet ez azért volt, mert Klaus nem volt veszélyes már rám nézve.

Összeszűkítettem a szemem gonoszan, amivel folyamatosan Klaus pirosló tekintetébe néztem. Aki hirtelen nem a haragtól vicsorgott, hanem a félelemtől. Igen! Most először láttam rajta, hogy fél. Ez az is jelezte, hogy a szorításból nem előre, hanem épp ellenkezőleg, hátra akart araszolni.

Kihasználtam a hirtelen jött ijedtségét, és egy önelégült mosolyra húzva a szám, erőteljesen belevágtam a tőrt… a szívébe. Pontosan oda! Ahová kell! Mindeközben nem vettem le róla a szemem.

Amint elérte a tőr a kellő helyet, rögvest elernyedt a teste, ami a színét is elvesztette, majd holtan terült el a padlón.

Szükségem volt néhány másodpercre, hogy észhez térjek és belássam, hogy megtettem. Képes voltam rá. Abban a pillanatban, mintha minden félelmet elűztek volna belőlem. De mégis csak percek múltán tudtam megszólalni.

-          Vége van – nyögtem ki.

26. Fejezet - Az összeomlás szélén

Sziasztok. Az ígérttől hamarabb hoztam az új fejezetet. Mivel én már kivettem a nyári szünetet, így úgy gondoltam, hogy máris felrakom nektek. Bár én nem igazán vagyok ezzel a résszel megelégedve, de remélem nektek tetszeni fog.
Oh és ami azt illeti, mindenkinek kellemes nyarat kívánok. ^^
Aki szeretne komizhat is!
Üdv, Molly

"Hirtelen jött csapás, mintha átszúrnák a szívemet, nem éreztem semmit, csak a lelkem mélyén hideget, hisz kialudt a tűz, ami a szívem mélyén lobogott. Elcsendesült minden, és csak lassabban dobogott. "

Amikor kezdtem magamhoz térni az álmok világából, valami furcsa érzés vett körül. Mintha figyeltek volna. És volt egy olyan megérzésem, hogy nem egyedül vagyok a szobában.

Lassan nyitogatni kezdtem a szemem, és ahogy jobban kiélesedett a látásom, nem vettem észre senkit. Megdörzsöltem a szemem, és felültem az ágyon, majd hunyorogva néztem körbe a szobán.

Hirtelen a rémülettől, majdnem leestem az ágyról, olyat ugrottam. A szívem azonnal felgyorsult, és a lélegzetem is szapora lett. Ám, amikor rájöttem, hogy ki figyel az egyik fotelból, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.

-          A frászt hoztad rám – mormoltam Damonnak.

-          Ne haragudj – vonta meg a vállát.

-          Mit keresel itt? És miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem haragosan.

-          Nem hiszed el, mi történt.

Tágra nyíltak a szemeim és egy pillanatra megörültem, hogy talán máris végeztek Klaussal. Aztán eszembe jutott, hogy én akartam megölni, így a gyors örömöm, átváltozott bosszússá.

-          Mi történt? – húztam össze a szemem.

-          Átvettem Zan-től a „kísérő” szerepet.

-          Huh? – néztem rá értetlenül.

-          Tudod, aki felkísért ide.

-          És? Vagyis… miért?

-          Azzal panaszkodott Klausnak, hogy pimasz voltál vele és szemtelen, ezért nem fog többé a szolgálatodra állni. Én pedig kaptam az alkalmon, és elvállaltam helyette. Így sokkal könnyebb lesz megvédeni.

-          Az a kis nyomorult! – morogtam magam elé. – Mármint, nem te. Hanem az a Zan, vagy, hogy is hívják – ráztam meg a fejem. – Szóval, akkor te lettél… várjunk már egy percet – ráncoltam a homlokom. – Miért bánik velem Klaus így? Arra számítottam, hogy valami piszkos helyre bedob, és kínozni fog, vagy ilyesmi. Erre kaptam egy luxus szobát, és még ki is szolgálnak – húztam fel a szemöldököm gyanakvóan.

-          Hogy őszinte legyek, gondoltam, hogy egy ilyen szobába fog rakni. De én is arra számítottam, hogy… szóval, hogy bántani fog, mielőtt átváltoztatna. Úgy tűnik Klaus… na meg persze Zan, megkönnyítette a dolgunkat. Bár… viszont ez túl könnyű így. Nem értem – rázta meg a fejét.

-          Vagy csak tényleg a szerencse van velünk.

-          Meglehet – bólogatott.

-          Mindenesetre végre valami jó is történt. Örülök, hogy legalább te mindig a közelembe leszel. Vagy… nem? – ráncoltam a homlokom.

-          De, igen – bólintott. – Mivel nekem kell ügyelnem rád.

-          Egyébként tegnap mi volt az a vacsora? Mármint, hogy Klaus azt akarta, hogy lemenjek.

-          Az Eredetiek ebben is különböznek. Ők ugyanúgy esznek, isznak… persze a bor helyett vért isznak.

-          Most jut eszembe! Te… még mindig, te vagy? Úgy értem, hogy… ugye nem bántasz embereket?

-          Nem emberi vért iszok – rázta meg a fejét. – Elijah tiszteletben tartja az élet stílusomat, ezért elmehetek vadászni állatokra, amikor szükségem van rá.

-          Az jó. Örülök – mosolyodtam el halványan. – Akkor most nyugodtan beszélgethetünk? Egyáltalán bejöhetsz ide?

-          Klaus az orromra kötötte, hogy tartsalak szemmel, mivel hadd idézzem fel a szavait: túl okos az a kis fruska, és képes szökési kísérletet tenni.

-          Aha – bólintottam. – Még jó, hogy nem saját maga akar szemmel tartani.

-          Bizony – értett egyet. – Aztán azt is hozzá tette, hogy én jobb választás vagyok erre a feladatra, mert meg tudom tartóztatni magam az emberi vértől. Zan pedig nem mindig.

-          És… jó társaságban vagyok – vigyorodtam el.

-          Igen – mosolyodott el ő is.

-          Na, és mesélj! Hogy vagy?

-          A helyzethez képest… elég jól – biccentette oldalra a fejét.

-          Van már valami… biztosabb terv?

-          Elijah dolgozik rajta. De… van már elképzelés.

-          Mi lenne az? – néztem rá csillogó tekintettel. – Várj! – komorodtam el hirtelen, feltéve a mutató ujjam. – Szeretnék szólni, hogy én is részese akarok lenni Klaus megölésében. És itt nem arra gondolok, hogy játszom az áldozat szerepét. Hanem az én kezemben lesz, azaz átkozott tőr, és én fogom annak a semmirekellőnek a szívébe szúrni. Elég okom van rá!

-          Tudom Arabella, hogy sok okod van erre. De ne reménykedj, mert Elijah akarja megtenni. És nem ajánlatos, hogy vele is összeakaszd a bajszod emiatt. Ráadásul nem engedném, hogy tőrt fogj a kezedbe és megkockáztasd az életedet – rázta a fejét.

-          Én bosszút akarok! – húztam össze a szemem bosszúsan.

-          Ahogy én is. És Klaus is. Mindannyian bosszút akarunk.

-          És mi lenne… ha elcsábítanám? – húztam fel a szemöldököm a váratlanul jött ötletre.

-          Viccelsz? Azzal csak még előbbre tennéd a vámpírrá alakulásodat. Gondolj arra is, ha Klaus bedől neked, akkor vajon nem akarna maga mellett tudni? Örökre? Nekünk pedig még kevesebb időnk lenne.

-          Igazad van – ráncoltam a homlokom. – Amúgy se tudtam volna megtenni, mert ha egy újjal is hozzám érne, én telibe okádnám.

Damon tágra nyílt szemekkel nézett rám, majd kitört belőle a nevetés. Látva jó kedvét, én is elmosolyodtam.

-          Mi az? – kérdeztem egy idő után, mikor már kezdett csillapodni.

-          Azt szívesen megnézném – kacarászott.

-          Hidd el, megtenném – bólogattam magabiztosan.

-          Tudom – legyintett mosolyogva. – Akkor most te mesélj. Miről maradtam le, mióta eljöttem? – húzta ki magát, kíváncsi tekintettel.

-          Oh, sok mindenről – motyogtam halkan az orrom alatt.

-          Akkor belevághatsz! – Francba! Elfelejtettem, hogy szuper hallásuk van. Pedig reménykedtem, hogy nem hallja meg.

-          Hát… tudod – vontam meg a vállam. – Igazából semmi különös nem történt.

Próbáltam minél jobban elzárni előle a gondolataimat, amikben nagyrészt Jake szerepel, és nyugodt arckifejezéséből ítélve, sikerült is. Nyílván nem akartam az orrára kötni, hogy mi van közöttünk, főleg, miután bevallotta nekem Damon, hogy milyen érzései vannak irántam, ezért csak azok a képek villantak be a fejemben, amiben nem Jake szerepel.

-          Jake még mindig nyaggat? – húzta össze a szemöldökét. Na, tessék! Már kezdtem megörülni, hogy nem róla beszélünk.

-          Hát… jól kijövünk – vontam vállat. – Már, amikor ugye.

-          Nincs köztetek semmi?

-          Nincs – ráztam meg a fejem. Sosem szerettem hazudni, de most kénytelen voltam. Egyrészt, hogy Damon ne legyen szomorú, másrészt pedig nem akartam beszélni erről. Mert ezek az érzések csakis rám tartoznak.

-          Rendben – mosolyodott el.

Kissé kínosan éreztem magam, mert a köztünk lévő csendet nem a béke, hanem a kellemetlenség töltötte ki. Lehet csak én éreztem így, mert látszólag Damont jól elfoglalta a kezében tartott autós magazin, és csak egyszer-egyszer villantott rám egy félmosolyt. Én pedig közben végig azon jártattam az agyam, hogy mivel törhetném meg ezt a csendet. Na, persze! Nem sok sikerrel jártam! Mert végig azon voltam, hogy nehogy valamit kiderítsen Damon a fejemből.

Végül csak megrántottam a vállam, és a fürdőbe mentem, ahol egy gyors zuhany után, frissebben tértem vissza.

-          Klaus ma tervez velem valamit? Mert nekem elég fura, ez a semmit tevés – motyogtam kifelé jövet.

-          Nem tudom – vont vállat Damon. – De most, hogy mondod, tényleg fura.

-          Meg sem lepődök, mert itt minden furcsa. Hé – rikkantottam fel, eszembe jutva az idegen nő, aki szintén ember. – Vannak itt más emberek is?

-          Vannak – bólintott. – Itt dolgoznak.

Tágra nyíltak a szemeim, és meghökkenve néztem Damonra.

-          És tudják, hogy… kik élnek itt?

-          Persze – vágta rá. – Azért vannak itt, mert abban reménykednek, hogy majd egy nap őket is átváltoztatják.

-          Tessék? – szökött az egekbe a szemöldököm. – Vannak olyan ütődött emberek, akik vámpírok akarnak lenni?

-          Úgy tűnik – húzta el a száját.

-          Micsoda bolondok – motyogtam magam elé, miközben az ágy felé sétáltam.

-          Ráadásul, ha Klausnak olyan kedve van, akkor meg is csapolja a vérüket.

-          Sosem fogom az ilyen embereket megérteni. Bár biztos jó okuk lehet erre. Mindegy is – legyintettem, nem foglalkozva ezzel.

-          Oh, elfelejtettem valamit mondani – tette fel a mutatóujját.

-          Mi lenne az? – néztem rá kérdőn.

-          Ha ki kell vigyelek, tégy úgy, mintha nem ismernél. És viselkedj is úgy.

-          Hm… oké. Megpróbálom.

-          Ugyanúgy légy akadékoskodó. Vagy… képzeld azt, hogy én vagyok Zan. Mert, ahogy tegnap elnéztem, nem igazán kedvelted meg.

-          Azt a tuskót? Oh, istenem, legszívesebben pofon vágtam volna.

-          Látod? Erről beszélek! Képzeld el, hogy én vagyok Zan. Nem baj, ha megjegyzéseket teszel rám.

-          Oké. Ez menni fog – bólintottam.

-          Nem hiányzik, hogy valaki rájöjjön az igazságra.

-          Igazad van – sóhajtottam nagyot. – Bár már túl lennénk rajta.

-          Jó lenne bizony. De még hátra van a nagy neheze.

-          Tudom – húztam el a szám. – Akkor sem értem, hogy Klaus miért vár ennyit? Mármint, nyílván ez nekünk jó, de… érthetetlen.

-          Szeret az idővel játszani. Ennyi az egész. És ez a szerencsénk, hogy semmit sem szeret elhamarkodni.

Bólintottam egyetértően, majd az ágyra ültem unottan. Damon az órájára pillantott, és rám emelve tekintetét ismételten megszólalt.

-          Most megyek – állt fel. – De remélhetőleg hamarosan visszajövök – húzta félmosolyra az ajkait.

-          Rendben – biccentettem a fejemmel.

A zár kattant, és máris egyedül voltam a szobában. Komolyan kezdtem unni ezt az egész hülye helyzetet. Elvileg most rettegnem kellene, ehelyett pedig… arra várok, hogy történjen már végre valami. Felettébb furcsa.

Lehet, hogy Klaus gyanít valamit? Vagy mi a fenéért nem lép már valaki? Habár… inkább ez a helyzet álljon be, minthogy valami rossz történjen. Én akkor sem tudtam így ülni a fenekemen. Ki akartam menni ebből az átkozott szobából. Ezért határozottan felálltam az ágyról, és a vasajtóhoz lépkedtem. Bár tudtam, hogy bezárta Damon, de akkor is megpróbáltam kinyitni. Persze mind hiába! Mégis csak fogságban voltam. Hogy képzeltem, hogy kiengednek csak úgy innen?!

Az ablakot meg sem kockáztattam, ugyanis tuti halál lenne, mert vagy 10. méter magasan van.

Biztosan van itt egy titkos ajtó!

Elkezdtem körbe járni a falakat, közben pedig ütögettem hátha találok valamit. Ismét semmi! Nem volt más választásom. Bele kellett törődnöm, hogy ebbe az istenverte szobába vagyok zárva.

Mélyet sóhajtottam, és visszahanyatlottam az ágyra.

Hirtelen ismét eszembe jutott Jake és azonnal elfogott a kétségbeesés. Még mindig kételyeim voltak a végett, hogy vajon Klaus betartotta-e a szavát. Azonban ahogy átvillant az a borzalmas kép előttem, könnybe lábadt a szemem. A torkom elszorult és a gyomrom is összezsugorodott.

Tudnom kell, hogy mi történt! Különben belehalok ebbe a reményveszteségbe. Mit is beszélek? Már rég nem reménykedek semmi jóban. Akkor is meg kell tudnom, hogy… élnek-e még. Ám mégis kitől tudhatnám meg? Abban biztos vagyok, hogy Klaus semmit sem fog mondani nekem. Az pedig nem lehet, hogy ennyire… aljas lenne. Megállapodtunk ebben. Elfogadtam a feltételét. Az én életem, az övékéért. És képes lenne elvenni az ő életüket is? Habár, amilyen gonosz és semmirekellő természete van… elképzelhető.

Nem! Én akkor sem tudom elhinni. Lehetetlen elképzelnem. Vagyis… inkább azt mondanám, hogy elképzelni sem merem, mert tudom, hogy ez a kétségbeesett érzelem felülkerekedik rajtam és elgyengülök. Itt pedig nem szabad. Hiába vagyok most egyedül, tudom, hogy egy percre sem rökönyödhetek meg.

Azonban mielőtt még mélyebbre süllyedtem volna eme gondolatok között, váratlanul újabb kérdés merült fel bennem.

Vajon Klaus tud arról, hogy az anyám emlékeit kitörölték? Mert akkor hogyan akarna bosszút állni? Lehet, ha elmondanám neki, elengedne? Hiszen akkor már nem kellene kin bosszulnia. Mivelhogy gondolom, miután átváltoztatna, az anyám elé cipelne, hogy bemutassa neki azt az énem. De mivel nem is tud erről a fajról, fogalma sem lenne, hogy miről lenne szó. Max megijedne. Vagy el sem hinné. Sőt. Valószínűleg örülne és hálás lenne azért, hogy Klaus visszavitt engem és újra láthat. Ezt pedig Klaus szívná meg. Micsoda jelenet lenne! Megnézném az arcát szívesen.

Várjunk csak!

Ez sem megoldás, mert akkor elképzelhető, hogy Klaus dühében megölné az egész családomat a szemem láttára.

Akkor mégis Damon tervénél kell, hogy maradjak. Pedig már azt hittem, hogy kitaláltam egy másik menekülőt ebből az egészből.

Újabb mély sóhaj hagyta el a szám és a fehér plafont kezdtem el bámulni.

Ebben az átkozott szobában még az unalom is megőrjíti az embert! Főleg úgy, hogy folyamatosan kattog az agyam mindenen. Hol itt, hol ott jár. Ki fogok készülni, komolyan mondom!

Megpróbálkoztam a hangos levegő vételekkel, de hamar rájöttem, hogy az csak még jobban idegesíti a már így is vékony húron pendülő idegeimet.

Hasra vágódtam és egy párnát a fejemre szorítottam, titokban abban reménykedve, hogy majd azok elhalkítják a gondolataimat. Mindhiába!

Kezdtem az őrület határán lenni, ezért egy hirtelen kitörésnek köszönhetően, felpattantam az ágyról, majd az ajtóhoz sietve nekiveselkedtem. Kezemmel, lábammal dörömböltem úgy, ahogy tudtam, közben pedig dühösségemnek hangot is adtam.

-          Nyissák ki ezt az átkozott ajtót, vagy különben esküszöm betöröm! – üvöltöztem. Bár tudatalattin tisztában voltam azzal, hogy szinte lehetetlen betörnöm ezt a vasajtót, de a harag mégis ezt hozta ki belőlem.

Percekig megállás nélkül dörömböltem, és már épp kezdtem feladni, amikor végül kattant a zár. Hátraléptem egyet, csípőre tettem a kezem és azonnal felvettem a gyilkos pillantásomat, készen arra, hogy akárki nyit ajtót, szépen ledorgálom. 

Klaus nyitott ajtót önelégült mosollyal! Mily meglepő!

-          Ha még egyszer bemersz zárni ebbe a szobába komolyan mondom, hogy kiugrom az ablakon.

-          Most fenyegetőzni próbálsz? – húzta fel a szemöldökét. – Örülhetsz, hogy ilyen körülmények közt vagy.

-          Nem érdekel – vágtam rá. – Legalább akkor engedj ki innen néhány percre, mert itt fogok megbolondulni.

-          Som du ønsker. Men hvis du prøver noget, ikke flere chancer.* - Tágra nyíltak a szemeim a válaszán. Már rég hallottam olyan embert, aki az anyanyelvemen beszélt. Erre ez a szemtelen gazember még dánul is tud? De legalább a válasza kielégített.

-          Rendben – bólintottam beleegyezően.

Klaus végignézett rajtam pimaszul, de még mindig nem állt el az utamból, hogy végre kimehessek. Már épp egy újabb dorgálásra készültem, amikor Klaus elfordította a fejét és kinyitotta a száját.

-          Damon, gyere ide! – kiáltotta el magát.

Damon rögtön megjelent, azonban ahogy meglátott, tágra nyíltak a szemei, ám gyorsan felvette a póker arcát, amivel azt mutatta, hogy egyáltalán nem ismer engem, majd kihúzva magát oda lépkedett hozzánk.

-          Tessék? – nézett Klausra.

-          A hölgy szeretne kimenni a szobából. Menj vele és ne engedd egyedül sehová – adta ki a parancsot.

Felhorkantam az idétlen utasítására. Egy, azért, mert szinte lehetetlen innen kijutni, kettő pedig, hogy felesleges lenne, ugyanis pont Damon lesz az, aki megállítana a szökésemben. Így csak halkan szitkozódtam magamban egyet.

Klaus ismét szemügyre vett néhány pillanatra, aztán felemelte büszkén a fejét és Damon felé bólintva egyet, elindult a másik irányba. Összehúzott szemekkel néztem utána. Alig várom, hogy lássam az arcodat, amikor szemtől szembe foglak megölni, te semmirekellő!

Mikor kellő távolságba ért, és már nem is láttam, Damomhoz fordultam, azonban ő közbevágott.

-          Mit csináltál? – suttogta ráncolt homlokkal.

-          Addig rimánkodtam Klausnak, míg megengedte, hogy ne csak a szobában üljek. Miért mit gondoltál? Azt, hogy egész végig ott fogom megbolondítani magam? Még csak az kéne! – mormoltam feszült hangon.

-          Jól van, de azért viselkedhetnél kicsit szerényebben is!

-          Miért? – nyíltak tágra a szemeim.

-          Mert Klaus pontosan ezt szereti! – vágta rá idegesen.

-          Bárcsak ne éreznék gyűlöletet iránta. Akkor talán képes lennék rá, de így… - húztam el a szám.

-          Akkor szépen vedd elő a színészi tehetségedet – villantotta elő szikrázó tekintetét.

-          Jól van, na – hökkentem hátra hirtelen dühösségén.

-          Merre akarsz menni? – kérdezte néhány perc múltán.

-          Mindegy csak ne a szobába legyek – legyintettem.

Bólintott egyet, majd előre bökött a fejével. Először nem értettem, mire céloz, de utána eszembe jutott, hogy Klaus nem tudhatja, hogy mi barátok vagyunk, és, hogy jelenleg Damon csak egy kísérő, ezért elindultam, magam mögött hagyva Damont, aki valóban úgy tett, mintha minden lépésemet követné.

Azt sem tudtam merre megyek. Sok folyosó volt, és sajnálatomra mindegyik sötétséget takart, ezért csak egyenesen lépkedtem tovább. Próbáltam visszaemlékezni arra az útra, amikor felvittek oda, de hamar elveszítettem a fonalat. Lehet mégis jobb lett volna a szobában maradnom. Még szerencse, hogy Damon ott volt mögöttem.

Megköszörültem a torkom, és hátrafordultam hozzá.

-          Te tudod, merre vagyunk most? – suttogtam, nehogy valaki mégis meghalljon minket.

Damon kedvesen elmosolyodott, de nem azonnal adta meg a választ.

-          Szeretnél inkább kimenni az udvarra? – kérdezte lágyan.

-          Kilehet? – nyíltak a szemeim tágra. Rögtön átfutott az agyamon, hogy onnan sikerülhet kereket oldanom, de hamar észbe kaptam. Érdekes, hogy mindig elfelejtem a Damon és Elijah tervét.

Damon is éreztette velem az arckifejezésével, hogy ne csináljak hülyeséget odakint, vagy ő maga fog ledorgálni amiatt, így gyorsan visszavettem az izgatottságomból.

-          Igen, szeretnék – bólintottam végül.

Damon udvariasan és kedves mosollyal felkínálta a karját, amibe belekaroltam, majd elindultunk.Átmentünk néhány folyosón, aztán egy nagytermet is elhagytunk, és jó néhány perc után, végre elérkeztünk egy hatalmas vaskapuhoz, amit Damon kinyitott gyorsan. 

Ezúttal a meglepettségtől hökkentem meg. Olyan látvány nyílt ki előttem, ami csodálatra méltó. Gyönyörű udvara volt ennek a háznak, kastélynak, vagy nem is tudom minek. Az udvar tökéletesen zöldellt. A fák rózsaszín és fehér színben virágoztak. Az egészet sövény zárta körbe, középen pedig egy különleges szökőkút állt. Sosem gondoltam volna, hogy egy vámpírokkal nyüzsgő helynek, ilyen csodaszép udvara van. Szinte öröm benne járkálni. Ez volt az első pillanat, amikor valami kis boldogság ért. És ennek az udvarnak köszönhettem. Bizonyára, ha találkozok a kertésszel, mindenképpen megdicsérem. Talán még az otthonom hatalmas telke sem ilyen szép. Persze ott is jó móka volt ugrándozni a zöld füvön, és a kisebb dísztavunk is feldobta az egész látványt, de engem ez teljesen csodálatba ejtett. Mondhatni olyan látványt nyújtott, mintha egy filmben lettem volna.

Még mindig sokkolva álltam a bejáratban.

-          Gyere már – zökkentett vissza Damon kedves szavai. – Tudom, hogy szép, de azért ennyire… - kuncogta el magát.

Csak bólintani tudtam, majd követtem őt.

Már néhány perce sétálgattunk némán egymás mellett, amikor Damon ismét megszólalt.

-          Tetszik?

-          Nagyon – vágtam rá lelkendezve.

-          Igazából tudtam, hogy tetszeni fog – húzta ki magát büszkén.

-          Na, ne mond – mondtam játékosan.

Csibészesen elmosolyodott, majd újra a tájat kezdte kémlelni. Kellemes volt vele sétálni. Felszabadultnak éreztem magam, miközben ugyanúgy „fogoly” voltam. Furcsa ezt kimondani, mert mióta itt vagyok csak az a szoba éreztette velem, hogy rab vagyok.

Ez a gondolat újfent fejbe kólintott és visszatértem a csodálkozásból. Valamiért erről a helyről Jake jutott eszembe. Habár… ha jobban belegondolok, szinte mindenhol ő van a fejemben. Nehéz úgy rá gondolnom, hogy ne az a vérfagyasztó kép táruljon fel előttem, amitől mindig összeszorul a mellkasom.

Na, tessék!

Most is ugyanez történt! Az előbb még jól éreztem magam, most pedig a szívem hevesebben kezdett kalimpálni, ugyanakkor úgy éreztem, hogy közben darabokban hever a fájdalomtól. Egyre jobban kezdtem elhinni, hogy tényleg Klaus hazudott nekem és…

Nem tudtam befejezni a mondatomat, mert azonnal elhomályosult előttem a kép. A sós könny mardosni szerette volna a szememet, azonban én gyorsam kitöröltem belőle és próbáltam másodpercek alatt összeszedni magam, észben tartva, hogy hol vagyok és kivel. Így is emlékeztetnem kellett magam arra, hogy itt erősnek kell lennem. Egyébként sem szokásom akárki előtt kimutatni a gyenge oldalam. Bár rendben, hogy Damon a barátom, de… Jake volt az első, aki előtt nem szégyenkeztem sírni.

Ekkor jutott eszembe, hogy most esélyem nyílhatna Damontól kérdezősködni ez ügyben, ugyanis valószínűleg senki sem figyel minket. És nem is hallanak. Ámbátor nem sok reményem volt, mivel Damon említette nekem, hogy mióta eljött ide, semmit nem tud. De azért azt a kis hitet gyorsan felhasználtam, mielőtt az is elszállt volna belőlem.

Megköszörültem a torkom, és kinyitottam a szám.

-          Damon kérdezhetek valamit? – állítottam meg.

-          Persze – vont vállat könnyedén.

-          Tudsz arról, hogy Klaus mit ígért meg nekem, cserébe, hogy magamtól jöttem el? – húztam fel a szemöldököm.

Rosszallóan rám meredt, majd csak másodpercek múltán szólalt meg.

-          Nem – rázta meg a fejét.

Csalódottan előregörnyedt a vállam és muszáj voltam mélyet sóhajtani, amivel elűzhetem a bánatomat.

-          Miért kérdezed? – ráncolta a homlokát.

-          Csak… - hajtottam le a fejem. Nem tudtam, hogy mondjam-e el neki. Valójában lehet, máris tudja, ugyanis nem tudtam titokban tartani a fejemben ezeket a képeket. De mégis úgy döntöttem, hogy szóban fejtem ki neki a szomorúságomat. – Abban egyeztem meg vele, hogyha eljövök vele, akkor nem bánt senkit sem. Azonban tegnap volt egy arra utaló megjegyzése, ami kétség közé sodort engem – magyaráztam neki elhaló hangon. – Ezt szeretném megtudni, hogy igaz-e vagy sem.

Elszorult a torkom, ahogy ismét elém került az a szíveket szaggató kép, de ezúttal nem hagytam, hogy a gyengeség körülvegyen. Nyeltem egy nagyot és újra szóra akartam nyitni a szám, Damon mégis megelőzött.

-          Értem az aggodalmadat. De tényleg nem tudok semmit – rázta meg a fejét.

-          Ugye az előbb belenéztél a fejembe? – néztem rá sokat sejtetően.

-          Nem volt szándékos – emelte fel mindkét kezét védekezően. – Hidd el, egyáltalán nem jó, hogy mindenki gondolatait látom.

-          Semmi baj – legyintettem.

De, hogy mégsem osszam meg vele a teljes Jakes ügyet, ami csak rá és rám tartozik, gyorsan az agyamban átváltottam arra a képre, amit az a táj nyújtott, ahol most sétálgattunk. Úgy éreztem, hogy így is sokat tudott meg. Mégsem olyan buta, hogy nem tudja kikövetkeztetni, hogy miért aggódok jobban Jake miatt. Akkor sem tartozik rá! Ráadásul tudom, hogyan szokott reagálni Jake-re. Nem jönne jól, ha most törne ki a dühe.  

-          Szerinted Klaus elmondja, ha nagyon erősködök? – szólaltam meg pár perc múltán.

-          Nem valószínű – húzta el a száját. – De nem ismerem annyira, ezért inkább azt mondom, hogy nem tudom.

-          Csak tudod… szerintem te is elszomorodnál, ha megtudnád, hogy az egész családod… meghalt – csuklott el a hangom a végén.

-          Persze, hogy szomorú lennék – vágta rá.

-          Lehet jobb lenne, ha inkább meg se tudnám. Habár már így is megőrjítenek ezek a kérdések, mióta kételyeket támasztott fel bennem az a nyomorult!

-          Azt tudom, hogy Elijah betartja a szavát, de, hogy Klaus… - ingatta a fejét – Az a gond, hogy ő teljesen más, mint Elijah. Ezért teljesen kiismerhetetlen.

-          Mindegy is – hajtottam le a fejem.

-          Remélem tudod, hogy rám számíthatsz – mormolta lágy hangon.

-          Tudom – emelkedtem fel, halványan elmosolyodva.

-          Csak emlékeztetlek rá – húzta össze a szemét pajzánul, amitől hamar jó kedvre derültem. Ez a gazfickó tudja, mivel űzze el a szomorúságomat! – Azt javaslom, hogy ne gondolkodj ezen. Gyönyörű ez az udvar. Inkább csak sétáljunk.

-          Oké – bólintottam egyetértően.

-          És mondd csak, nem hiányzott a jó öreg Damon? – kérdezte csintalan mosollyal.

-          Hát… - húztam a szám tetetett komolysággal. – De igen – vigyorodtam el.

-          Na, azért! – vágta rá türelmetlenül.

-          Amúgy Klausnak miért kell az a két bika méretű testőr? Akikkel… bevonult, amikor idehoztak.

-          Ő is Lord volt. Mit vártál? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. – Azt hitted, hogy csak úgy betipeg? Pedig tudhatnád, hogy milyen büszkék a nemesek. Szeretnek feltűnősködni.

-          Khm… - köhintettem jelezve, hogy remélem, nem mindenkire céloz ezzel a kijelentéssel.

-          Vannak kivételek – vigyorgott rám. Na így mindjárt más!

Csak ekkor jutottak el a szavai az elmémig, és ingerülten felhorkantottam.

-          Lord lett volna? Nekem nem úgy tűnik – morogtam az orrom alatt.

-          Azt hiszem valamikor az ezerhatszázas években változott vámpírrá. Szóval igen, az volt. De ő mindig is ilyen volt.

-          Úgy érted ilyen faragatlan tuskó? Hát, persze, hogy mindig is ilyen volt! És jesszus! – rikkantottam fel. – Ilyen vén trotty már? Nem is csodálom akkor, amiért ilyen rideg és pokoli.

Damon kérdőn méregetett néhány másodpercig, majd kitört belőle a nevetés.

-          Na, jó. Most már elismerem, hogy lassan versenybe szállhatsz az én dumámmal! – hebegte. – Akkor én is vén trotty vagyok? – komolyodott el hirtelen.

-          Te más vagy – mormoltam. – Amúgy is kétlem, hogy százötventől több lennél – húztam össze a szemem kémlelően.

-          Pedig már a körül járok – biccentette oldalra a fejét.

-          Tényleg? – húztam fel a szemöldököm. – Legalább te haladsz a korral – jegyeztem meg.

-          Igazad van – húzta ki magát, a fejét felszegve.

Villantottam rá egy sokat sejtető mosolyt, majd tovább sétáltunk.

Szóval így sem tudtam meg többet. De legalább friss levegőt szívok.

Hirtelen elgondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha nem válik be a terv?! Sosem képzeltem el még magam vámpírként. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyenekre gondolnom, de vajon milyen lenne az? Nekem is olyan fehér, kemény bőröm lenne és piros szemem? Vagy… biztos vagyok benne, hogy nem tudnék embert ölni, ezért olyan szemem lenne, mint Damonnak. Mi lesz velem, ha megölik Klaust, de addigra én már… vámpír leszek? Ez lehetetlen! Damon nem hagyná. És ha az anyám…

-          Damon!

Összerázkódtam a váratlanul ért mély hangtól. Odanéztem ahonnan a hang származott és egyből összehúztam a szemem. Zan állt az ajtóban magabiztos arckifejezéssel. Ezután Damon felé fordítottam a fejem és tágra nyílt szemekkel figyeltem, hogy milyen komoly és kiismerhetetlen lett a tekintete, holott az előbb még viccelődött.

Képzeletben a tenyerem a homlokomra csaptam. Hát, persze! Színészkedni kell!

-          Hozd a lányt a nagy terembe – adta ki Zan parancsszerűen.

Damon némán bólintott, s megvárta, míg elmegy Zan az ajtóból, majd rám nézett komoran.  

-          Tudod, mit kell tenned – motyogta mereven.

Mit is kell tennem? Olyan feszülten mondta, hogy abban a pillanatban el is felejtettem. Ezért először kérdőn meredtem rá, majd rögvest eszembe jutott. Nem ismerem Damon Cullent!

Bólintottam felé jelezve, hogy megértettem.

-          Ne haragudj – suttogta összeráncolva a szemöldökét -, de ez fájni fog.

Időm sem volt elemezni a mondatát, mert azon nyomban megragadta erősen a karomat és valóban mintha csak egy rab lennék, elkezdett ráncigálni. Rá akartam szólni, hogy kicsit gyengédebb is lehetne, mert több mint valószínű, hogy lila foltos lesz a karom ezek után, és nem utolsó sorban tényleg fájt. De emlékeztettem magam a fejemben motoszkáló mondatra. Nem ismerem Damon Cullent! Nem ismerem Damon Cullent!

Mire beértünk a szorítás még erősebb lett. Szorosan össze kellett zárnom a számat, hogy ne kiáltsam el magam. Ezért inkább sűrűbben kezdtem el mondogatni magamban azt, hogy: Nem ismerem Damon Cullent! Nem ismerem Damon Cullent! Nem ismerem…

-          Engedj már el az istenért! – kiáltottam rá, már nem bírva tovább.

Ekkor léptünk be az előbb említett nagyterembe, és a hangom az egész helységben visszahangzani kezdett. Tudtam, hogy Damon nem direkt tette, de azért megpróbálhatott volna gyengébben ráncigálni. Aztán végül is nem bántam, hogy így bánt velem, mert akkor valószínűleg nem ordítottam volna rá. Ezért senkinek sem tűnt fel a mi kis titkunk. Persze Elijah-n kívül.

Kirántottam a kezem az övéből, és egy bosszús pillantást követve, a bent lévőkre terelődött a tekintetem. Nem lepődtem meg, amikor Klaus önelégült mosolyával találtam szembe magam. Ott volt még Elijah is, illetve a kis talpnyaló Zan, aki folyamatosan lenézően nézett rám. Szívesen kikapartam volna a szemét! De emlékeztetnem kellett magam arra, hogy milyen helyzetben vagyok és hol.

-          Remélem jól érezted magad odakint – szólalt meg Klaus ironikus hangon.

-          Mit érdekel az téged? – horkantottam fel. Rögtön a fejemet a falba vertem volna, ugyanis eszembe jutott, hogy szerényebb hangnemre kellene váltanom. – Vagyis igen. Végre friss levegőt szívhattam.

-          Helyes – vigyorodott el.

Még mindig nem értettem, hogy miért ilyen derűs állandóan, de őszintén nem érdekelt.

-          Van számodra egy csodálatos hírem – tette össze mindkét tenyerét, majd gonoszul elmosolyodott.

Rögtön kérdőn meredtem rá, mert már tudtam, hogy ha velem valami „csodálatosat” akar közölni, az pontosan ellenkezőleg fog elsülni. Ugyanakkor féltem is a válaszától. Örömömre szolgált volna, ha ezúttal inkább a szobában lettem volna és nem itt. Azon idegeskedve, hogy mi az ördögöt akar mondani.

A hirtelen felindultság hatására, a szívem hevesebben kezdett verni és mély sóhajt kellett vennem, hogy lenyugtassam magam. Szívesen beolvastam volna neki valami frappánsat, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy szerényen kell viselkednem.

-          Említettem már neked, hogy a hazudozás az egyik kedvenc tevékenységem? – mondta Klaus néhány perc múltán. Válaszképp csak megráztam a fejem, majd folytatta. – Nem? Hát akkor most mondom – vont vállat könnyedén. – Tegnap úgy láttam, hogy megtaláltam a gyenge pontodat, hercegnő. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az, de… büszke vagyok magamra ezért – vigyorodott el.

Összeszorult a torkom és egy szót sem tudtam kipréselni magamból. A gyomrom görcsbe rándult, valamint úgy éreztem, mintha egy kalapáccsal rám ütöttek volna. Sejtettem mire akar kilyukadni. De nem akartam hinni a fülemnek. Sóhajtottam egyet, s becsuktam a szemem. Bár semmi értelme nem volt, ugyanis ennek ellenére a fülem ugyanolyan jól működött.

-          Nyisd ki a szemed, hercegnő – mormolta kacér hangon Klaus.

Ismételten egy mély sóhajt követve, engedelmeskedtem neki.

-          Mit gondolsz, miért nem válaszoltam a tegnapi kérdésedre? – mosolygott sokat sejtetően.

Még jobban eluralkodott rajtam a kétségbeesés és a torkomban keletkező gombóc nem engedte, hogy válaszoljak. A szemem sarkában éreztem, hogy könnyek gyülekeznek, azonban emlékeztettem magam az első szabályomra: maradjak erős. Ezért nagyot nyeltem, és egy pillanatra megint lecsuktam a szemem, majd felnyitottam.

-          Érzem, hogy máris szenvedsz pedig még el sem mondtam a nagy hírt – jegyezte meg gúnyosan.

Megráztam a fejem jelezve, hogy téved. Bár utána eszembe jutott, hogy mint Eredetit biztosan nem tudom átverni.

-          Tudod… - vigyorodott el – jó érzés volt viszont látni őket. De valahogy… még jobb volt az, ahogyan előttem feküdtek… - suttogta el a végét. – Vérben úszva. Cafatokra tépve – nyújtott el minden szót számomra kínlasztóan. – És a kis barátod… elesett – mondta ki az utolsó szót szarkasztikusan.

Szorosan össze kellett csuknom a szemem, hogy nehogy előtörjenek a könnyek.

Úgy éreztem, mintha százezer darabkára törtek volna szét, és már lehetetlen újra összerakni. A gyomrom apróra zsugorodott, s minden testrészem mondhatni, remegni kezdett az elfojtott fájdalmaktól. Ha Damon nem fogta volna meg erősen a karom, akkor a térdem felmondta volna a szolgálatot a súlyom alatt és összecsuklottam volna. A lélegzetem szapora lett és egyre jobban előtört belőlem a pánikroham, amit minél előbb vissza akartam tartani. Nem csak azért, hogy ne rendezzek jelenetet, hanem azért is, hogy Klaus lássa, nem fogott ki rajtam.

Micsoda hazugság!

Pontosan tudta, mivel gyengíthet meg és meg is tette. Most arra vár, hogy elkezdjek zokogni? Nem fogok előtte sírni! Akkor sem, ha megbolondulok! A falat, amit felállítottam magam előtt, nem rombolhatja le. Pedig ennél nagyobb fájdalmam még nem volt, mint most. A szívem darabokban hever, és elértem azt a pontot, hogy fogalmam sincs, mi értelme az életemnek. Most már Klaus ölési tervének sincs sok értelme…

Még mit nem!

Ahogy átfutott ez a mondat az agyamon, a fájdalom bosszúra változott és meglepetésemre ebből erőt tudtam gyűjteni, legalább arra, hogy itt mindenki előtt ne essek össze. Klaus bosszút kíván maga után! A családomért, a falkáért és főleg Jakeért. Ha belehalok is én fogom azt a nyomorult tőrt a szívébe szúrni. Azt olyan biztosan gondoltam, ahogyan ott álltam. Mit képzel magáról? Hogy csak úgy megölhet akárkit? Nem ismeri még az igazi Arabella Moontieth-t! Mindenért fizetni fog az a semmirekellő.

Vettem egy mély levegőt, s próbáltam végig ezt a bosszúszomjas érzést magamban tartani. Lehunytam a szemem, újabb erőt gyűjtöttem, s végül Klausra emeltem dühös tekintetemet. Az ő arca boldognak tűnt. És tudtam is, miért! Azért, mert fájdalmat okozott nekem. Eddig is sejtettem, hogy milyen gonosz, de most… elképzelni nem tudtam, hogy mi öröme van mások fájdalmában. Az ilyennek meg kell halnia! Nem érdemli meg, hogy éljen.

Micsoda szavak ezek! Kezdtem azt hinni, hogy az itt uralkodó gonoszság átvette felettem az uralmat és csak akkor jöttem rá, hogy pontosan úgy beszélek, ahogy az itteniek. Ám ez messziről nem érdekelt! A bosszúvágyam mindent eltakart bennem és csak a cél lebegett előttem. Ha tehettem volna, most azonnal Klausra vetettem volna magam, de tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne ellene.

-          Damon, vidd vissza a szobájába – adta ki a parancsot Klaus komor hangon.

Azt hiszem én űztem el a jó kedvét! Úgy tűnik mégis sikerült nem kimutatnom a bennem tátongó ürességet. Azonban gyorsan ki kellett találnom, hogy, hogyan ne essek össze, mihelyst egyedül maradok a gondolataimmal körbezárva.

Damon ismét megragadta a karom és húzni kezdett. Ám ahogy a folyosón egyedül maradtunk, tudva, hogy valószínűleg senki sem figyel, elengedett, majd megállított szembe magával. A tekintete szomorúvá vált, bár nem értettem, hogy miért, hiszen nem ő veszített el mindent, amije volt. Ezért csak némán megráztam a fejem és sebes léptekkel iramodtam a szoba ajtaja felé. Damon kinyitotta, de nem lépett be utánam, így kérdőn néztem fel rá.

-          Nézd, Arabella – suttogta rekedt hangon -, sajnálom a történteket. Nem is sejtettem… - ingatta a fejét.

A torkomban keletkező újabb gombócok miatt, nem jött ki hang a számon, így elrejtve az eddigi elfojtott érzéseket lehajtottam a fejem.

-          Egyedül hagyhatlak, ha szeretnéd…

Azonnal rá emeltem fájdalomtól duzzadó szemeimet, és hevesen megráztam a fejem. Nem akartam most egyedül lenni, bár ahogy végigszaladtak az agyamon Klaus gúnyos szavai, ismét előtörtek az érzelmeim és ezúttal úgy éreztem, hogy nem igazán tudom visszatartani őket.

-          Nem vagyok túl jó az ilyesmiben, de… - vett mély levegőt – számíthatsz rám – mormolta együtt érzően.

Csak ekkor döbbentem rá, hogy gyakorlatilag Damonon kívül valóban senkim sincs már. És tényleg csak rá számíthatok. Ez a felismerés akkora lyukat szúrt a mellkasomba, hogy a percen azt hittem összeroskadok és elkezdek zokogni.

A világ elhomályosult előttem, és éreztem, hogy most már nem tudom visszatartani a könnyeimet. Szorosan összezártam az ajkaimat, félve attól, nehogy kijöjjön belőlem valami nyöszörgős hang. Inkább elfordítottam a fejem, hogy Damon ne lássa a legördülő sós könnyeimet. De egyből megéreztem a vállamon a kezeit, s visszafordított. Majd már csak arra eszméltem, hogy szorosan magához vont.

A vállára hajtottam a fejem és utat engedtem a könnyeknek. Mindeközben már Damon az ajtót is bezárta, nehogy valaki még meglásson minket.

Egyre jobban visszhangzott a fejemben Klaus mondata miszerint széttépte őket és időt sem hagyott nekik. Aminek hatására, az előbb elfojtott pánikroham, futótűzként tért vissza. A lélegzetem szaporább lett, a szívem pedig annak ellenére, hogy darabokban volt, úgy dübörgött a mellkasomban, mintha valaki elől menekültem volna. Valójában, ha jobban belegondolok, tényleg menekültem! Csak azt nem tudtam, hová. Jelen helyzetben Damon karjai közé. Amik olyan szorosan fogtak körbe, hogy kapaszkodnom sem kellett, ahhoz, hogy mégse essek össze.

Halkan sírtam mindazért, amit elvett tőlem az a semmirekellő, aki arra sem méltó, hogy a saját nevén szólítsam. A fájdalomban fuldokoltam és úgy tűnt, hogy csakis Damon tud kimenteni.

Hideg ölelése, most olyan megváltó volt számomra és olyan menedéket nyújtó, mintha ő lenne az utolsó, aki ezt adhatja nekem.

Milyen ironikus, nem igaz? Mert valóban ő volt az utolsó. Ezentúl hálával tartozom neki, amiért tudom, hogy itt van és lesz mellettem. Úgy éreztem, ha őt is elveszíteném, akkor valóban semmi értelme nem lenne már az életemnek. Egy nagyszerű barát mikre nem képes, ugye? Egy ilyen barát, mint Damon kincset ér. Sőt. Még többet. Főleg ilyenkor, amikor az embernek a legnagyobb szüksége van a támaszra. Ha csak egy mód lenne rá arra, hogy egyedül átvészeljem ezt, megtenném. De ez sokkal inkább távolinak tűnt és lehetetlennek nekem.

Nem is tudom mennyi ideig állhattunk így. Ám miután csitulni látszódtak a könnyeim, és a kedélyeim, felemeltem válláról a fejem és az ágy felé bandukoltam, amire azonnal leroskadtam. Megdörzsöltem a szemem, majd fentebb birkóztam magam. A párnákra téve a fejem, oldalra fordultam és a lábaimat felhúztam a mellkasomig, reménykedve abban, hogy talán segít elnyomni a mellkasomban lévő nyilallásokat. Ami persze semmit nem ért! Mert semmivel sem lett jobb. Ráadásul a szemem is kezdett fájni és a fene tudja honnan, de fáradtság ült rám. Ugyanakkor lehetetlennek éreztem, hogy ennyi minden közepette el tudnék aludni.

A mostani állapotomat, inkább sokkosnak írnám le. Mert az egész világ bezáródott előttem, és olyan volt, mintha az agyam kikapcsolt volna. Azt hiszem mindenki így reagálna, ha egyszer csak minden szerettét elveszítené. Kissé megbántam, hogy engedtem a gyenge érzéseimnek, azonban ha nem tettem volna meg, biztos vagyok abban, hogy megbolondultam volna benne.

Éreztem, hogy lesüpped mellettem az ágy, de nem igazán reagáltam rá. Majd hirtelen ismét megéreztem a hátamon egy hideg kezet. Rögtön gondoltam, hogy Damon az. Mivel rajtunk kívül senki nem volt a szobában.

Nem szólt semmit sem. Egyszerűen csak elkezdte simogatni, ami nyugtatólag volt rám. Húzódzkodtam eddig a vámpír érintéstől, de most mindenekfelett jól esett. Még akkor is, ha hideg volt, mint egy fagyasztóláda. Habár… Damont sosem vámpírként fogtam fel, hanem barátként. Ezért lehetséges, hogy nem zavar a hidegség.

Váratlanul nyikorogni kezdett az ajtó, jelezve, hogy újabb személlyel bővült a szoba. Volt egy olyan érzésem, hogy a legádázabb ellenségem lesz az, de mivel Damon nem mozdult mellőlem, és még a simogatást sem hagyta abba, ezért muszáj voltam felemelni a fejem, hogy megnézzem, ki lehet az.

Ahogy megláttam az ágy előtt álldogáló személyt, kitágultak a szemeim. Elijah volt az! Méghozzá olyan arckifejezéssel, amiről az embernek egyből az jut eszébe, hogy: együttérzés.

Lassan felültem és kérdőn meredtem rá, amire hamar válaszolt is.

-          Tudom, mit érzel most – mondta halkan. – Én is ugyanezt éreztem, amikor a fivérem megölte a családomat. Sajnos úgy tűnik, hogy mostanra szokásává vált – morogta el a végét. – És azt is tudom, hogy mi vezérel téged mostantól. A bosszú!

Figyelmesen kémleltem az arcát és megdöbbentem azon, mennyire más, mint Klaus. Egyáltalán nem láttam rajta a gyilkolási vágyat, vagy azt a gonoszságot. Hanem ellenkezőleg.

-          Hidd el, nem is sejtettem, hogy mire készül a fivérem. És ezért is mérges vagyok rá. Teljesen ártatlan lány vagy, akinek csak fájdalmat okozott. – Tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta. – Évek óta tervezem, hogy, hogyan végezhetnék vele. De egyben biztos vagyok. Meg fogom adni neked a lehetőséget, hogy saját kezűleg tegyél a haláláról. Én is, és még sokan mások ezt kívánjuk. Tudom, hogy ez tőlem borzasztóan hangzik, de egy ilyen… - vett egy mély levegőt – arcátlan és gyilkos fivér, mint ő… aki mások fájdalmának örül, nem érdemli meg, hogy tovább éljen. Szerettem volna, ha ezt tudod, hercegnő. Tudom, hogy erre vágysz, és én megadom neked.

Még a hideg is kirázott ezektől a szavaktól. De nem azért, mert féltem, hanem, mert magam sem hittem el, hogy tényleg ezt mondta Elijah. Először azon lepődtem meg, hogy mennyire nyugodt, aztán pedig azon, hogy… tényleg megadja azt a lehetőséget, hogy én öljem meg Klaust? Ez felemelő, ugyanakkor akármilyen rossz is, de… számomra örömteli volt. Bosszúra vágytam, és megkaptam. Hihetetlen. Na és persze most már bevallom, hogy ezek után Elijah a második ember, akiben megbízom ebben az átkozott házban. Valójában az is segített, hogy láttam rajta az együttérzést. Visszagondolva az ő múltjára, tényleg ugyanaz történt vele, mint velem. Csak az ő családját a saját bátyja gyilkolta meg, ami még nehezebb lehetett. De ugyanaz a célja neki is. A bosszú! Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mennyire ki vagyok éhezve erre. Részben megnyugodtam, hogy emiatt már nem kell aggódnom. Klaus meg fog fizetni nem csak az én szeretteimért, hanem mindenkiéért. Elijah-t idézve: egy ilyen alattomos gazember, nem élhet tovább. Esetleg, ha megjavulna. Márpedig ebben egyáltalán nem hiszek. Maga a gondolat is vicc. Klaus sosem fog megjavulni!

Elijah Damon felé bólintott egyet, majd kiviharzott a szobából. Szó szerint!

Én pedig még mindig azt a helyet kémleltem, ahol az előbb állt. Majd Damon felé fordítottam a fejem, s mély sóhajt véve, kinyitottam a szám.

-          Damon… - mormoltam halkan – köszönöm.

-          Mégis micsodát? – kérdezte rekedtesen.

-          Mindent – nyögtem ki, megvonva a vállam.

Összeráncolta a homlokát, majd néhány másodpercet követve, ezúttal ő szólalt meg.

-          Próbálj meg pihenni. Túl sok minden történt ma – motyogta.

Nem ellenkeztem. Sőt. Igaza volt. Meg kellett emésztenem mindazt, ami a mai napon történt, közben végig a célt magam előtt lebegtetni. Ezért bólintottam egyet, majd a párnákra hajtottam a fejem. Éreztem, hogy fáradt vagyok és a szemeim is csukódnának lefelé. Valószínűleg a stressz, és a sírás hatása volt. És a sokkos állapotot is átléptem már. Bár még mindig ott tátongott bennem az a nagy űr, de egy fokkal jobban éreztem magam. Na, jó. Ez azért túlzás! A lényeg, hogy a megtorlás gondolata javított az állapotomon. Ami mások számára furcsának tűnhet, de ha valaki tudja, miről van szó, akkor teljesen egyetértene.

Lehunytam a szemem és próbáltam semmire sem gondolni. Azonban ez mégsem ment olyan könnyen!

Hátranyúltam egy párnáért, majd szorosan magamhoz húztam. Mintha ölelnék valakit! Valakit, akire jobb most nem gondolni. Valakit, aki már csak emlék marad nekem.

Jaj, ne! A könnyeim ismét előbukkantak, de, hogy ne csorduljanak le, még szorosabban zártam össze a szemeimet. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy rá gondoltam. A gyomrom pedig ismételten összezsugorodott. Felidéztem magamban azokat, amikor annyiszor megnevetetett. És meglepetésemre, önkéntelen mozdulatként, az ajkam automatikusan felfelé kezdett húzódni. Mintha újra átéltem volna!

Azonban ahogy egy másik kép villant be előttem, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett és muszáj voltam mély levegőt venni, hogy valamilyen szinten lenyugtassam az ismét felkavarodott érzelmeimet. Nyilván nem sikerült. De legalább a gombócot le tudtam nyelni!

Próbáltam semmit sem felidézni, ami végül egy idő után mégis csak ment valahogy. Ám az elalvás még nehezebb volt.

Aztán némi forgolódás után, átrepültem a kínzó álmok országába…

* - Ahogy akarod. De ha bármivel próbálkozol, nem lesz több esélyed.